Kálmán lassan átsétált a vizes úttesten. Hideg tavaszi reggelre virradt, de a férfi a pulóverén keresztül már megérezte a Nap erejét. Ma jó idő lesz. Az izmai megfeszültek, ahogyan igyekeztek helyesen mozgatni a testét. Majdnem egy év kóma után még akadtak idegrendszeri és izomzati problémák, de Kálmán nem akarta, hogy az, akivel találkozik, gyengének lássa.

Intett az ügyeletesnek, aki éppen egy nagycsaládos fogvatartott hozzátartozóit igyekezett elkommandírozni. Az visszaintett felé, és egy ujját felemelve kis időt kért, amíg szól Kálmán ismerősének. A férfi leült egy kényelmesnek egyáltalán nem mondható, fehérre festett padra, és okostelefonján megnézte az üzeneteit. Igazából egyetlen személytől várt volna üzenetet, nem tudta mit, bármit, de Adél semmit sem küldött. A futsal csapattól bezzeg öt mail is érkezett annak hírére, hogy végre kiengedték a kórházból. Egon, az ügyvédek csapatának főszervezője nagyon várta vissza Kálmánt, mert állítása szerint a férfinál jobb kapusa még nem volt a csapatnak. Ám a visszatérésre még várni kellett. Amíg tíz egymás utáni lépés sem megy száz százalékos biztonsággal, addig mit keresne a kapuban?

– Szevasz, Kálmán!

A megszólított felnézett, egyenesen bele az évfolyamtársa nevető tekintetébe. Rónai Viktornak kényelmetlen, savószínű szemei voltak, aminek nagy hasznát vette egy-egy húzósabb kihallgatás során, de most örült annak, hogy barátját éppen és egészségesen látja, és ez az érzés, egészen emberivé tette a pillantását.

– Mi van veled? – kérdezte. – Nagyon megijesztettél annak idején.

– Ne is mondd. Ezt az eltelt egy évet nem kívánom még a legnagyobb ellenségemnek sem…

– Hát van neked olyanod? – nevetett Viktor.

– Azt hiszem, van… – válaszolta töprengve Kálmán. Mióta Adél akaratlanul eszébe juttatta a baleset előtti pillanatokat, azóta gondolkodott azon, véletlenül ment-e neki a másik, vagy akarattal. Ahogyan felidézte azt a kérlelhetetlenséget, ahogyan a Hummer közeledett felé, nem nagyon maradtak kétségei.

– Gyere, odafent beszélgethetünk.

A két férfi megállt a rendőrkapitányság liftjénél. Pont egy gyanúsítottat vittek fel valahová, így kint kellett maradniuk. Szabály, hogy a gyanúsítottal csak a kísérői léphetnek be a liftbe, de harmadik személy nem. A következő menettel azonban feljutottak a harmadikra. Rónai előrement, és kinyitott egy kicsi, a többiektől üvegfallal leválasztott falú szobát.

– Na, akkor itt hallgatlak ki! – nevetett, és hellyel kínálta barátját. – Mondd, miben segíthetek!

– Meg tudnád nézni nekem a Robotzsaru rendszerben, hogy körözés alatt van-e ez a fazon? – kérdezte Kálmán, és letette az asztalra dr. Lipót Patrik fényképét, amire ráírt minden olyan adatot, amit Adél rábízott.

– A kedvedért megnézem – bólintott a másik. – De tudod, hogy ez nem teljesen szabályos…

– Jövök neked eggyel! – mondta Kálmán.

– Dehogy jössz! – intett amaz. – Amiért sikerült felépülnöd, és visszakaptam egy ilyen jó cimborát, na EZÉRT én jövök neked eggyel, és nem fordítva!

Kálmán meghatottan lehajtotta a fejét. Ha nem lennének ilyen barátai, talán vissza sem tér. Megint Adél jutott az eszébe. Volt ideje a lányra gondolni, mert Rónai elment, hogy megnézze, mit deríthet ki Patrikról. Ma este meglátogatja őt a lány? Múlt csütörtökön, amikor hazaszállította, Adél annyit mondott, szóljon, ha szüksége van valamire. Ezt az opciót Kálmán úgy őrizgette, mint valami kincset. Nem fogja csipp-csupp dolgokra felhasználni ezt a biankó ígéretet. Csak akkor hívja a lányt, ha már végképp nem bírja nélküle. Azóta eltelt három nap, és ugyan Adél csütörtök este még beugrott hozzá és megnézte, nem szenved-e hiányt valamiben, de azóta semmit sem hallott róla, és egyre inkább hiányzott neki. Hiányzott a hangja, hiányzott az az érzés, ahogyan a karjára teszi a kezét… Ha itt végzett, hívni fogja!

