Kolossy Bernát ezt az estét szintén nem otthon, vagy az irodában töltötte. A Déryné presszó zajos közegében ült, és alig értette, amit a vele szemben nagy hévvel hadováló Ahmed mondott. Egyrészt a zajtól, másrészt azért, mert a török erősen törte a nyelvünket. A presszóban szinte egy gombostűt sem lehetett leejteni. Mindenfelé beszélgető párok, üzletemberek, esti bulira induló lányok. Nagy nehezen, a pultnál találtak helyet, és a török intett, hogy Kolossy rendeljen, amit akar. Közben pedig szinte folyamatosan ömlött belőle a szó.

– Aztán elmenni én haza, érted, és hozni ismét fürdőszoba berendezéseket repülővel. Raktáram van kint Törökbálint Depo. Ha akarsz szép fürdőszoba, szól nekem.

– Ok, ok… – bólogatott Kolossy, és azon gondolkodott, mit is keres ő itt.

Patriknak köszönhette a tortúrát. Amíg a fiatal ügyvéd nem jött be az irodába, neki, Kolossynak kellett vinnie az ügyeket, így a Mihóczky pert is. A török pedig gyakran bejárt hozzájuk, ám a perrel kapcsolatos megbeszéléseket sohasem ott, hanem mindig itt, a Dérynében akarta megtartani. Eleinte Kolossy arra gondolt, hogy egyszerűen ez lehet a törzshelye a férfinak, vagy hogy az irodában zavarják őt a többiek. Aztán egyre inkább kezdett benne elhatalmasodni az a vélemény, hogy talán nem akarja, hogy lehallgassák őket.

Végre kitűzték a tárgyalást, és Ahmed most arra volt kíváncsi, milyen taktikával állnak elő a bíróság előtt.

– Térjünk vissza a tárgyalásra – javasolta. Ahmed Isken bólintott.

– A keresetet arra alapítják, hogy a szerződést nem Somfalviné írta alá. Ez viszonylag egyszerűen bizonyítható is, attól tartok. De mind Patrik, mind Mihóczky úr igazolni fogja, hogy a néni keze nem bírta az írást, és megkérte egyiküket, feltehetőleg Patrikot, hogy írjon alá helyette.

– Mit szólni fog bíróság ehhez?

– Nem tudom… végül is, nem alaki hiba, lehetséges úgy kötni szerződést, hogy nem én írok alá, de az aláírásomnak elismerem azt, amit egy másik személy a papírra vet. De a bizonyítással gondunk lesz. Patrik nem tüntette fel ezt a körülményt a megbízási szerződésében, és a dokumentumot nem írta alá két tanú sem.

– Két élő szó egy halott némasága ellen. Ezt Törökországban nyernénk meg.

– Itt nem ennyire egyszerű a történet… Az azonban igaz, hogy vannak papírjaink, ugyanazon napi keltezéssel, amiket Somfalviné tényleg aláírt. Ezek a papírok nem mondanak ellent Mihóczkynak, bár az is igaz, hogy nem szó szerint ugyanazt tartalmazzák, mint a végleges szerződési változat.

– Akkor nyerünk! Én bíz benned és iroda!

Kolossy rezzenéstelen arccal bólogatott.

– Ide figyeljen, Ahmed, a tárgyaláson odaadom az első számlánkat. Mivel nekem kellett dolgoznom az üggyel, ezért nem a Lipót doktor úrral megállapodott ügyvédi munkadíjak élnek, hanem annak a másfélszerese. Rendben van?

– Van rendben, ha megnyered per. Tud valami Lipót doktor?

– Semmit. Eltűnt, nem telefonált, nem jött be.

– Rendőrség keres?

– Az irodában nem. Hagytak ugyan egy telefonszámot, de nem hinném, hogy komolyan gondolták, hogy bárki is felhívja őket az irodából. De, ha Kálmán végre felépül, megnézetem vele a rendőrségen, hogyan halad ez az ügy…

– Kálmán neked ki?

