Milyen világot élünk! Liza felsóhajtott, mialatt az üvegliften lejutott a hatalmas üvegpalota földszintjére. A Maximum Success Ltd. pályázati referenseként a harmadik emeleti irodaszinten dolgozott, egy zsúfolt teremben, pár négyzetméteres paraván kalitkában. Bár nem egy felmérés kimutatta már, hogy ez a fajta elrendezés nem használ a munkakedvnek, de ezt ennél a sikeres cégnél úgy tűnik, eddig még nem tapasztalták meg. A teljes kelet-európai régiót lefedő szolgáltatásuk elsősorban regionális és európai uniós támogatások megszerzésére irányult. Liza, két másik lánnyal, Albániát kapta meg, de eddig, egy-két Mercedes Benz tenderen kívül nem sikerült más támogatást felhajtania. Ha a lány egy kicsit is foglalkozott volna a karrierjével, biztosan elgondolkodik azon, miért is alkalmazzák még mindig a cégnél, mivel inkább vitte a pénzt, semmint hozta, de Lizát igazából nem érdekelte a szamárlétra a Success-nél. Ő meg akarta magát húzni valahol, amíg nem sikerül a Nagy Dobás, és nem lesz annyi pénze, amit még ő sem tud elkölteni egyhamar.

Micsoda világot élünk! A köztársasági elnök lemondott, és a lány, bár nem igazán figyelt az előzményekre, de látta és érezte abban az emberben az őszinte sértődöttséget és felháborodást, még valami sportszerűtlenségről is beszélt a Parlamentben, ami miatt Liza sorstársnak tekintette. Vele ugyanígy bántak el két hete, azon a szerencsétlen hagyatéki tárgyaláson. Ráadásul, mikor hazaért, Patrik már eltűnt, és azóta sem vette fel vele a kapcsolatot. Két hetet kibírt nélküle. Ez önmagában feldühítette a lányt, és az nem kevésbé, hogy az apjára sem számíthatott ebben az ügyben. Amikor Kolossy Bernát megtudta, hogy a felesége, aki tíz évvel ezelőtt eltűnt, s akit öt éve holttá nyilvánítottak, az örökösödési ügy miatt most hirtelen megjelent, mélységes apátiába süllyedt. Három napon keresztül minden tárgyalását lemondta, és be sem tette a lábát az irodába. Cilike már komolyan aggódni kezdett, mert fogalma sem volt arról, mi történik, bár minden energiájával próbálta kideríteni. Mivel Patrik a rendőrök előli menekülése óta még mindig nem bukkant fel, így az iroda ügyvéd nélkül maradt. Adél kétségbeesetten igyekezett megtenni minden tőle telhetőt, de kellő tapasztalat híjján ezt még tűzoltásnak sem lehetett nevezni, pedig Cilike is odatette magát rendesen, és félretéve az Adél iránti fenntartásait, ott segített, ahol csak tudott.

Három nap elteltével aztán Kolossy Bernát ismét bejött az irodába, és ott folytatta a munkáját, ahol korábban abbahagyta. Megviseltnek tűnt, de senki sem mert tőle kérdezni semmit, s még Liza sem tudta rávenni arra, hogy Saroltával foglalkozzon. Kurtán és furcsán bejelentette, hogy a három napban végzett munkája alapján Adél megérdemel egy kis fizetésemelést, s azzal a “három fekete nap”, ahogyan Cilike magában nevezte, ad acta került.

Liza dühösen igyekezett szövetségest keresni az ügyéhez, azonban bármelyik ügyvédi irodához fordult, sehol sem bíztatták. A magyar jog szerint a leszármazó örököl. A nagymama után az anyuka, és ezen csak egy végrendelet, vagy egy jól irányzott öröklési szerződés változtatna. Ám ilyenekkel Liza nem rendelkezett, és most már azzal is tisztában volt, hogy miért. Nagyanyja pontosan tudta, hogy Sarolta él, és megőrizte ezt a titkot, nem csupán Bernát, de Liza előtt is. Eszébe sem jutott az unokáját előnyben részesíteni a lányával szemben, különösen, hogy attól rendszeresen pénzt és kisebb-nagyobb ajándékokat kapott.

Egyszóval Liza veszített, és gyűlölte ezt az érzést. Soha semmit sem adott fel, és ez a nyakasság korábban már sok buktatón átvezette. Ilyen például Patrik esete is. Meg akarta szerezni magának, és meg is szerezte. Úgy gondolta, Patrik, mivel bújkál, nem tudhat arról, mi történt a hagyatéki tárgyaláson, s ezért előbb vagy utóbb fel fog bukkanni, mert egyszerűen szüksége van a lány pénzére. Csak ki kell várni.

