– Ez már sok! – mormogta magában az idős hölgy, és türelmetlenül próbálta kiszabadítani cipőjét az aszfalt szorításából. Még csak május közepét írtuk, de máris 30 fok fölötti hőmérsékleteket mértek Budapesten. Ebben a kicsi, budai utcában, ahol egész délután égette a nap a járdát, nem volt nehéz cipőmarasztaló részeket találni. – Na végre! – nyögött fel, amikor lapossarkú, régies lábbelijét végre kimentette szorult helyzetéből. Felnézett a házra, amelyik előtt megállt. A hatemeletes, talán a század elején épült homlokzat fölött eljárt az idő. A stukkók nagyobb részének már csak a helye látszott, itt-ott vakolatdarabok hiányoztak. Az első emeleten két nagy légkondicionáló kültéri egységet raktak fel, és ezek a folyamatosan mormogó, ládaszerű gépek nem növelték az épület esztétikai értékét. A légkondik alatti ablakok egyikébe nagy, fehér reklámot helyeztek. “Ügyvédek” – mondta a tábla, és a hölgy ugyanezt a feliratot kereste meg a kapucsengőn is. Beengedték, anélkül, hogy megkérdezték volna, ki ő, és mit akar.

A lift nyikorogva állt meg a második emeleten. Amíg odaért, a nő minden pillanatban attól rettegett, hogy a szerkezet megadja magát, és egy utolsó sóhajjal örökre kialszik a fülkében a lámpa. De kénytelen volt igénybe venni: a magas lépcsősoron nem  tudott volna felgyalogolni. Kopogott az ügyvédi iroda ajtaján, de senki sem nyitott ajtót. Lenyomta hát a kilincset, és belépett az irodába.

Kicsi váróhelyiségbe jutott. A falon IKEA fogas, a szintén onnan való kisasztalon régi magazinok. Egy WC ajtó, mellette valószínűleg a kamra, a túlsó oldalon a konyha. A bejárattal szembeni nyitott duplaszárnyú ajtón keresztül belátott az irodába, ahol éppen nagyüzemi szinten folyt az ügyintézés.

Ahogyan belépett a zsúfolt helyiségbe, egy pillanatra megszédült. Mindenki beszélt, és a lárma monoton zsivajjá állt össze, amitől fájdalom nyilalt az öreg hölgy tarkójába. A reklámtáblás ablak előtt ülő fiatal nő telefonon veszekedett valakivel, a mellette lévő asztalnál egy vöröshajú, középkorú nő írt valamit, mialatt időnként az előtte ücsörgő, alázatos testtartású férfit kérdezgette. A helyiség másik végén a szintén nyitott ajtó egy kisebb szobába engedett belátást, előtte jókedélyű, idősebb férfi állt, és mobiltelefonon beszélt harsány hangon. A másik szobából ebben a pillanatban lépett ki az az ügyvéd, akit a néni ismert. Harminc év körüli, pökhendi arckifejezésű fiatalember volt, akinek az öntelt elégedettség hirtelen leolvadt az arcáról, amikor meglátta az idős hölgyet.

A nő betipegett a szoba közepére, és csendesen megszólalt: – Fel fogom jelenteni magukat. – Semmiféle fenyegetést vagy dühöt sem lehetett felfedezni a hangjában. Szimpla kijelentésnek tűnt, mégis varázsütésre elnémult az iroda. Mindenki a nőre nézett, aki határozottan felszegte a fejét, és rámutatott a fiatal ügyvédre. – De különösen magát.

A fiatal szemmel láthatóan nehezen állta meg, hogy ne rántsa meg a vállát. Sarkon fordult, és visszament a szobájába. Az idős hölgyet az idősebb férfi vette pártfogásba.

– Jöjjön, üljön le kérem! – szólalt meg, és a belső szobára mutatott. Nyilván az is ügyvéd lehetett, a nőnek ismerősnek tűnt, talán a tévéből, vagy az újságokból. – Megkínálhatjuk egy kávéval vagy teával?

