Liza még mindig az álom hatása alatt állt, amikor a kaputelefonhoz csoszogott macis mamuszában. Fél szemmel az órára pillantott. Hajnali fél kettő. Ki lehet az?

– Igen? – szólt bele álmosan a kagylóba.

– Szia! Én vagyok az! Engedj be!

A kábulat egyetlen pillanat alatt elszállt.

– Patrik? Miért csengetsz? Hiszen van kulcsod!

– Fogalmam sincs, hol hagytam. Gondolom, a másik öltönyöm zsebében. Engedj már be!

– Persze, gyere csak…

Liza az ajtó mellett maradt. Hallotta, ahogyan a lift megáll a hatodik emeleten, és enyhe csikorgással kinyílik. A leskelődőre tapasztotta a szemét, így látta, ahogyan Patrik az ajtó elé ér, aztán halkan bekopogtat.

A következő másodpercben már a lány ölelő karjaiban találta magát. Hagyta, hogy Liza kényelmesen befészkelje magát a karjaiba, majd azt is, hogy a lány megcsókolja.

– Hol voltál? Hallottam, mi történt. Tudom, hogy nem te tetted…

– Tudsz még valami mást is? – kérdezte szigorúan a férfi.

– Nem. De ha tudnom kell valamit, te majd elmondod – mosolygott a lány, és ellépett a másik mellől. Hagyta, hogy sebtében felkapott köpenye lassan lecsússzon a fél válláról, és láthatóvá tegye hófehér, makulátlan karját. Élvezte, ahogyan Patrik szeme végigsiklik hattyúnyakán, le egészen a hálóing kivágásáig.

– Mi történt? Elmondod nekem?

– Csak annyit, amennyit feltétlenül tudnod kell – válaszolta Patrik, és nyelt egyet. Miért kellett ilyen helyzetbe keverednie? Mennyivel egyszerűbb lenne most ágyba bújnia ezzel a gyönyörű nővel, és nem törődni semmivel. De nem lehet. – Nem én öltem meg az öregasszonyt. Mégis el kell tűnnöm. Aki bemószerolt, az nem senki, és a rendőrség teljes erővel keres. Arra az elhatározásra jutottam, hogy egy kis időre eltűnök.

– Mikor térsz vissza?

– Fogalmam sincs. Egy-két év. Vagy több is…

– És mit érsz vele? Ezzel elismered, hogy bűnös vagy. Azt hittem, ki akarod deríteni az igazat, és ezért tűntél el.

– Ki is akarom! – csattant fel a férfi, aztán felemelte a kezét, így kérve elnézést. – Ki is akarom, – mondta most már halkabban – de úgy, hogy köröznek, ez nem fog menni. Levegőhöz kell jutnom…

– Figyelj ide! Ma éjjel itt maradsz nálam. Holnap reggel megyek egy hagyatéki tárgyalásra…

– Ki halt meg? – kérdezett közbe Patrik. Látszott rajta, hogy a lehetőségeket mérlegeli, és valójában csak udvariassági kérdés volt ez.

– A mamám. Rám hagyott szerintem olyan 100 milka körüli összeget. Vége az Aputól való függésnek…

A férfi felkapta a fejét.

– Gazdag nő lettél. Ez sajnos azt jelenti, hogy nem lehetünk egymáséi.

A lány mosolygott.

– Tudom, hogy vannak idétlen elképzeléseid arról, hogy a férfinak kell eltartania a nőt. Szerencsére én nem így gondolom. Viszont ez lehetőség lehet neked és nekem…

– Mire gondolsz? – Már a lány kényelmes kanapéján ültek szorosan egymás mellett. A 60-as évek Amerikáját idéző, fémlábú, rózsaszínű szörnyeteg, Patrik szerint igazi hangulatgyilkos volt. De most mégis lágyan megsimította Liza vállát a kérdése mellé.

– Nem kell sok idő, hogy a vagyon nagyobb részét pénzzé tegyem. Utazzunk el együtt. Az örökségből bőven futja, sőt még arra is marad, hogy megbízzunk valami ügyvédet vagy magánnyomozót, hogy ássa ki az igazságot.

– Mondjuk apád irodáját?

– Ugyan, dehogy… – a lány szája tündéri mosolyra nyílt. Szívszorítóan gyönyörűen nézett ki, mint egy madonna, a bársonybőrű vállairól lehullott köpenyben. – Ide egy bulldog kell, valaki, aki nem tart senkitől. Kerítünk egy jó magánnyomozót. Mit gondolsz?

