Cilike szomorúan bámulta a számítógépét. Szeretett Kolossyéknál dolgozni, de ma valahogy nem sikerült felvenni a ritmust. A négy szünnap, benne egy őrült tévéfelvétellel (azóta sem tudott nevetés nélkül gondolni a chippendale törpére), azután a szuper május elsejei gyalogtúra Ivánnal a Normafától a János-hegyi Erzsébet kilátóig (Schulek Frigyes neoromán stílusban épített műve, ahogyan valahol az interneten olvasta) olyan jól esett neki, hogy nehezen állt rá a munkára ezen a szerdai napon. Pedig volt mit csinálni. Kolossy magnóba diktálta a fellebbezést abban a munkaügyi perben, ahol a bíróság nem hallgatta meg a munkaadó tanúját, pedig bejelentették. Adél letett az asztalra legalább harminc borítékolásra váró beadványt olyan perekben, ahol a fizetési meghagyásos eljárás perré alakult, mert a másik fél ellent mondott. A lány mormogott is valami olyasmit Cilike asztala előtt, hogy felháborítónak tartja, ha az adósnak elegendő annyit írnia, nem tartozik, és vitatja a követelést, s a bíróság máris tőlük, a hitelező képviselőitől kéri be kilószámra az iratokat. Lipót doktor pedig odapakolt a titkárnő asztalára vagy tíz – tizenkét nevet és telefonszámot, akik az elmúlt időben keresték a doktor urat, s akikkel időpontot kellett egyeztetni.

Mindezek tetejébe Kolossy kirohant az irodájából, és türelmetlenül megkérdezte, hogy Cilike mit tud Liza kisasszonyról. Hamarosan kezdődik a tárgyalás, de az ügyvéd úr lánya még nem érkezett meg. A titkárnő őrült telefonálásba kezdett. Először hívta Liza mobilját, de a lány nem vette fel. Azután megpróbálta a Succes-nél, ahol egy Edit nevű titkárnő azt mondta, ma még nem látta bent a főnökét, és fogalma sincsen, hol lehet. Végül a lakástelefonnal kísérletezett, és pont nyolcadszor csengett ki, amikor Kolossy megint kirohant az irodájából, és azt mondta, elnézést, eszébe jutott, a hétvégén mondta a lánya, hogy a mai napon külföldön lesz. Akkor köszöni, neki hamarosan indulni kell a tárgyalásra. Cilike nem sokszor látta ennyire idegesnek a főnökét. A harci ideg rá is átragadt. Amikor Kolossy kiment az ajtón, és beengedett egy ügyfelet, a titkárnő majdnem kiabálva kérdezte meg, mit is akar az illető, és miért nem szól bele abba a rohadt kaputelefonba.

– Én jönni Lipót doktor! Várni engem!

Cilike és Adél egyszerre kapták fel a fejüket, mindketten más okból. A titkárnő, mert a naptárban nem látott beírva semmiféle találkozót. Adél pedig azért, mert szerette volna megtudni, hol találkozik Patrik a törökkel. Patrik éppen kilépett a szobájából, hogy megnézze, hol tart Cilike a rábízott telefonokkal.

– Helló, Ahmed! – mondta. – Mi újság?

– Jöttem megbeszélni esti találka – válaszolta a török. – Te gondolsz mit?

Patrik gyors pillantást vetett Adélra. – Ma este nincs programom. Hétkor a Dérynében?

– Rendben! Találkozzunk ott. De én viszlek téged tovább, új hely. Meg kell ünnepel, hogy visszatértél faluról!

Patrik bólintott, és nem foglalkozott többet a törökkel. Az egy darabig még ácsorgott a szoba közepén, egyik lábáról a másikra nehezedve, aztán intett a kezével, és kivonult az irodából. Lipót doktor nem is látta, mert már a telefonokkal foglalkozott.

– Sikerült egyeztetni a találkozókat? Mert még semmit sem látok a naptáramban!

– Elnézést, doktor úr! – vette a lehető legalázatosabbra a figurát Cilike. – Még nem volt időm.

– Igyekezzen! Tudni akarom a heti programjaimat!

A titkárnő a telefonra vetette magát, és buzgón tárcsázni kezdett. Ezalatt Adél elküldött egy sms-t Kálmánnak. Mindössze annyi szerepelt benne: “Patrik, török, Déryné, 19.00”.

