Cilike óvatosan kinézett az utcára az üzlet kirakatán keresztül, és amikor meggyőződött arról, hogy se közel, se távol egyetlen ismerős arcot sem lát, frissen vásárolt ruhákkal teletömött batyuval a kezében, kilépett a tavaszi napsütésbe. Alig várta, hogy hazaérjen végre, és felpróbálhassa mindazt, amit vett. Belépett az ajtón, gondosan kulcsra zárta, feltette a biztonsági láncot is, majd odabent becsukta az ablakokat elsötétítő fatáblákat, és felkapcsolta az IKEA lámpát, amit kifejezetten erre az alkalomra szerzett a barátnőjétől.

Nem gondolta, hogy ennyire nehéz lesz. Az alakformáló fehérnemű sehogyan sem akart felmenni. Előbb finoman húzta, majd egyengette, később rángatta és tépte, de egy bizonyos ponton a ruha minden alkalommal megadta magát.

– Az anyád, ennél még a fűző is jobb volt régen… – mormogta magában a titkárnők gyöngye, és akkorát rántott az anyagon, hogy azzal a mozdulattal gond nélkül répát lehetett volna szedni a szántóföldön. Nyekkk… mondta a fehérnemű, de nem szakadt el. Cilike szerencséjére strapabíró, gumírozott, nyúlós szövetből készült, s a hirtelen mozdulat végre jobb belátásra kényszerítette.

– Wowww… – mondta őszintén a nő, követve a modern idők modernül értelmetlen kifejezéseit, amikor belenézett a tükörbe. Egy határozottan karcsúbb Cilike nézett rá vissza. – “Elkerül az álom…” – dúdolta, és megkereste a következő holmit.

Szolíd, sötétlila egyrészes ruha volt, némi fehér és kék tollberakással. Ennek a magára erőltetése sokkal könnyebben ment, az alakformáló fehérnemű megtette a hatását. Kissé különösen festett a borotválatlan lábaival, és erről eszébe jutott, hogy gyantáznia is kell még, mielőtt a fekete neccharisnya felkerül. Előkereste a hosszú, göndör és vörös parókát, és gondosan felvette. Megrázta a fejét, és feltekerte a sálként vagy hajpántként is alkalmazható vékony selymet a fejére. Ismét megnézte magát, és elégedetten bólintott. Igen, ez ő. Boníta, a dizőz.

Két héttel korábban történt, hogy Cilike a barátnőjével részt vett egy osztálytalálkozón. Negyvenöt évvel ezelőtt ballagott az osztálya az általános iskolából, és bizony az eltelt idő megérződött a részvételi arányon, és a megjelentek fizikai állapotán is. Cilike és barátnője két-két konyak után érkeztek az alkalomra, amit egy csendes belvárosi kávéházban tartottak, így meglehetőst vidáman kezelték az eseményeket. Később, az est vége felé aktívan részt vettek a kialakuló karaoke partyban is, és Cilike hatalmas ováció közepette többször el kellett, hogy énekelje az örökbecsű Terrorista tangó című sanzont. Olyan sikert aratott, hogy a búcsú alkalmával, amikor a többi öregdiák félrészegen kivánszorgott az ajtón, a hely tulajdonosa, egy hetyke bajszú, ősz halántékú, bonviván kinézetű pasas megállította.

– Hölgyem, az ön előadása komoly hatást tett rám! Az enyém ez a hely, és megfordult itt már nem kevés művész, de olyan hangot, mint a magácskáé, még nemigen hallottak a vendégek.

– Örülök, hogy tetszett! – válaszolta kipirult arccal Cilike. – Tudja, régen énekkaros voltam.

– Csiszolatlan gyémánt a hangja! – lelkesedett a pasas. – Ha megengedi, azt javasolnám, hogy egy-egy estén, ha meg nem sértem, énekelhetne nálam. Kitalálunk erre valamilyen díjazást.

– Nem hinném, hogy én kellek itt az embereknek… – szerénykedett a nő, de Iván, az idősödő Jávor Pál kinézetű bártulajdonos, addig-addig győzködte, míg lassan maga is kezdte elhinni, hogy új karrierje kezdődhet.

Cilike a tőle megszokott precizitással kezdett neki a felkészülésnek. Énekórákat és fellépő ruhákat vett egy kivénhedt operaénekestől, majd felkereste azt a butikot, amelyet a tanár ajánlott neki. Itt további glitteres, csillogó-villogó rongyokat vásárolt, s ahogyan okították, mindent félhomályban, egy relfelktornak kinevezett IKEA lámpa fényében próbált fel, azzal a felkiáltással, hogy este a bárban sem lesz sokkal nagyobb a világítás. Aztán bement a bárba, és közösen gyakorolt a zongoristával, aki ugyan a filharmonikusok tagja volt, de valamiből élni is kellett, tehát éjjel bár- és bérzongoristát alakított.