– Ez megoldás lehet… nekem nincs akkora vagyonom, amiből ezt finanszírozni tudnám…

– Akkor ezért jöttél? Kölcsönt akartál kérni? Tőlem?

Patrik megrázta a fejét. Nem, az fel sem merült benne, hogy a nőnek sok pénze lehet, hiszen nap mint nap látta, ahogyan az apjától kunyerál. Inkább arra gondolt, hogy Liza talán ismer olyanokat, akik segíthetnek neki elhagyni az országot.

– Nem, valójában segítséget akartam kérni. Ki kell jutnom az Unióból, és a határokon nagyon rizikós.

– Rendben van, holnap óvatosan körbe kérdezek. De most feküdjünk le. Hosszú nap lesz, és szép akarok lenni a közjegyzőnél. Szép vagyon, szép nő. – Ismét mosolygott. Amikor a férfival töltötte az idejét, Lizával madarat lehetett fogatni.

– Még nem mondtam igent. – mormogta Patrik. Belül érezte, hogy a lány pénze valóban kihúzhatja a bajból. Liza felállt, és a hálószoba ajtajához sétált. Csábosan felhúzta a szemöldökét:

– Te kint alszol? – kérdezte kacéran.

A férfi lassan feltápászkodott. Most érezte igazán, hogy az egész napi stressz, a bújkálás sokat kivett belőle. Jót fog tenni végre egy kis nyugodt alvás. Ám ahogyan Liza mellé feküdt, és a lány a karjaival átfonta a nyakát, azonnal tudta azt is, hogy az alvás ideje még messze van.

– o –

A közjegyző irodája a Fényes Elek utcában volt, egy háromszintes épület második emeletén. Ahogyan Liza belépett, visszahőkölt a stukkók, ión oszlopok és aranyra festett mennyezeti angyalkák látványától. Egy pillanatra azt hitte, a recepciós tógában fog elébe járulni, és latinul kéri majd, hogy foglaljon helyet. Liza egyébként tudott latinul, ahogyan héberül, angolul és franciául is, sőt valamit olaszul is prüntyögött. De az ízlésének ez a fajta stílusbeli kavalkád, amit a közjegyzői iroda bemutatott, sok volt.

– Milyen ügyben…? – kérdezte a szemmel láthatóan elfoglalt hölgy a pultnál.

– Kuknyó Pálné hagyatéki ügye. – mondta bájosan Liza. Tiszta volt, üde és gyönyörű. Egyszerű szabású, fekete ruhát viselt, ékszerek nélkül. Ahogyan egy visszafogott ízlésű milliomosnőnek ki kell néznie.

– Igen, igen – a recepciós egy papírt böngészett. – Ki is Ön?

– Kolossy Liza vagyok. Az örökös.

– Az örökös. Hm. Köszönöm, foglaljon helyet itt a váróban. A közjegyző asszony hamarosan elkezdi a hagyatéki tárgyalást, és szólítani fogom önt.

Liza leült. A kisasztalon volt pár régi újság, főleg női lapok, de a lány már mindet olvasta. Unalmában a többi várakozót kezdte vizslatni. Itt van például, rögtön vele szemben, az a savanyú arcú férfi öltönyben. Biztosan ügyvéd, vagy valamilyen biztosítós ember lehet. Esetleg halottkém, azok néznek így ki. Eljátszott a gondolattal, hogy csak a filmekben ilyenek azok, akik halottakkal foglalkoznak, vagy az életben is. Hosszú, sápadt arc, karvalyorr, mélyen ülő, seszínű szemek, hegyes fülek. Amúgy makulátlan öltöny, és elegáns Texier irattáska. Mégsem halottkém lesz. Amúgy is, mit keresne itt egy olyan?

– Kuknyó Pálné hagyatéki ügyében idézettek, kérem, fáradjanak be!

A lány felpattant, és belibegett a tárgyalóba. Meglepetésére a halottkém is felkelt, és nyomult be utána. Ezt az irodát sokkal barátságosabban rendezték be, mint a várót. A padló nagyobb részét mély, süppedős szőnyeggel borították, háttal az ablaknak széles, szépen faragott íróasztal terpeszkedett, és arra merőlegesen egy tárgyalóasztalt helyeztek el, két oldalán négy-négy székkel. Liza és a halottkém egymással szemben ültek le, a tárgyaló két oldalán.

