Pali bácsi nagyot szívott a pipájából, mert a cudar jószág csak nem akart szelelni, aztán keresett a földön valami kisebb akácgallyat, amivel meg tudná tuszkolni az összeállt pipadohányt. Inkább erőlködött, mintsem kirázza a keveréket a pipából, és újat tömjön bele, mert takarékosan élt, ahogyan mindenki itt, Tiszaugon. Ám a tuszkolás sem használt. Az eredmény nélküli tevékenység után zsebre vágta a szerszámot, és már éppen befordult volna az udvarra, hogy egy kis vizet adjon az állatoknak, amikor a szeme sarkából meglátta, hogy a doktor úr közeledik a bolt felől. Megemelte a fejfedőjét illendően, ahogyan az a tanult emberek előtt szokás, és nagyot köszönt.

– Jó napot kívánok, doktor úr!

– Jó napot, Pali bátyám! – válaszolt vissza a fiatalember. Senki sem tudta, milyen doktor lehet, de hogy doktor, az bizonyos. Finom keze, választékos modora, szép ruhája mind-mind azt ordították, hogy nem afféle senkifia, hanem igazi úr, aki kis időre ide költözött, hogy jelenlétével megtisztelje a falu életét. Amúgy magányosan járt-kelt, nemigen jött hozzá senki, és eleinte a falubelieket is igyekezett kerülni, de az eltelt néhány hét alatt felengedett a jég. Lassan elkezdett válaszolgatni, amikor köszöntek neki, és egy-két emberrel szóba is elegyedett a vegyesboltban, vagy a kocsmában, ahová nagyritkán betévedt. Hát igen, itt nemigen találhatott szórakozást magának, ahogyan Veressék gyermeke elpletykálta, mert ő járt a kies, Tisza melletti nyaralónál, ahová a doktor úr költözött. Tévéje nincsen, rádiót sem hallgat, csak sétál a folyóparton, meg be-bejön vásárolni valamit a boltba.

Patrik, mert ki más lehetett ez a remete, a telefonját, laptopját Budapesten hagyta, ne kaphasson a rendőrség cella információt, a bekapcsolt mobiltól, vagy a mobilnettől. Tévét, rádiót valóban nem hozott magával, és fogalma sem volt, meddig kell itt maradnia. Készpénze volt, s úgy saccolta, ha nem fogyaszt többet, mint amit az elmúlt hetekben, akkor őszig is itt maradhat ebben az elhagyatott nyaralóban, amit a meghalt nagynénje után örökölt meg Patrik anyukája, azóta árulták eladásra, de senki sem vette meg, pénzt meg nem akartak ölni bele.

Hát ez most nagyon kapóra jött. Patrik idefelé jövet megvette azt a pár dolgot, amire úgy gondolta, hogy szüksége van, párnát, pokrócot, fogkefét és hasonlókat. A nomád élet eleinte nem tetszett a szervezetének, aztán lassan hozzászokott a hideg vízben való borotválkozáshoz, és mostanra már kezdte élvezni a hosszú tiszaparti futásokat, a fatuskók emelgetését, a fekvőtámaszt és egyéb, testet sanyargató edzésformákat.

– Mi újság, doktor úr? Tegnap hűvös éjjelünk volt, de nem láttunk füstöt arrafelé, ahol lakik. Ha szüksége lenne egy kis tüzelőre, szóljon bátran, szívesen adjuk!

– Köszönöm, Pali bátyám, de nem fáztam. Jó kis takaróim vannak, és egyébként is edzett a szervezetem.

– Hát jól van, ha úgy gondolja… de, ha meg nem sértem, szóljon ám, ha bármiben hiányát leli, megoldjuk. Nem olyan kapzsi ám a tiszaugi, mint a városi emberek!

Patrik mosolygott. Eszébe jutott Budapest, az irodai hajtás, Somfalviné és a százmilliós telek, Mihóczky ügyeskedései, aztán meg a rendőrség. Nem hiányzik az neki.

– Feltétlenül szólok. És köszönöm!

– Szívesen, doktor úr! – felelte az öreg Pál. – Látom, egészségesen táplálkozik, amolyan igazi falusi ember módra.

– Hát igen. Itt a boltban nemigen vehetnék lazacot! – nevetett Patrik.

Azzal lassan tovább bandukolt, kezében a bevásárló szatyorral, amolyan régi, hálószerű cekkerrel, amit a nyaralóban talált. Pali bácsi így ellenőrizhette, hogy tej, kenyér, egy rúd kolbász, meg talán egy doboz sajt az, amivel a doktor úr az éhét veri majd el amíg tart az ételekből. Alig tűnt el a sarkon, amikor Pali bá autózúgásra lett figyelmes. Odakapta a fejét, mert a hang nem tűnt ismerősnek, nem a Sósék lepukkant Ladája volt, nem is az agronómus úr Suzuki WagonR-je. Akik horgászni jöttek Tiszaugra, azok nemigen néztek be a faluba, mert a holtágat közvetlenül a 44-es útról meg lehetett közelíteni. Aki idejött, annak konkrét szándéka kellett, hogy legyen. No, ezeknek is azuk volt.

