Délután Cilikét hatalmas öröm érte. Nem gondolta volna, hogy bármikor is talál kupont abban a csicsás ügyvédi lapban, amelyiket valamelyik jogi kiadó küldött meg az irodának minden hónapban, most mégis így történt. A közelgő Jogászbál alkalmából egy 50%-os báli ruha kupon került elő a 22. oldalról. A titkárnő azonnal akcióba lépett. Először is izolálta az újságot. Mintha véletlenül történne, rátett egy nagyobb adag ügyiratot, azután az egészet összefogta, és látványosan kiment velük az előszobába. Hagy higyje Adél, és ha esetleg kijönne a szobájából, akkor Kolossy ügyvéd úr is, hogy Cilike csak elrakja azokat az iratokat, amik már nem kellenek. Pedig dehogy… az ördögi terv második részeként kint, az irattartó szekrény előtt, a szekretárius becsúsztatta a féltett orgánumot egy régi aktába. Bálint Tihamérné – szerepelt az irattartón, és ezt Cilike égi jelnek vélte, hiszen ő meg báli ruha ügyben nyomult éppen. Ezt az egy aktát azután visszavitte az asztalához, és lezser mozdulattal benyomta a felső fiókjába.

– A rozoga házisárkány már megint egy kupont rejteget előlem… – gondolta Adél, akinek a figyelmét nem kerülte el a mahináció. De nem különösebben érdekelték most a kedvezmények. Igazából már ott szeretett volna lenni Tiszaugon, hogy találkozzon Patrikkal, és elsőként mondja el neki a jó hírt. Valahogy azt érezte, ez az utazás ismét össze fogja hozni őt a volt szerelmével, Patrik örül majd annak, hogy nem kell tovább rejtőzködnie, és hazamegy vele a közösen lakott lakásukba. Azután Adél gondoskodni fog a romantikus környezetről, zuhany, masszírozás, illatos gyertyák, minden, amire csak egy megfáradt testnek szüksége lehet. És ha idáig eljutnak, ki tudja? Talán még tovább is mennek. Milyen lenne Patriktól teherbe esni…? Adél elábrándozott.

– Köhömmm… – szólt Cilike, ahogyan kitépte a kupont rejtő lapot az újságból. Majd kisollót vett elő, és látványosan irtani kezdte az ujjkörmeit. Adél kevés, ennél gusztustalanabb dolgot tudott elképzelni, különösen, hogy a titkárnő egy-egy rosszul kezelésbe vett körme el is pattant messzire. Még az hiányzik, hogy ide essen akár egyetlen példány is, gondolta a lány, akkor nekiláthat lefertőtleníteni az egész asztalt… Fellélegzett hát, amikor Cilike végre befejezte a fedő tevékenységet, és az asztallap alatt nekilátott, hogy kivágja a kupont, amiért az egész hajcihőt rendezte.

Végre megvolt! A kezében érezte a bizsergető érzést, amit a megtakarított 15 ezer forint jelentett számára. Muszáj volt időnként felfrissíteni a ruhatárát, hiszen az esti fellépéseket nem abszolválhatta mindig ugyanabban a göncben. A repertoárja is bővült. A Terrorista tangó mellett mára már túrhetően énekelte más feledhetetlen dalokat is. Mármint, minden bizonnyal feledhetetlen lehetett, ahogyan ezeket Cilike interpretálta. Iván mindig gondoskodott arról, hogy a közönséget megfelelően befűtse, mielőtt a szíve szottya fellépett. Két ingyen pohárka gint kapott minden férfi, és ugyanennyi erős, orosz pezsgőt minden nő. A plusz kiadás megérte. Talán az ingyen pia, talán a műélvezet okozta, de Boníta fellépései egyre nagyobb tömeget vonzottak. Olyannyira, hogy ma estére bejelentkezett az egyik kereskedelmi csatorna szórakoztató igazgatóságának helyettes vezetője is.

