Adél az asztalánál ült, félig az ablak felé fordulva, és a nagy reklámtábla alatt kifelé bámult, a szemben lévő ház homlokzatára. Az irodával egy magasságban, az első emeleten, egy fejkendős nő az erkélyen porszívózott. Zengett az egész utca a gép zajától, valami régi orosz, vagy inkább szovjet ritkaság lehetett, de senki sem szólt a hangzavar miatt. Az emberek megszokták, talán bele is törődtek. Adél nem emlékezett olyan hétfőre, amikor ne ugyanezt látta volna az eltelt egy esztendőben, mióta a Kolossy és Társa Ügyvédi Irodában dolgozott.

Egy éve már, hogy itt van. És kilenc hónapja, hogy az a csúnya baleset történt Kálmánnal. Mennyi minden történt azóta, de jó semmi. Az irodai munka nem lett izgalmasabb, a fizetési meghagyások, földhivatali és cégbírósági ügyintézések monoton rendje felőrölte a lány kreativitását. A magánélet? Ha azt, ami most Patrik és közötte van, lehet annak nevezni, hát akkor a magánélet rendben volt. Békés és semleges egymás mellett élés abban a lakásban, amit végül nem tudtak közösen végtörleszteni. Adél keserűen elmosolyodott. Talán az ég intézte úgy, hogy az utolsó pillanatban, amikor be akarták adni a kérelmet, az egyetlen, ilyen hitelt még folyósító bank is bedobta a törülközőt, és valami nevetséges ürügyre hivatkozva gyakorlatilag megszüntette a forint alapú hitel nyújtását. Ha azt akkor felveszik közös névre, akkor Adél most talán nehezebb helyzetben lenne. Patrik ugyan egyszer sem mondta neki, hogy költözzön, de a nő tudta, ez bármikor bekövetkezhet. A férfi elviselte, hogy odahaza rend van, mosnak és főznek rá, kitakarítják a lakását, és ezért cserébe nem szólt semmit. Esténként fogta a kabátját, elment valahová, és Adél ott maradt, kettesben a tévével. Korábban el sem tudta volna képzelni, hogy a Való Világot nézze, most pedig ez vált rendszeres elfoglaltságává. Esténként elővett egy puha műanyag sportszőnyeget, és lépcsőzött, helyben futott, mialatt a műsort figyelte. De a tegnapi napon ez a műsor is ott hagyta, mert vége lett. A VV5-öt megnyerte VV Attila, és Adél, bár ennek a fiúnak drukkolt, és örült a győzelmének, a hétfőt még üresebbnek és kilátástalanabbnak érezte.

Az órára nézett. Tizenegy múlt. Még hat, szenvedéssel és unalommal teli óra.

– Sikerült? – a kérdés visszarántotta a valóságba. Cilike érdeklődést színlelve meredt rá, mosolygott, de csak a szája. A szeme hidegen méregette a lányt.

– Mire… mire tetszik gondolni? – kérdezett vissza Adél.

– Megtalálni a ritmust. Látom, egy nehezebb indokláson töpreng, gondolom a Gyarmati-féle fizetési meghagyásos ügyben. Vagy nem?

– De, igen… – Adél olyat gondolt az iroda oszlopos titkárnőjéről, hogy a középkorban kevesebbért is égettek meg embereket. – Azonnal folytatom, csak telefonálok.

– Megint a kórházat hívja, aranyos? Maga sosem adja fel, ugye? – Cilike tekintete most őszintébbnek tűnt.

– Nem. Nem adom fel… – Adél felállt, és elindult kifelé, a ház belső körfolyosójára. Maga is tudta, hogy ez teljesen felesleges pótcselekvés, mert egyrészt mindenki, Patrikot is beleértve, tudja, hogy hová és milyen ügyben telefonál, másrészt pedig odakint még hűvös van. Hat fokot mondott reggel a rádió, és ahogyan Adél kilépett a lakásból, azonnal érezte, messze nincs még ennyi sem. A tavasz csak nem akart megérkezni. Fázósan összehúzta magán a kardigánt.

