Adél feltette a napszemüvegét, és kényelmesen hátradőlt a padon. Előtte terült el a Margitsziget gyönyörűen rendben tartott központi parkja, a virágok illatoztak, a meleg napfény betöltötte végre a lány lelkét a hosszú, hideg tél után, és a vidám zsivaj elfeledtette vele mindazt, ami foglalkoztatta.

Pedig lett volna min töprengeni. Patrikkal visszatértek a régi kerékvágásba, azaz nem is igen beszéltek, csak kerülgették egymást a férfi lakásában. Adél érezte, hogy valami foglalkoztatja a másikat, de harapófogóval sem tudta belőle kiszedni, micsoda. Talán az a tény, hogy többen is meg akarták ölni nemrégiben, és a tettesek elmenekültek? Ha egyszer megpróbálták, nyilván megkísérlik újra, gondolta Adél, de úgy tűnt, Patrikot nem ez izgatja. Akkor pedig megint a másik nő… Patrik eljárt otthonról esténként, de Adél csalhatatlan szimata nem érzett rajta idegen parfümöt, mikor hazatért, csak a hamisítatlan kocsmaszagot. A lányt külön is bántotta, hogy egy olyan kiváló koponya, mint a barátja, lebujokban gyilkolja az agysejtjeit az alkohollal. Lassan kezdte azt érezni, mindegy hogyan, de oldódjon meg ez a helyzet, mert a férfi egészsége rámegy erre a nagy szívfájdalomra.

Adél nem tudhatta, de Patrikot valójában az bántotta, hogy nem tud találkozni Lizával. A szőke lány egyszerűen eltűnt, nem vette fel a telefont, most már sms-t sem küldött, és Patrikon úrrá lett a nő utáni vágyakozás. A gyomra fájt, képtelen volt enni, és bármerre járt a városban, mindenütt Lizát látta maga előtt. Már arra gondolt, ciki vagy sem, nem bánja, de Kolossy Bernáttól kér információt arról, hová tűnt a lánya.

Szóval Adél gondolkodhatott volna ezen a dolgon, de nem tette. Valójában, bár magának sem vallotta be, de egyre nagyobb izgalommal tekintett azokra a találkozókra, amiket Regényi Istvánnal beszélt meg. Mint amilyen ez a mostani.

A legutóbb a Rózsadomb Centerben találkoztak. Megittak együtt egy kávét, aztán Regényi elvitte ahhoz a házhoz, ami miatt a per folyt közötte, meg Patrik nagy barátja, Mihóczky között.

Valahol a Rózsadomb tetején jártak. Alattuk terült el az egész város, beépíthetetlen örökpanorámával. Ha csak egy sátrat lehet felhúzni arra a telekre, önmagában a fekvése miatt akkor is százmilliót ér legalább. De a telken nemcsak egy sátor volt.

Ahogyan megálltak a kapu előtt, Adélt már akkor megfogta a látvány. Hegyes tornyokkal, bástyákkal, lőrésekkel szegélyezett várat látott kicsiben. Talán a bori várra emlékeztette leginkább.

– Somfalvi papa építette nagyobbrészt – magyarázta Regényi. – Én nem egyszer töltöttem itt a nyári szüneteket, segítettem neki, hordtam a köveket, malteroztam, faragtam a fát… és imádtam ezt a vadregényes, ódon hangulatú villát. Szerinted mi marad ebből, ha az a vállalkozó beteszi ide a lábát?

– Nem tudom… – füllentette Adél.

– Dehogynem. Porig rombolja az egészet, hogy valami társasházat építsen ide! Akkor ez a csoda elvész.

– Miért mondod ezt nekem? Az ellenfeled ügyvédjének dolgozom, sőt biztosan lesz olyan alkalom is, amikor én leszek ott a bírósági tárgyaláson.

– Azok után, hogy megmentettem az ellenfél ügyvédjét, ennyi már belefér… – nevetett Regényi. – Apropó, Lipót doktorral minden rendben? Nem akarták ismét megtámadni?

– Nem, most csend van – mondta elgondolkodva Adél. – De nem egészen értem, miért nem kért rendőri védelmet…

– Azok után, hogy rendőrök üldözték? Bevallom, én sem kérnék. És mi a helyzet azzal a proxytanollal, vagy mi is a neve…

– Semmi. Én nem láttam azóta sem az iratokat. Jó helyen vannak azok a páncélban.

Regényi visszatért az eredeti témájához.

– Látod, ezt szeretném megmenteni.