Iván és Cilike tűzben égett, noha mindegyik másért és másért. Iván arra gondolt, ha ezen a kereskedelmi csatornán megjelenne az ő felfedezettje, az a kávézónak, és személyesen neki, Ivan von Marcosnak is nagy bevételt jelenthet. Hiszen ő fogja letárgyalni a vén csibe helyett a szerződési feltételeket, és nyilván úgy intézi majd, hogy csurranjon és cseppenjen valami. Cilike is tűzben égett, csakhogy ő szó szerint. Lángra kapott, mert éppen dohányzott, amikor a hír megérkezett, és olyan öröm lepte meg, hogy felgyújtotta a parázzsal a könnyű tüllt, amit a ruhája aljára varrtak.

A lángoló dívát Iván mentette meg. Ráborított egy dézsányi vizet, azután a szétázott nőt becsavarta egy takaróba. Szorosan tartotta, amíg megszűnt Cilike remegése. Azután aggódva megkérdezte, minden rendben van-e.

Akkor csattant el közöttük az első csók.

S most Cilike boldogan látta, hogy estére új ruhával lepheti meg Ivánt és a kereskedelmi tévés impresszáriót is. Az eddigi fellépések díjait szorgalmasan félretette, így meg tudta venni a leárazott terméket. De ehhez idejében el kell indulnia, mert az üzlet, amelyikben a csoda várja, fél hatkor bezár. A titkárnő nagyon remélte, hogy Kolossy, jó szokása szerint, már fél ötkor elhagyja az irodát, és esetleg Adél sem túlórázik, így feltűnés nélkül elmehet jómaga is a szokásos öt óra helyett már háromnegyedkor.

Adél valami hasonlón töprengett. Minél hamarabb indult volna, de Kolossy és a titkárnő jelenléte megakadályozta ebben. – Ötig mindig bent ül ez a szipirtyó… – gondolta, közel sem kollegiálisan Cilikéről. Kolossyt meg annyira felzaklatta délelőtt az a kétségkívül bombanő, aki valami családjogi per ügyében tárgyalt vele, hogy azóta is alig dugta ki az orrát a szobájából. A lány meglepődött, mert amikor Cilike biztonságba helyezte azt a bizonyára igen értékes kuponját, felpattant, és lefőzött egy kávét a Nespresson. Szépen előkészítette, alátét, kanál, két cukor, egy tejszín, mindent úgy, ahogyan azt Kolossy szerette, azzal bekopogott a főnökéhez.

– Ügyvéd úr, hoztam egy kis kávét. Bizonyára jól fog esni…

– Köszönöm, Cilike! – válaszolta fáradt hangon Bernát. – Még be akarom fejezni ezt a keresetlevelet, úgyhogy a legjobbkor érkezett a fekete, mint mindig.

A titkárnőt lelombozta a dícséret. Azonnal fél öt! Az ügyvéd úr meg benne van egy keresetlevélben? Ebből nem lesz háromnegyed ötös távozás…

De az ég továbbra is pártolta Cilikét. Megszólalt Bernát mobilja.

– Viktória… – mondta a férfi, és odament az ajtóhoz, hogy behajtsa. Cilike már-már elefánt füleket növesztett, mert nem akart elmulasztani egyetlen szót sem, de a párnázott ajtó megakadályozta a hallgatózásban. Fél perc sem telt el, és Kolossy kiviharzott a szobából.

– Öö… Cilike, most el kell mennem. Adél… a közös mappában ott van a Tarnai-féle munkaügyi per keresete, majdnem készen. Kérem, fejezze be reggel. Már csak a vonatkozó jogszabályi hivatkozások vannak hátra, meg a mellékletek, és esetleg, amit gondol…

– Igen, ügyvéd úr! – mondta boldogan Adél. Talán sikerül idejekorán elindulnia! Persze ahhoz a vén csótánynak is haza kellene húznia… sandított a titkárnőre. Az azonban nem mozdult. Valami iratot rendezgetett hatalmas hévvel. Adél arra gondolt, akkor ő sem marad el mögötte, és ábécé sorba kezdte rakni az aznap érkezett végrehajtási lapokat. Cilike tromfolt, a névjegykártyatartót vette elő, és a még helyre nem tett kártyákat rakosgatta. Adél erre egy maroknyi golyóstollat markolt fel a fiókjából, és azt nézegette, melyik fog, és melyik nem. Cilike ekkor a könyvespolchoz lépett, és egyenként a helyére igazgatta a kicsivel kintebb álló műveket.