– Nem kérek semmit. – mondta határozottan a néni. De azért követte a másikat a belső szobába, és nehéz sóhajjal ereszkedett le a tárgyalóasztal mellé, amit kis körpárnákkal komfortosabbá tett tonett székek vettek körül.

– Kezicsókolom, Kolossy Bernát vagyok, ennek az irodának a vezetője. Miért tetszik minket feljelenteni? S mit tett az én Lipót Patrik kollégám? – Megállt az ajtó mellett, és kiszólt: – Kérem az aktát Patriktól! – Azzal bezárta a párnázott ajtót. A kint újra elkezdődő nyüzsgés hangjai távoli neszekké váltak.

Az öreg hölgy felemelkedett a székből, és bemutatkozott: – Özvegy dr. Somfalvi Pálné vagyok, született Losonczy Margit. És meg akarom szüntetni a járadéki szerződést. Most vonják vissza, vagy megyek, és feljelentem magukat.

– Milyen járadéki szerződést? Életjáradék?

– Az, igen. Életjáradéki. Meg akarom szüntetni.

– Ne haragudjon hölgyem, de az életjáradéki szerződés egy kétoldalú jogügylet. Elnézést, – tette hozzá gyorsan, mert eszébe jutott, hogy a hölgy feltehetőleg nincs tisztában a jogi terminus technikusokkkal. – azt akartam mondani, hogy ez egy olyan szerződés, amit a két szerződő megegyezésével lehet módosítani, vagy megszüntetni. Hacsak nem követtek el szerződésszegést. Fizetik az életjáradékot?

– Egy részlettel maradtak el. De nem ez a baj! Meg akarom szüntetni. Beszéltem a húgom fiával, az Istvánnal. Nem akarom, hogy idegeneké legyen a ház.

– Hölgyem, gondolom, hogy most feldúlt. De azt kell mondanom, hogy ezt hamarabb kellett volna meggondolnia. Ha nem adtak okot a felmondásra, akkor…

– Alá sem írtam azt a szerződést! Hamisítvány az egész!

– Hamisítvány? És ön nem is találkozott a másik féllel?

– De, de találkoztam. De akkor is hamisítás!

– Kérem, de az imént azt mondta, hogy fizetik magának az életjáradékot, illetve, hogy egyetlen részlettel maradtak csak el.

– Na és? De nem írtam alá semmit.

– Viszont el tetszett fogadni a pénzt.

– Én megyek, és feljelentem magukat!

– Hölgyem… kedves Margitka. Én szeretnék önnek segíteni. Ígérem, átnézem az aktát, és találunk megoldást. Beszéljünk meg egy időpontot, még erre a hétre. Szeretném, ha ezt az ügyet az ön megelégedésére tudnánk lezárni.

– A héten… rendben van. A héten szüntessük meg a járadékot. Adja a szavát, hogy ez megtörténik!

– Kedves Margitka, át kell néznem az iratokat, addig nem ígérhetek semmit. De mindent meg fogok tenni.

– Jó. Mikor jöjjek ismét?

Kolosy ügyvéd úr kinyitotta az ajtót, és kiszólt: – Cilike, kérem adjon egy időpontot hozzám a hölgynek! Még a hétre!

A vöröshajú nő besiklott a szobába, a kezében egy naptárral. – Csütörtökön kettő óra? – kérdezte, kissé mély, borízű hangon.

Margitka elgondolkodott. – Csütörtökön viszem Pupikámat az állatorvoshoz. Tudják, be kell neki adni az oltás harmadik részét. De kettőre itt tudok lenni. Rendben, kettőre itt vagyok! – Ránézett Bernátra. – Aztán minden úgy legyen, ahogy akarom!

A férfi kényszeredetten mosolygott, bólintott, és kezet fogott Margitkával. Aztán ránézett a titkárnőre.

– Kérem, Cilike, kísérje ki a hölgyet! És hozza végre azt az aktát!