Mire idáig jutott a gondolataiban, már mosolygott. Elsétált a Városliget felé, s menet közben vett néhány pletykalapot. A bulvár mindig ki tudta űzni a fejéből a gondokat, és új ötleteket adott neki. Leült egy padra, és élvezte a kellemes, húsz fokos tavaszt. Átlapozta az egyik újságot, megnézte a képeket és a főbb címeket, aztán jöhetett a következő sajtóorgánum.

Már majdnem végzett ezzel is, amikor tudat alatt felfigyelt valamire. Maga sem tudta, mi az, vissza kellett lapoznia, hogy ismét felidézze az érzést. Az angol királyi párról szóló cikk aligha. Pedig az oldal legnagyobb részét az foglalta el, s lentebb néhány színes hirdetés látszott. Az egyiken végleges szőrtelenítést ajánlottak, mellette közvetlenül, pikáns ellentétként, hajbeültetést. A harmadik képen egy varázsgömb látszott, s mellette a felirat: “Madamme Chuchot megsúgja a jövőt…” alatta egy telefonszám. Liza nem habozott. Mindig is azonnal döntött, és soha nem bánta meg ezeket a lépéseket később. Felhívta a számot.

Női gépi hang jelentkezett be, kissé idegenes akcentussal.

– A közelmúlt kristálytiszta. A régmúlt és a jövő homályos, mint a köd. Én fellebbentem a fátylat a jövőről, és ismét ködbe burkolom, ha már látta. Nem kiabálok ki semmit. Csak megsúgom, amit tudni akar…

Liza bosszankodva vette el a fülétől a mobilt. Ez csak valami reklámszöveg? Ám a következő pillanatban élő hang szólalt meg a telefonban.

– Tessék, ez Madamme Chuchot telefonja.

– Jó napot. – a lány megrázta a fejét. Túl szárazra sikerült a köszönése. Igazított egy árnyalatnyit a hangján, és folytatta. – Madamme Chuchot-t keresem.

– Ki keresi?

– Ko… Kovács Bernadett. – füllentette Liza. – Szeretnék egy személyes találkozót.

– Tudni akarja a jövőjét, Bernadett? A legjobb helyre fordult.

– Igen, vannak dolgok, amiket tudni szeretnék. Mikor mehetek a hölgyhöz?

A vonal túlsó oldalán a másik fél mintha habozott volna.

– Madamme Chuchot nagyon elfoglalt.

– Fontos dolgot kell megtudnom! – kiáltott fel szenvedélyesen Liza. – Megfizetem a fáradozását, ígérem!

– Rendben van, Bernadett. Hallom, komolyan foglalkoztatja valami. Madamme Chuchot meg fogja mutatni önnek a helyes utat.

– S mindezt mikor?

– Türelem, kedves. Kettő nap múlva, pénteken. Legyen pontban este nyolc órakor Gül Baba türbéjénél. Legyen a ruházatán egy lila kendő. Ott megkapja a megfelelő útbaigazítást.

– Ott leszek! – válaszolta Liza, majd megengedett magának egy udvarias elköszönést is, olyasmit, amivel a Success-nél búcsúzik el a kliensektől. – Legyen szép estéjük!

– Önnek is, kedves! – válaszolta az ismeretlen nő, azzal letette a telefont.

---

Patrik kinézett az olcsó, városszéli motel ablakán. Úgy tűnt, minden rendben van. Az utcácskában senki sem járt, csak egy kóbor kutya futott át az úttesten, de nyugodtan tehette, mert közel s távol egyetlen autó sem látszott.

A férfi bólintott, aztán az ágyra dobta hátizsákját, és körülnézett a szobában. Nem sok dolga volt kiszedve, csak amit használt az eltelt néhány napban. Fogkefe, fogkrém, pár ruhadarab. Ezeket most visszatette a zsákba, aztán még egy utolsó pillantást vetett a szobára, és bezárta maga mögött az ajtót.

Kellett ez a pár nap, amíg összeszedte a gondolatait, és kitalálta, mit is csináljon. Először is, nem maradhat Budapesten, ez teljesen egyértelmű. Igaz, nagyváros, ezernyi elrejtőzési lehetőséget kínál, azonban a rendőrségi készültség is itt a legnagyobb. Meg hát… mit csináljon itt? Kihez forduljon, kiben bízzon?