Adél nem bírta tovább.

– Ne haragudjon, Cilike, de nekem mennem kell. Ma este még vidékre utazom családi ügyben, és holnap reggelre , ahogyan hallotta is az ügyvéd urat, itt kell lennem az irodában…

– Menjen csak, aranyos!

Adél azt hitte, nem jól hall. A szokásos lesújtó vélemény helyett, melynek általában az a lényege, hogy ha ezt Kolossy ügyvéd úr megtudja, nem fog örülni, és a régi ügyvédjelölt, Csilla, ugyan sohase tenne ilyet, szóval ezek helyett Cilike elégedetten konstatálja, hogy ő elmegy? Itt valami titok lappang!

De Adélt kevésbé érdekelte Cilike titka, és jobban, hogy végre találkozzon Patrikkal, úgyhogy bólintott, felállt az asztalától, és egy perccel később már sietett kifelé a kis utcából.

Cilike csak erre várt. Felpattant, elővette a kupont a rejtekhelyről, ahová tette – Bálint Tihamérné elszakadt ruhájának számlája mögül, ami valami kártérítési perben képezte évekkel korábban a vita tárgyát – és máris indult, hogy megszerezze a ruhát.

---

Két órával később Iván a szeme elé kapta a kezét, amikor belépett az öltözőbe.

– Óh, Boníta, elvakít a ragyogásod!

– Tetszik? – kérdezte boldogan Cilike, egy hófehér, földig érő estélyiben pózolva. A ruhára varrt kicsi, rózsaszín, haragoszöld és lila csíkok jelezték csak diszkréten, vajon miért is volt leértékelve ez a költemény.

– Olyan csodás, mint te magad! – kontrázott Iván.

– Ha szerepelni fogok a tévében, a gázsiból megcsináltatom a fogsoromat is… – suttogta ellágyulva az énekes. Aztán izgatottan kérdezte: – Hol ül?

– A legjobb helyre ültettem, mind akusztikailag, mind vizuálisan. – magyarázta tudományosan Iván. – A színpadtól jobbra, a második és harmadik oszlop közé. Tudod, az egy megemelt pódium.

– Igen, igen! – nyögte felhevülten Cilike. – Csókolj meg, Iván, aztán legyünk világhírűek!

– Örömmel, kicsi cilmoscicám… – dorombolt az igazgató.

Mivel talán kiskorúak is olvassák a történetet, ezért eltekintünk az elkövetkezett három perc ismertetésétől.

Nem sokkal később Iván kint állt a színpad előtt, és az alkohollal bemelegített közönség ovációja közepette bejelentette a következő műsorszámot.

– Most pedig következzen az a személy, aki az utóbbi időben kávéházunk ikonjává vált. A démoni csillag, a venezuelai pacsirta, a gyógyító hangú jezsuita, mindannyiunk kedvence, a bájos Bonííííta!

Cilike előrenyomult, egészen a színpad széléig. A reflektorok vakító fényében megpróbálta kivenni az árnyékokat a második és harmadik oszlop között, nem túl nagy sikerrel. – Elkerül az álom.. – kezdte el lendületesen.

Iván, aki az ügyelővel beszélgetett, először nem is látta a mozdulatokat, amiket Cilike éneklés közben tett. Ám a szexi mozdulatnak tervezett csápolásra már ő is odakapta a fejét. Mikor látta a felejthetetlen mozdulatokat, rémülten próbálta meg leállítani szerelmét.

– Ne! Ne csináld! – suttogta be a színpad széléről. Cilike azonban lelkes biztatásnak vélhette szavait, mert még nagyobb lendülettel kezdett el a karjaival csápolni.

Iván a fejét fogta, Cilike az ülepét, úgy énekelte tovább a dalt. Aztán, ahogyan az lenni szokott, minden jónak vége szakad egyszer, így ez az előadás is befejeződött. Boníta izgatottan tért vissza az öltözőjébe, de még arra sem volt ideje, hogy megmossa az arcát, már kopogtak is.

Iván lépett be egy profi médiaguru kinézetű emberrel.

– Kedves Boníta… bemutatom Vízkelety urat!