– Egy magánnyomozó. Vele intéztetjük időnként a kapcsolattartást a rendőrséggel, földhivatallal, időnként ő járja le azokat az eseteket, amikhez speciális tudás kell. Csak régóta betegeskedik. Volt egy balesete egy éve, a Szentendrei úton…

– Érdekes – mondta a török, és elnyomott egy ásítást. – Kérsz még valami, barátom? Mennem kellene aludni, mert holnap vár rám hosszú út Szófia. Viszek ki erkélyüveg, egy szálló építkezés.

– Nem kérek semmit. Köszönöm – válaszolta Kolossy, azzal kezet fogott az ügyféllel, és kipréselte magát a helyiségből. Volvó XC90-ese ott állt közvetlenül a török ezüst Mercedes SLS AMG gépkocsija mellett. Bár Kolossy nem értett az autókhoz, ösztönösen érezte, hogy ez a Mercedes nagyon drága lehet. Miből telik a töröknek erre, ötlete nem volt. Persze lehetséges, hogy ennyire jól megy a fürdőszoba-biznisz.

Foglalkoztatták azonban ennél fontosabb problémák is. Egyrészt Liza sírva mesélte el neki a hagyatéki tárgyalás menetét. Igaz, nem tudott mit reagálni erre, és időt kellett hagynia magamagának ahhoz, hogy feldolgozza, nem halt meg a felesége, csak éppen tíz évig egy árva szóval sem árulta el sem neki, sem a lányának, hogy hol bújkál. Azonban mostanra úgy érezte, sikerült túltennie magát Sarolta hűtlenségén, és valahogyan segíthet a lányának. Maga a százmilliós vagyon hidegen hagyta. Nem az övé, és abban sem biztos, hogy Liza okosan tudná kezelni a helyzetet, ha akár egyetlen fillért is kapna a pénzből és az ingatlanokból. Ám a lánya volt az egyetlene, és ezt most, Sarolta megjelenésével még inkább érezte. Segíteni fog neki, ahogyan tud. Kezdett összeállni a fejében egy ötlet, és meg szerette volna beszélni Lizával. Ránézett az órájára. Fél tizenegy. Kizárt, hogy Liza már ágyban legyen. Megnyomta a gyorshívó gombot, és hagyta, hogy a hívás kicsengjen a vonal túlsó végén, legalább ötször. De a lány nem vette fel.

Bernát nem örült. A pénzéhes hobó ügyében is beszélni akart volna a lányával, ahogyan magában Frenket, az állítólagos férjet nevezte. Megkapták a követelés listát a férfi ügyvédjétől, és fontos lett volna ismerni pár körülményt a történetben. Igaz, ha az öröklési ügy úgy alakulna, hogy Liza kap valamit, akkor az Frenknek sem lenne rossz, hiszen máris igazolni tudnák, hogy Liza el képes tartani saját magát és a férjét is. Ezeket mind, mind meg kell beszélnie Lizával.

Na mindegy, majd holnap…

---

Liza látta, hogy az apja hívja, de nem vette fel. Azzal a nővel sétálgatott a Margitszigeten, akire Bernát is gondolt. Az anyjával.

Pontban nyolckor ott állt Gül Baba türbéjénél. A félhomályban senkit sem látott, így kicsit odébb sétált, majd visszatért ismét a találkozóhelyre. A szél szétfújta a haját, és bizony lehűlt a levegő is, ezért a lány nem érezte jól magát. Talán nem is emlékszik már a nő, hogy megbeszélték a randevút. És különben is, mit keres ő itt?

Indulni készült, amikor feltámadt a szél, és Liza hirtelen suttogást hallott. Körülnézett, de senkit sem látott. Mégis, a füle mellett megint megszólalt egy hang.

– Madamme Chuchot keresed, lányom?