A közjegyző, egy középkorú, fásult tekintetű, fekete, festett hajú asszony, kényelmesen elhelyezkedett az íróasztal mögött álló fotelben, a szoba sarkában álló kisebb számítógép asztalhoz pedig egy fiatalabb titkárnő ült.

– Kezdjük akkor – mondta a közjegyző szétcigarettázott, rekedtes hangon. – Néhai Kuknyó Pálné, született Romacsek Hajnalka hagyatéki tárgyalására gyűltünk össze. A személyi adatokat írd be légy szíves az anyakönyvi kivonatból! – Szólt rá a titkárnőre, aki bólintott. – Jelen vannak az örökös képviseletében dr. Sóvári Lajos ügyvéd, valamint az örökhagyó unokája…

Liza nem igazán figyelte a tárgyalás elején szokásos formalitásokat, ezért majdnem elsiklott a fölött, amit a közjegyző mondott. De az agyában kis vészcsengők kezdtek el csilingelni. Mit is mondott ez a nő? Az örökös képviseletében? És jelen van még az örökhagyó unokája? Mi folyik itt?

– Van… végrendelet? – kérdezte száraz torokkal. A közjegyző futólag rápillantott, és válasz nélkül folytatta.

– A hagyatéki vagyon… Rozika, kérlek, azt is írd be ide a hagyatéki leltárból. Van ugye egy ingatlan a Ferenciek terén, adó és értékbizonyítvány szerinti értéke 42 millió 432 ezer forint, és van egy nyaraló Leányfalun, értéke 24 millió 600 ezer forint. Ezen felül értékpapírokban, a listát Sóvári ügyvéd úr bocsátotta rendelkezésemre, egészen pontosan 31 millió 433 ezer forint, ezek nagyobb része a leltárban feltüntetett darabszámban magyar kincstárjegy, kisebbik része részvény és államkötvény, továbbá életbiztosítással kombinált befektetési jegy. Ezen felül készpénz a leltárban szereplő három bankszámlán, összességében további 2 millió 948 ezer forint. Egy személygépkocsi, Opel Astra típusú, leltár szerinti értéke 1 millió 230 ezer forint. Festmények, kisplasztikák, szobrok, 6 millió 132 ezer forint értékben. Örökölhető horgászati jog 300 ezer forint értékben, 20 évre szóló nyaralási jog Krk szigetén, Horvátországban, ebből még hátra van 14 év, további 640 ezer forint értékben. Bemutatóra szóló részvény alapján a kizárólagos tulajdonjoga egy ciprusi és egy seychelles-szigeteki, úgynevezett offshore cégnek, a neveket írja be Rozika az ügyvéd úr listájából. Ennyi. Kihagytam valamit? – a közjegyző kérdőn nézett az előtte ülő két emberre. Liza ismét megkérdezte:

– Maradt hátra végrendelet?

A nő nemet intett.

– Akkor miért nem én vagyok az örökös?

– Nos, az örököst Sóvári ügyvéd úr képviseli. Charlotte Chuchot, azaz Kuknyó Sarolta, az ön édesanyja.

– De anyám halott! – kiáltott fel Liza. A közjegyző ugyanolyan nyugodt és kimért maradt, mint eddig.

– Nem. A Zöld-foki Szigetek lisszaboni nagykövetsége által kiállított igazolás alapján, amelynek szövege szerint az előttük személyesen megjelent Charlotte Chuchot magyar személyi okmányokkal igazolta kilétét, megállapítható, hogy az ön édesanyja él. Egyébként pedig személyesen adott meghatalmazást jelen eljárásban való képviseletére Sóvári ügyvéd úrnak.

A halottkém most szólalt meg először.

– Ez így igaz, hölgyem.

– De hogyan? Miért? Tíz éve eltűnt, és soha egyetlen szónyi életjelet sem adott magáról!

– Ez viszont tévedés, hölgyem – az ügyvéd szemöldöke egy milliméternyivel feljebb mozdult. Ez talán azt jelentette, hogy mulat magában a helyzeten. – Ügyfelem folyamatos kapcsolatot tartott fenn az elhunyttal. Pénzzel támogatta, valójában a hagyatékban található befektetési és készpénz állomány az ügyfelem által került a kedves mamához. Amennyiben a nagykövetség által kiállított hatósági igazolással kapcsolatban kétségei merülnének fel, kérem nézze át ezeket a leveleket. – Sóvári kinyitotta a táskáját, és egy kötegnyi levelet vett elő. Azok egy részéről messziről látszott, hogy külföldről származnak. Másik részük magyarnak tűnt. – Megismeri az elhunyt, illetőleg ügyfelem kézírását? Ezek az egymásnak írott leveleik.

