Rábaközyné dr. Somlai Viktória a lehető legkényelmesebben elhelyezkedett a tonett széken, és elővillantotta legbűbájosabb mosolyát. Kolossy Bernát azon kapta magát, hogy arra gondol: ez a nő így, negyven év környékén is nagyon vonzó. Fekete, szoros miniben, ugyanilyen színű blézerben, amely alatt telt kebleit kihangsúlyozó, szürke blúzt viselt, tizenöt évet nyugodtan letagadhatott. Hosszú, fekete haja, kerek arca, hangsúlyos sminkje bárkit megtévesztett volna, aki nem ismeri. Kolossy azonban ismerte.

– Kedves Bernát, maga is tudja, hogy ez egy vesztett ügy. Csakis és kizárólag azért vagyunk hajlandóak egy esetleges megegyezésre, amiben esetleg, hangsúlyozom, esetleg engedményeket is teszünk, mert az ügyfelem ideje drága. A maga lányának van állása, saját lakása, személygépkocsija. Egyetlen bíróban sem maradna kétely az iránt, hogy fizetőképes a férjtartás vonatkozásában.

– A lakást, autót tőlem kapta. A fizetése pedig nem egy egetverő összeg…

Viktória rendületlenül mosolygott tovább.

– Bízza ránk, hogyan hajtjuk be a megnyert tartásdíjat. Inkább azon gondolkozzon, hogyan előzheti meg a peres eljárást.

Frenk, aki eddig csöndben ült, most megszólalt.

– Értsd meg, apuka, a lapokat itt nem te osztod. Hajlandó vagyok alkudozni, mert az ügyvédem, mellesleg a város legdögösebb nője, ezt tanácsolta.

Viktória ránézett, és Kolossy meg mert volna esküdni rá, hogy az ügyvédnő szeme vörösen megvillant egyetlen pillanatra. “Nőstényördög!” – jutott eszébe. Frenkre is hatással lehetett, mert azonnal elhallgatott.

– Tehát? Mi a válasza, Bernát?

– Én nem dönthetek a lányom helyett. Tolmácsolom felé, amit egyszer már leírt nekem, ügyvédnő, és most személyesen is elmondott.

– A per elindult. Tegnap bent jártam a Budai Központi Kerületi Bíróságon érdeklődni. A tárgyalást már kitűzték. Az idézés úton van hozzánk. Azt hiszem, maguknak kell igyekezniük.

– Tájékoztatni fogom a lányomat erről is, ügyvédnő.

– Köszönöm – a saját ügyfelére nézett. – Nos, kedves Frenk, azt hiszem, végeztünk. Megbocsát még egy percre? Egyeztetnem kell a kollégával egy másik ügyben is.

– Persze, kösz! – a fickó lezseren kisétált a tárgyalóból. Odakint Cilike olyan pillantást vetett rá, hogy ha van igazság a Földön, akkor Frenknek ott helyben holtan kellett volna összeesnie.

Viktória lassan bezárta az ajtót, aztán Kolossy felé fordult. Az ügyvéd mozdulatlan arccal figyelte.

– Mi ez a távolságtartó ügyvédnőzés, Bernát? Volt idő, amikor sokkal közelebb engedtél magadhoz…

– Te férjnél vagy, Viki. Amiről beszélsz, az több, mint tizenöt éve történt.

– Tizenöt év… Elröpült, Bernát. Amúgy nem vagyok férjnél. Azt mondják, jó érzékem van a válási ügyekhez. A legtöbb trükköt a saját bőrömön kísérleteztem ki, amikor szétváltunk Valterral.

– Volt idő, Viki, amikor mindent megadtam volna azért, hogy egy pár legyünk. De elmúlt.

A nő odalépett a férfi elé. Lassan, nagyon lassan felemelte a kezét, és megsimította Bernát zakóját. Aztán elért a nyakkendőjéhez. Finoman megigazította a ruhadarabot, közben simogatón megérintette az ügyvéd nyakát. Bernát nyelt egyet.

– Elmúlt… – búgta Viktória. – Kár… Azt javasolnám, hogy erről az ügyről beszéljünk még egy kicsit, a tárgyalás előtt, kettesben. Hidd el, sajátomként kezelem ezt a pert. Ha annak idején kicsit bátrabb vagy, a lányod most az én lányom is. Mit gondolsz?

– Rendben…

– Majd hívom, ügyvéd úr! – csivitelte, már az ajtóból a nő. – Akkor a viszontlátásra! – kacsintott egyet, és hátat fordított Kolossynak. Az azon kapta magát, hogy addig, amíg Viktória el nem tűnt a látóteréből, nem tudja levenni a szemét a nő vonzó csípőmozgásáról.

