Patrik egy cég szétválással kapcsolatos dokumentumait böngészte éppen, amikor megszólalt az irodai telefon az asztalon. Hümmögve letette az iratokat, és beleszólt a kagylóba.

– Igen?

– Ügyvéd úr, Ahmed Isken érkezett meg.

– Nem emlékszem, hogy megbeszéltük volna.

– Ő azt állítja, igen – Cilike igyekezett nagyon határozott lenni. Semmi kedve sem volt arra, hogy elmondja a töröknek, hiába jött.

– Rendben, küldje be hozzám.

Ahmed kopogás nélkül belépett az ajtón.

– Hello, ügyvédek gyöngy!

Patrik nem tudta eldönteni, gúnyolódik-e a másik, vagy komolyan beszél, ezért elengedte a füle mellett a köszönést.

– Üdv, Ahmed. Mi a helyzet?

– Régen mi nem találkoztunk. Kénytelen voltam ügyeket beszélni Kolossyval.

– Ja, volt egy kis dolgom – Patrik megrántotta a vállát. – Ha úgy gondolod, Bernáttal akarod folytatni tovább az ügyet, én nem ellenzem.

– Dehogy… Mihók mondta, te vagy társa. Te harcolsz keményebben saját magadért, mint Kolossy ügyfélért.

Az ügyvéd nem válaszolt.

– Figyelj, tárgyalás van kitűzve. Én nem akar hibát, adtam már pénz Mihók, akarom telek.

– Nem lesz hiba. A felperesi kérelem gyenge lábakon áll. Nyernünk kell.

– Másik ügyvédi iroda van nagyon ismert. Minden ügyük nyernek.

– Ez a mostani lesz az üdítő kivétel – Patrik felállt az asztalától, és az ablakhoz lépett. Kinézett a függőfolyosóra, ahol éppen elsétált egy öregasszony, valamelyik szomszédos lakásból. – Ha stabilan kitartunk, nem rendülünk meg, mindig ugyanazt mondjuk, nyerni fogunk. Ezt mondd meg Mihóknak is.

– Beszélj te Mihók – mosolyodott el a török. – Ma este mi találkoz hármasban, Dérynében.

– Ma este nem érek rá – Patrik arra gondolt, a tegnap elmaradt randit Lizával ma mindenképpen be szeretné pótolni.

– Dehogynem – vigyorgott még mindig a török. – A biznisz mindenek előtt van. Meg a haverok is.

– Nem.

– Hát jó, akkor találkoz holnap este. Nem kötelező disznótor.

– Különösen neked nem, te muzulmán… – morogta Patrik, de a másik nem hallotta, mert már kilépett a szobából.

– Csörgök, pontosan hánykor! – szólt vissza Ahmed, aztán hallatszott, ahogyan bezárja maga mögött a bejárati ajtót.

Patrik felemelte az asztalról a mobilját, aztán vissza is dobta, mert megint kopogtak, és Adél lépett be.

– Hogy haladsz a szétválással? Az ügyfél az imént érdeklődött telefonon.

– Haladok… főleg, ha békén hagynak! – válaszolta a férfi. Adél nem értette magára a célzást, azt hitte, párja a törökről beszél.

– Hát ja, én mondtam a házisárkánynak, hogy ne engedje be. De mióta rövidebb a haja, úgy látszik, az agya is kevesebb lett… Figyelj, Patrik… – Adél átváltott egy olyan, kissé nyávogó, kissé vágyakozó hangra, amitől a férfinak futkosott a hideg a hátán. – Tudod, mi lesz ma este?

– Hát persze! – akarta válaszolni. – A Reál – Barcelona meccset ismétlik, és mivel nem láttam a hétvégén, ráadásul nem tudom az eredményt sem, meg fogom nézni… – de hangosan csak ennyit mondott: – Nem tudom. Mi?

– A kettő éves évfordulónk… – mondta, némiképp elszontyolodva Adél. – Elviszel valahova?