---

Liza ezekben a pillanatokban szállt le Frankfurtban. Végül a túristaosztályon is jól utazott. Ablak mellé került, aminek különösebb stratégiai jelentősége nem volt, mivel az út jelentős részében a felhők fölött repültek. Mégis, szeretett itt ülni, mert ha nem állt fel a helyéről, akkor itt zavarták legkevésbé az út alatt. Elegendő volt az ablak felé fordulnia, és a körülötte ülők máris eltűntek a látómezejéből. A másfél óra gyorsan eltelt. Alig szálltak fel, és Liza még szinte semmit sem tudott foglalkozni a Succes ügyeivel a tabletjén, máris hozták az ennivalót, egy kis doboz műzlit, valamilyen édes natúr joghurttal. A lány ivott még egy kávét is, aztán elvitték az étel feleslegessé vált csomagolását, majd kigyulladt a biztonsági öv becsatolására figyelmeztető lámpa. Frankfurt a magasból is igazi erős, német város képét nyújtotta. A központi felhőkarcolós blokk szinte kiemelkedett a házak közül. Az volt ott Európa egyik pénzügyi központja, persze London mellett. Liza csodálattal nézte az egyre közeledő várost, aztán egyszerre csak leszálltak, és a következő percekben már a repülőtér betonján gurult a hatalmas, szárnyas gépmadár.

A repülőtér előtt sorakoztak a vajszínű egyentaxik. Az első kinyitotta az ajtót a lány előtt, aki bemondta az úticélt: – Commerzbank Tower.

Lizát már a repülőn ülve is meglepte a felhőkarcolók látványa. Ahogyan a taxiban ült, és közeledett az üzleti negyedhez, pár pillanatra olyan érzése volt, mintha New Yorkban lenne. Persze itt jóval kevesebb embert látott az utcán, mint az amerikai városban.

Frankfurt üzleti negyede az elsődleges német gazdasági központ. A kontinenesen itt található a legnagyobb üzleti negyed felhőkarcolókkal. A Commerzbank Tower még a hatalmas épületek közül is kitűnt. A taxi a főbejárat előtt tette ki a lányt, de a széf részleg hátul helyezkedett el. Egy előzékeny banki alkalmazott várta ott Lizát.

– Entschuldigung, bitte! – kezdte a lány, aki a repülőgépen átismételt néhány német kifejezést. – A széfem tartalmát szeretném elvinni.

– Tudna mondani nekem egy jelszót? – kérdezte a bankos.

– Wellington.

– Igen… egy pillanat. Jöjjön, hölgyem.

A széfszoba olyan ajtó mögött húzódott meg, amit az egyszerű szemlélő talán mosdóajtónak gondolt volna. Ám amikor beléptek a helyiségbe, és Liza körülnézett látta, hogy itt maximális a biztonság. A falon kamera, a helyiség közepén pedig egy hatalmas Wertheim trezor állt. Az ajtaját a banki alkalmazott nyitotta ki, s ekkor láthatóvá vált, hogy belül rengeteg kis rekesz alkotja. Az alkalmazott kis kulcsot vett elő, pontosabban egy fél kulcsot, és beletolta az egyik rekesz zárjába. Aztán várakozón nézett Lizára.

A lány észbe kapott, és elővette a maga kulcsát. Beillesztette ő is a másik mellé, és a zárat ekkor lehetett kipattintani. A bankos nem nézte meg, mi lehet a trezorban, hanem kihúzta a saját kulcsát, köszönt, és kilépett a helyiségből.

Liza kinyitotta a széf fiókját. Egy műanyag dobozt látott odabent. Azt is kivette, és letette egy olyan asztalra, amit a kamera, nyilván szándékosan, nem látott. A lány felnyitotta a doboz tetejét. Ekkor a szeme elé tárultak az iratok.

A legtöbb angol nyelven készült. A Wellington Inc. egy hongkongi honosságú cég volt, egyetlen kiadott részvénnyel. Az iratokon látszott, hogy a részvény birtokosaként Tormássyt jelölték meg. A lány alaposan átnézett mindent. Amit fontosnak vélt, azt betette a táskájába, az összes többi papírról pedig fényképet készített a telefonjával. Amikor végzett, becsukta a fiókot, aztán szólt az alkalmazottnak. A férfi ellenőrizte, hogy a széf fiókja valóban zárva van-e, azután bezárta a trezor ajtaját is.