Rónai visszatért. Kissé meglepettnek látszott.

– Nos, öregem, erről a fazonról a világon semmi sincsen a rendszerben.

– Már nem körözik?

– Soha nem is körözték. Egyetlen ügyben szerepel egy utalás rá, de ott is mindenféle magyarázat, vagy kiegészítés nélkül.

– Igen, a Somfalvi-ügyben…

– Nem. Ez valami egész más. Mondd neked valamit az a szó, hogy proxitanol?

– Hmm… semmit. Mi az?

– Nem tudom. Az egész ügy titkosítva van, szerintem valamilyen iktatási vagy kezelési hiba okozta, hogy ennek a Lipót doktornak a nevére kiadta nekem azt az esetet. Mondanom sem kell, ahhoz, hogy megnézzem, nekem kellene lenni a rendőrkapitánynak, vagy annak a nyomozónak, aki foglalkozik a témával.

– És ki az?

– Nem tudom. Annyit tudok, amennyit elmondtam.

– Értem, értem. Körülnéznél egy kicsit a kedvemért?

– Figyelj, Kálmán, ez már nem egyszerű szívesség. Ha kiderül, hogy titkosított akták után szaglászom, úgy rúgnak ki, hogy a lábam nem éri a földet.

– Jól van, akkor megpróbálom más vonalon. Köszönöm ezt is!

– Ennyi?

– Most hogy mondod… lenne még egy dolog. Utána tudnál nézni egy Hummernek? Nem sokat tudok róla. Narancs csík fut végig az oldalán és az elején is, és elöl gallyrács van rajta.

– Ez tényleg nem sok, barátom! De megnézem, mit tehetek! – azzal Viktor megint kiment a szobából. Kálmán azon gondolkodott, most rögtön felhívja-e Adélt a jó hírrel. Végül úgy döntött, ráér megtudni a lány, hogy mi van a vőlegényével. Sőt… ezt a dolgot megtudhatná tőle személyesen is, mondjuk egy kávé mellett. A gondolatot tett követte.

Csupán egyszer csöngött ki a készülék, és Adél máris felvette.

– Halló, Kálmán, te vagy az?

– Igen, Adélka, hát persze, hogy én.

– Megtudtál valamit?

– Valamit… igen, meg. De nem telefontéma. Találkoznunk kell!

– Nem is tudom… – a lány hangja bizonytalannak tűnt. – Ma rengeteg dolgom van.

– Én azt hiszem, fontos dologra bukkantam…

– És nem tudod gyorsan bemondani a telefonba? Ne trükközz velem…

– Holnap este?

– Nem, addig nem várhatunk. Rendben, gyere az iroda elé pontban délben. Ki fogok menni ebédelni, és jöhetsz velem. Közben elmondod, amit titkolsz.

– Ott leszek, Adélka! – Kálmán hangja szinte repesett az örömtől. A lány még akart mondani valamit, de inkább visszafogta magát. Nem sérti meg ezt a lelkes fiút, különösen, hogy lehet, tényleg fontos dologra bukkant Patrik ügyében.

– Akkor viszlát délben! – mondta nyugodtan Adél, és letette a telefont.

Végszóra visszajött Rónai.

– Na ebben viszont most szerencséd volt, öregem!

– Találtál valamit?

– Igen, ez már valami.

– Mondd, ne kímélj!

– A Hummeresedet fél éve gyorshajtáson kapták. Az autó német rendszámú, a sofőr is német, Gerhard Damienn. A szabálysértési ügyben volt egy magyarországi kézbesítési megbízottja, valami Kovács Richárd, aki Budaörsön lakik, a lakótelepen.

– Akkor talán már nincs is belföldön?

– Ki tudja? Az Unión belül bárhol lehet, hiszen szabad a járás…

– Meg tudod adni ennek a Kovácsnak a címét?

– Na ez olyan személyes adat, mint ide Nagykáta… de rendben van. – Rónai gyorsan felfirkált valamit egy cetlire, és Kálmán kezébe nyomta. – Vidd. Ennyi?

– Igen, ennyi, köszönöm az irántam való jóságod! – mosolyodott el Kálmán.

– Várj, lekísérlek. Nélkülem nem engednének ki a kapun…

---

Az irodában ezen a napon tapintani lehetett a feszültséget. Amikor reggel Cilike bekapcsolta a gépet, és elolvasta a Sztárhíreket, olyan vörös lett a feje, hogy az még Adélnak is feltűnt.