Körbe mutatott. Az egyik bástya mellvédje mögött álltak. Lent, a villa kertjében, a nőni hagyott fák burjánzó virágai bódító illatot árasztottak. A távolban ott csillogott a Duna, látszott a kivlágított Lánchíd, apró járművek igyekeztek a céljuk felé, és ahogyan egyre sötétebb lett, úgy gyúlt ki egyre több csillag az égen.

Adél ránézett Regényire, és azonnal tudta, mi következik. A férfi lassan egyre közelebb húzódott hozzá, míg a szája a lány szájához nem ért. Adél hagyta, hogy Regényi megcsókolja, de ő maga nem csókolta vissza.

S most újabb randi készült, ezúttal a Margitszigeten. Az előző találka végefelé Regényi újabb randit kért. Adél beleegyezett, egy feltétellel:

– Csak akkor, István, ha a Margitszigeten, ott mindenki előtt, nem próbálkozol meg ezzel a nyalásfalással.

– Nem lesz könnyű, de megtartóztatom magam! – ígérte az üzletember.

– Rendben, akkor találkozhatunk.

Adél kinyitotta a szemét, és meglátta Regényi erőteljes alakját a tisztás szélén. Intett neki, és a férfi azonnal visszaintett.

– Szia, ne haragudj! Még be kellett mennem az irodába egy szerződés miatt.

– Ne kérj elnézést, nem késtél – válaszolta Adél. – Mit szólsz, milyen gyönyörű idő van?

– Azt olvastam, szerdáig kitart.

– Én nem gondolkodom még a szerdában. – nevetett a lány. – Akkor majd munka lesz, most ez itt viszont a hosszú hétvége! Elsétálunk a vadasparkhoz?

– Persze, ahogy akarod! – bólintott Regényi.

Kényelmesen kerülgették a pedállal hajtott kocsikat és a többi sétálót. Adél főtt kukoricát óhajtott, amit Regényi villámgyorsan felhajtott neki.

– Milyen szerződés miatt kellett bemenned? – csevegett a lány. Regényi kutató pillantást vetett rá, mire a nő azt mondta: – Nem érdekelnek a titkaid. Ha úgy gondolod, nem mondhatod el nekem, akkor ne tedd!

– Végül is, nincs benne titok… A társaságunk ezzel az okirattal zárt le egy fél éve húzódó akvizíciót. Magyarul, megvettünk egy másik céget, a Hunorexpertet.

– Micsoda név…

– Mi szeretjük az elkötelezetten magyar cégeket. Ez ilyen.

– Expert…

– No igen, mivel alapvetően külföldre termel, ezért szükségesnek látszott egy olyan név, amit legalább részben értenek odakint is.

– És miben szakértő ez a cég?

– A napkitörések előrejelzésében.

– Hát, ez eléggé uncsi téma – mondta a tőle megszokott kendőzetlen őszinteséggel a lány.

– Igazad van, foglalkozzunk inkább magunkkal! – bólintott Regényi.

Ebben a pillanatban megszólalt a telefonja. A férfi ismét gyors pillantást vetett Adélra.

– Bocsáss meg… – hadarta, azzal odébb sétált, egy fa túloldalára. A lány azonban olyan közel állt meg az innenső oldalon, amennyire csak feltűnés nélkül tehette. Innen tisztán hallotta, mit beszél a férfi.

– Igen, drágám, dolgozom! … Most is, mint mindig! … Talán nem kellene ezt a szememre vetned, mert ha nem így tennék, ugyan ki finanszírozná a költséges kaszinólátogatásaidat? A gyerek… Ismét vele akarsz zsarolni? Robi hamarosan felnőtt lesz, és akkor sem rád, sem rám nem lesz szüksége, már most is annyira önálló… Mondtam már neked… Ha gondod van, válj el! Nézd, erre nekem most nincs időm, vissza kell mennem a tárgyalásra! Otthon beszélünk. Szia!

Regényi elégedetten megfordult, és szemben találta magát a villámló szemű Adéllal.

– Nem emlékszem, hogy bármikor is említetted volna, hogy házas vagy! – préselte ki a szavakat a nő az összeszorított száján keresztül. – Megmagyaráznád akkor azt a múltkori nyalakodást, ott a Rózsadombon?!

– Soha nem mondtam, hogy nem vagyok nős – válaszolta nyugodtan Regényi.

– De azt sem, hogy az vagy! – Adél most már nem tudta magában tartani az indulatokat.

– Ha hallgatóztál, pontosan tudhatod, hogy ez egy régen kihűlt kapcsolat…

– Csak annyit tudok, hogy feleséged és gyereked van! Köszönöm a meghívást, most sajnos dolgom van!