– Auf Wiedersehen! – köszönt el Liza.

A repülőgépen visszafelé alaposan átnézett minden papírt. Azt már látta, hogy új meghatalmazást kell kérnie az Offshore – Sure! nevezetű cégtől, ahol az eredeti cégalapítást intézték. Ennek valószínűleg nem lesz akadálya, mivel nála lesz az egyetlen részvény, amely a tulajdont biztosítja a Wellington felett. És a Succes felett is… Liza nem volt egy ujjongó alkat, de most minden porcikája azt kívánta, végre bonyolódjanak le a papírmunkák, és ő előállhasson, mint új tulajdonos. Természetesen ellenőrizte, amit Tormássy mondott. A Succes teljes egészét a cégjegyzék szerint valóban a Wellington tulajdonolta. A Wellingtont pedig egyedül ő.

Amikor leszállt Budapesten a gép, Liza először az apját hívta. Kolossy nem vette fel. Liza hagyott neki egy üzenetet, hogy másnap beszélniük kell, aztán hazament, leült az asztalához, és dolgozni kezdett. Felvázolta a Succes jövőjét, felírta mindazok nevét, akikkel folytatni akarta a munkát, és azokét is, akikkel nem. Emlékezetből leírta valamennyi nagy projektjüket, és fontossági sorrendet állított fel.

Csütörtökön reggel, a felkelő Nap még mindig a tabletje mellett találta. Liza egészen hétig dolgozott, azután minden érezhető testi vagy szellemi fáradtság nélkül felöltözött, és bement dolgozni a Succes-be.

---

– Köszönöm az igen részletes és érzékletes előadást, ügyvédnő. – a Frenk-Liza per bírója egy sokat tapasztalt, Kolossyval nagyjából egyidős férfi volt. Nem rejtette véka alá, hogy nem nyerte el a tetszését Ambródy Frenk kinézete, bár a hobó ezúttal igyekezett szolídan öltözni. Így is becsúszott némi ingből kilógó, szőrös mell, és a fülben felejtett fülbevaló.

– Ügyvéd úr?

Kolossy felemelkedett. Elmondta, hogy ellenzik a keresetben foglaltakat. Liza a házasságkötés időpontjában mindössze 20 éves volt, nem tudta, pontosan milyen eljárás következik, és egyáltalán, nem is tudatosult benne, hogy házasságot kötött Frenkkel. A kereseti viszonyai mind a mai napig nem különösebben fényesek, mialatt Frenk egy életerős férfi, aki bármikor szerezhetne munkát, ha akarna, és nem szorul egy vélt feleség támogatására.

Amikor befejezte, látta Viktória mosolyát, és pontosan tudta, hogy amit előadott, az nagyon kevés ahhoz, hogy pernyertes legyen.

– Tisztelt Bíróság! – emelkedett szólásra Viki. – Az alperes a Maximum Succes Ltd. hongkongi tulajdonban álló pályázatíró cég alkalmazottja, irodavezető, aki pontosan a napokban kapott fizetésemelést. Ügyfelem ezzel szemben hosszantartó, komoly betegsége miatt nem képes eltartani magát. Jelenleg ismerősei kegyelemkenyerén él. Mi magunk sem állítjuk, hogy az igényelt férjtartást a felperes élete végéig kéri alperestől. De amíg a feltételei fennállnak, addig mindenképpen. Meg kell jegyezni, hogy a házasság mind a mai napig fennáll, mivel annak megszüntetését sem ügyfelem, sem az alperes nem kezdeményezte, azóta sem, hogy jelen perben érvényesíteni kívánt keresetünkről tudomást szerzett.

– Ügyvéd úr? Mi az alperesi álláspont? Kívánnak valamilyen bizonyítást elővezetni?

Kolossy megérezte a vereség szelét. Viktória ügyesen hálózta be a bírót, szépen vezette le, miért is kell a felperesnek megkapnia azt a férjtartást. Szép volt, okos, szókimondó, határozott. Bernát szíve majdnem megszakadt, ahogyan ránézett. Mert tudta, hogy elveszítette a nőt.

