Ez a nap nem úgy indult, ahogyan azt Liza elképzelte. A Succes-nél hatalmas nyüzsgés fogadta. Valami új, nagy volumenű megbízás érkezhetett, mert mindenki azon dolgozott, függetlenül attól, hogy Románia, Lengyelország, vagy éppen Albánia tartozott hozzá egyébként.

– Már megint késtél! – förmedt a lányra az irodavezető, egy magas, vékony, sótlan fickó.

– Ennyi idő alatt megszokhattad volna… – nyelvelt vissza a lány. De a másik most még kevesebb humorérzéket mutatott, mint eddig bármikor.

– A leglustább munkaerő vagy mindazok közül, akikkel eddig találkoztam. Én nem fogok tovább kínlódni veled. Jelzem a főnökség felé ezt a mai dobásodat, aztán ők döntenek. Nincs kétségem, hogyan… – A férfi elvigyorodott, látni engedve dohányzástól megsárgult fogait.

– Én nem fogok neked könyörögni! – vágott vissza Liza. – Pedig tudom, hogy azt szeretnéd. Egy szadista vagy.

Hirtelen csend lett. Az irodavezető körülnézett, és elvörösödött, mert mindenki őket figyelte.

– Még egy rossz pont! Nem várok délutánig, most beszélek Tormássy úrral! – azzal dühösen elrobogott.

Tormássy, a Maximum Success Ltd. magyar tulajdonosa emberevő hírében állt. Állandóan csak a profit, a grafikonok, a teljesítmény lebegett a szemei előtt. Aki lépést tudott tartani vele, azt elviselte, aki nem, azzal gyorsan végzett. Nem lehetett kétséges, mit fog dönteni, ha a legnagyobb talpnyalójának tartott Vicsori – valós nevén Ficsor – Péter bemószerolja Lizát.

– Szívemből beszéltél, drágám! – sóhajtotta Edit, a másik “albán” lány. – Időnként én is úgy, de úgy beolvasnék neki… De nem merek. Minden fillérre szükségünk van otthon Lajossal, tudod, őt most rúgták ki a gyárból. Csoportos létszámleépítés…

– Velem ne szórakozzon egy ilyen. – válaszolta Liza. – Ha kirúgnak, kirúgnak. Majd találok másik állást…

– De akkor kivel fogom intézni Albániát? – kérdezte Edit. – Már olyan jól összecsiszolódtunk.

Liza megrántotta a vállát, és ahhoz az apró élettérhez vonult, amit idebent a saját munkaasztala jelentett.

– Van valakinek egy doboza? – kérdezte, mire valaki zavartan adott neki egyet. Az illető talán úgy érezte, ezzel maga is részesévé vált a lány kirúgásának. Liza beledobálta pár cuccát, és már pont elkészült, amikor Vicsori visszatért.

A fickó már nem vigyorgott. A szemei rémülten jártak ide-oda, fehér arcán, a szája mellett, aprókat rángott egy idegszál.

– To… Tormássy úr küldött… – dadogta.

– Igen? Essünk túl rajta, te szadista.

– Bo…..sss…na…

– Mi? Beszélj érthetően! – Liza csak most nézett rá Vicsorira, és váratlanul érte a látvány.

– Bocsánatot kérek… – suttogta a férfi.

– Mi van?

– Ne haragudj.

– Te ittál? Vagy be vagy drogozva?

– Nem. Kirúgott…

– Mármint téged? – a helyzet annyira hihetetlen volt, hogy Liza éles esze sem tudta hirtelenjében átfogni.

– Igen, engem. És ha nem kérek tőled bocsánatot, akkor a felmondási időre járó pénzt sem adja ide…

– Megbocsátok!

Az addigi néma csendet hirtelen tapsvihar törte meg. A hosszú terem legtávolabbi pontján is összecsattantak a tenyerek. Edit átkarolta Liza vállát, és azt mondta:

– Köszönjük neked, barátnőm!