Liza csak bámult a kötegre, és nagyon egyedül érezte magát. Elárulta az anyja, elárulta a nagyanyja is, amikor elfedték előle a valóságot. Elárulták az apját is, aki hosszú éveken keresztül várta vissza az eltűntet, míg végül, praktikus okokból, öt évvel az eltűnés után holttá nyilváníttatta Saroltát. És a pénz? Még több is, mint amire számított, több mint százmillió ott hever az orra előtt, és most feltűnik a semmiből az anyja, és elrabolja tőle a teljes összeget. Vége a milliomos álmoknak, vége a hosszú, romantikus utazásnak Patrikkal. Pedig milyen jól kitervelt mindent… A férfi kényszerhelyzetben volt, és Liza tudta, mert ismerte, hogy el fogja fogadni a közös utazás ötletét. S az egész semmivé vált.

– Ezt nem hagyom annyiban! – kiáltott fel kétségbeesetten. Ügyvéd lánya volt, ezért pontosan tudta, hogy az eljárás szabályos, az öröklési jog alapján valóban az anyja kap mindent. De a dac és a harag elvakította. – Nem hagyom annyiban! Megtámadom a hagyatékátadó végzést!

– Tegye azt – a közjegyző hangja egy szemernyivel sem emelkedett meg. – Tájékoztatom, hogy eredménytelen lesz.

– Nem érdekel! Ez az egész… egy nagy hazugság… – Liza zokogni kezdett, de a következő pillanatban már lenyelte a könnyeit. Felállt, és köszönés nélkül kirobogott az ajtón. Még hallotta, ahogyan a közjegyző szenvtelenül folytatja a diktálást:

– Írja be, Rozika, hogy a tárgyalás ezen szakaszában az örökhagyó unokája elhagyja az irodát…

– o –

Adél fáradtan köszönt a könyvtárosnak, és elindult lefelé az Országos Széchényi Könyvtár márványlépcsőjén, a ruhatár felé. Március 14-én, egy nappal a nemzeti ünnep, és a hosszú hétvége előtt, nem sokan választották a könyvek közötti gubbasztást. Az olvasóteremben mindössze egyetlen, szemmel láthatóan egyetemista lány ült, aki ráadásul hasonlított is Adélra, és ahogyan az ügyvédjelölt fél füllel hallotta, a szakdolgozatához gyűjtött anyagokat. Adél elképzelni sem tudta, mit lehet írni a két világháború közötti személyiségi jogvédelemről, de szerencsére neki nem is ez volt most a feladata. Nagyobb vadra utazott, mint holmi szakdolgozat védés. Ő Patrikot akarta megvédeni.

Már egy hete nyomozott özvegy Somfalvi Pálné után, akit állítólag Patrik ölt meg, és a kör egyre szűkült. A mai napra szabadságot vett ki, és már nyitásra a könyvtárba ért, hogy minden lehetséges és elérhető újságcikket megtaláljon és elolvasson, ami csak az öregasszony egyetlen, még élő rokonáról, Regényi Istvánról szólt. Adél elsőként az ügyvédi iroda aktáját nyálazta volna át, ami a Somfalvi-féle perről szólt, de nem talált ilyet odabent. Pontosan tudta, hogy Patrik viszi az ügyet, per van folyamatban, de még nem tűztek ki tárgyalást. Otthon is körülnézett, és végül Patrik laptopján megtalálta az anyagokat. A férfi ugyan kóddal védte le a szóbanforgó könyvtárat, de Adél jól ismerte a gondolkodását, és szerencsére ismerte Doris belépési jelszavát is. Doris egy elektronikus titkárnő volt, lényegében egy program, amelyik megjegyezte a különféle időpontokat, és előre emlékeztető sms-t küldött, feljegyezte az írásbeli, vagy akár szóban rögzített feljegyzéseket, hangjegyzeteket, és tartalmazta a tulajdonosa teljes kapcsolati listáját. Doris pontosan tudta a Mihóczky – Somfalvi ügy aktájának védelmi kódját is, így Adél hamarosan már a szkennelt anyagban lapozgatott. A pert egy bizonyos Regényi István indította, ő örökölt volna, ha nincs a szerződés. Ez a Regényi egy kicsi, jászsági városban végezte el a szakközépiskolát, majd egy osztrák nagybankhoz került. Ott végigjárta a szamárlétrát, egészen a magyarországi régió vezetői székéig, azután váltott. Saját vállalkozásokat nyitott, pénzügyit, építőiparit, egy kicsit a gyógyszeriparban is matatott, s mára a Napi Gazdaság által összeállított listán a 30 leggazdagabb magyar vállalkozó között szerepelt. A miniszterelnök tanácsadója, több nemzetközi gazdasági szervezet vezetőségének tagja, a Brit Kereskedelmi Kamara tiszteletbeli magyarországi elnöke, a BLH elnökhelyettese, s még ezer hasonló funkció birtokosa volt ez az ember, akit a perben természetesen a legelismertebb magyar polgáris ügyvédi iroda képviselt.