Liza odakapta a fejét, és majdnem felsikoltott a meglepetéstől. Közvetlenül mellette egy köpenybe burkolózó nő állt. Hogyan került oda, a lány fel nem foghatta.

– I…igen. Nyolc órára beszéltük meg a találkozót.

– Ha őt kerested, akkor megtaláltad – a nő nem vette le a csuklyát, így az arca továbbra is homályba veszett.

– Anya…?

– Liza…

Még most sem borultak össze. Óvatosan méregették egymást, mindkettő félve védte a saját érzéseit, nehogy a másik fogást találjon rajta, és megsebezze.

– Megismertem a hangodat a telefonban. Semmit sem változott tinédzser korod óta. Ha emlékszel még, hát annak idején volt olyan nap, hogy óránként hívtál fel, mert nem tudtad, mit végy fel, hogya viseld a hajad, melyik fiúval járj…

– Emlékszem, anya. Fontos voltál nekem.

– Te is nekem, lányom…

– Mégis el tudtál menni tíz évre. Itt hagytál engem és apát, elhitetted velünk, hogy meghaltál… Miért?

– Mennyi időd van?

– Pont elég, hogy meghallgassam.

– Hát jó. Elmondok neked mindent. Gyere, sétáljunk!

A két nő lassan lesétált a Margit hídhoz. Annak idején Liza azt olvasta, hogy a híd közepénél, ha a hídközepet és s szigetre vezető szakaszt tükrözzük, akkor kirajzolódik az Eiffel-torony képe. Most azonban a legkevésbbé sem érdekelték az ehhez hasonló érdekességek. Egészen más történet rajzolódott ki a szeme előtt.

– Lányom, annak idején nem éltünk jó házasságban apáddal – kezdett bele a történetbe Sarolta, avagy Madamme Chuchot. – Bernát állandóan csak dolgozott, az irodában robotolt, és nem kétlem, hogy mindezt érted és értem csinálta, de mégis ott voltam egy kisgyerekkel, aztán később egy önfejű kamasszal… És anyagilag sem álltam jól. Volt pénzem, ha Bernát adott. De én már akkor is a luxusra vágytam. Armani, Louis Vutton… ezekre nem telt az ügyvédi fizetésből. Ezért hát…

– Azt akarod mondani, hogy vállalkozásba fogtál? – kérdezte gunyorosan Liza.

– Találkoztam valakivel… Roberto igazi olasz csődör volt… tulajdonképpen még most is az, tizenkét évvel később… az a fajta férfi, aki egyre finomabb lesz, ahogyan múlik az idő… – Sarolta ábrándozva felnézett a Holdra. – Roberto megismertette velem a szerelmet. És megismertette az olasz alvilágot is. Lányokat vittünk ki Palermoba, majd onnan terítettük az árut egész Olaszországban.

– Árut?

– Hát igen, a lányokat. Kiválóan működött az üzlet. Én felhajtottam őket, kiválogattuk a legjobbakat, és odakint Roberto intézte a sorsukat. Nem sok akart hazatérni.

– És te meg Roberto?

– Csodálatos szerető… De az üzlethez én értettem inkább. Nem ment rosszul, talán az volt a legnehezebb, hogy apád ne vegyen észre ebből az egészből semmit. Szerencsére akkoriban sokszor járt külföldre, ha emlékszel, valami lengyel konszern alapítás miatt, és amikor ő elment, én is mentem.

– Emlékszem… én meg maradtam egyedül idehaza, a házi feladattal.

– Azért csak ne panaszkodj, a legjobb amerikai nörszöt vettem fel melléd, akit csak Budapesten találni lehetett…

– És mi történt aztán?

– Aztán… egyszer a nyakunkba szakadt az Europol. A sors fintora, hogy 1999-ben hozták létre, és az egyik első feladata lett az olaszországi emberkereskedelem elleni fellépés. Hát persze, hogy anyád kis üzletébe akaszkodtak bele… Máig gyanítjuk Robertoval, hogy a konkurencia küldte ránk őket. Nem tehettünk semmit, fel kellett számolni mindent. Ezért a kis buliért akár életfogytigot is lehet kapni, és azt hiszem megérted, ha azt mondom, egyikünk sem akart börtönben megrohadni…

– Az anyám bűnöző…  – Liza hitetlenkedve rázta a fejét.