Az a gyilkosság… a szerencsétlen öregasszony, Somfalvi Pálné. Sajnos teljesen simán belefért a képbe, hogy Mihóczky intézte a dolgot. Az a százmilliós telek ott fenn, a Rózsadombon, kivételes lehetőségekkel. Mihók már járt bent az önkormányzatnál, megvolt a belső embere, aki kiadja a bontási engedélyt a régi épületre, és az építési engedélyt az új társasházra, amiből aztán sok-sok milliót lehet kasszírozni. Mihóczky nagyon rápörgött erre az üzletre. Volt valami beépített embere az öregasszony közelében is, Patriknak mindig azt mondta, hogy befolyásolni tudja a “vén spinét”, ha szükséges. Aztán mégis beütött a krach, az öregasszony vissza akarta csinálni a szerződést. Ki tudja, miért? Mihóczky persze azt állította, hogy a belső kapcsolata révén vissza fogja fordítani a dolgot, de aztán erre nem került sor, hiszen a törékeny öreg néni meghalt. S ahogyan az a két rendőr mondta bent az irodában, meggyilkolták. Nagyon, nagyon gáz…

Patriknak eddig is az volt az érzése, hogy Mihóczky nem mond el neki mindent a közös ügyeikben. Sem az offshore témában, sem abban a kis közös videokazetta kölcsönző cégben, ahol Patrik csendestárs volt. Persze az ügyvéd bármikor megtehette volna, hogy bemegy a céghez és kéri a könyvelési papírokat, s ezt eleinte meg is tette. Aztán rájött, hogy a lényeg éppen nem a papírokban van, így kénytelen megbízni abban, amit Mihók mond neki. Az üzlet nem ment különösebben jól, eddig egyetlen fillért sem tudtak kivenni onnan, és Patriknak kezdett derengeni, hogy Mihóczky valószínűleg pénzmosodának használja a kölcsönzős üzletet, ezzel legalizálva olyan pénzeket, amelyeket az offshore társaságán keresztül hoz be az országba. Amikor erre Patrik rájött, eléggé felhúzta magát. Hogy ez a Mihóczky pont egy ügyvédet akar hülyének nézni?! Még ha nem is olyan régen ügyvéd, mint mondjuk Kolossy Bernát. Igen, Patrikot talán ez lombozta le a legjobban. Hogy Kolossy Bernát valószínűleg átlátott volna ezen a trükkön, és húsz-harminc éves cégjogi tapasztalataival valószínűleg úgy forgatta volna az ügyet, hogy ő jöjjön ki belőle jól. Vagy ha nem, hát bele sem megy.

Bizony, Lipót ügyvéd úr érezte, hogy ugyan a lendület, a XXI. századi ügyvédi attitűd talán az ő oldalán van, de a tapasztalat még messze nem. És az ilyen dörzsölt gazember Mihóczky-félék úgy forgatják meg őt, hogy aztán csak ő maradjon benne a katyvaszban. Mint például most, ezzel a gyilkossággal.

Furcsa volt számára az a baleset is, ami anak idején Kolossy kopójával történt a Szentendrei úton. Persze lehet, hogy véletlen. Az a fickó időnként eléggé idétlennek tűnt, ki tudja, tud-e egyáltalán vezetni…

Odalent gyorsan kifizette a szobát az unott tekintetű, pocakos, trikós embernek, aztán kilépett a szabadba. Időközben kialakult a terv benne. Van egy nyaralójuk, amit még a nagynénje után örökölt meg Patrik anyukája, lent a világ vége után kettővel, Tiszaugon. Ott meg tudja húzni magát egy időre, amíg kitalálja, hogyan tovább.

Gondolkodott azon is, amit Liza mondott neki. Hogy a lány pénzéből kimehetnének külföldre, új életet kezdeni. Jól hangzott, nagyon jól. Egyetlen bökkenő volt a dologban, mégpedig maga Liza. Kolossy ügyvéd úr elkényeztetett kisleánykájával tölteni az élete hátralévő részét, nos ez nem volt Patrik számára vonzó dolog. Pedig Liza gyönyörű, tüzes, okos nő. Viszont irtózatosan felületes, nyafka, követelőző, és ha az ő pénze húzná ki a férfit a bajból, akkor szinte biztos, hogy ezt a tényt később rendszeresen feltálalná a vacsora mellé. Nem, ez nem perspektíva. Saját magának kell megoldania a problémát.

Kicaplatott az utca végéig, ahol a főútvonalon talált egy buszmegállót. Ugyanitt szállt le három nappal ezelőtt, amikor megkereste a motelt. Most megvárta a buszt, felült rá, és kiment Kőbánya-Kispestre. Nem akarta megkockáztatni, hogy bemegy a Nyugati pályaudvarhoz. Ott állandóan nyüzsögnek a zsaruk. Jó neki a Kökin is felszállni a vonatra.