– Persze… – válaszolt szórakozottan Patrik. – Ahova csak akarod – azután észbe kapott. – Ne haragudj, most beszéltem meg Ahmeddel egy esti találkozót. A százmilliós telekügyben. Azt nem mondhatom le…

– Mindig csak dolgozol. Néha próbálj meg lazítani. Meddig fog tartani?

– Nem tudom. Ne várj meg, biztosan későn érek haza.

– Értem. Hát jó, akkor talán majd máskor…

– Igen, majd máskor, ok! – Patrik látványosan beletemetkezett a cégpapírokba. Adél látta, hogy itt most nincs több keresnivalója.

Bántotta a visszautasítás. Két napja még azt hitte, minden helyreállt közötte és a férfi között. Patrik kedves volt és szenvedélyes, előzékeny és tökéletes. De csak két napig. Ma reggel Adél már érezte azokat a falakat, amik az életveszélyes tiszaugi kaland előtt közötte és a párja között álltak. Ösztönösen érezte azt is, hogy Patrik csak kifogást keres, és a ma estét egyszerűen nem akarja vele tölteni. Amíg a lány visszaért a helyére, döntött. Elővette a mobilját, és feltárcsázott egy számot. A túlsó oldalon azonnal felvették.

– Regényi.

– Szervusz… Adél vagyok.

– Szia! Mi újság? Örülök, hogy hívtál!

– Mostanában elfoglalt voltam egy kicsit… de ha még áll a meghívásod, hogy nézzük meg, miért ragaszkodsz ahhoz a telekhez a Rózsadombon…

– Hogyne állna! Ha rólad van szó… – Adél átkozta magát, hogy nem gondolkodott, így lehetőséget adott Regényinek egy erősen kétértelmű megjegyzésre.

– Jól van, ma véletlenül van egy szabad estém.

– Nagyszerű! Én is ráérek! Találkozzunk a Rózsadomb Centerben hatkor.

– Ott leszek!

Ezalatt Patrik is telefonált, de Liza nem vette fel. Fél percen belül érkezett azonban egy sms. “Dolgozom, ha végeztem, hívlak! Pá, drágám!” Patrik bólintott, és folytatta a munkát.

---

Liza letette a telefont, miután elküldte az sms-t, és ránézett Gyulára.

– Mi a helyzet?

Az informatikus intett. A lány bólintott, kilépett az ajtón, és lesietett a pozdorjafalakkal leválasztott munkaállomások közé. Kezében azt a dobozt tartotta, amelyikbe akkor pakolt, mikor azt hitte, Vicsori kirúgatta. Arcát finom kézzel és némi púderrel sápadtra dekorálta.

– Mi van? Mi történt Kolossyval? – hallotta a háta mögött a sugdolózást. Edit gondoskodott arról, hogy a hír gyorsan terjedjen: – Kirúgták! Nem tudni, miért, de Tormássy nagyon üvöltött vele!

Egyetlen pillantásra sem méltatta Borikát, sem a többieket, de pontosan hallotta, ki mit mond róla most, amikor vert seregként távozik a cégtől. Meg is jegyezte. Csak jöjjön vissza, néhány embernek lesz nemulass!

Lifttel ment le a földszintre, ahol a portás szomorú arccal fogadta. Hát ennyire gyorsan szállnak itt a hírek…

– Nagyon-nagyon sajnálom, Kolossy kisasszony! Ön… nagyon fog hiányozni! – a fiatal recepciós majdnem sírt. Liza nem önthetett bele lelket. Keményen bólintott, és ment tovább.

Kilépett az épületből, jobbra fordult, és elment egészen a keresztutcáig. A sarki K&H Bank bejáratától nem messze fekete Saab parkolt. Liza beült az autóba.

Tormássy kilesett a napszemüvege mögül.

– Minden rendben ment?

– Azt hiszem, igen. Gyula még nem jelentkezett?

Tormássy intett a kezével, mert ebben a pillanatban megszólalt a telefonja. Felvette, és bele vakkantott.

– Ja?