– Kezicsókolom! – mondta Vízkelety udvariasan. Boníta bájosan kezet nyújtott, hogy érvényesítse, amit a másik mondott, de a fickó nem csókolta meg a kezét.

– Nos… érdekes produkciót láttam… – mondta Vízkelety. – Audiovizuális szempontból szinte feledhetetlent. Nem tudom. Kellene még valamennyi meggyőzés számomra. Kedves Iván, be tudnának jönni jövő hét elején egy próbafelvételre? Megnézném, hogyan mozog az úr a stúdióban…

Cilike felhördült.

– Úr??? … – Vízkelety meglepetten nézett rá. A titkárnők gyöngyének agyát elöntötte a düh. Nem érdekelte karrier, siker, pénz, csillogás. – Kifelé! Azonnal takarodjon innen, maga kis senki!

– Na de uram!… – próbált meg határozott lenni a médiás.

– Nem vagyok férfi! Nő vagyok! Nő!

– Bocsánat, de nekem azzal hívták fel a figyelmemet az előadásra, hogy az eddigi legjobb transzvesztita produkció…

Cilike zokogva omlott a pamlagra. Iván zavartan intett a másiknak, hogy inkább menjenek ki a szobából.

– Hát kérem, ez egy erőteljes félreértés – próbálta odakint menteni a helyzetet a kávézó tulajdonosa. – Boníta bizony izzig-vérig nő, ahogyan ezt az imént a tudtunkra is adta.

– Értem.

– Ettől függetlenül, a hangja és a mozgása eredeti…

– Nézze. Így nem érdekel minket. Mélyhangú énekesnőkkel Dunát lehet rekeszteni. Szóljon, ha lesz egy eredeti transzvesztitája. Ebben a klubban korábban énekelt egy, úgy tudom…

– Igen. De én igazán tennék egy próbát Bonítával…

– Ön igen. Na ezért nem ön van az én helyemen. Mi pontosan tudjuk, mi kell a tévénéző embereknek. Na köszöntem!

– Várjon! Vízkelety úr! – Iván döbbenten meredt az ajtóra, amely addigra már be is csapódott a médiaszakember mögött. A férfi lehajtotta a fejét, és lassan visszaosont Cilike szobájába. Meglepetésére a nő egészen jó állapotban várta. A fele sminket már lemosta, kicsit úgy nézett ki, mint egy félig elkészült Mona Lisa, de alapvetően jól volt.

– Nem baj, Iván – suttogta. – Tudom, hogy te jót akartál. De már látom, nem való nekem az a média. Mi csak maradjunk itt, a magunk csendes közegében.

Iván lassan bólintott. Lelki szemei előtt még mindig ott lebegett a sok-sok pénz, ami most egyetlen pillanat alatt semmivé foszlott. Azután egy név fészkelte be magát a tudatába. Ki is mondta.

– Amanda Lear…

– Hogy mondod?

– Amanda Lear. Emlékszel még rá, drágám?

– Hogyne! Follow me, Give a bit of hmm to me…

– Ő sokkal kevésbé volt olyan határozott, férfias figura, mint te, aranyom…

– És?

– Mégis micsoda médiafelhajtást csináltak abból, hogy hosszú ideig lebegtették, férfi-e vagy nő. Emlékszel?

– Igen… de mit akarsz ezzel mondani?

– Talán kaphatunk még egy esélyt a médiától…

– Na ne kímélj…. – Cilike már lemosta a sminket, átöltözött. Most már senki sem mondta volna meg, hogy ő Boníta.

– El kell hitetnünk velük… de csak most, eleinte… szóval gondoljanak rólad, amit akarnak, ne mondjunk ellent…

– Micsoda? Játszam el, hogy transzvesztita vagyok??? Megőrültél?????

– Ne haragudj, arany bogárkám! De ez az egy esélyünk van!

Cilike döbbenten meredt szíve szottyára. Ez nem komplett!

– Na jó, nekem mennem kell!

– Nem rendezgetjük a bélyegeimet? Pedig tegnap abban maradtunk… – kérdezte zavartan Iván.