Már senki sem foglalkozott Vicsorival, pedig annak még volt egy kis mondanivalója:

– És… Tormássy úr azt szeretné, ha bemennél hozzá…

---

Az Önhibájukon Kívül Hátrányos Helyzetbe Került Jogászok Alapítványának kuratóriumi ülését Kolossyék irodájában tartották. Bernát ezzel is hozzájárult az alacsonyabb fenntartási költségekhez, hiszen a jegyzőkönyvet megírta Cilike, és természetesen a kuratóriumi tagok kávét és ásványvizet is kaptak. Délelőtt tízre hívta össze Kolossy a megbeszélést, azzal a kissé sanda célzattal, hogy talán lesz olyan kuratóriumi tag, például az összehívást kezdeményező minisztériumi ember, Tóth László, aki nem tud eljönni. De Tóth ott volt, és ezt látva Kolossynak kissé összeszorult a gyomra.

Az alapítványt annak idején ő gründolta össze. Volt egy régi évfolyamtársa, akiről kiderült, hogy hajléktalanná vált. A sorsa annyira megdöbbentette Bernátot, hogy úgy érezte, tennie kell valamit. Az alapítvány ötletével végigjárta a különféle jogi kamarákat, majd a minisztériumot is. Annyira azért nem kapkodtak az ötletért, és nagyon lassan mentek az események, amikor egyszercsak bejelentkezett Kolossynál az E-Techno Hungary Kft., amelyik egy világcég magyarországi leányvállalata volt. Az E-Techno nevében megjelent nála egy kis emberke, mókás, kockás öltönyben, és elmondta, hogy nemrégiben vették hírét a minisztériumtól, hogy milyen elképzelései vannak Kolossy ügyvéd úrnak, és hogy egyszerűen fantasztikusnak tartják az ötletet.

– Nagyon hasznosnak véljük ezt a fajta szociális tevékenységet. Sőt, úgy gondoljuk, hogy erre akár egy komplex biztosítási rendszert is fel lehetne építeni. A jogászok, amíg van megfelelő munkájuk, befizethetnének az alapítványba adományként, gondolva arra, hogy amennyiben önhibájukon kívül hátrányos helyzetbe kerülnek, akkor pályázhatnának támogatásért.

– Én nem elsősorban erről az oldalról közelítenék… – mondta óvatosan Kolossy.

– Nos, ön remek ember, remek elképzeléssel. Mi segítünk megvalósítani. Vállaljuk, hogy megalapítjuk az alapítványát, és önt tesszük meg az alapítványi kuratórium elnökévé.

Kolossy elcsodálkozott ennyi jóakaraton. Később már kevésbé csodálkozott, hiszen az E-Techno a minisztériumból is tett embert a kuratóriumba, és a különféle országos jogi szervezetekből is. Így lettek heten.

S most mind a hét ember ott ült Kolossy irodájában, kávét szürcsöltek és beszélgettek. Aztán Kolossy elkezdte a kuratóriumi ülést.

– Átadnám a szót Tóth Lacinak, akinek a kezdeményezésére most itt vagyunk.

Tóth Laci kényelmetlenül fészkelődött a helyén. Szemmel láthatóan nem tudta, mit tegyen.

– Pill… pillanat. Várjunk még pár percet… – nyögte ki végül.

Kolossy az órájára nézett.

– Ne haragudj, Laci, de mindannyiunknak kevés az ideje. Tíz óra volt a kezdési idő, most már majdnem fél tizenegy van. Ki vele, miért hívattad össze a kuratóriumot?

– Majd én megmondom! – szólalt meg egy hang az ajtóban. Mindannyian odanéztek. Somlai Lajos állt ott. – Az alapítvány jelentős mértékben állami támogatásból tartja fenn magát. Éppen ezért a minisztérium nagyobb rálátást szeretne kapni az alapítványi pénzek felhasználása körében. Pontosan látni akarjuk, a támogatások kiknek és milyen összegben mennek.

– Közhasznú alapítvány vagyunk – felelte nyugodtan Kolossy. – Minden egyes támogatás megtekinthető az éves jelentésünkben.

– Utólag! – emelte fel az ujját Somlai. – Utólag, amikor már nincs mód a változtatáson. Utólag, amikor már a támogatás kiment.

– A támogatott személyekről és a támogatás mértékéről is a kuratórium dönt. Itt ül a minisztérium nagyrabecsült képviselője is…

– Igen, de kisebbségben. Ellenőriztem. Eddig még egyetlen esetben sem tudta keresztülvinni az akaratát.

– Akaratát? Mire gondolsz, Lajos? – mondta meglepetten Kolossy.