A lány sarkon fordult, és elindult a Margit-híd felé. Magában talán arra számított, hogy Regényi utána szól, hogy könyörögni fog, esetleg térdre is hullik előtte. De István nem csinált cirkuszt, és még annyira sem bohócot önmagából. Csak nézte a lányt, ahogyan lassan eltűnik a parkot övező bokrok között, aztán dühösen odébb rúgott egy kavicsot, és elindult az ellenkező irányba.

---

A hosszúfejű, zavaros tekintetű fickó a fejére húzta a nylonzacskót, és énekelni kezdte a “Ha én gazdag lennék” című örökbecsűt. Mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte. Hosszú másodpercek teltek el, és az ember még mindig énekelt. A feje egyre inkább elkékült, fulladozni kezdett, aztán letépte a fejéről a zacskót.

– Új egyéni csúcs! – kiáltotta a kicsi, zöld ruhás emberke, aki leginkább úgy nézett ki, mint egy ír kobold. – Moszat úr több, mint egy percig énekelt nekünk zacskóból! Köszönjük!

A technikus elindította a szignál bejátszását.

– Ez itt a Mulattató Mulató Megálló Tojással, avagy az M and Eggs! És hogy miért tojás? Hamarosan kiderül!

– Most maga jön, Cecil! – szólt a rendezőasszisztens. Cilike, még mindig ez előbbi produkció hatása alatt, összeszorult torokkal lépett középre.

– “A tejótojástojótuja üzenetét hozom… Ne kíméljétek, aki titeket sem kímélt! Irány a céltábla alsó széle közepe!” – magában azt gondolta, milyen elmebeteg szöveg ez. De hamarosan meglátta, miről is van szó. A három eddigi szereplőt, egy olyat, aki az orrán keresztül ette a fagylaltot, egy másikat, aki kézen állva mutatott be népitáncot, és ezt a harmadikat, a zacskós legényt, odaterelték egy-egy céltábla hátuljához. A céltáblák közepe üres volt, oda kellett bedugniuk a fejüket. A közönséget, valami ügyes szervezési trükkel, sikerült úgy leültetnie a stábnak, hogy nagyjából mindhárom céltábla egyforma távolságra legyen mindenkihez.

– Kérem, vegyük elő a tejótojást, hehehe! – Cilike kezdett magában röhögni. Annyira szürreálisan morbid volt a helyzet, hogy ez még a lámpalázat is legyűrte. De nem csak azt. Lassan mindent elborított a röhögés. – Mindenkinek a széke… hohohó… alatt megtalálja a tojás… hihihi… tartót, benne tíz tojással… hahaha… Ürítsék… nem… Ezt nem bírom ki! … Ürítsék arra a tárat, akit a legjobban utáltak! Hehehe, hohohó, hihihi…

– Vigyék már el onnan! – szólt le a magasból a rendező hangja. – Vegyük fel újra, Cecil helyett Adalberttel!

A zöld törpe vigyorogva kinyújtotta a nyelvét Cilike felé, azzal középre pattant, és profi módon elmondta a szöveget. Cilikét még ez sem zavarta. Gurult a kacagástól, ahogyan egyébként majdnem a teljes stáb, mikor a három szerencsétlen tojástűz alá került. Folyt a sárga lé, csattantak a tojások, a nézők arcán perverz boldogság látszott, ahogyan megcélozták egyik vagy másik szereplőt, és a dobásuk célba talált.

Iván nem örült ennyire. Nehezen vette rá magát, hogy a párja lényegében ingyen szerepeljen ebben a produkcióban. Persze, persze, ígéretet kaptak egy teljes reklámperc tulajdonjogára, majd a negyedik adástól kezdve, de egyrészt Ivánnak erős kétségei voltak azzal, kapcsolatban, hogy ez a műsor akárcsak a második adást is megéri majd, másrészt ötlete nem volt, hogy kinek van annyi pénze, és egyáltalában kedve ahhoz, hogy egy percnyi reklámot megvegyen ennek a műsornak a közepén, a reklámsávban.

S mindez nem elég, de most úgy tűnik, Cilike meg sem felel a rendezőnek. Az a zöld törpe, amelyik kiköpött úgy néz ki, mint Hornswoggle a tévében, a pankrációs közvetítésekben, elviszi a pálmát. De mit lehet tenni, ha egyszer jobb, mint Cilike, akkor jobb. Sajnos erről ez a rendező, akit még sohasem láttak, csak egy hang az éterben, meg van győződve.

Egy hang az éterben… Iván fejében hirtelen vad ötlet kezdett körvonalazódni. Nem, ezt nem lehet! – mondta a lelkiismerete. Dehogynem! – kontrázott a csibészebbik énje, az, akinek valójában mindazt köszönhette, amit elért. Nem habozott tovább, hanem akcióba lépett.