– Igenis, ügyvéd úr! – A készséges szavak ellenére Bernát észrevett egy rövid, rémült villanást a nő szemében, és az ösztönei azonnal riadót jeleztek.

Amint az ajtó becsukódott özvegy dr. Somfalvi Pálné mögött, Bernát ismét kiszólt a tárgyalóból: – Mi van az aktával?

Cilike kényszeredetten kelt fel az asztala mellől, és megállt a főnöke előtt. Közben a kézízületeit ropogtatta, amiből Bernát azonnal tudta, hogy nagyobb a baj, mint gondolta.

– Nincs… nincs akta.

– Hogyan? Nem mi készítettük a szerződést?

– Nem tudom, ügyvéd úr. De az biztos, hogy ezt a hölgyet még sohasem láttam itt, és olyan aktánk sincsen, amin az ő neve szerepelne.

– Küldje be Patrikot! És nézzen még egyszer körül, ha megkérhetem!

– Igen, ügyvéd úr! A nyilvántartásban nem szerepel, és nem is emlékszem rá!

– Jól van, jól van, de azért nézze meg újra!

– Máris intézkedem! – készségeskedett Cilike, és kipenderült az ajtón.

Kolosy leült az egyik székre, és nem nézett fel akkor sem, amikor a fiatalabb ügyvéd belépett a szobába.

– Mi volt ez, Patrik? – kérdezte csendesen.

A másik megköszörülte a torkát.

– Az öregasszony kötött egy életjáradéki szerződést, és most fel akarja bontani. Ezért cirkuszol.

– Nekem azt mondta, nem kötött.

– Dehogynem. Én ellenjegyeztem a szerződést. – Patrik hangjából aggodalom csendült ki.

– Ki írta alá azt a szerződést?

– Hát ő!

– Biztos?

– Igen… – ez már nem volt olyan gyors válasz, mint az előző.

– Figyelj ide, Patrik! Ne raboljuk egymás idejét. Van elég dolgom, itt van ez a görög szerződés, neked meg készülnöd kellene a holnapi Sztaskó – Mohácsi perre. Úgyhogy mondd el, mi a helyzet!

– Tudod… Bernát, ismered te is Mihóczkit.

– A gengszter haverodat? Hát persze. Ő szerződött Somfalvinéval? Te meg ellenjegyezted? Hol az akta? Hol van a szerződés, a megbízás?

– Nálam… otthon.

– Be van iktatva? Akkor hogy lehet, hogy Cilike nem emlékszik az ügyre? Az a nő még arra is emlékszik, hogy három hónappal ezelőtt, egy pénteki napon lila nyakkendő volt rajtam sárgapöttyös inggel!

– Nincs beiktatva. Mihóknak megcsináltam ingyen… ezért nem is iktattattam be.

– Somfalviné aláírta a szerződést?

– Igen… az elsőt még alá. Meg a másodikat is. Tudod, rengeteget variált, ráadásul mindig az aláírások közben. Készítettem vagy hatféle változatot. És… hát lehetséges… előfordulhatott, hogy az utolsót már nem ő írta alá. Azt mondta, elfáradt a keze. Tudod, akkor műtötték…

– És?

– És… az utolsó, a végleges verziót igazából Mihók firkálta alá. De az öregasszony beleegyezésével! Ott ült a vén szipirtyó a szobában, és mosolyogva bólogatott. Erre most… nyilván azt állítja, hogy ő nem írt alá semmit.

– Tanúk voltak?

– Te is tudod, Bernát bátyám… ha van ügyvédi ellenjegyzés, akkor nem kell tanú.

– Tehát, ha jól értem, elegendő egy igazságügyi grafológus szakértő, és már el is veszítetted az ügyvédi praxisodat?

Patrik elsápadt.

– Ne… ne nézd ilyen sötéten a dolgot, Bernát bátyám… az nem is lehet… most vagyunk végtörlesztésben Adéllal. Forinthitelt veszünk fel, és kifizetjük belőle a devizát.