Cilike az előbbinél is nagyobb dühvel figyelte a távozó Rábaközynét.

– Micsoda ribanc… – sziszegte a fogai között. A haragja még Adélnak is feltűnt.

– Mi a baja az ügyvédnővel, Cilike? – kérdezte, amikor már csak ketten ültek az irodában. Kolossy bezárkózott a szobájába.

– Mindig ez van, ha megjelenik.

– Mindig? Ne haragudjon, Cilike, de ezt a nőt eddig még egyszer sem láttam itt, mióta az irodában dolgozom.

– Korábban többször járt az ügyvéd úrnál. Egy időben azt hittem… arra gondoltam, Sarolta asszony eltűnése után ő lesz az új feleség. De nem akkor találkoztak először. Ez valami régi történet, közöttük.

– És ez a baja?

– Nem, dehogy. A bajom az, hogy a legutóbb, na persze annak már van vagy nyolc éve, amikor ez nő felbukkant az ügyvéd úr életében, utána hónapokig búskomorságba esett.

– Ezt a férfit mindig megkínozzák a nők?

– Meg… – bólogatott komolyan Cilike. – Pedig igazán vonzó egy ember. Na persze az én Ivánom sármosabb… – hirtelen elharapta a szót. Szemmel láthatóan bánta, hogy kikotyogta a nagy titkot.

– Cilike Ivánja? – csapott le a nyelvbotlásra Adél. – Ki az az Iván?

– Senki… Csak egy ismerős… – a titkárnőnek eszébe jutott, hogy nem mondhatja el a történetet, mert akkor arról is beszélnie kellene, hogy művészi pályára lépett. – Igaz is, mit tud Adélka Kálmánkáról?

Adél egyértelműen látta, hogy elterelő hadműveletről van szó, de Cilike mégis célt ért, mert a lánynak eszébe jutott, hogy Kálmán tegnap estére ígérte az egyik helyszín bejárását Patrik megkeresése ügyében.

– Nem tudok semmit – válaszolta röviden, azzal felkelt az asztalától, és kiment a gangra telefonálni.

Kálmán az első csengetésre felvette a telefont.

– Adélka?

– Ha lehet, ne becézgess. Adél vagyok. Megtudtál valamit?

– Ööö… nem.

– Tegnap este lejártad az egyik helyszínt?

– Nem tudtam. Ne haragudj. Az a rohadt kölcsön járgány elromlott.

– Mese.

– Hidd el, tényleg ez történt! Több mint húsz éves az a tragacs! – a fiú hangjából annyi őszinte kétségbeesés áradt, hogy Adél megsajnálta.

– Jó, jó. Elhiszem. És most mihez kezdessz?

– Szereznem kell valahonnét egy újabb kocsit. Ma délután egészen biztosan lemegyek Tiszaugra.

Adélnak hirtelen bevillant valami.

– Figyelj ide! Patrik autójával mehetsz. Nem vitte magával, azóta is ott áll a ház előtt. És a slusszkulcsot is láttam ma reggel valahol…

– A Passat-tal? Ez nagyszerű!

– Na várj csak, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha én is megyek veled. Így biztosan nem keveredsz el valahova máshova. És az autó miatt is nyugodtabb vagyok…

– Én csak örülök annak, ha te is jössz… – mondta Kálmán boldogan. – Akkor hol és mikor?

– Munka után találkozzunk az én lakásom előtt. Fél hatkor.

– Rendben. Akkor sötétedésre ott vagyunk Tiszaugon.

– Ok. Ne késs.

– Nem szoktam… – mondta Kálmán, még mindig örömmel, és megvárta, amíg a lány teszi le a kagylót.

---

Rónai Viktor leült a számítógép mellé, elindította a programot, azután beütötte a saját kódját. Néhány pillanat múlva megjelent a Robotzsaru rendszer unalmas bejelentkező képernyője. A rendőr megnyomta a “Keresés” gombot, és legörgette a képernyőt a különféle opciók aljáig. Kereshetett ezernyi megadott információ alapján, az áldozatok, elkövetők nevétől kezdve a hajszínig, a különféle elkövetési helyszínekig és elkövetési magatartásokig. Beütötte Lipót Patrik nevét, mire a rendszer ismét kiadta a proxitanol kifejezést, mindenféle magyarázat nélkül. Az ügyiratszám azonban ott volt, és a nyomozó kódja is, akit megbíztak az ügy felderítésével. Rónai gondosan feljegyezte ezt a számot.