Hallgatta, amit a hívó fél mond, közben egyet-egyet bólintott.

– Hah. Rendben. Köszönöm, Gyula!

Letette, majd Lizára nézett.

– Igazad volt… és örülök, hogy hittem neked.

– Hol van a madárkánk?

– Skype-on lebeszélt magának egy randit. Éppen most repül majd bele a kalickába! – válaszolta népies elemeket sem mellőzve Tormássy, azzal indítózott.

Nagyjából ezerötszáz méterrel odébb félreállt, és azt mondta:

– Alaposan kreáld át a képedet, Liza, fel ne ismerjenek.

A lány bólintott, és még mindig dolgozott a sminkjén. Azután előre hajolt, és a kezei között valami feketeség jelent meg. A következő pillanatban felegyenesedett, és a szőke Liza helyett egy fekete hajú szuperego csaj ült az autóban.

– Szép… – bólintott elismerően Tormássy. – Na gyerünk!

Bementek a krimóba, és leültek az egyik boxba. Mellettük érdekes beszélgetés zajlott.

– Kirúgták!

– Ilyen gyorsan? – álmélkodott Ficsor. – Ez a Tormássy hülyébb, mint gondoltam. Azt hittem, végez legalább valamiféle kutatást. Persze ha nem, én csak örülök neki. Akkor most jöhet a második lépcső.

– Mire gondolsz?

– Elvisszük az anyagot a Salesnek. Azt hiszem, hálásak lesznek. Én már tárgyalásban vagyok egy irodavezetői állásra. Ha bejutottam, neked is csinálok ott helyet. Ne félj, gondoskodom rólad, ahogyan régen a Succes-nél is.

– Reméltem is! – felelte Borika. – És Kolossyval mi lesz?

– Kit érdekel? Ilyen pedigrével sehova sem veszik fel. Tormássy van annyira vaddisznó, hogy fel is jelenti. Azt hiszem, ezt lerendeztük.

– Én is azt hiszem! – Ficsor előtt, mintha rémálmában látná, lassan felemelkedett Tormássy. – És a feljelentést megteszem! Ja, maga, Prohászkáné, ki van rúgva.

Ficsor arca eltorzult. Benyúlt a zsebébe, és hirtelen megvillant valami. Liza csak annyit látott, hogy a nyurga fickó Tormássy mellé lép, és a következő pillanatban a Succes tulajdonosa összeesett. Vicsori mintha egy vigyorgó maszkot vett volna fel, vidáman felfelé kunkorodó szájjal, de hihetetlenül zavarodott tekintettel fordult Liza felé. A kezében ott szorongatta a véres kést.

– Ne… – suttogta a lány. De mielőtt bármit tehetett volna, az eszement rátámadt. Felemelte a kezét, hogy a kést élete elrontójába döfje.

– Hagyd abba! – sikoltotta Borika, és hátulról megragadta Ficsor kezét. Az mintha meg sem hallotta volna, rángatta a karját a szorításból, hogy befejezze amit akar. Liza lassan a falig hátrált. Vége a dalnak.

Borika teljes testsúlyával ránehezedett a férfira, és mindkét kezével annak az arcát szorongatta. Ficsor teste lassan hátrafelé kezdett dőlni, ahogyan a jó súlyban lévő titkárnő kibillentette az egyensúlyából. Aztán hirtelen felborultak mindketten.

Sziréna hangja hallatszott. A csapos kihívta a készültséget. Két rendőr lépett be a krimóba. Liza felkiáltott: – Ide! Ide!

De már nem volt szükség a sietségre. Borika felzokogott, és oldalra gurult Ficsor mozdulatlan testétől. A férfi mellkasából kiállt a kése nyele.

Liza most tért magához.

– Gyorsan! – kiáltotta. – Mentőt! Hívjanak mentőt!

Ránézett Tormássyra, de az ugyanolyan mozdulatlanul hevert a földön, mint Ficsor. Annyi minden eszébe juthatott volna a lánynak, de ő csak egy dologra tudott gondolni: hogy másik állást kell keresnie.