Két órával később már Nyíregyháza felé haladt az Intercity-vel. Az ismeretlen felé, a ki tudja, milyen jövő felé.

A pocakos, trikós férfi éppen elolvasta a sporthíreket az újságban, amikor megcsendült az ajtó feletti kis csengettyű. Micsoda forgalmas nap! Nem is olyan régen ment el az a magányos fickó, és most jön helyette új vendég…

– Hé, te! – a megszólítás nem volt éppen udvarias, de a pocakos tulaj már megszokta, hogy ide nem mindig csak az angol felsőházból érkeznek vendégek.

– Mi kell? – kérdezte, és csak most nézett fel.

Két nagydarab, kigyúrt, szemmel láthatóan nem legális dolgokból élő ruhásszekrény állt előtt.

– Megszállt itt ez a fickó? – kérdezte a kisebbik, és elővett egy fényképet.

Nem kellett túl hosszan nézegetni. Azt a férfit ábrázolta, aki pont ma jelentkezett ki a szobájából. Nincs még három órája sem talán.

– Van valami igazolvány-féléjük? Csak mert ez titkos, vagy mifene…

– Van – mondta a kisebbik, és előhúzott a zsebéből egy pisztolyt. – Szóval?

– Igen, igen. Itt lakott három napot. Ma jelentkezett ki…

– Hova ment?

– Nem tudom… – a pisztoly csöve megmoccant kissé, mire a moteles hadarni kezdett. – Tényleg nem tudom! Gyalog jött, gyalog ment el. De tegnap este kért egy menetrendet!

– Egy menetrendet, mi?

– Azt, azt!

– Jól van, öreg – bólintott a kisebbik, és jelentőségteljesen a társára nézett. Az is bólintott. – Mi itt sem jártunk, ugye érted?

– Persze, hogy nem! – felelte rettegve a pocakos.

– Akkor jó – bólintott ismét a kisebbik, aztán mindketten elhagyták a motelt.

---

Adél ismét ott ült a Rehabilitációs Intézetben, a második emeleten, abban a kis szobában, ahol talán a legtöbb időt töltötte el az utóbbi egy évben. Kálmán napról napra erősödött, mind fizikailag, mind szellemileg. Adél nem is gondolta, hogy a fiú ennyire művelt nagyon sok olyan területen, amelyeken az ügyvédjelölt eddig nem nagyon tudott eszmét cserélni másokkal, Patrikot is beleértve. A színház, az opera, mint kiderült, közös szerelem, ahogyan a képzőművészet, és Vass Albert is. Nem beszélve arról, hogy Kálmán egyre többet tudott segíteni abban az ügyben, ami most Adélt a leginkább foglalkoztatta, azaz Regényi István felelősségre vonásában.

Adél már beszámolt arról a megalázó beszélgetésről, ami két hete történt. A titkárnővel megbeszélt időpontban Regényi valóban a rendelkezésére állt, udvariasan, hűvösen, és magabiztosan. Játszi könnyedséggel pattintotta le magáról azokat a vádakat, amelyeket a lány még csak meg sem fogalmazott konkrétan, csupán célozgatni próbált rájuk. Szomorúnak tartja, hogy meghalt a nagynénje. A céges dolgokban néha előfordultak olyan esetek, hogy a néni másként ítélt meg egyes kérdéseket, mint ő, nézze meg talán, kedves Adél, a 2010. novemberi közgyűlés jegyzőkönyvét, fent van a cég honlapján, ott sem szavazott úgy, ahogyan azt Regényi szerette volna, de emberek vagyunk, lehet eltérő véleményünk a világról. Ez még nem ok arra, hogy bárki bárkit meggyilkoljon. Nem, Regényi nem állítja azt, hogy Lipót doktor követte el a bűncselekményt, a rendőrségnek nyilván oka van arra, ha meg akarják hallgatni a bűntettel kapcsolatban, s Regényi személy szerint nem érti, de furcsállja, hogy Lipót doktor elszökött a kihallgatás elől. Mi erről a hölgy véleménye? – kérdezte, s ezzel a támadni akaró Adélt védekező pozícióba kényszerítette. Mert mit lehet erre mondani? Valóban különös ez, és ahogyan Regényivel beszélt, maga Adél sem hitte el, hogy pusztán az attól való félelem vezette Patrikot, hogy valaki rá akarja kenni ezt a gyilkosságot.