Somlai Lajos megsemmisítő pillantást vetett a kollégájára. Mintha a közvetlen megszólítás megsértette volna. Tóth László vette át a szót.

– Nem sikerült átvinnem Gruber Ákos támogatását, de Szalóki Péterét sem…

– Mert egyikük sem szorult rá a támogatásra! – csattant fel Kolossy.

– Mindkettő kiváló káder – jelentette ki Somlai. – És a rászorultság mértéke nyilvánvalóan relatív kategória. Semmiképpen sem fogadjuk el, hogy alapítványi támogatást pazaroljunk olyanokra, akik…

– Akik nem megfelelő káderek? – kérdezte élesen Bernát. – Tehát a kormányzathoz való hűség fontosabb, mint hogy egy kollégának mondjuk nincs tüzifája télvíz idején?

– Én a megfelelő szempontrendszert, és a nagyobb állami betekintési lehetőséget hiányolom – mondta Somlai, kikerülve Bernát kérdését. – És ezért a támogatási eljárási rendben javaslok változtatást. Nevezetesen a minisztérium mindenkori képviselője javára egy vétójogot.

– Hogy aztán megvétózzon mindenkit, aki nem felel meg a minisztérium elképzeléseinek? Ezt felejtsétek el! – mondta szenvedélyesen Kolossy. – Felejtsétek el, amíg én vagyok a kuratórium elnöke!

– Nos, ebben az esetben… – Somlai Lajos feltolta a homlokára a szemüvegét. – Tóth úr konkrét határozati javaslattal érkezett. Felolvasná, kérem?

Tóth remegő hangon kezdett bele. Határozati javaslatának lényege az volt, hogy a kuratórium tartson bizalmi szavazást az elnökével szemben.

– Na de ezt nem lehet! – szólt közbe Rajiczki, akiről nemrégiben a kuratórium titkára, Krajcsányi Miska beszélt Bernátnak.

– De lehet – nyugtatta meg Somlai. – Az alapító okirat kuratóriumról szóló részében, ha az elnöki hatáskörre vonatkozó szakaszokat megnézitek, van egy utalás a következő fejezet negyedik szakaszára. Megvan?

Krajcsányi Mihály vett elő egy alapító okiratot, és ellenőrizte, amit Somlai mond. Ahogyan elolvasta a sorokat, elsápadt.

– Nos, valóban… van lehetőség erre. – megmutatta Kolossynak is, aki dühösen konstatálta, hogy aki az alapító okiratot készítette, az gondolt ilyesmire, ráadásul úgy, hogy szépen elrejtette a szövegben a lehetőséget.

– Ismerem – bólintott Somlai. – Hiszen én írtam… szóval, ha Tóth úr bizalmi szavazást szeretne, arra van lehetőség. Kérdezem tehát, ki gondolja, hogy dr. Kolossy Bernát úrnak, a kuratórium elnökének, a posztján kell maradnia?

Néma csönd lett. Három kurátor azonnal felemelte a kezét. Kolossy tudta, hogy rájuk számíthat. Viszont az országos szervezet képviselője fekete lónak tűnt. Vajon a minisztérium mellé áll, vagy Kolossy mellé? Másrészt Rajiczki sem tudott dönteni. Talán hatott nála az agymosás.

– Természetesen az érintett nem szavazhat – tette hozzá Somlai. – Ezért legalább egy szavazatnak kell még érkeznie a kuratóriumi tagok részéről ahhoz, hogy a kérdés Kolossy úr szempontjából pozitívan dőljön el.

Somlai ravaszul úgy tette fel a kérdést, hogy a bizonytalankodóknak ne kelljen szavazniuk. Ha nem szavaznak, azzal el is döntik a kérdést, hiszen a javaslatnak, miszerint Kolossy maradjon a kuratórium elnöke, nincs meg a többsége. Tóth László olyan erősen szorította a saját kezét, hogy az ujjai körül teljesen elfehéredett a bőre. Nehogy véletlenül megmozduljon, és azt esetleg igenlésnek vegye bárki is. Bernát körülnézett. Senki többet? Somlai kinyitotta a száját, hogy megszólaljon. Nyilván be akarta jelenteni, hogy Kolossy helyett új elnököt kell választani, a kuratórium döntése alapján.

És ekkor Rajiczki lassan, bizonytalanul feltette a kezét.

– Izé… én is Bernát mellett szavazok.