Hogy mi is az a BLH, azt Adél egy kicsivel később fedezte fel. A Bio Live Hungary MLM cégként működött, multi-level marketing alapon épült fel. Különleges termékeket forgalmazott, nem hivatalos rák és infarktus elleni gyógyszereket, egészséges kozmetikumokat, élelmiszer kiegészítőket és hasonlókat. Mindegyik közös jellemzője az alacsonyabb vagy magasabb karydin tartalom volt, ez a különleges anyag állítólag az emberi szervezet belső, működési energiáit aktivizálta, fogyókúrához ugyanúgy ajánlották, mint a rák enyhébb eseteiben. A többi, hasonló jellegű céggel szemben a BLH-nál nem lehetett külföldi anyavállalatot találni, így Adél arra következtetett, hogy ez bizony száz százalékban magyar. A cégszoftver kapcsolati adatbázisa szerint a BLH külön céget tartott fent a termelésre, és egy másikat az értékesítésre. A híveket pedig a BLH-ba, mint anyacégbe toborozták. A cég honlapján káprázatos céges rendezvények videóit lehetett megtekinteni, ahol luxusautókat adtak át a legjobban teljesítő ügynököknek, és több száz, elegáns ember tapsolt a cég újabb sikereinek. Adél elolvasott több fogyasztóvédelmi bejelentést, és határozatot is a BLH-val kapcsolatban. Egyetlen elmarasztalót sem talált. A karydin-tartalmat a laboratóriumi vizsgálatok alátámasztották, az élettani hatásokat sem lehetett egyértelműen cáfolni, így a BLH diadalmasan haladt előre.

A lány számára akkor kezdett érdekessé válni ez a vonal, amikor az egyik rendezvény videóján ismerős, törékeny alakot pillantott meg. Hiszen ez Somfalviné! A BLH nyilvános részvénytársaságként működött, ezért Adél hozzáférhetett a cég közgyűlési jegyzőkönyveihez is. S az egyikből az derült ki, hogy Somfalviné a BLH egyik fő részvényese! Egy másik nagy részvényes egy Cipruson bejegyzett offshore, míg a harmadik a GEO Contribution Kft., Regényi cége volt. Ahogyan Adél egyre mélyebbre ásta magát a témába, az is nyilvánvaló lett a számára, hogy az öregasszony férje, dr. Somfalvi Pál biokémikus fedezte fel a karydint. Ezek szerint ezért lehetett főrészvényes a törékeny néni egy ilyen modern és rendkívül sikeres cégben. A sikerhez egyébként Regényi nyilvánvalóan jelentősen hozzájárult, kapcsolati tőkéjével és valóban rendkívüli üzleti adottságaival. S a tulajdonosi viszonyok alapján, ahogyan azt látni lehetett, a három fő részvényes összefogása nyomán minden mindig úgy történt a cégben, ahogyan Regényi akarta.

Aztán egyszer, a tavalyi év elején, megszakadt a nagy együttműködés. A 2011. januári közgyűlésen ugyanis Somfalviné ellene szavazott egy előterjesztésnek, amit az offshore cég és a GEO Contribution akart, s a döntést el kellett halasztani. Amennyire Adél meg tudta ítélni, nagy jelentőségű ügyről lehetett szó, egy akvizívióról, azaz cégfelvásárlásról, amivel a BLH a ternékeivel kiléphetett volna Ukrajnába is. Ez valami miatt nem tetszett Somfalvinénak, és mivel a cég alapszabályának értelmében, aminek a módosítását annak idején, immár 10 évvel ezelőtt az előrelátó Somfalvi 100%-os részvényesi hozzájáruláshoz kötötte, s így gyakorlatilag változtatni nem lehetett, a Somfalviné kezében lévő részvényeknek vétójoguk volt mindenfajta döntésnél.