– Egyszóval ellenszenves, arrogáns pasas volt? – kérdezte együttérzőn Kálmán. Adél elgondolkodott. Nem, nem lehetett arrogánsnak nevezni. Inkább… inkább bosszantóan igaznak tűnt minden, amit mondott. Annyira egyértelműnek, annyira kézzelfoghatónak, mint valami kinyilatkoztatás.

– Nem tudom… – mondta hát elgondolkodva. – Viszont történt egy furcsa dolog. Tegnap felhívott, személyesen ő. És azt kérdezte, meginnánk-e valahol együtt egy kávét.

– De te leráztad, ugye?

– Nem. Kíváncsi vagyok rá, mit akar. Holnap találkozom vele munka után. Úgyhogy később jövök be.

Marika, a főnővér lépett be az ajtón. Elcsíphette az utolsó mondatot, mert határozott hangon közbeszólt.

– Az ám, de ha holnap bejön, Adélka, a Kálmánkát már nem találja itt!

– Hogyhogy? – a lány és a fiú egyszerre kapta fel a fejét. Marika egy pillanatig arra gondolt, szép pár lennének együtt. De aztán, mielőtt még felbuzdultak volna benne házasságközvetítői hajlamai, inkább folytatta.

– Ma úgy döntött a konzílium után a főorvos úr, hogy Kálmánka holnap haza mehet!

– Ó, hát ez nagyszerű! – kiáltott fel Adél. – Végre! Mikor?

– A reggeli után, drága. Kitöltjük szépen a papírokat, Kálmánka addig összepakol, és mehet. Na megyek, megnézem, mi a helyzet a tizenegyeskével – azzal a főnővér kikocogott.

– Segítsek? – kérdezte Adél. – Betelefonálok az irodába, hogy később érek be, és segítek haza cuccolni.

– Megtennéd? – Kálmán arca felragyogott. Látszott a férfin, hogy őszintén megkönnyebbül.

– Persze! Tudod, majdnem egy évig voltál idebent. És biztos vagyok abban, hogy nehéz lesz visszatérni a nyüzsgő valóságba. Én segítek!

– Köszönöm… lehet egy kérdésem?

– Mondd csak, bátran!

– Miért vagy itt mellettem? Mármint, nem azért kérdezem, mert zavar, sőt, úgy érzem, én vagyok a világ legszerencsésebb embere, amiért te minden egyes nap bejöttél ide, vagy legalább telefonon beszéltünk. De nem emlékszem semmire a baleset előtti viszonyunkkal kapcsolatban, és ezt nem tudom hova tenni… Jóban voltunk már akkor is?

Adél zavarba jött. Mit mondjon most ennek a nagyra nőtt gyereknek? Ha hazudik, és egyszer visszatér Kálmán emlékezete, akkor az kínos. De az igazat sem akarja megmondani. Azt, hogy megpróbálta megfigyeltetni Patrikot, két ember tudta: Kálmán és ő. S most a fiú sem emlékszik már. Ennek a titoknak nem szabad kiderülnie.

– Kollegiális kapcsolatban voltunk. Semmi több, Kálmán. De bevallom, amikor baleseteztél, engem bűntudat gyötört. Én adtam neked valami kisebb irodai megbízást, és talán amiatt jártál akkor arra, a Szentendrei úton. Nem tudom. Szóval a lelkiismeretem hozott ide először. És… tudod, magányos voltam. Jó volt beszélgetni valakivel, elmondani a napi gondjaimat. Így lettél az életem része.

– És lehetek az továbbra is? – a fiú belenézett Adél acélkék szemeibe azzal a hűséges kutyanézéssel, amit Adél már az első találkozásuk alkalmával is megfigyelt.

– Nem… nem tudom. Meglátjuk. Mostantól sok dolgod lesz, és kitaláljuk együtt, hogyan tovább. Rendben?

– Rendben. De azért tényleg segítessz hazamennem?

– Persze! Szerzek egy autót. Na nem lesz egy Hummer, de… mi a baj?

Kálmán arca egy pillanatra eltorzult. Mintha valami kellemetlen emlék ötlött volna fel benne, behunyta a szemét, és az arca elsápadt.

– Hummer…. egy Hummer jött nekem a balesetemnél! Szándékosan letarolt, nem is próbálta félrerántani a kormányt! Egy hatalmas, fekete Hummer, még arra is emlékszem, hogy narancssárga csík futott körbe rajta. Gallytörő rács volt az elején… Nekem jött!

– Nyugodj meg! Már elmúlt! Túl vagy rajta…

Kálmán a kezeibe temette az arcát. Azután lassan felnézett.

– Ezen sohasem leszek túl…