Nagy, behemót jármű állt meg a falusi porta előtt. Oldalán narancssárga csík futott végig, az elejére meg olyasmi szerkezetet szereltek, amit Pali bá a tévében, az orvvadászok terepjáróin látott. Az ablak csendesen lesiklott, és a bentiek közül az, aki az anyósülésen terpeszkedett, kopasz, erősen kigyúrt fickó, kiszólt az öregnek.

– Hé, te! Gyere csak ide!

Pali bá odanézett. Talán nem kellett volna, mert így egyértelművé vált, hogy bizony neki szánták a keresetlen szavakat.

– Jó napot – billentette meg a kalapját az öreg, de a kocsiban ülők nem viszonozták a köszöntést. Inkább azonnal a tárgyra tértek.

– Láttál errefelé valakit, akinek ilyen a fizimiskája? – a fickó odatolt Pali bá orra alá egy fényképet. Rövidebb hajjal, de bizony a doktor urat ábrázolta, akivel az imént beszélgetett egy rövid sort. Hogy időt nyerjen, lassan elővette a pipát a zsebéből.

– Na? – noszogatta a fickó. – Megkukultál, öreg?

Ez hatott. Pali bá csendesen visszarakta a pipát a zsebébe, aztán megrázta a fejét.

– Nem.

– Nem kukultál meg? Vagy nem láttál errefelé ilyet? – röhögte el magát a kérdező.

– Nem láttam. Ilyen biztosan nem lakik a faluban. – Ez igaz is volt. A doktor úr nem a faluban lakott, hanem a Tisza partján lévő nyaralóban.

– Jól van, öreg. De ha kiderül, hogy hazudtál, visszajövünk érted, és a barátom kibelez. Érthető?

Pali bá ránézett a másik férfira. Sötét arcú férfi volt, szinte sütött belőle a gonoszság. Az öreg nyelt egyet, aztán bólintott.

– Gyerünk tovább! – adta ki a parancsot a fickó, és az ablak csendesen visszahúzódott a helyére. A Hummer tovább gurult, és Pali bácsi elmorzsolt magában egy imát, nehogy véletlen arra menjenek, amerre a doktor úr eltűnt. Mert az bizony sem a doktor úrnak, sem neki, a vénséges Pálnak nem tenne jót.

---

A Patkó utcában öt vagy hat tízemeletes ház is állt. Kálmán találomra parkolt le az egyik előtt a kölcsönbe kapott Suzuki Swift-tel, és elégedetten konstatálta, hogy pontosan eltalálta a célt, ahogyan a régi szép időkben. Valóban a Rónai Viktortól kapott cím előtt állította le az autót.

A hummeres fickó kézbesítési meghatalmazottja a hetedik emeleten lakott, de Kálmán nem akart felcsengetni hozzá. A meglepetés erejében reménykedett, ezért aztán odasétált a kapuhoz, és ellenőrizte az ajtózárat. Zsebébe nyúlt, kivett valami kulcsszerű szerkezetet, és a következő pillanatban már odabent is volt.

Felliftezett a nyolcadikra, és onnan sétált le egy emeletet. Ez is régi szokása volt. Nem akarta, hogy meglepetés érje, amikor kiszáll a liftből. De ebben az időszakban nemigen mozogtak a lakók a lépcsőházban. Ahogyan sok más helyen, itt is rácsokkal választották le a lakások előtti folyosórészeket a közösen használt területektől, így Kálmán nem tudott egészen a fickó feltételezett ajtajáig jutni. Azt azonban látta, hogy a Kovács Richárd név sehol sem szerepel az egész emeleten. Talán elköltözött? Vagy téves az információ?

A mobilja rezegni kezdett. Gyorsan megnézte, hátha Adél az, de a számot nem találta ismerősnek. Visszasétált a lépcsőhöz, és felvette.

– Halló?

– Jó napot kívánok, én Valkó Klára vagyok, és Marcali Károlyt keresem!

– Tessék, én vagyok az.

– Üdvözlöm, Károly! A telefonszámát Kolossy ügyvéd úr adta meg nekem. Tudja, együtt dolgozom az irodájával biztosítási ügyekben…

– Kezétcsókolom! Miben segíthetek?

– Azonnal a tárgyra is térnék! A cégünk egy független alkusz cég, a weRisk Kft. Ne ijedjen meg, semmiféle biztosítási terméket nem akarok Önre sózni!

– Nem vagyok én annyira ijedős – válaszolta a férfi.