Adél, ahogyan idáig eljutott az oknyomozásban, váratlanul rádöbbent, hogy nem csak azt az embert találta meg, akiről Patrik beszélt, s akinek megfelelő hatalma volt ahhoz, hogy a gyanút a fiatal ügyvédre terelje, és minden nyomozó hatóságot a fiúra uszítson, hanem megtalálta a valódi indítékot is, ami miatt az öreg hölgyet meggyilkolták.

Hirtelen teljes mélységében átlátta Regényi ravasz tervét. Örökösként az övé a részvénypakett, mert ehhez ugye Patrikéknak semmi közül sincsen, ők csak az ingatlanra kötöttek életjáradéki szerződést. A gyanút pedig el kell terelnie magáról, s ehhez jobb lehetőség nem is lehetne, mint Patrik és Mihóczky, mert így végül még a 100 milliós telek is Regényinél fog landolni.

Hogy ez mennyire így van, azt mi sem támasztotta alá jobban, mint hogy a BLH legutóbbi közgyűlésén, még tavaly, immár nagy többséggel fogadták el az akvizíciós tervet, s a Somfalvi-féle részvénypakettel Regényi szavazott.

Mindezek az adatok most már a táskájában voltak, egy CD-n, amit a könyvtárban írtak ki a lánynak, az általa kért újságcikkek alapján. A kapcsolati ábrát is megtalálta a BLH által kiadott éves jelentésben, amelyikből egy példányt szintén őriztek az OSZK-ban. De hiába állt össze az anyag, Adél nem tudta, mit kezdjen vele. A rendőrséghez, ügyészséghez nem viheti el, mert Regényi a kapcsolatai révén pillanatok alatt tudomást szerezne mindenről, és leállítaná azt, ami egyáltalán elindulna. Arról nem beszélve, hogy mindez csak feltételezés, a férfi nyilván közölné, hogy eszébe sem jutna a drága Somfalvi nénit megöletni, holmi üzleti problémák miatt. Közvetlen bizonyíték nincsen.

A lány elővette a jegyzeteit, és megnézte a GEO Contribution elérhetőségeit. Még ott állt a Várban, a könyvtár épülete előtt. Ránézett a félköríves átjárót őrző kőoroszlánokra, és döntött. Mobilján feltárcsázta a cég központi telefonszámát.

– Jó napot kívánok, GEO Contribution Kft.! – hallotta a vonal túlsó végén. Már meg akart volna szólalni, amikor feltűnt neki, hogy ez egy gépi hang, amelyik folytatta. – Ha ismeri a kívánt melléket, kérem, tárcsázza! Ha nem ismeri, kérem, várjon a kezelő jelentkezésére! Tájékoztatjuk, hogy biztonsági okokból valamennyi beszélgetést rögzítünk.

Adél várt. Kis idő múlva kellemes férfi hang szólalt meg.

– Üdvözlöm, Kovács Mihály vagyok, miben segíthetek?

– Jó napot kívánok! – Adél egy pillanatra megakadt, mert nem tudta, mennyi lehet az idő, azaz mi a megfelelő köszönési napszak. Ám a Nap még sütött, így öt óránál nem lehetett több. Folytatta hát. – Regényi Istvánnal szeretnék beszélni!

– Megbeszélt találkozó miatt hívja? – kérdezte óvatosan a központos. – Kit jelenthetek be Regényi úr titkárságán?

– Dr. Kormos Adél. Öööö… ügyvéd. – a lány maga sem tudta, miért mondta ezt. Ha kiderül, hogy hivatalosan ügyvédnek adta ki magát, a Kamara úgy elparentálja, hogy még évekig nem lesz belőle igazi ügyvéd.

– Kapcsolom a Titkárságot, ügyvédnő! – a központos udvariasan elköszönt, és a következő pillanatban felcsendült Liszt Ferenc örökbecsű szimfonikus költeménye, a Les Préludes. A több mint 14 perces műből 3 percnyit hallgathatott meg, amikor végre beleszólt valaki a vonal túlsó végén.