– El kellett tűnnünk. Olyan helyet kerestünk, amelyiknek nincs kiadatási egyezménye sem a magyarokkal, sem az olaszokkal. Így jutottunk el a Zöld-foki Szigetekre…

– És most?

– Elévültünk. Tíz évet húztunk le ott, abban a paradicsomi börtönben. Hihetetlenül gyönyörű… de ha tudod, hogy nem mehetsz el onnan, akkor maga a pokol. Most viszont már utazgathatunk. A pénzünket befektettük, a Szigeteken csak filléreket költöttünk belőle. Még nem tudom, hová megyünk, és hol kötünk ki a végén, de Roberto nagyon rajta van Új-Zélandon. Azt mondja, fantasztikus egy hely.

– Ha ennyi pénzed van, anya, minek neked a Mamóca öröksége?

– Te ezt nem értheted… nagyanyád pénze abból van, amit én küldözgettem neki az évek alatt. Most csak visszakapom, ami egyébként is az enyém. Másrészt… akármilyen csoda is Roberto, de azért néha szükséges, hogy éreztesd vele, ki az úr a házban. S ha csak közös pénzünk van, ezt nem tehetem meg. Kell valami különálló bankszámla, amihez csak én férek hozzá…

– Nem bízol benne. Attól félsz, elhagy egy napon. Lelép a pénzzel.

– Lehet, hogy igazad van, lányom. Ez is benne van a pakliban. Gondolom, megérted anyádat…

– Nem értem meg! – Liza látta, hogy a telefonja kivilágosodik, és az apja hívja, de most nem akarta felvenni. – Értselek meg téged? Ennyi év után azt sem tudom, ki vagy!

– Az anyád vagyok.

– Az anyám nem hagyott volna el tíz évre! Igen, én értsek meg mindenkit! És ENGEM ki ért meg? Egyedül vagyok, mint az ujjam. Az apámat pumpolom pénzért, ha bármit is szeretnék. Az állásom… pfühhh, azt hagyjuk. És végre felcsillant egy kis lehetőség… a nagyanyám öröksége. Amit elvettél tőlem! De ezt nem fogom hagyni…

– Nyugodj meg, Liza!

– Nem akarok megnyugodni! És nem fogom ezt annyiban hagyni! Feljelentelek!

– Elévült, amit tettem. Amúgy sem hiszem, hogy képes lennél anyádat…

– Értsd már meg, hányszor mondjam el neked?! Nem vagy az anyám! Az én anyám nem hagyott volna itt. Elvitt volna magával.

Sarolta erre nem tudott mit mondani. Hirtelen visszaváltozott Madamme Chuchot-vá.

– Tegyél, amit akarsz. Ezt megakadályozni nem tudod. Mindenkinek megvan a maga sorsa. Az enyém, hogy gazdag legyek… a tied, hogy kövesd a példámat, de nem az én testemen keresztül!

– Mennem kell. Szervusz, anyám – Liza olyan hidegen ejtette ki a szavakat, mint amilyen hideg szél fújt a Duna felől. – Még találkozunk, arra mérget vehetsz.

– Csak siess, lányom… – suttogta a másik. – Mert amint lehet, eladok mindent, és utazunk el Robertoval.

– Sok szerencsét hozzá! – vágott vissza a lány, azzal sarkon fordult, és a Danubius Szálló felé indult, hogy elcsípjen egy taxit.

Sarolta megrántotta a vállát. Nyakas lány, mindig is az volt. Majd megnyugszik. Ha meg nem nyugodna… esetleg Robertonak is lesznek eszközei. De erre biztosan nem lesz szükség. Biztosan nem.