Adalbert a sikeres konferanszié után elégedetten nyúlt a zsebébe, hogy kendőjével megtörölje gyöngyöző homlokát. Nem könnyű kenyér a showbusiness…

Meglepetésére egy papírfecnit is kitapintott a keze. Elővette, és elolvasta.

“A következő forgatási szünetben feltűnés nélkül jöjjön a színpad mögé, a régi keverőpulthoz. R.”

Ki az az R? Adalbert eltöprengett egy pillanatra, aztán hirtelen rádöbbent. R azaz Rendező! Boldog mosoly ömlött szét az arcán. Hát felismerték végre a zsenijét! Mindig is arról ábrándozott, hogy ő legyen a magyar Chaplin, s most elindulhat ezen az úton! Alig várta, hogy szünet legyen.

Óvatosan a megadott helyre lopakodott. A színpad mögött félhomály uralkodott. Először Adalbert nem látott semmit, aztán lassan megszokta a szeme a sötétséget. Így is összerezzent, amikor hirtelen egy árny magasodott fel előtte.

– Bocsásson meg, Adalbert, hogy ilyen rendhagyó módon kértem magától találkozót! – suttogta az árny.

– Semmi gond, főnök… – válaszolta zavartan a törpe. – A showbusiness már csak ilyen… – próbált valami okosat mondani.

– Igen, ilyen – hagyta rá a másik. – Azonnal meglátja, okom volt arra, hogy konspiráljak. Látom, maga tapasztalt ember. Pontosan tudja, hogyan működik a szórakoztatás világa…

Adalbert büszkén kihúzta magát. Noná, hogy tudja!

– Ez a műfaj nem élhet meg a botrány, a szenzáció nélkül. S most itt van ez az új műsor. Szeretném, ha botrányos lenne! Szeretném, ha az első adás után csak erről beszélnének az emberek. Ez közös érdekünk… És itt jön be a képbe ön!

Adalbert feszülten figyelt. Tudta, hogy valami komoly feladatot fog kapni.

– Az emberek egészen a következő adásig beszélnének róla, ha a műsorvezető az adásban meztelenre vetkőzne. Gondolkodtam, melyiküket kérjem meg erre, de úgy látom, az a Cecil nem alkalmas a feladatra. Persze szóljon, ha a vetkőzés zsenálja magát!

– Nem, nem… Szívesen, ha akarja!

– Azt hiszem, ez nagy dobás lesz. Ilyen még nem volt, és a műsor másnapján tele lesz magával a bulvársajtó. De a dolognak igazinak kell tűnnie. Nem láthatják, hogy megrendezett szituációról van szó. Ezért ne hagyja magát, ha lerohanják a biztonságiak. Nekem is vigyáznom kell a látszatra, ezért üvöltözni fogok, meg szidom magát. De ez csak a színjáték. Rendben van?

– Persze. Számíthat rám!

– Tudtam. És köszönöm. Ezt nem bízhattam arra a transzvesztitára…

Adalbert büszkeségtől dagadó mellel tért vissza a felvételhez. Türelmesen várta a lehetőséget.

A stáb tagjai még évek múlva is elborzadva mesélték a történetet, amikor egy forgatáson az addig teljesen normálisnak látszó szereplő őrülten vetkőzni kezdett, és erotikusnak szánt mozdulatokkal dobálta le magáról a ruhát. A rárohanó biztonságiakat kicselezte, nem figyelt oda az ordító rendezőre sem, obszcén mozdulatokat tett, sőt odáig ment, hogy a gatyáját rádobta a kamerára. Ekkor sikerült végre ártalmatlanná tenni úgy, hogy öten vetették rá magukat, és leszorították a földre.

– Takarítsák el innen… – hörögte a rendező. Perceknek kellett eltelnie a drága forgatási időből, mire a stúdióban ismét rend lett.

– Kezdjük újra, Cecillel… – szólalt meg lemondóan a hangszóró.

Iván érdeklődve figyelte a jelenetet. Majd annyit mormolt maga elé csendesen: – Ezt nem bízhattam arra a transzvesztitára…

---

Az ajtó pár másodperc alatt engedett. Hiába szereltek rá hevederzárat, Kálmánnak nem okozott gondot a bejutás. Pár órája már odakint tartózkodott, és újabb kölcsönautójából a lakás ablakait leste, lát-e bármilyen mozgást. Mivel Rónai a dögös ügyésznővel nyomozgatott, és arra kérte Kálmánt, hogy most egy kicsit hanyagolja, ha lesz valami, majd szól, így a felszabaduló időt hasznosan akarta eltölteni. Elhatározta, hogy megvizsgálja a hummeres fickó budaörsi lakását belülről is.