A vonal túlsó végén négyet csöngött a telefon, mire felvették.

– Halló, Rehabilitációs Intézet.

– Jó… jó napot kívánok. A Koponya-agysérültek Rehabilitációs Osztályát kérem. – rettenetesen hangzott. De Adél már csak fásultságot érzett. Az elmúlt 9 hónapban minden egyes napon felhívta ezt a számot, és bemondta ezt a mondatot.

– Kapcsolom. – a telefonközpontos hangja közönyösen csengett.

– Halló, agysérült-rehab!

– Csókolom, Marika néni!

– Ó, Adélka! Ma később hívott, mint szokott…

– Igen, volt egy kis dolgom. – szünet. Adél félelmet érzett. Megint megkérdezi ugyanazt, mint amit az eltelt 274 napban minden egyes délelőtt. – Tud nekem valamit mondani, Marika néni?

A vonal túlsó végén csend honolt. A nővérke nem lehetett az érzelmek mestere, mert az a pár másodperc, amíg nem válaszolt, Adél számára egy kész örökkévalóságnak tűnt. Tegnap véget ért a kedvenc tévéműsora. Lehet, hogy véget ért tegnap egy emberi élet is? A lány behunyta a szemét, úgy várta a választ.

– Nincs változás, Adélka. – A beteg állapota stabil… nem romlott.

– De nem is javult. Értem. Köszönöm, Marika néni.

– Jön ma be, Adélka?

A lány szomorúan bólintott. Aztán észbe kapott, hiszen a fejmozdulatot nem láthatták a telefon másik végén.

– Igen, megyek.

– Minden egyes nap bent volt. Még akkor is, amikor inlfuenzajárvány miatt megtiltották a látogatást. Azóta sem tudom, hogy csinálta…

– Az legyen az én titkom, Marika. Hát, köszönöm szépen. Akkor délután találkozunk.

– Itt leszek. Tegnap sütöttem egy kis szilváslepényt. Ha siet, marad még belőle.

– Köszönöm szépen. Hatnál előbb nem fogok odaérni.

– Az jó, akkor már nincsenek bent az orvosok. Várom, aranyos!

Adél letette a telefont. Ez a Marika nevű főnővér is olyannak tűnt, mint az irodában Cilike. Minden lében kanál, aki vasfegyelmet tart az osztályon. Valami miatt azonban Adélt kedvelte. Persze volt rá ideje, hogy megkedvelje.

A lány visszament az irodába. Egyszerre érkezett az ajtóhoz egy kemény tekintetű, ötvenes éveinek a végét taposó férfival, aki udvariatlanul belépett előtte, majd egyenesen Cilikéig masírozott.

– Az ügyvéd úrhoz jöttem!

Cilike gyorsan felmérte az ügyfelet, és nem kérdezte meg, melyikhez. Ez az ember csak Kolossy ügyvéd úrhoz jöhetett. Gyorsan a naptárra pillantott, hogy onnan puskázza ki az illető nevét.

– Jó napot kívánok, Tormai úr! Az ügyvéd úr már várja! – felpattant a helyéről, és bekopogott Kolossy irodájába. – Ügyvéd úr, megérkezett Tormai úr!

– Köszönöm, Cilike!

Az ajtó bezárult. Odabent Bernát hellyel kínálta a látogatót.

– Kávét, teát?

– Nem, köszönöm. Inkább a tárgyra térnék. Mennyibe kerül a konzultáció?

– Gondolom, nincs biztosítása.

– Milyen biztosítás? Van egy párféle biztosításom, uram!

– Nem úgy gondoltam. Jogvédelmi biztosítása nincsen, mert ha lenne, akkor a titkárnőm már előkészítette volna a kötvényszámot.

– Jogvédelmi biztosítás? Nem, az nincsen. Azzal olcsóbb a konzultáció?

– Évente két alkalommal ingyenes. Így pedig attól függ, kitől kéri a tanácsot, uram.