– Valami baj van, Cilike? – kérdezte, de amaz csak intett a fejével, nincsen semmi gond.

Pedig a Sztárhírek címlapján az ő képe díszelgett, kikenve-kifenve, a selyemsállal a fején, ahogyan a Pódium kávézóban a Terrorista tangót énekli. A titkárnő nem emlékezett arra, hogy ki és mikor fényképezett, de mivel a fellépés egyébként is valamiféle lila ködbe burkolózott Cilike tudatában, így nem csodálkozott azon, hogy nincs képben a képet illetően. A bulvárlap harsány címet is biggyesztett a fotóhoz: “Boníta, a titokzatos énekes! Honnan jött, és ki ő? Az aranytorkú dizőz a misztikum ködébe burkolózik…”

Ez utóbbi kifejezést Cilike nem is igazán értette, de amikor elolvasta a cikket érezte, hogy az agyvize egyre fentebb kúszik. Megtudta saját magáról, hogy édesanyja Venezuelából érkezett, ápolónőként dolgozott, így ismerkedett meg későbbi férjével a második világháborúban. Mivel politikailag nem tekintették őket korrektnek, ezért ki kellett vándorolniuk Dél-Amerikába. Boníta, mármint ő, Cilike, ott született. Azután az édesapja meghalt egy drogkartell leszámolás véletlen áldozataként, s az anyja, mivel akkor már változott a politikai helyzet idehaza, az 1990-es évek elején visszaköltözött vele, Bonítával Magyarországra, az apja iránti szerelme jeléül.  Boníta ezt követően Győrben élt a jezsuita rendnél, majd rádöbbent, hogy küldetése van. Hangjával meg tudja gyógyítani a világot. S azóta énekel kisebb rendezvényeken, mígnem egy napon találkozik a Pódium kávézó tulajdonosával, Ivan von Marcos-szal, és a két ember latin vére felforr, és már tudják, hogy egymás nélkül lehet élni, de minek.

– Na ne! – nyögte Cilike, mikor idáig jutott a cikkben. De aztán gondolkodni kezdett. Már az is valami, hogy nem nevezték transzvesztitának, bár ez a latin vér, meg szerelmi szál még az ő sokat tapasztalt ízlésének is sok volt.

– Adélka! – szólt nyájasan. – Ha a főnök úr keresne, leszaladtam cigit venni!

– Nem hinném, hogy Kolossy úr örülne annak, hogy maga megint visszaszokott… – próbált törleszteni Adél a nap mint nap elszenvedett munkahelyi terrorért, amit Cilike egyszerűen csak beszélgetésnek nevezett, de a titkárnő nem vette magára a burkolt kritikát. Már ki is rohant az ajtón, és azonnal hívta Ivánt.

– Boníta! – lelkesedett a férfi, amikor meghallotta Cilike hangját.

– Hagyjon már a gyermeteg dolgaival! – förmedt rá a nő. – Láttam a Sztárhíreket!

– És mit szól, milyen remek képet sikerült kitetetnem magácskáról?

– Jó, az nem rossz. De mi ez a venezuelai sztori? Meg a latin vérünk összeforrt? Tudja, Iván, mikor forr össze a maga vére az enyémmel? Sohanapján!

– Ne mondjon ilyet, Boníta! Csodás híre van a fellépésének!

– Hogy transzvesztita vagyok?

– Ugyan már, hova gondol? A maga torkában ott rejtőzik a csoda, csupa nagy betűvel! Ugye bejön ma este?

– Még mit nem! Hogy megint leszóljon az a két bunkó, a bejárat melletti asztalnál…

– Ja, magácska meghallotta, mit beszél Frigyes meg Potyók? Rájuk se rántson, olyanok ők, mint a Muppet show-ban a két morózus vénember a páholyban. Mindig elégedetlenek, de a világért se mulasztanának el egy előadást sem. A lételemük a mormogás.

– De én akkor sem megyek. Mi lesz, ha valaki felismer?

– Nos, Boníta, ezt meglepetésnek szántam, de most el kell mondanom, hátha sikerül jobb belátásra térítenem. Szerződést kötöttem a legjobb sminkessel, aki Budapesten él. Ő sminkeli a legnagyobb sztárokat az Operában. Varró Julika, talán már hallott róla…

– Még soha. És maga Ivan von Marcos?

– Így is mondhatjuk. Markos Iván a rendes nevem, de a showbizniszben kell magunk köré fújni egy kis sejtelmes ködöt…

– Szóval maga mondta azt a misztikum ködét a cikkhez?