Annak ellenére, hogy a múltkor azt mondta a szomszéd öregasszony, hogy a lakó már vagy fél éve nem járt erre, Kálmán nem lehetett biztos abban, hogy a balul sikerült tiszaugi kaland után nem akarja-e itt összeszedni magát a hummeres. Ezért aztán csak akkor szánta rá magát a behatolásra, amikor már több órája figyelte az ablakokat, és semmiféle mozgást sem látott.

A lakásban az a jellegzetes szag fogadta, ami a régen nem szellőztetett helyiségek sajátja. A fürdőszobában vizes lehetett a fal, mert enyhe penésszag érződött. Gyorsan megállapította, hogy itt valóban nem lakott senki, már legalább fél éve. A nagyobbik szoba szinte üres volt, egy asztal és egy szék alkotta a teljes berendezést. A kisebbik szobában egy matracot dobtak a földre, és a beépített szekrény félig nyitott ajtaja mögül huzat nélküli párna és takaró kandikált elő. A szekrényben talált még egy polcot, amin mindenféle régi háztartási szert tartottak, hangyairtó port, szappant, néhány biztosítékot és hasonlókat. A felső részben pár bedobált dobozban azonban Kálmán értékes kincsre bukkant. Számlák voltak, elsősorban ennek a lakásnak a számlái. Villany, közös költség, távfűtés, mind a lakás tulajdonosának a nevére. Volt ott még egy szervizszámla, meg néhány régi újság.

Kálmán alaposabban megvizsgálta a szervizszámlát. A Hummer szerviz állította ki, egy évvel ezelőtt. Kálmánnak megdobbant a szíve. A karambol! Azért valami nyomot csak hagyott azon az átkozottul kérlelhetetlenül közeledő monstrumon. A gallyrács sérült meg, de helyre tették szépen. A férfi emlékezett rá, hiszen alig egy hete történt, hogy a szerviz jó munkát végzett, a gallyrács stabilan a helyén volt, sőt majdnem felöklelte őket.

Eltette a számlát, és tovább kutatott. Megnézte a szemetest, végig tapogatta a szőnyegpadlót, hátha valamilyen rejtekre lel, benézett a vízórákhoz, mert tapasztalata szerint előszeretettel dugtak el oda dolgokat az emberek, de a számlán kívül egyéb kézzelfogható eredményt nem ért el.

Budaörsről egyből a szervizhez ment. Szerencséje volt, hogy egy nappal a munka ünnepe előtt még dolgoztak. A munkafelvételnél próbálkozott.

– Jó napot kívánok! Palágyi Ödön vagyok, biztosítási nyomozó – Kálmán, ha kellett, szemrebbenés nélkül hazudott. – Egy évvel ezelőtt történt egy baleset, annak a körülményeit vizsgálom. A kezünkbe került egy javítási számla, amit önök állítottak ki. Tessék.

A hölgy a pultnál kissé zavartan nézegette a papírt. – Nem emlékszem – mondta. – De látom, hogy Varga Pista volt a szerelő. Talán kérdezze meg tőle.

– Köszönöm! – Kálmán katonásan bement a műhelybe, és Varga Istvánt kereste.

A vékony, szemüveges srácnak rémlett valami.

– Ja, emlékszem a gépre. Elöl gallyrács, és egy narancssárga csík futott körbe rajta. Nem kellett különösebben sokat javítani rajta. Mondta a tulaj, hogy vadászat közben belefutott egy fába. Asszem, a fa járt rosszabbul…

Kálmán nyelt egyet. Ha tudná ez a fickó, hogy mennyire igaza van…

– De azóta sem láttam az autót. És az embert sem. Pedig kérdezett pár dolgot, én meg is rendeltem ezeket, de eszébe sem jutott értük jönni. Nekem kellett kifizetnem a cég felé… – a szerelő köpött egyet, hogy bemutassa, mennyire becsüli az ilyen kuncsaftokat. – Ilyenek a törökök…

– Török? Nem német?

– Hát, lehet, hogy Németországban dolgozik, de hogy török volt, az biztos. Olyan törökös neve volt, Abdul, Ahmet, vagy ilyesmi…

– Köszönöm. Még lehet, hogy benézek.

– Jól van. Mit csinált a pali?

– Egy balesetet, amit azóta sem fizetett meg… – válaszolta sötéten Kálmán, azzal köszönt, és kilépett az áprilisi napsütésbe.