Elindult tovább. Somfalvi Pálné nevére keresett rá. Gyilkossági ügy. Az ügyiratszámot itt is megtalálta, és a rendőr kódját is, aki az ügyet vitte. Már éppen fel akarta jegyezni ezt is, amikor rájött, hogy a két kód ugyanaz. Ugyanaz a kolléga foglalkozott a proxitanol ügyével, mint az öregasszony megölésével.

Viktor a belső telefonra pillantott, és gyorsan feltárcsázott egy számot.

– Tihanyi.

– Szervusz, Tibikém, itt Rónai.

– Szeva’ Viktor! Mi újság?

– Kellene nekem egy kis segítség.

– Basszus, már megint fel akarod töretni velem a Playboy Elite Club oldalát? – vigyorgott bele Tihanyi a telefonba.

– Ugyan már… – válaszolta zavartan Rónai. – Miért kell emlékeztetned állandóan arra a fiatalkori botlásomra?

– Hát mert jó buli volt! Na, de komolyan. Mi a gond?

– Meg kellene nézned egy kódot. Hogy melyik kollégáé…

– Basszus, muszáj ezt a belső telefonon? – nyögte Tihanyi. – Inkább hívj meg egy kávéra!

– Ok. Tíz perc múlva a büfében?

– Ott leszek.

Rónai kényelmesen felállt a gép mellől. Kinyújtóztatta az izmait, miközben egy pillantást vetett a kézmosó fölé szerelt tükörbe. Erőteljes felsőteste jól mutatott a fekete pólóban. Meglátszik a napi kemény edzés, gondolta. Piros öves brazil jitsu harcos volt, hetente háromszor az egyesületben gyakorolt éles ellenfeleken, a többi négy napon pedig otthon, különféle erő- és reflexfejlesztő gyakorlatokat végzett. Mindezek mellett jogi egyetemre járt, és tulajdonosa volt az Év Rendőre Miniszteri Díj harmadik helyezésének, még 2009-ből. “Mintarendőr vagyok.” – gondolta elégedetten. Azzal elindult a büféhez.

– Két kávét kérek, Andika! – mosolygott a kissé molett, babaarcú szépségre, a teljes rendőrkapitányság féltve őrzött büfésnőjére. Andika áhítatos arccal tette elé a két feketét. Imádta ezt a fickót, de valahol, a szíve mélyén érezte, hogy sohasem lesznek egymáséi, akkora távolság választotta el őket egymástól.

– Kinek lesz a másik? – kérdezte negédesen. – Csak azért, hogy mennyi cukrot tegyek bele…

– Tihanyi Tibié. – válaszolta Viktor.

– Jaj, akkor nem kell bele cukor! – sikkantotta Andika, és eltette a cukortartót. – Mikor jön?

– Nem tudom… már itt kellene lennie. – mormogta Rónai. – A második emelet csak 18 lépcsőfokkal több, mint az első, ahonnan én jöttem. De Tibi informatikus… nem olyan edzett, mint én…

– Hihihi… – tett úgy Andika, mintha valami vicceset hallott volna. Néhány nő ösztönösen érzi, ha a kiválasztott férfi minden viccén nevetnek, előbb vagy utóbb felhívják magukra a figyelmet.

A rendőr lassan kavargatta a saját kávéját. El fog hűlni hamarosan, ha nem jön végre ez a Tibi gyerek.

Később nem emlékezett arra, hogy különösebben nagy puffanást hallott volna. De Andika velőtrázó sikoltása beleégett a fülébe. Megpördült, és meglátta a belső átrium közepén heverő testet. Tihanyi volt az. Odarohant, és egyetlen pillantással megállapította, hogy Tibi már nem él. A rendőr azonnal dolgozni kezdett benne. Nem mozdította meg a szerencsétlenül jártat, és ráüvöltött a gyülekezőkre, hogy menjenek távolabb, nehogy széttapossanak bármilyen nyomot.

– Lezuhant… – hallotta.

– Talán leugrott? – kérdezte valaki más.

– Ugyan! Ez a kis számítógépes srác. Mi baja lett volna?

– Elszédült…

Rónai felnézett. Valami zavarta, és csak most jött rá, hogy mi. A második emeleti körfolyosót, ki tudja, mi miatt, még az átkosban beüvegezték. Tihanyi onnan nem eshetett le. Az első emeletről kiugorva biztosan nagyon megüti magát, de a feje nem loccsan szét a lenti kőpadlón. Tehát Tibi fentebbről zuhant le. De mit keresett ott, amikor a saját helyéről lefelé kellett volna jönnie, a földszinti büféhez?