---

Nagy Zsuzsa ügyésznő már harmadszor tanulmányozta át a Tihanyi Tibor haláláról szóló jelentést, de a kép csak nem akart összeállni. Ugyan a főnöke nyájasan közölte vele, hogy ezt az öngyilkossági ügyet most rá bízza, és reméli, elboldogul vele anélkül, hogy bármilyen balhéba keveredne. De Zsuzsa nem hitt abban, hogy az informatikus önkezével vetett véget az életének. Nem vallott erre az életvitele, és nem tűntek ilyennek halála körülményei sem.

– Zsuzsa, megérkezett a laboreredmény! – szólt rá kollégája, Laborczi, akivel megosztoztak egy szobán.

– Köszönöm, Zsolt! – bólintott a nő. Nekilátott, hogy a hosszadalmas, latin kifejezésekkel alaposan megtűzdelt, az orvosi vizsgálati eredményről szóló dokumentációt is átnézze.

Tíz perccel később a főnökénél volt. Jozef Nitowsky érdeklődve nézte temperamentumos beosztottját.

– Ide figyeljen, Jozef, én nem hiszek az öngyilkosságos sztoriban.

– Ne erőltesse ezt a dolgot, Zsuzsa. Semmi szükségem sincsen arra, hogy maga, csak azért, mert szeretne némi kis hírnevet, ügyet kreáljon egy egyértelmű történetből.

– Nem áll össze a kép, Jozef! Megbeszél egy találkozót, aztán leugrik a negyedikről? És nézze ezt itt, a labor küldte. A boncolás eredménye. Valamilyen barbiturát származékot találtak a szervezetében…

– Nyugtatót?

– Igen!

– És ez maga szerint mit jelent? Elkábították, végighurcolták egy fél rendőrörsön, és ledobták a negyedikről?

Nagy Zsuzsa bizonytalanul bólintott.

– Azt hiszem, valami ilyesmit…

– Nem. A fickó biztosra akart menni. Bevette a nyugtatót, nehogy meggondolja magát, vagy a félsz az utolsó pillanatban vissza ne tántorítsa. Ez teljesen egyértelmű. Olvassa el az öngyilkosok pszichológiájáról azt a könyvet, amit a múltkor az eligazításon ajánlottam…

– Főnök…

– Hagyjon, Nagy! Nem dőlök be a trükkjeinek. Ne főnöközzön itt nekem, hanem menjen, zárja le végre ezt az ügyet, és foglalkozzon a többi aktával, amit magára szignáltam. Értve vagyok?

– Semmilyen nyomot sem találtak a negyedik emeleti mellvéden a cipőjéből. Mintha átugrotta volna a korlátot az a kis ember…

Nitowsky ránézett a nőre. Ez tényleg különös.

– Mi a következő lépés?

– Kihallgatom azt a díszpintyet, Rónait.

– Most próbálja meg nem lecsukni. Rónai egy kiváló rendőrtiszt.

– Az lehet, de amellett arrogáns, beképzelt, nagyképű macsó. És ha bármi olyat tesz, ami büntetőjogba ütközik, igenis bezáratom.

– Tegyen, amit jónak lát. De minél hamarabb fejezze be ezt az ügyet. Furcsa módon egészen magas szintről érdeklődnek iránta, és rugdossák a hátsómat. Higgye el, ha az én hátsóm nem érzi jól magát, akkor én sem érzem jól magam. És ha én nem érzem jól magam, akkor maga sem fog repesni, azt garantálom. Világos?

Zsuzsa bólintott.

– Figyelni fogok a hátsójára, főnök!

Nitowsky savanyú arccal bólintott.

– Én is a magáéra, Nagy! Mert megrugdosom, ha keresztbe tesz itt nekem…

Nagy Zsuzsa visszament a helyére. Rövid ideig töprengett, aztán felemelte a telefont.

– Halló! Nagy Zsuzsa! Van bent helyszínelő csoport? Ok. Szükségem van rájuk! Most!