– Ennek mi köze van Somfalvinéhoz?

– Nem veszíthetem el a munkámat!

– Na jó. Most felhívod ezt a Mihóczkit, és elkészíted a megszüntető szerződést.

– Nem lehet… Mihók nem fog engedni…

– Még a te bőrödért cserébe se?

– Nem tudom… nem tudom… tudod, Mihóczky eléggé erőszakos. Kell lennie más megoldásnak!

– Én nem látok más megoldást! Menj és intézd! Két óra múlva beszámolót várok tőled a Sztaskó – Mohácsi perrel kapcsolatban, és arról is, mit intéztél Mihóczkival! Értetted?

– Igen… Bár megjegyzem, nem alkalmazott ügyvéd vagyok, hanem a társad… – Bernát tekintetét nem kerülte el a másik szemének dacos villanása. Ösztönei azt súgták, ebben az ügyben több van, mint amit Patrik elmondott.

– Nem érdekel, amikor az egész irodát kevered bajba! – vágott vissza Kolossy. – Intézd, ahogyan megbeszéltük!

Dühösen felkapott egy aktát, és nem foglalkozott többet a fiatalabb kollégával. Patrik komoran hagyta el a helyiséget.

---

Kint, a reklámmal fedett ablak előtt, dr. Kormos Adél lecsapta a telefont. – Ez idióta… – mormogta maga elé, aztán vadul keresgélni kezdett az előtte fekvő aktában. A papírok nagyobbik részéről lerítt, hogy banki kölcsönnel kapcsolatos iratok. De egyik sem az volt, amit Adél keresett. – Cilike… lenne szíves? – A próba eredménytelennek bizonyult. A vöröshajú titkárnő a füle botját sem mozdította a megszólításra, inkább buzgó keresgélésbe kezdett a fiókjában. Az alázatos testtartású férfi időközben már eltűnt. Valójában csak egy ügyfél volt, aki behozta a perilletéket, hogy be tudják adni az ügyét a bíróságra.

– Cilike! – a hang most már határozottabban csengett. Ezt már a titkárnő sem hagyhatta figyelmen kívül.

– Igen, aranyos? – kérdezte bűbájosnak szánt hangon. – Ne haragudjon, csak nagyon belemerültem a számlázásba. Tudja maga is, Adélka, hogy a Főnök Úr szerint a legfontosabb, hogy minden számla időben ki legyen bocsátva.

Adél utálta, ha Adélkának szólították. Tudta, érezte, hogy ezzel Cilike is pontosan tisztában van. Még nem telt el két hónap azóta, hogy először betette a lábát ebbe az irodába, bár az előtt is hallott már az itteniekről, még ha nem is sokat. Patrik nem szeretett otthon a benti dolgokról beszélni. A titkárnő azóta kóstolgatja. Adél nem is sejtette, mivel érdemelte ezt ki. Talán azzal, hogy addig Cilike volt az egyetlen nő az irodában. Persze Kolossy elkényeztetett lánya, Liza, megjelent időnként, és a biztosítós nő, Klárika is rendszeresen érkezett, mert a jogvédelem biztosítás miatt tartotta velük a kapcsolatot. De ők mégsem ültek itt napi nyolc órában. Vagy arra tudott még gondolni, hogy Cilike talán szerelmes az ő Patrikjába, és ez okozza az ellenszenvet. De az is lehetségesnek tűnt, hogy Cilike egészen egyszerűen ilyen. Meg akarja mutatni, ki az úr a szemétdombon.

– Cilike, kérem, nem látott egy biztosítási kötvényt valahol? Patrik nevére szólt.

– Miért láttam volna ilyesmit, aranyos? – a hang pontosan a legmegfelelőbb mértékben adagolta a meglepettséget, a felháborodást, amiért őt kérdezik ilyesmiről, valamint a segítőkészség egy egészen apró csíráját.

– Gondoltam… esetleg össze lett fogva valamivel…

– Nem, nem, Adélka! Amíg én itt vagyok, nem történhet olyan, hogy egy papír oda keveredik, ahová nem való. Hol látta legutóbb azt a fránya kötvényt?