Andika sápadtan nyúlt a már alig gőzölgő kávéspohárhoz, és a tartalmát beleöntötte a mosogatóba.

– Szegény Tibor – suttogta könnyezve. – Neked ez már nem fog kelleni…

A tömegben egymás mellett állt két férfi. Egyikük, a magasabb, öltönynadrágot, alatta flanel inget, fölötte pedig erősen bőrszagú, rövid kabátot viselt. A másik farmerben és pulóverben ácsorgott, és hallgatta a körülötte szörnyűlködőket. Aztán Sipos és Sárosi egymásra néztek, és feltűnés nélkül elsétáltak a helyszínről.

---

Liza két napja azzal töltötte munkaideje nagyobbik részét, hogy igyekezett kiismerni magát a Success megbízásainak rendszerében. Fontossági sorrend szerint csoportosította a szerződéseket, amit nem kizárólag a szerződéses díj határozott meg. A lány mérlegelte azt is, mennyire régi ügyfélről adta a megbízást, illetőleg hogy a régió, amelyre a pályázat vonatkozott, mennyire jelentett új terepet a cégüknek. Ennek alapján aztán kialakult egy lista, és Liza éppen nekilátott, hogy a kollégáktól bekért rövid összefoglalók alapján meghatározza, hol tartanak az egyes projektek végrehajtásában.

Kopogtak. Edit nézett be az ajtón.

– Hívtál? – kérdezte.

– Igen, gyere csak be! – válaszolta határozottan Liza. – A segítségedet kérem.

– Persze, persze, szívesen!

– Őszintén beszélek és nem kertelek. Vicsori titkárnője nekem nem szimpatikus. Pontosabban úgy érzem, nem tudok vele együtt dolgozni. Ezért azt szeretném, ha te lennél az asszisztensem…

– És Boglárka? – kérdezte ijedten Edit. Ez a lány nem szeretett senkivel sem konfrontálódni. Liza egy pillanatra el is gondolkodott, jó választás lesz-e. De most megbízható embert keresett, aki elvégzi azt, amire utasítja, ellentmondás nélkül.

– Boglárka lehet az albán részleg vezetője – válaszolta vidáman.

– De neki minden a kisujjában van már… nem lesz ez majd gond?

– Nézd, Edit. Megkérdeztelek. Jogod van azt mondani, hogy nem vállalod. Akkor megkérek mást.

– Nem, nem. Csak téged próbállak megvédeni. Tudod, én már két éve itt vagyok, szinte az elsők között vettek fel a céghez…

– És még most is Albániát intézed.

Edit arca elborult egy pillanatra. Liza megsajnálta.

– Ide figyelj, csak azt akarom ezzel mondani, hogy az élet nem igazságos. Már régen feljebb kellett volna lépned a ranglétrán, de az ilyen Boglárka-féle talpnyalók megakadályoztak benne. Én szeretnék lehetőséget adni neked.

– Jó. Igyekszem nem gondolni Boglárra.

– Akkor ezt megbeszéltük. Tájékoztatom Tormássyt a változásról. Ő azt mondta, szabad kezet ad nekem, ha bármiben módosítani akarok. Neked átküldöm az összes, a kollégáktól érkezett mailt. Nézd végig, és ellenőrizd, mindenki megküldte-e annak a projektnek a leírását, amin éppen dolgozik. Szeretném, ha holnap délre elkészülnél.

– Igen. Rendben, igyekszem.

– Köszönöm, Edit. Akkor munkára…

A másik lány kiment. Liza elérkezettnek látta az időt, hogy lebonyolítson néhány telefont.

Fél órával később megint kopogtak. Boglárka lépett be.

– Hallottam, hogy áthelyeztettél az albán részlegre…

– Nem helyeztettelek. Én magam helyeztelek át. Tudod, Bogi, én vagyok az irodavezető.

– Nem sokáig, ha így folytatod… – sziszegte a másik.

– Ez fenyegetés akar lenni?

– Vedd, aminek akarod, drágám.

– Boglárka, nincs szükség arra, hogy frusztrált legyél. Ha nem érzed jól magad, máris felmondhatsz.

– Semmit sem fogsz megtalálni, ami szükséges. Nekem minden itt van a fejemben.

– És ha kérdezem, szépen elmondod majd. Most pedig menj dolgozni.

Boglárka sértődötten elviharzott. Liza fújt egy nagyot. Azután ismét elővette a mobilját. Nézte, nézte, majd kikereste a szükséges számot, és megnyomta a hívás gombot.

Kétszer csengett ki, azután felvették. A másik fél elégedetten beleszólt.

– Ciao, bambina! Tudtam, hogy hívni fogsz…