Rónai nagyon várta már a nap végét. Megbeszélte Kálmánnal, hogy hoz magával egy megbízható informatikust. Viktor azt tervezte, hogy átnézik Tihanyi gépét, hátha találnak rajta valami érdekeset. Ha sikerül belépniük Tibor kódjával a Robotzsaru rendszerbe, talán arra a kérdésre is választ kaphatnak, amit Tihanyinak a halála előtt tett fel. Melyik kolléga rejtőzik a kód mögött, amely mind az öregasszony halálával, mind a proxytanollal kapcsolatban felmerült.

A kapitányság épülete lassan kezdett kiürülni. Még egy nap, és jön a hosszú hétvége, május elsejével, ami közismerten sok ingyen vagy olcsó virslit és sört jelent. Sokan várták már. S aki csak tehette, kivette a pénteket is, így nyújtva még hosszabbra az élvezeteket. S a pénteki szünethez többnyire a csütörtök délutáni lógás is hozzá tartozott.

A kaputól most szóltak fel.

– Marcali Kálmán plusz egy fő keresi, százados úr!

– Rendben, jövök! – Rónai lesietett az elsőről a lépcsőn. Valóban Kálmán várta odalent a kapunál, és egy vékony, szőke hajú srác.

– Szia Viktor! – köszönt Kálmán. – Ez itt Zsolnay Feri. Ne röhögj, tényleg. Művészneve Porcelán.

– Basszus, kit hozol nekem ide? – kérdezte a rendőr.

– Zsolnay nagyon ügyes. Majd meglátod.

Rónai megadóan bólintott, majd felvezette vendégeit a szobába, ahol már egyetlen kolléga sem tartózkodott rajtuk kívül.

– A probléma a következő, ööö… Porcelán. Nemrégen meghalt itt egy barátom. Az ő számítógépét kellene megnézned, találsz-e rajta bármi érdekeset. Például, amiből kiderül, miért halt meg. És be kell lépnünk a Robotzsaru rendszerbe is, hogy utána nézzek egy kollégának.

– Ok. De fizikailag ott kell lennem a fickó gépénél. Ez az?

– Nem, az egy emelettel feljebb van. Gyerünk!

A lépcsőt választották. Rónai megállt a még mindig lezárt szobánál. Az ajtón keresztbe egy nagy, sárga csík figyelmeztetett annak büntetőjogi következményeire, ha bárki is behatolna a területre. Viktor szó nélkül letépte a csíkot.

Beléptek a szobába, és Porcelán dolgozni kezdett.

Először megismerte a fálj struktúrát, a rendszer logikáját, azután nekilátott, hogy mindent szépen lementsen a gépről. Mialatt a mentés tartott, a könyvtárakban nézelődött, hátha talál valami érdekeset.

– Itt nincs semmi, úgy nézem. – mondta. – De otthon át fogom nyálazni az összes letöltött fáljt.

Rónai nyelt egyet. Most tényleg fontos, hogy a fickó diszkrét legyen. Ha az adatok kikerülnek bármilyen módon… akkor neki annyi.

Hamarosan azonban már ezért izgult a legkevésbé. Odalent, a földszinten ugyanis mozgolódás támadt, parancsszavak csattantak, majd egy, Rónai számára sajnos túlságosan is ismerős hang azt mondta: – Irány Tihanyi szobája!

– Tűnés! – kiáltotta Viktor. De későn. Az ajtóban megjelent Nagy Zsuzsa ügyésznő, egy tucat rendőr kíséretében.

– Rónai! – amit látott, azon még a sokat tapasztalt nő is meglepődött. – Mit csinál maga két civillel a lezárt területen?

– Azt hiszem, meg tudom magyarázni… – válaszolta Viktor, minden meggyőződés nélkül.

– Kíváncsian várom. – az ügyész szavai csíptek, mint a darazsak fullánkja. És Rónai tudta, ha most nem vágja ki magát, hosszabb időre mehet a hűvösre, mint nevetséges három nap.