– Hát ez az, hogy nem tudom… mintha… mintha emlékeznék egy példányra ebben a dossziéban. De most nincs itt…

– Sajnálom, drága. Nem láttam. – Cilike kivárt pár pillanatig, és csak azt követően folytatta. – Én nem akarnám magamra haragítani a Főnök Urat. Láttam, nagyon harapós.

– Mit akar ezzel mondani? – Nehezére esett, hogy itt elharapja a mondatot, és ne tegye hozzá, hogy “maga szipirtyó!”.

– Csak annyit, Adélka, hogy a maga helyében én a fizetési meghagyásokkal foglalatoskodnék most, és hagynám akkorra a végtörlesztésem intézését, amikor a Főnök Úr már elment haza. Patrik az imént nagyon felbosszantotta. Láttam. Még Lipót doktor úr praxisáról is szó esett…

Adél néhány pillanatig a vörös nőre bámult, aztán szó nélkül felállt az asztaltól, és az előszoba felé vette az irányt. Belépett a helyiségbe, amit Somfalviné nemrégiben kamrának nézett. Valójában egy pici cselédszobát rejtett a tömör, fehér ajtó. A szobában egyetlen asztal fért el, mögötte egyszerű vezetői székkel, előtte újabb két tonettel. Patrik az asztal mögött, háttal az ablaknak ült, és telefonált.

– Elment az átutalás? Ezt a dolgot neked kell intézned. – mondta feszült hangon. A vonal túlsó végén megnyugtató választ adhattak, mert a férfi arcvonásai megenyhültek. – Ok. Majd hívlak. – azzal iPhone-ját ledobta az asztalon tornyosuló papírok közé. Adél arra gondolt, ő nem dobálná ezt a drága telefont.

– Mi történt? Cilike pletykált már megint odakint. Állítólag felhergelted Kolossyt, és a praxisodat emlegette. Valami baj van?

– Nincs semmi. Semmi érdekes.

Adélt bántotta az elutasítás. Több, mint két éve élt együtt Patrikkal, gyakorlatilag már az utolsó egyetemi éve óta. A záróvizsgáit a férfi támogatásával tette le. Most is elöntötte a hála, ha arra gondolt, hogy Patrik képes volt hajnalokig fent lenni vele, és egyenként kérdezte ki a vizsgatételeket. Igaz, az az összeköltözésük legelső hónapjaiban történt. Az ügyvéd megfőzte helyette az ételt, a teát, a kávét, kimosta a közös szennyesüket, és Adélt is megfelelően ellazította, ha már nagyon elege volt a tanulásból. De az igaz, a munkájáról akkor sem beszélt sokat. Esetleg néhány pletykát a főnök lányáról, aki felnőtt létére most is az apja pumpolásából él, vagy Cilikéről, aki lelkes kupongyűjtő volt, és minden egyes olyan prospektust, ami az iroda címére érkezett, tüzetesen átvizsgált kedvezményre jogosító cetlik után. És ez azóta sem változott, hogy Patrik beajánlotta őt a szakmában jó névnek számító Kolossy és Társa Ügyvédi Irodához, ahhoz, ahol jómaga is dolgozott. Patrik volt ugyanis a “Társa” a cégnél, már öt éve. Gyakorlatilag amint lettete a szakvizsgáit, és megkapta a Kamarától az ügyvédi igazolványát, azonnal partneri státuszt ajánlott fel neki Kolossy. Adél büszkén gondolt a férfire, akivel az életét megosztotta. Patrik nagy tehetséggel dolgozott, remekül kiegészítették egymást az idősebb ügyvéddel. De az irodai dolgokról nem beszélt otthon továbbra sem, cserébe nem várta el Adéltól, hogy beszámoljon az újabb százötven beadott fizetési meghagyás legizgalmasabb problémáiról.

Most azonban Adél úgy érezte, segítenie kell a párjának. Nem tágított tehát.