– Regényi úr titkársága, Latin Amanda, miben segíthetek?

– Üdvözlöm! – igyekezett szikárra és szárazra venni a figurát Adél. – Dr. Kormos Adél ügyvéd vagyok, és Regényi urat kérem.

– Ne haragudjon, ügyvédnő, de Regényi úr tárgyal, és szigorúan meghagyta, hogy ne zavarjuk. Megtudhatom, milyen ügyben keresi?

– Ez csak rá tartozik…

– Akkor sajnálom, de nem segíthetek. – a titkárnő hangja határozottan csengett. Adél biztos lehetett abban, hogy tényleg nem fogja kapcsolni a főnökét.

– Rendben, rendben… mondja meg neki, hogy Somfalvi Pálné meggyilkolása ügyében vannak bizonyos információim, amelyek fontosak lesznek a számára.

Rövid csönd következett, amiből a lány arra következtetett, hogy a titkárnő több lehet egyszerű telefonkezelőnél. Talán Regényi bizalmasa, de mindenképpen olyan személy, aki tud Somfalvinéról. Aztán Latin Amanda csak megszólalt ismét.

– Meglátom, mit tehetek. Kérem, tartsa a vonalat!

Néhány torokszorító pillanat után Adél összerezzent a határozott, kemény férfihangra:

– Regényi István vagyok. Miben segíthetek Önnek?

– A nevem dr. Kormos Adél. Beszélnem kell Önnel személyesen, Somfalvi Pálné meggyilkolása ügyében.

– Hölgyem, Ön ügyvédjelölt a Kolossy&Partner Ügyvédi Irodában. Miért adta ki magát ügyvédnek?

Adél megsemmisülten hallgatott. Regényi folytatta.

– Nyilván nem érti, honnan tudhatom ezt. Az önök irodája képviseli az alperest a nagynéném hagyatékával kapcsolatos ügyben. Nyilván tájékozódtam önökről, az interneten minden fent van, az ön fényképével egyetemben. Mit óhajt? Bízom benne, hogy nem kívánja megszegni az önre is érvényes ügyvédi titoktartási kötelezettséget.

– Nem kívánom megszegni. – Adél próbált kikecmeregni saját romjai alól. – De beszélnünk kell, mégpedig személyesen. Különös ügy ez, amely a BLH-t is érinti…

– Fogalmam sincs, mire céloz, hölgyem. A rendőrség még nem tájékoztatta a jogi képviselőmet Margit néni halálával kapcsolatban. Semmiféle összefüggést sem vélek felfedezni az ügy és a Bio Live Hungary között.

– Pedig van, és erről akarok beszélni önnel.

– Nos… rendben van. A hosszú hétvégét követő hétre beszéljen meg egy találkozót a titkárnőmmel. Köszönöm, viszontlátásra, doktornő.

Rövid csönd után ismét Latin Amanda szólt bele a telefonba.

– Kérem, hölgyem, egyeztessünk egy időpontot. – “hölgyem” és nem “ügyvédnő”. Ez a titkárnő hallgatózott? Vagy ugyanolyan jól tudta, amit Regényi is tudott, és csak játszott vele? – Megfelelő lenne a szerda 8.00 óra? Vagy van még egy időpont azon a  héten, pénteken 19.30.

– Jó lesz a szerda reggel. – válaszolta fáradtan Adél. Mostanra már elpárolgott az a határozottság, ami az imént arra vezette, hogy feltárcsázza a GEO Contribution telefonszámát. – Köszönöm, viszonthallásra!

– Viszonthallásra, hölgyem! – Amanda hangja továbbra is maximális udvariassággal csengett.

Ahogyan eltette a mobilját, és lassan gyalog indult lefelé a Várból, az Attila út felé, Adél végig azon gondolkodott, hogy mibe sodorta magát. Ez a férfi eltapossa őt, ha akarja. Különösen, hogy maga adott a kezébe eszközt erre, az ostobaságával. A hívást rögzítették, így még tagadni sincsen értelme, csak még nagyobb bajba keverné magát ezzel. Persze, fűzte tovább a gondolatot, ha valóban Regényi áll a gyilkosság mögött, akkor egyszerűbb lehetőség is van arra, hogy a lányt eltegye az útból, nem kell megvárnia a kamarai eljárás végét.

És Adél rádöbbent, hogy nem segített semmit Patriknak, sőt saját magát is a célkereszt közepébe állította.