– Magácska talán nem is tudja, hogy megy ez. Én írtam az egész cikket, és megkértem egy barátomat, hogy jelentesse meg.

– Szép kis meglepetés volt, mondhatom…

– Boníta, olvassa el még egyszer az egészet, és meglátja, hogy az Ön iránt érzett legmagasabb fokú rajongásom sző át minden egyes mondatot. Maga híres ember lesz, gondoskodom róla. De ehhez ma éjjel ismét fel kell lépnie.

– Nem tudom… nem tetszik ez nekem…

– A vérében van a szórakoztatás, higgye el! Nem foszthatja meg ettől az emberiséget!

– Az emberiséget! – Cilike felkacagott. – Maga bolondabb, mint gondoltam.

– Maga tesz bolonddá! Jöjjön, és énekeljen!

– De ma este…

– A ma este erre csodálatos alkalom lesz. Jöjjön, ne kéresse magát tovább! Ide rendelem Julikát, és olyan gyönyörű nőt készít magából, hogy mindenki a lábai előtt hever majd.

– Arra kíváncsi vagyok… – morogta önkritikusan Cilike. Aztán a maga számára is váratlanul azt mondta. – Rendben. Tegyünk még egy próbát.

– Nyolcra ott van önért a taxi! – mondta boldogan Iván, és udvariasan elbúcsúzott.

Cilike kipirult arccal tért vissza az irodába. Adél végigmérte a lelkes titkárnőt, aztán csak annyit kérdezett: – És a cigi?

– Megfogadtam a tanácsát, Adélka! – nevetett amaz, és leült a helyére. Egész délelőtt dúdolt magában úgy, hogy észre sem vette.

---

Adél közben már alig várta, hogy végre dél legyen. Idegesítette Kálmán fondorlata, mert érezte, hogy a férfi csak azért erőszakolta ki a randevút, hogy lássa őt, mert valójában bármit is tudott meg, azt elmondhatta volna telefonba is. Másik oldalról viszont tudni akarta, mire jutott a másik. Regényi már két napja nem jelentkezett, ígérete ellenére. Ez talán még Kálmán trükkjénél is jobban bántotta a lányt. Nem vallotta be magának, de hiányzott neki a határozott vállalkozó.

Pontban tizenkettőkor felállt az asztala mellől. Kolossy még nem jött be az irodába, pedig a naptára szerint bent kellett volna lennie. Adél odaszólt a folyamatosan dúdoló, s így a szokásosnál is idegesítőbb Cilikének.

– Leszaladok ebédelni. Hamarosan jövök vissza!

A titkárnő kegyesen intett a kezével, mint valami nyugdíjas királynő az aggok háza avatóján, s Adél lesietett az utcára. Kálmán már várta.

– Adélka! – integetett már messziről.

– Igen, én vagyok. – válaszolta kedvetlenül a lány. – Na mondd gyorsan, mit tudtál meg?

– Nem ebédelünk? – kérdezett vissza Kálmán.

– Nincs rá időm – felelte kitérőn Adél. – Akkor mit is akartál mondani?

– Hát jó. Nemrég még sokkal kedvesebb voltál velem…

– Igen, de akkor azt hittem, hogy meg fogsz halni.

– Ez bármikor megtörténhet… – suttogta a fiú. Aztán vidámabb arccal folytatta. – Tudom, hogy örülni fogsz annak, amit megtudtam.

– Mondd már végre!

– Nos. Lipót doktort… Patrikot nem körözik.

– Micsoda?

– Nem körözik. És nem is körözték.

– És a két rendőr az irodában?

– Ki akarták hallgatni. Ennyi.

– Nem körözik…

– De nem ám!

– Biztosan nem tudja, mert ha tudná, már jelentkezett volna… Kálmán! Meg kell találnod Patrikot!

– Most megint kedves vagy?

– Nem vagyok kedves. Kértem valamit tőled. Ha hajlandó vagy segíteni, akkor egyszerűen bólints. Ha viszont nem… akkor menj, ahová akarsz!

– Tudod, hogy segítek, nem kell rögtön felkapni a vizet. Üljünk be valahová, és szépen diktáld le nekem az összes olyan lehetséges címet, ahol elbújhatott a mi okos doktorunk.

– Jól van… akkor mégis ebédeljünk együtt. Ha itt lesétálunk, a sarkon van egy Burger King. Vagy kicsivel odébb egy kínai vendéglő.

– Rendben, együnk kínait. Te minden nap ezt eszed?

– Nem… néha hozok magammal ebédet. Amíg odaérünk, gondolkodom azon, hol rejtőzhetett el Patrik…