– Mondd el, kérlek! Az a dumagép odakint a praxisodat emlegette. Összevesztetek Kolossyval?

– Nem, dehogy! – a férfi felállt az asztaltól, és a nő elé lépett. Megcirógatta a haját, talán azért, hogy ellensúlyozza az iménti türelmetlen szavakat. – Nincs semmi baj. Csak az az öregasszony, aki az imént ott toporzékolt az iroda közepén. Meg akarja szüntetni az életjáradéki szerződését, és most mindenfélét kitalál. Például, hogy nem ő írta alá a szerződést. Nos, tényleg nem ő írta alá, de ott volt, és akarta. Gyakorlatilag az aláírást a sajátjának fogadta el…

– Ha azt mondod nincs baj, nekem ennyi elég. – búgta Adél.

– Legyen is az… – dr. Lipót Patrik arcán az a kemény ránc, amit a lány annyira nem szeretett, lassan kisimult. – És te hogy haladsz a végtörlesztésünkkel?

– Ne is kérdezd! A bank kéri a biztosító igazolását a társasházi közös biztosításból a lakásodra jutó részről. De a biztosító nem találja a kötvényedet! Állítólag összeolvadtak valami másik céggel, és most teljes a fejetlenség…

– Nem tudom… – töprengett Patrik. – A banknak és a biztosítónak is ugyanaz a tulajdonosa. És egyre több olyan hírt hallok, hogy a bankok nem akarják igazán ezt a végtörlesztéses bulit, főleg, ha újabb, forint alapú hitelt akarsz felvenni.

– Azt gondolod, direkt csinálják? Nem is akarnak adni, de úgy intézik, hogy mi ne tudjunk megfelelni a feltételeknek?

– Lehet… bár ez most összeesküvés-elméletnek látszik… – Patrik hirtelen felnevetett. – Amúgy sem tudom, helyesen cselekszünk-e. Tudod, berögzíteni most az árfolyamot egy olyan mértékre, ami ki tudja, 5 vagy 10 év múlva lesz-e ilyen magas…

Adél nem válaszolt. Számára egészen mást jelentett a végtörlesztés. Valami olyasmit, ami sokkal jobban összekapcsolta őket egymással. Hiszen Patrik lakására a hitelt egyedül a férfi vette fel. Most viszont, a felveendő új forinthitelnél mindketten adósok lennének, legalább harminc évig. Együtt 30 éven át. A lány úgy gondolta, kevés ennél szebb dolgot tartogathat számára a jövő. Mindig is erről álmodott, mióta két évvel ezelőtt végleg felköltözött Pécsről Patrik lakásába.

– Na jó menj, és keresd meg a kötvényt! A nagy, fekete dobozban láttam legutóbb, tudod, amelyikben a korábbi lakásvásárlásos papírok vannak.

– Ó! Abban eszembe sem jutott keresni! Köszi a tippet! – azzal Adél gyors csókot lehelt a másik szájára, és kilibbent a szobából.

Patrik elgondolkodva nézett utána. Az asztalon zizegni kezdett a mobiltelefon. A férfi felemelte, és megnézte, ki keresi.

– Igen?

A vonal túlsó végén egy fiatal, követelőző női hang szólalt meg. Patrik szinte látta maga előtt, ahogyan a hívó fél durcásan lebiggyeszti a szájacskáját.

– Meddig vagy ma bent az irodában? – hallotta a kérdést.

– Még legalább három órát. Be kell fejeznem egy peranyagot.

– Rendben, akkor bemegyek én is. Várj meg! Aput is megnézem, ha már ott vagyok.

– De Adél is itt van…

– Nem érdekel az a liba. És remélem, péntek este óta téged sem…

– Együtt végtörlesztek vele…

A vonal túlsó végén kitört a kacagás. Ott csilingelt, vibrált a férfi fejében, még akkor is, amikor már letette a telefont, és megpróbált a Sztaskó – Mohácsi perre összpontosítani.