– Gondolom, maga a legdrágább…

– Igen, ez így van. De 30 éves tapasztalattal a hátam mögött, remélem, megbocsátja ezt nekem. DE az irodának van egy tehetséges, fiatal tagja is, egy vele lefolytatott beszélgetés fele annyiba kerül, mintha az én órám ketyeg. És természetesen lehet egyeztetni az ügyvédjelöltünkkel is…

– Nos, valójában mindezt már tudom, kikérdeztem a titkárnőjét. Csak ellenőriztem az információt. De térjünk a tárgyra, ügyvéd úr! Egy öröklési ügyben jöttem…

Újabb ügyfél érkezett. Magas, rövidre nyírt hajú, fekete férfi, farmerben, bőrzakóban. Cilike első pillantásra felmérte, hogy ez a fickó csak Lipót ügyvéd úrhoz érkezhetett.

– Segíthetek?

– Igen! – a férfi harsány hangon beszélt, és közben folyamatosan mosolygott, kivillantva tökéletesen fehér fogait. Ezekhez mérten a bőre sötétebbnek, egy kicsit kreolosnak tűnt. – Tud nekem segítség? Én keresem Patrik Lipót urat!

– Talán inkább Lipót Patrik! Milyen ügyben keresi? Meg volt beszélve? – ebben a pillanatban Cilike leginkább egy elszánt jégkorong kapusra emlékeztetett, aki hajlandó magát a lövés útjába vetni, csak hogy megakadályozza a gólt.

– Nem tudom… de nézze, nekem így felírva van. – mutatott egy cetlit, amire valaki valóban azt írta fel: “Patrik Lipot dr.” – Merre?

Cilike balszerencséjére Patrik ebben a pillanatban lépett ki a szobájából. Futó pillantást vetett a cégeljárásban elmerült Adélra, majd a titkárnőre nézett.

– Bernát bent van?

– Igen, ügyvéd úr, de vannak nála. Szóljak neki?

– Lipót úr? – avatkozott bele a beszélgetésbe kéretlenül az idegen. Mielőtt Cilike bármit tehetett volna, már kezet nyújtott, és fesztelenül csevegett. – Az én barát, Mihók, mondta, vagy elfoglalt. De én remél, találunk egy szabad perc nekem.

– Mihóczky küldte? – kérdezte barátságosabban Patrik.

– Igen, persze! Nekem néhány cégügy van, Mihók mondta, te lenni legjobb ügyvéd Budán!

– Az irodánk valóban nagy tapasztalatal rendelkezik. – válaszolta kitérőn Patrik. – Nos, most van egy kis időm, jöjjön, mondja el, miben tudunk segíteni. Cilike! Szóljon nekem, ha Kolossy ügyvéd úr végzett!

Bent, a sokat látott kis irodában a férfi azonnal a tárgyra tért.

– Nevem Ahmed Isken. Mihok mondta, befürdött ti korábbi befektető.

Patrik arcán felhő futott át. Valóban. A rózsadombi százmilliós üzlet vége most nagyon-nagyon messzinek tűnt. Az öregasszony, Somfalviné halála után nem sokkal az örökös pert indított, hogy megtámadja az életjáradéki szerződést. Kérelmére a bíróság azonnal perfeljegyzést tett a tulajdoni lapra, így az ingatlan, hiába írták már át Mihóczky nevére, forgalomképtelenné vált, amíg a per jogerősen le nem zárul. Eddig még egyetlen tárgyalást sem tűztek ki az ügyben, és Patrik tapasztalata azt jelezte, hogy ebből lezárt, jogerős ítélet leghamarabb két év múlva lesz. Erre a hírre a befektető, akit Patrik hozott, visszatáncolt.

– Valóban visszalépett. – válaszolta kimérten. – És?

– Én lenni új befektető. Érdekel az a telek. Mihók nem mondta?

– Mondott valamit…

– Én lenni az új. Érdekel, milyen kilátások perben!