Somlai Tóthra nézett, az meg vissza Somlaira. Aztán az ügyvéd felállt, és köszönés nélkül kiviharzott az irodából. Szinte érezni lehetett a megkönnyebbülést, ami finom tavaszi szellőként járta át a szobát.

Kolossy körülnézett.

– Akkor, ha nincs egyéb napirendi pont… engedelmetekkel bezárom az ülést!

---

Tormássy a harmincas évei közepén járó, lendületes üzletembernek látszott. Senki sem tudta róla, hogy valójában kishitűséggel és depresszióval küzdött. Azonban akkor, amikor a csúcson volt, pörgött, mint a motolla, és olyankor valóban nehezen lehetett követni. A Success titka abban állt, hogy Tormássy a megfelelő emberekkel vette magát körbe. Minden esetre, minden helyzetre tartogatott valakit, akit elő lehetett venni a tarsolyból. Ez a Ficsor Péter is egy ilyen kártyalap volt, a korbács, a hajcsár. Ám az idők változtak, és Tormássy elérkezettnek látta az időt a változtatásra.

– Á, Liza! – mondta, amikor a nő belépett az ajtaján. – Gondolom, meglepődtél…

– Nem annyira, mint Vicsori! – válaszolta mosolyogva a lány. – Mi történt?

– Azonnal megtudod. A munkádról akarok veled beszélni.

Liza elfintorodott. Ennek a beszélgetésnek nem lesz jó vége!

– Az albánokat bíztam rád, próbaként. És ugyan nem mondhatom, hogy pályázatírásban jeleskednél… De vannak egyéb jó tulajdonságaid.

Liza felfigyelt. Ez ki akar kezdeni vele?

– Mire gondolsz? – kérdezte.

– Kiválóan kommunikálsz. Remek meglátásaid vannak. Emlékszel még a Mercedes Benz tenderben arra az ötletedre?

A lány bólintott. Persze. Mindössze annyit talált ki, hogy a használt Mercedesek alkatrész utánpótlási gondjainak enyhítésére felvehetné a pályázó a kapcsolatot az albán bontókkal. Albániában futott a legtöbb öreg Mercedes a világon, ez a volumen nyilván megjelent az autóbontókban is, ahonnan a még használható alkatrészek jóval olcsóbban és egyszerűbben beszerezhetők, mint bárhol máshonnan Európában. Liza szerint ez egy olyan dolog, amire bárki rájöhet, ha egy kicsit gondolkodik, de úgy tűnt, Tormássynak más erről a véleménye.

– Ez a gondolatod milliós megtakarítást jelentett az ügyfelünknek. És ha ez így van, kit érdekel, hogy a pályázat szövegét, amit megírtál, Editnek háromszor kellett átírnia?

A férfi ünnepélyes arckifejezést vett fel, és folytatta.

– Szóval úgy döntöttem, hogy innentől kezdve nagyobb szabadságot adok neked, és nagyobb rálátást az ügyekre. Azt az éles eszedet ne csak Albánia esetében kamatoztassuk. Mától kinevezlek irodavezetőnek!

A lány meglepődött. Erre tényleg nem számított.

– De én nem vagyok képes rugdosni a többieket. Nem tudok bejönni reggel nyolcra, ahogyan azt Vicsori tette.

– A munkaidőd kötetlen. Ha nem kell, akkor be se gyere, akár délig se. Azonban ha arra van szükség, akkor este tízkor is bent akarlak látni. A kollégákat pedig nem kell noszogatnod. Látni fogod, kivel tudsz együtt dolgozni, és kivel nem. Elmondod nekem, a többi az én dolgom.

– És a fizetés?

– Látom, azonnal a tárgyra térsz… Arra gondoltam, lenne egy hónap próbaidő. Addig te is meglátod, megtaláltad-e a számításodat, és én is látni fogom, jók-e a megérzéseim. A próbaidőre a jelenlegi fizetésed másfélszesét ajánlom fel. Ha pedig egy hónap múlva mindketten azt mondjuk, hogy ezt érdemes tovább folytatni így, akkor onnantól kétszer annyi pénzt kapsz, mint eddig kaptál.

– Rendben van! – Liza határozottan nézett Tormássyra.

– Akkor kezet rá!