Ezután filmnézés következett. Árgus szemekkel leste a Chicago, a Kék angyal, a Kabaré legismertebb bárjeleneteit, és igyekezett utánozni a sztárokat, ott a filmen.

S mindezen felkészülés után ma este végre színpadra állhat!

Nagyítóval nézte végig a lábát és a karját, hogy egyetlen szőrszál se maradjon rajta. Az arcával nem tudott mit tenni, legfeljebb annyit, hogy onnan is eltüntetett minden szőrt, és alaposan megalapozta, majd felvette a harisnyát, a ruhát, a parókát, a haját átfogó sálat, és elénekelte még egyszer a dalt. Nem lesz gond. Nem lesz gond.

Iván taxit küldött érte apró figyelmesség gyanánt, bár Cilike sejtette, inkább azért, nehogy ő az utolsó pillanatban meggondolja magát.

S most itt állt a függöny mögött, míg odakint Iván személyesen jelentette be:

– És most, hölgyeim és uraim, van szerencsém bejelenteni mulatónk felfedezettjét, az aranytorkú, vonzó, titokzatos énekesnőt, Bonítát!

Felszaladt a függöny, és Cilike ott állt a színpadon, két reflektor fényében. Nem sokat látott a mulató vendégeiből, legfeljebb azok árnyékát, akik közvetlenül a színpad előtt ültek. Előre lépett, és megbicsaklott a lába a magassarkú cipőben. Ha most elesik! Örök szégyen, amit sohasem mos le magáról! De nem, megtartotta az egyensúlyát. Ám a feje teljesen üres volt, kirepült belőle minden, ki ő, miért van itt, mit kell csinálnia…

Aztán egyszerre megszólalt a zongora. A jól ismert akkordok hirtelen visszahozták a jelenbe, és mielőtt még visszakozhatott volna, meghallotta a saját hangját: – Elkerül az álom..

A produkciót nagy taps fogadta. Sohasem fog kiderülni, hogy a kezdőt igyekeztek így biztatni, vagy valóban tetszést aratott a szám, minden esetre Cilike boldogan hajolt meg újra és újra, sőt egy hatalmas virágcsokor is érkezett, feltehetően Iván mesterkedései révén, s mikor végre az öltözőbe ért, a nő boldogan nevetett. Egy pillanatra Iván is beintett az ajtón, jó volt, ezt mutatta, széles mosollyal az arcán, és ettől Cilikének még jobb kedve lett.

Amikor kifelé indult, immár smink nélkül, a saját, egyszerű ruhájában, igyekezett elcsípni még néhány vendégvéleményt, de igazán egyetlen ragadta meg a figyelmét. Két fickó, már majdnem a kijáratnál, pont az ő műsorszámáról beszélgetett.

– Mindig ugyanaz… – morogta az egyik.

– Igazad van, Frigyes! – kontrázott a másik.

– Állandóan transzvesztitákat sóz ránk ez az Iván!

– Igen, de legalább ennek a mainak hangja is volt…

Cilike majdnem elsüllyedt. Még hogy transzvesztita! Mielőtt még bárki rájön, hogy nemrégiben őt látta a világot jelentő deszkákon, titkárnőnk inkább elmenekült a bárból, hogy otthon, egy kis hordó Arany Ászok társaságában verje ki a fejéből az egész énekesi karriert.

---

Ugyanebben az időben a Duna másik oldalán, a Széchenyi István téren, Regényi István a kiváló vacsora után hátrébb tolta a székét, és szelíden nézett a vele szemben helyet foglaló lányra. Adél bizonytalanul viszonozta a pillantást. Azon gondolkodott, hogy vajon bevett sztenderd a férfinál, hogy az üzleti megbeszéléseit ebben a keleti étteremben bonyolítja, vagy a finom japán ételek, italok hazája, mint helyszín, kifejezetten neki, Adélnak szól. Gyorsan választ kapott a kérdésére.

– Gyakran vacsorázom itt. – mondta Regényi társalkodó stílusban. – Ismerem a tulajt, s egy ismerősöm bonyolította mindannak a japán szakácsnak a tartózkodási és munkavállalói engedélyét, akinek a főztjét most megettük. Egyszóval minden ki van próbálva. Ezért is gondoltam, hogy ide hívom meg Önt, kedves Adél. Tudom, hogy itt mindenből a legjobbat kapjuk.

– Köszönöm a meghívást. – bólintott a lány. – De még mindig nem tudom, minek köszönhetem.

Regényi megengedett magának egy nyájas farkasmosolyt.

– A múltkor kissé furcsán alakult a beszélgetésünk. Ön úgy kérdezett, mintha nem ügyvéd, hanem ügyész lenne. És nem vagyok meggyőződve arról, hogy minden kérdésére kielégítő választ adtam…

– Logikus válaszok voltak. Nem találtam bennük kivetnivalót. Bár nem tudom, az igazat hallottam-e.