– Rendben. De ha megengedi, előbb felhívom Mihóczky urat. Nem akarok ügyvédi titoksértést elkövetni.

– Mihók mondta, ti vagytok társak. Nem úgy van?

– De. De igen. Hívom Mihóczkyt.

– Megvárom, barátom. – a török leült a nem túl kényelmes ügyfélszékre, és elővett egy iPhonet. Látszólag azzal foglalatoskodott, bár Patrik meg mert volna esküdni rá, hogy azt figyeli, ő mit beszél Mihóczkyval.

– Mihóczky.

– Patrik vagyok!

– Szia! Mi újság? Van valami híred?

– Nincs. Illetve van. Itt ül egy fickó az irodámban. Valami Ahmed…

– Jaja! Ahmed Isken! Az új befektetőnk, barátom! – Patrik egy pillanatra úgy érezte, nem a legmegfelelőbb emberek a barátai.

– Mit tud? És mit mondhatok el neki?

– Tud mindent, nyugodj meg. Mindent, amit tudnia kell. Megveszi a vénasszony telkét. Neked csak annyi a dolgod, hogy tájékoztasd az esélyekről. Lényegében ugyanazt mondd el neki, csak egyszerűbben, mint amit nekem is elmondtál. De ne bonyolítsd túl. Nem mindig érti ez a török, amit mondunk neki.

– Ok. Majd beszélünk.

– Rendben, Patrik. Szia!

– Szia.

Az ügyvéd visszafordult a török felé.

– Nos, Mihóczky úr megnyugtatott az ön személyével kapcsolatban. Szívesen elmondom, mi a helyzet ebben az ügyben, és mi várható.

– Remek, remek, barátom! – a török szája a füléig ért az örömtől. – Mondd, biztosan akarod most mondani ezt a dolgot? Én jobb szeretem nyugodtabb környezet.

– Mire gondol? – kérdezte meghökkenve Patrik. Ahmed körbemutatott a szobában.

– Ez itt iroda. Van falnak is füle. Találkozzunk este, Dérynében! Tudod hol van?

– Nem, fogalmam sincs.

– Déryné van Krisztina téren, első kerület. Találkozunk ott nyolckor. Meghívlak vacsora!

– Hát jó, köszönöm, ott leszek.

– Megbeszéljük dolgok! Akkor viszlát este!

Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Ez belső csengetés, állapította meg Patrik.

– Igen?

– Kolossy ügyvéd úr végzett! Az ügyfél nagyon elégedett arccal távozott! – osztotta meg gyorsan egy észrevételét is Cilike a másikkal.

– Megyek. – Patrik Ahmedre nézett. – Akkor azt hiszem, végeztünk, Isken úr.

– Igen, igen. A többit megbeszél este.

– Tessék! – szólt ki szórakozottan Kolossy Bernát az ajtón. Patrik lépett be.

– Ne haragudj, Bernát bátyám, hogy zavarlak ebéd előtt, de meg kell beszélnünk egy dolgot. Abban a választottbírósági ügyben stratégiai megbeszélést kellene tartanunk.

– Persze, persze. – válaszolt Kolossy. – Mi a kérdés?

– Az a helyzet, hogy találtam egy kiskaput. A korábbi, jogerősen lezárt ügyben érintették már azt a kérdést, amit most perelnek.

– Várj csak, lassabban. Melyik ez az ügy?

– Tudod, Bernát bátyám, az a beruházás, a Sztaskó – Mohácsi per…

– Ja igen. Ott abba az irányba indultunk, hogy Mohácsiék saját eljárása vezetett a negatív eredményhez.

– Igen, pontosan. Most viszont lapozgattam a korábbi választottbírósági perük anyagát. Azt még a 102-es iroda csinálta, nem mi. Na most, találtam ott valamit. A bíróság abban a perben döntött ennek a beruházásnak a kérdésében is!

– Érdekes ötlet… ítélt dolog?

– Igen, ahogy mondod!