– Rendezgess, amit akarsz! És ha jólesik, keríts hozzá egy transzvesztitát is magadnak! – rikoltotta Cilike, azzal kimasírozott az ajtón. Úgy becsapta maga után az alkalmatosságot, hogy odakint, a vendégtérben is meghallották.

Iván pedig ott maradt egyedül, porrá hullott világmegváltó terveivel.

---

Körülbelül ugyanebben az időben a Volkswagen Passat lekanyarodott a 44-es útról, és lassan begördült Tiszaugra. Adél igyekezett felidézni, merre is lehet a nyaraló. Egyszer vagy kétszer voltak itt, nem annyira nyaralni, mint inkább felmérni, mennyit érhet. Kálmán gyorsan és biztonságosan lehozta az autót Budapestről. Egyre inkább látszott, hogyan nyeri vissza a baleset előtti önmagát.

Az úton alig beszélgettek. Ugyan a fiú kísérletezett néhány témával, de Adélban nem talált beszélgetőpartnerre. A lány arra a pillanatra készült, amikor végre találkozik Patrikkal.

– Ez az, itt állj meg, kérlek! – szólt hirtelen. A drótkerítésen túl Kálmán egy téliesített faházat látott. Nagyon sötétnek és elhagyatottnak tűnt.

Adél elővette a tartalék kulcsokat, amiket otthonról hozott, és kiszállt az autóból. A bejárati kapuhoz ment, hogy kinyissa.

– Állj meg egy pillanatra… – Kálmán hangja kissé furcsán csengett. Adél ránézett a fiúra.

– Igen?

– Itt… a kerítést drótvágóval vágták el.

– Igen. És?

– Ez egy friss vágás – vizsgálgatta a kérdéses helyet Kálmán. – Szerintem nem több egynaposnál.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Nem tudom. Csak furcsa.

– Na gyerünk befelé!

Beléptek a kertbe. Adél egyenesen a bejárati ajtóhoz ment, és benyitott. Nyitva volt. Ezen egy pillanatra a lány is meglepődött, aztán belépett. Felkapcsolta a villanyt. Az is működött. Egyetlen másodpercre bevillant neki, hogy Patrik kivétel nélkül mindig áramtalanított, amikor elmentek bármelyik családi, vagy ismerős tulajdonában lévő nyaralóból, ahol nyaraltak.

– Van itt valaki? – kérdezte.

Ezalatt Kálmán odakint újabb érdekes felfedezésre bukkant. Megkerülte a házat, és a hátsó ablakon különös, kerek lyukat vett észre. Közelebb ment, megvizsgálta, aztán hirtelen kapcsolt. Az oldalához kapott, de rá kellett döbbennie, hogy fegyvert bizony nem hozott magával. Rohanva igyekezett vissza a bejárathoz, és még nagyobb sebességre kapcsolt, amikor meghallotta Adél sikolyát.

Belépett az ajtón, átrohant a kicsi előszobán és konyhán, és máris ott állt a lány mellett, az egyetlen szobában. Ismerős látvány fogadta, az alapos házkutatás egyértelmű jelei. Valaki, vagy valakik mindent felforgattak, felvágták az ágybetétet, a ruhákat, tányérokat, egyéb használati tárgyakat kiszórták a földre. Adél számára sem volt ismeretlen a látvány. Nemrégiben a lakásukban fogadta hasonló kép. Aztán felemelt a földről egy tárgyat.

– Ez Patrik órája! Sohasem vált meg tőle, mindenhová cipelte magával. Az anyjától kapta, amikor ügyvéd lett.

Kálmán bólogatott, de közben szakértő szemmel vizsgálta át a szobát. Sehol semmi jel arra nézve, hol lehet Patrik.

– Gyerünk! Nézzünk körül kint is! – intett a férfi.

– Itt volt! Itt volt… ki tudja, most hol lehet? – Adél igyekezett kemény maradni. Kálmán megfogta a karját.

– Mozgás kifelé. Itt és most mindenhová együtt mozgunk. Nincs elkóricálás. Világos?

– Igen… rendben.

Kimentek a kertbe. Mindenütt sötét volt, az eget felhők takarták. Kálmán elővette a kocsiból a táskáját, amit magával hozott az útra, és kivett belőle egy erős fényű zseblámpát.