– Maga aztán nem teketóriázik! – nevetett fel a férfi. – Bumm, bele a közepébe. Jó tulajdonság, de nem tudom, mint ügyvéd, megél-e majd ezzel a stílussal.

– Ha arra gondol, hogy minden ügyvéd hazudik, vagy hogy gerinctelenek lennénk, akkor téved. Egy jó ügyvéd megvédi az ügyfelét, akár magamagával szemben is.

– Na igen, a Kolossy doktrínák. Ha megengedi, mivel önök viszik Mihóczky úr képviseletében a pert, amit indítottam, ezért elég alaposan körüljártam a Kolossy és Társa Ügyvédi Irodát. Elolvastam Kolossy úr egy-két előadását, megnéztem azt a jogi műsort a tévében, ahol időnként felkérik szakértőnek. Azt hiszem, Ön keresve sem találhatott volna jobb helyet a jelölti időszak letöltésére.

– Na azért az az iroda sem rossz, akik önt képviselik… – mormogta Adél. Regényi az egyik legnagyobb gazdasági joggal foglalkozó ügyvédi irodát bízta meg ezzel az üggyel. Legalább tíz jelölttel dolgoztattak, a partner irodáik száma az Európai Unión belül elérte a tizenötöt, az iroda által közvetlenül foglalkoztatott nyolc ügyvéd mellett számos magyarországi ügyvédi irodával partnerkapcsolatban voltak. Olyan jogi kapacitást tudtak felvonultatni bármely ügyben, amit senki más.

– Ha akarja, szólok néhány jó szót az érdekében – mosolygott még mindig Regényi.

– Nem… nem akarok egyike lenni a sok jelöltnek, bármilyen jó hírű is az iroda.

– Ha én szólok, maga nem az egyik lenne, hanem az első… – a férfi elharapta a mondatot, és egyetlen pillanatra olyan arcot vágott, amit Adél végképp nem tudott hová tenni. De a pillanat ahogyan jött, el is múlt. – Nem, ez nem egy tisztességtelen ajánlat.

“Bár az lenne!” – gondolta Adél. Mióta Patrik bújkált, és Kolossy Bernát a sebeit nyalogatta, nem ment az irodának. A lány néhány alkalommal már arra gondolt, új állást kellene keresnie, annak ellenére, hogy Kolossy megemelte valamennyivel a fizetését.

– Egyszóval mi az, amiben segíteni tudok Önnek? – kérdezte Regényi.

– Intézze el, hogy a rendőrség ne körözze Patrikot. Ő nem tehet semmiről, és biztos vagyok benne, hogy ártatlan.

Regényi elmosolyodott ismét.

– Hogyan szólhatnék én bele a nyomozó hatóság munkájába? – kérdezte. – De… talán tehetek valamit, van egy kiváló büntetős ügyvédem. Ő bemegy, és megnézi, hogyan léphetnénk tovább.

– Köszönöm – Adél valahogy bizalmat érzett a férfi iránt. – Azt hiszem, ha ezt megígérte, meg is fogja tenni. És ennél többet nem is kérhetek.

– Kérhet, ha akar, de azt hiszem, ezt maga is érzi belül.

Adél zavartan elfordította a fejét. Aztán az órájára nézett.

– Ne haragudjon, de mennem kell. Egy barátomat most engedték ki a kórházból, és egyedül van odahaza. Meg akarom nézni, nem szenved-e hiányt semmiben.

– Hát persze, menjen csak. Köszönöm, hogy velem vacsorázott. Ha megtudok valamit Patrik ügyében, jelentkezem.

A lány bólintott, és indult volna, de Regényi finoman megfogta a kezét, lehajolt, és apró csókot lehelt rá.

– Remélem, hamarosan találkozunk – mondta. – Hívathatok Önnek egy taxit?

– I…igen, köszönöm. – Adél maga sem tudta, miért fogadta el az ajánlatot. Talán, mert a férfi hangján érezni lehetett, hogy nem szoktak neki ellent mondani. Regényi intett a pincérnek, s az máris tárcsázta a Kyotoval szerződésben álló taxitársaságot.

– Nem kell fizetni. És borravalót se adjon! – utasította Regényi. – Ezek a taxisok szerződésben állnak az étteremmel, és a fuvarért cserébe kedvezményes tarifát adnak.

– Értem. Köszönöm még egyszer…

– Én köszönöm, hogy velem volt. Hamarosan jelentkezem.

Adél bízott benne, hogy így lesz. De azt már nehezére esett eldönteni, hogy azért, mert ettől Patrik ügyének megoldását várja, vagy azért, mert ismét szeretne beszélgetni Regényivel. Még akkor is ezen gondolkodott, amikor a taxis elindult vele, hogy elvigye Kálmán lakásához.