– Viszont akkor nem érdemben támadunk, hanem eljárásjogi kifogásunk lesz.

– Úgy bizony, és ezzel megtakarítunk 9 millió forint eljárási illetéket, amit be kellene Sztaskóéknak fizetniük, ha ellenkérelmünk van!

– Rendben van, Patrik. Készíts erről egy vázlatot, és tedd le légy szíves az asztalomra holnap reggel. Átnézem, és holnap délután megtárgyaljuk.

– Csak holnap délutánra lesz készen… Bocsáss meg, Bernát bátyám, de este egy megbeszélésem van.

– Értem… Hogy álltok Lizával?

Patrik megtorpant. A kérdés indiszkrét volt és váratlan. Eszébe nem jutott volna, hogy Liza esetleg beszél kettejükről az apjának.

– Semmi különös. Néha találkozunk. Egyszer-egyszer együtt vacsorázunk…

– Ennyi? A lányom szavaiból többet vettem ki.

– Ennyi, Bernát bátyám.

– Nem akartam indiszkrét lenni. Azért kérdeztem, mert Liza volt férje beterjesztette a bíróság elé az igényét. Házastársi tartás. Rábaközyné képviseli.

– Rábaközyné? Az kemény. És igaz a házasság? Liza…

– Tudom, Lizának mi a véleménye. De úgy tűnik, a házasságkötés aggálytalan. Egyikük sem volt részeg, mind a ketten tudták, hogy mit csinálnak. Legfeljebb Liza azt hitte, az csak egy játék. De nem támadta meg időben.

– Ha megengeded, áttanulmányozom az aktát. És azt követően egyeztessünk.

– Rábaközyné egy egész lovas hadsereggel támad. El akar tiporni minket már az elején.

– És el tud? Mi a véleményed?

– Ez a hatalmas lendület azt súgja, gyorsan akar végezni. Talán egyezséggel…

– Igen, viszont a nagy lendület talán azért van, mert ha alaposabban, és hosszabban belemennénk az ügybe, akkor találnánk valamit. Valamit, ami nem hiányzik nekik…

– Lehet, Patrik. Ezért kérlek, nézd át a keresetet és a mellékleteket. A mai postával jött az egész csomag. Én elfogult vagyok a lányommal. És ha Te nem vagy az, akkor talán olyat is meglátsz, ami az én figyelmemet elkerülte.

– Én is elfogult vagyok – mosolyodott el Patrik. – De nem annyira, hogy ez akadályozzon.

Adél leszállt a 22-es buszról, és besétált a Szanatórium utcába. Az elmúlt kilenc hónapban minden egyes nap megtette ezt az utat, amikor Kálmánhoz igyekezett. A portás már ismerősként intett neki, és egy-két, a félhomályba borult úton szembejövő, fiatalabb orvos is bólintott. Ők talán nem tudták, ki is ez a vékony, sötét hajú lány, de annyiszor látták már itt, hogy úgy gondolták, az intézményhez tartozhat.

A jogászlány felcaplatott a 2. emeletre, és megállt a nővérszoba előtt. Mária főnővér egy rongyosra olvasott Júlia újságot lapozgatott. Mikor a lány megállt az ajtó előtt, felpillantott, és elmosolyodott.

– Jó napot, Adélka! Mennyi ideje van?

“Amennyit csak akarok… “- gondolta Adél szomorúan, hangosan azonban csak ennyit mondott: – Egy óra.

– Akkor jöjjön. A hatoska rendben volt ma. Semmi különös…

“Mint eddig mindig.” – fűzte tovább a gondolatait Adél. – “Egy kómában fekvő betegnek ez az egyik legfőbb tulajdonsága. Hogy kómában fekszik, és nem történik semmi…”

Belépett a szobába. Valóban, Kálmán pont ugyanúgy nézett ki, mint tegnap. Arca beesett, szemei csukva (a doktor szerint ez a súlyosabb esete a kómának), inas, vékonyra fogyott kezei a teste mellett, lazán. A vénájánál tűszúrások nyomai, ahol az infúziót kapta. Adélt ellepte a tisztaságszag. Mária főnővér erélyének köszönhetően itt úgy takarítottak, hogy nem spórolták ki az anyagot a felmosó vödörből.