Egymás tenyerébe csaptak, azzal Liza visszament a helyére. Pontosabban az új helyére, mert az előléptetés kapcsán megkapta Vicsori szobáját, ahonnan rálátott a teljes munkatérre. Kirúgott elődje még itt pakolászott szótlanul, leforrázva. Amikor Liza belépett a helyiségbe, gonoszul nézett fel.

– Gondolom, nem elnézést kérni jöttél…

– Valóban nem – válaszolta Liza hetykén. – Inkább az irodavezetői kulcsokért, a belépési kódokkal, a könyvtár nevekkel.

– Minek?

– Mert Tormássy engem nevezett ki a helyedre.

– Micsoda? – Vicsori felhördült. Ez a csapás még az elbocsátásánál is jobban fájt neki. – Te leszel az új irodavezető?

– Hallottad. Add át a kulcsokat, és mindent, ami szükséges. Ne kelljen a biztonságiakat hívnom.

– Ne félj, te kígyó, nem csinálok műsort. De annyit mondhatok, az álnokságod sokba fog kerülni neked…

– Álnokságom? Miről beszélsz?

– Kirúgattál, bekúsztál a helyemre… Csak ennyiről. Figyelmeztetlek, vannak itt még barátaim… És ők meg fogják keseríteni az életedet, azt garantálom… Ja, és beperellek, mert annyi ember előtt szadistának neveztél.

Liza felnevetett.

– Sok sikert hozzá! Ügyvéd lánya vagyok, ingyen van a jogi képviselet.

Vicsori morgott még valamit az orra alatt, azután kiment a szobából. Liza az alumínium kalitka ablakához sétált, és lenézett oda, ahol nemrégiben még maga is dolgozott. Majdnem mindent látott innen fentről, az egyes leválasztott munkahelyeket, sőt még azt is, hogy ki mit csinál. Megfordult, és leült az új számítógépéhez. Elhatározta, ír egy körmailt arról, hogy minden folyamatban lévő projektről kér egy-egy rövid, legfeljebb egy oldalas összefoglalót, így jobban képben lesz. Tormássyval is beszélni akart újra, melyek a legfontosabb, azaz legtöbb bevétellel kecsegtető megbízások, mert akkor elsőként azokat nézi át.

Megszólalt a mobilja. Ismeretlen szám kereste, de mivel időnként dolgoztak a közigazgatásnak is, és ott divatot csináltak abból, hogy a telefonszámaik rendszeresen titkosak, ezért Liza felvette. Ám nem a szokásos, csivitelő vagy fontoskodó, esetleg unott minisztériumi ügyintéző szólalt meg a vonal túlsó végén, hanem egy akcentussal beszélő férfihang.

– Kolossy Liza?

– Én vagyok. Kivel beszélek?

– Roberto vagyok – olyan természetességgel mondta, mintha Lizának tudnia kellene, ki is ő. Ami azt illeti, Liza tudta is.

– És mit akar?

– Prego in italiano. – mondta a férfi, arra kérve Lizát, beszéljenek inkább olaszul.

– Bene – egyezett bele a lány, és innentől olaszul folyt tovább a beszélgetés.

– Szeretnék veled találkozni. – vágott a közepébe a dolgoknak Roberto. – Anyád sokat mesélt rólad. Elmondta a legutóbbi beszélgetéseteket is. Én nem akarom, hogy háborúzzatok.

– Jobb lenne, ha ebbe nem szólnál bele! – mondta Liza határozottan. – Hagy legyen ez az anyám meg az én dolgom.

– Nem lehet, nem lehet… – Liza szinte maga előtt látta, ahogyan egy jóképű, napbarnított, sármos fickó ingatja a fejét a vonal túloldalán. – Azt hiszem, tudnék segíteni neked, kislány. Hallgass meg.

– Miben segítenél?

– Azt elmondom inkább személyesen.

– Hát jó – egyezett bele Liza. A mai nap eddig olyan szépen alakult, hogy belefért a képbe egy randi az anyja pasijával. – Hol és mikor?

– Találkozzunk az Italiano-ban, este nyolckor. Tudod, hogy merre van?

– Valami rémlik…

– Ott van a Bécsi úton.

– Rendben, ott leszek!

– Akkor ciao bambina!

– A tra poco! – köszönt el Liza is, azzal visszatért az új gépéhez, hogy megírja a tervezett kör emailt.