– A cégünknek az alkusz tevékenységen kívül van még egy másik profilja is, bármely biztosító megbízásából felgöngyölítjük a biztosítási csalásos eseteket. Mi azonban függetlenek vagyunk, csendben elvégezzük a háttér munkát. Tudja, Kálmán, a biztosítóknak a legtöbb esetben kényelmetlen közvetlenül megkesni az ügyfelet, esetleg meggyanúsítani, mert mi van, ha nincs igazuk? Annyira éles ezen a piacon a verseny, hogy egyetlen ügyfelet sem szívesen veszít el senki.

– Manapság minden szolgáltatási ágazatban ez a helyzet…

– Igaza van, Kálmán, de ahogyan mondtam, a biztosítási szektorra fokozottan érvényes mindez. Visszatérve… A csalások a legtöbb esetben viszonylag egyszerű történetek. Önlopás, saját tulajdon megkárosítása, esetleg egyes körülmények elhallgatása, vagy megmásítása. Azonban most egy olyan ügybe keveredtünk, amihez elengedhetetlen az Ön szakértelme. Kolossy ügyvéd úr olyan meleg szavakkal ajánlotta Önt, kiemelve a diszkrécióját és a profizmusát, hogy fel sem merült bennünk, hogy máshoz forduljunk…

Kálmán szívét egy pillanatra elöntötte a hála. Mióta kiengedték a kórházból, nemigen akadt megbízása. A Kolossy és Társa ugyan adott időnként munkát, de azok annyira csipp-csupp ügyek voltak, amikből még a lakása közös költsége sem nagyon telt ki. Kálmán a tartalékaiból élt. De úgy látszik, Kolossy megpróbál gondoskodni róla.

– Pontosan miről lenne szó?

– Kedves Kálmán, ez nem telefontéma. Találkozzunk, amikor Önnek alkalmas, de lehetőleg minél hamarabb.

– Persze, természetesen – Kálmánnak nem kellett elővennie a naptárat. Az egész hét fehérlett az ürességtől. – Holnap?

– Remek! Nekem be kell mennem reggel a biztosítóhoz, azután van két kötésem, de olyan három óra körül alkalmas lenne. Valahol a belvárosban? Én a Vígszínház környékén végzek.

– Üljünk be a Szerájba. Már, ha szereti a török ételeket.

– Nagyszerű, megbeszéltük. Holnap, kedden, pontban három órakor a Szerájban, szemben a Vígszínházzal. Ott leszek! Akkor a viszontlátásra!

– Kezicsókolom!

A hölgy letette a telefont. Kálmán egy pillanatig még elgondolkodott ezen az új fejleményen, aztán visszatért a jelenbe. Átsétált a hetedik emelet átellenes folyosójára, és találomra becsöngetett egy lakásba. Szimata most sem csalta meg. Egy szemmel kláthatóan minden lében kanál öregasszony nyitott ajtót, aki valószínűleg már percek óta leskelődött utána a kukucskálón.

– Kezétcsókolom! Kovács urat keresem, de nem nyit ajtót. Nem tetszik tudni, hol lehet? – Kálmán érezte, hogy bizalmatlan szemek méregetik.

– Miért keresi?

– Tetszik tudni, egy régi osztálytársa adta meg nekem a Ricsi címét, nemsokára osztálytalálkozójuk lesz, és mivel nem volt még ott soha, így nekem kellene őt rávennem, hogy végre elmenjen. – Blőd történet volt, de Kálmán tapasztalatból tudta, néha a leghihetetlenebb sztorik működnek a legjobban.

– Ja, vagy úgy. Hát a Ricsike már régen nem lakik itt. Ki van adva a lakás valami külföldinek. De az sem járt erre, már vagy fél éve.

– És milyen ez a Ricsi? Mármint úgy értem, meg kell őt győznöm, hogy végre jöjjön el a találkozóra. Csak kell találnom valami indokot…

– Na a Ricsi pedig szereti a rendezvényeket! Amíg itt lakott, minden szombaton rengett a ház. Persze engem nem zavart… – tette hozzá a néni, amiből azonnal kiderült Kálmán számára, hogy bizonyára mindig ő telefonált be ilyen alkalmakkor a közeli rendőrségre. – A lakás még az anyjáé volt, tőle örökölte meg. A Ricsike is itt nevelkedett. Annak idején néha én is vigyáztam rá, amíg a Margitka dolgozott. Igaz is, van néhány fotóm. Megnézi, fiatalember?

– Persze, szívesen!

– Na jöjjön! – a nő hangjából boldogság sugárzott, hogy végre valakivel beszélgethet. Úgy látszik, Kálmán a legjobbat fogta ki azok közül, akiket megszólíthatott volna: a helyi pletykafészket. A férfi lélekben felkészült a következő három órára, mialatt azt is elhatározta, hogy egyik éjjel visszatér ide, és behatol Kovács Ricsi lakásába, hogy megnézze, miféle jómadár az ő hummerese.