– Üljön le, aranyos. Majd jövök, ha letelt az óra.

– Köszönöm, Marika néni! – Adél leült az ágy mellé. Kálmán arcát kutatta, és arra kényszerítette magát, hogy ne dőljön be az érzékcsalódásoknak. Sokszor érezte úgy, mintha megrebbent volna egy idegszál, vagy egy apró izom a férfi arcán. De Kálmán nem mozdult. Valószínűleg az arcizmai sem.

Amikor a főnővér kiment, a lány megfogta a férfi kezét. Ezt a szokást több hónappal ezelőtt vette fel. Eleinte, kilenc hónappal ezelőtt, csak ült az ágy szélénél, és a gondolatait rendezgette. Aztán egyszer beszélni kezdett, és apróságokat, napi híreket, később egyre személyesebb dolgokat mesélt el a kómában fekvő betegnek. Aztán egyszer megfogta a kezét is. Hideg volt, a bőre vékony, az érintése nyirkos. Mégis, Adél úgy képzelte, ez az érintés fontos. Mert talán Kálmán hallja őt. Hallja, és egyszer a szavak és az érintés, mint Ariadné fonala Perszeuszt, a férfit is kivezetik a kóma labirintusából. Adél beszélni kezdett. Csendesen, ráérősen.

Fél órával később még mindig mesélt.

– … és képzeld el, Attila nyert. Nagy fölénnyel, majdnem 70%-kal. Látnod kellett volna azt a nagy embert, ahogyan meghatódva sétálgatott egyedül a villában. Szerintem Csabi nem érdemelt volna győzelmet. Az egész műsor alatt látszott, hogy egy nagyra nőtt gyerek… olyan, mint amilyen te voltál. – Adél szeme sarkából egy könnycsepp gördült le. Sietve letörölte, pedig hát nem láthatta senki sem. Kálmán ugyanúgy feküdt, mint eddig, arca, keze, teste mozdulatlan. – És ezzel véget ért a műsor. Itt hagyott engem ez is. Ahogyan Patrik. És ahogyan te is itt hagysz. Tudod, az ebben a szörnyű, hogy úgy hagysz itt, hogy velem sem voltál, egyetlen percet sem… Egyedül vagyok.

A lány zokogni kezdett. Eddig tartotta magát, már hónapok óta, fegyelmezetten, keményen, ahogy az egy pécsi lányhoz illik. Most azonban, nem tudta maga sem, hogy miért, elszakadt a mécses. Hosszan sírt, felszabadultan, a könnyei lefolytak a kezére, és onnan a férfi kezére, és először megpróbálta felitatni egy zsebkendővel, de aztán újabb patakok folytak le, és Adél úgy döntött, elveszi a kezét, mert nem akarta bevizezni az ágyat. Azonban abban a pillanatban, amikor elengedte volna Kálmánt, annak a keze ökölbe szorult, és fogságba ejtette a lányt.

Adél felsikoltott, annyira váratlanul érte a mozdulat. Marika, és az éjszakai nővér rohantak be a szobába. Meglátták a beteg ökölbe szorított kezét, és Marika felkapcsolta a világítást. Egy ideig nem történt semmi. Aztán lassan, nagyon lassan ökölbe szorult Kálmán másik keze is.

– Visszajön! – suttogta a főnővér. – Vissza fog térni!

– Istenem… – Adél hitetlenkedve nézte a csodát. – Meddig tarthat?

– Most menjen ki, aranyos! – Marika visszanyerte a határozottságát. – Zsuzsi, hívd az ügyeletes doktor urat! Gyerünk!

Adél a következő pillanatban a folyosón találta magát. Nem tudta, hogyan ment ki oda, csak azt tudta, hogy innen el nem mozdul, amíg Kálmán magához nem tér.