– Lehet, hogy itt kel töltenünk az éjszakát – mondta. – Én megpróbálok mindent, de sötét van, és attól tartok, eltapossuk a nyomokat…

– Úgy beszélsz, mintha egy bűntett helyszínén járnánk… – borzongott a lány. Kálmán ránézett, és a pillantása elárulta, mire gondol. Hogy ez egy bűntett helyszíne.

A kert végében, a Tisza felé a férfi megállt a kerítés előtt.

– Látod? Itt valaki átgázolt a növényeken, és átmászott a kerítésen. Fenn is akadt egy darabka a ruhájából.

– Ez… ez olyan, mintha Patrik fekete pólójából lenne egy darab… – vizsgálgatta Adél. – Tehát él!

Addigra már Kálmán is átmászott, és odaát vizsgálgatta a növényeket.

– Vér.

Adél ledermedt. Patrik megsebesült?

– Vér… de nem sok. Kisebb felületi seb lehet. Valaki rálőtt, de nem találta el rendesen. Vagy az is lehet, elvétette, és a horzsolt seb menekülés közben keletkezett.

– Hol lehet Patrik?

– Nem tudom. Menjünk a nyomok után most?

– Igen! Gyerünk!

– De figyelmeztetlek, ha bűncselekmény történt, akkor mi most éppen összetapossuk a nyomokat…

– Nem érdekel! – kiáltott fel Adél. – Ha Patrik él, meg kell találnunk! Ha meghalt… akkor már semmi sem érdekes…

Kálmán megcsóválta a fejét. Éppen indulni akart, amikor hirtelen megmerevedett.

– Mi az? – kérdezte riadtan Adél.

– Pssszt! – súgta amaz. Felemelte a fejét, mintha szimatolna valamit. – Hallottad?

A lány nemet intett.

– Mássz át gyorsan és csendben! Gyerünk!

Adél most vette hasznát a rendszeres reggeli tornának. Óvatosan átkecmergett az akadályon. A férfi legugolt a földre, és intett a lánynak, hogy kövesse a példáját.

Egy ideig nem történt semmi. Adél már azt hitte, ilyen suta módon akar Kálmán közeledni hozzá, ám hirtelen belehasított a lányba a rémület. Nem messze tőlük, a háznál, zseblámpa fénye villant.

– Hallottam őket. Autó. Odébb álltak meg, de nem elég messze. Még az is lehet, hogy minket követtek.

– Most mi lesz? – suttogta a lány.

– Gondolkodjunk logikusan. Ha Lipót doktort meglepték, és menekülnie kellett, nyilván a Tisza felé vette az irányt. Ott az ártéren talán könnyű elrejtőzni.

– Miért nem a faluba ment be?

– Nem hinném, hogy segítséget várhat az itt lakó bármelyik öregtől. És ez a nyaraló elég messze esik a központtól. Amíg elér odáig, folyamatosan célpontnak teszi ki magát. Úgyhogy óvatosan induljunk el az ártér felé.

A zseblámpa fénye megkerülte a házat. Legfőbb ideje volt, hogy induljanak. A sötétben nem sokat láttak, így Adél véletlenül rálépett egy kupac száraz nádra.

Kálmán úgy érezte, a ropogást talán még Budapesten is hallották. A zseblámpa fénye hirtelen előbukkant ismét, és feléjük világított. Az illető nem láthatott túl sokat, de hogy milyen elképzelései vannak a zaj eredetéről, az gyorsan kiderült.

Valami elzúgott Adél füle mellett, és a következő pillanatban fülsiketítő dörrenést hallottak.

– Ezek lőnek ránk! – sziszegte Kálmán, és azonnal oldalra húzta a lányt, így nem a Tisza irányába mentek, hanem azzal párhuzamosan. – Azt hiszik, az ártérre tartunk! Ki kell őket cseleznünk!

Adél gondolattalan bábként tűrte, hogy a férfi magával rángassa. Az agya kiürült, nem tudta, miért történik ez vele, hogy az isten háta mögött, az éjjel közepén ismeretlenek lőnek rá. És nem tudta azt sem, meglátja-e még valaha is Patrikot.