– Igen, kívánunk, amennyiben a felperes tagadná az általunk előadottakat. Tisztelt Bíróság! Amikor a lányom megismerkedett Ambrody Frenkkel, a férfi már idült alkoholista és kábítószerfüggő volt. Magam sem tudom, hogyan sikerült Kolossy Lizát elcsábítani annyira, hogy az akkor húszéves lány teljesen elveszítette a belátási képességét. Nem felejthetjük el, hogy a kapcsolat úgy ért véget, hogy Frenk ellopta Liza mobiltelefonját és a pénzét is, mivel szükséges volt erre a kábítószer beszerzése érdekében.

Kolossy Viktóriára nézett. A nő összeszűkült szemekkel figyelte. Kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, azután becsukta. Bernát folytatta.

– A felperest nagyfokú kábítószerélvezete miatt több alkalommal is kórházba utalták. A súlyos betegség, amire az ügyvédnő utalt, feltehetőleg még mindig a kábítószerfüggőség. Ez a szenvedélye olyan erős a felperesnek, hogy hat évvel ezelőtt, pontosan a lányommal történt házasságkötése előtti hónapban, gondnokság alá helyezték. S az Egyesült Államok törvényei szerint ezzel a típusú gondokság alá helyezéssel a gondnokolt nem nyilváníthat önálló akaratot, kivéve az élet legegyszerűbb szerződéseit, mint amilyen például utazás egy buszon. Azonban a házasságkötés nem ilyen. S mivel az Egyesült Államok saját törvényei szerint érvénytelen az a házasság, amit a gondokolt kötött Kolossy Lizával, így a nemo plus iuris elve alapján a mi törvényeink szerint sem lehet érvényes. Azért nem szükséges a házasság érvénytelenítése, mivel az önmagában érvénytelen. S mivel nincsen házasság, ezért a férjtartás jogalapja hiányzik.

Csend lett. Aztán egyszerre több dolog történt. A feleresi jogi képviselő felkiáltott: – Te szemét!

Ugyanakkor a felperes is felugrott, és a saját ügyvédje felé fordult.

– Ezt csak tőled tudhatja, te ringyó! Kijátszottál pénzért? Vagy lefekszel ezzel az alakkal? Beperellek! Feljelentelek! … Megöllek!

Frenk hirtelen felkapta a fémvázas széket, amin addig ült, és a feje fölé emelte, hogy lecsapjon vele Viktória fejére.

– Vigyázz! – bődült el Kolossy, és átvetette magát az asztalon, ami az alperes helye volt. Megragadta Frenk vállát, aki félig megfordult, így a már elindított mozdulata végén a szék Bernát vállát találta el. Szörnyű fájdalom hasított az ügyvéd karjába, de másik, sértetlen kezével megragadta a széket, és a két férfi rángatni kezdte a bútordarabot.

Viktória felnézett rájuk könnyáztatta arccal, de képtelen volt arra, hogy megmozduljon. Kolossy halványan hallotta, ahogyan a bíró a hangosbemondóba beszél, amivel be szokták hívni a feleket és a tanúkat a tárgyalóterembe. Frenk idegbeteg módjára rángatta a széket, ki akarta szabadítani, hogy szétverje vele az ügyvédnő fejét. Bernát egyre nagyobb fájdalmat érzett, de nem engedte volna el a széket semmiért.

Aztán végre berohantak a biztonságiak. Mivel nem tudhatták, ki kivel van, mindkét férfit a földre vitték. A bíró harsány parancsszavakat kiáltott, mire Kolossyt felsegítették a földről, Frenket pedig felemelte két markos biztonsági, és kicipelték a tárgyalóteremből.

– Orvost! – sikoltotta Viktória, és Kolossy egy pillanatra értetlenül bámult rá, miért kellene ide orvos, aztán ájultan csuklott össze.

Mikor magához tért, egy kórházi szobában feküdt. A bal karját mozdítani sem bírta, s ahogyan odanézett látta, hogy fehér pólya takarja a fél mellkasát. Viki ott ült az ágya mellett kisírt szemmel. Aogyan Kolossy megmozdult, a lány is felnézett.

– Felébredtél? – kérdezte kissé logikátlanul. Bernát csak bólintani bírt, de ettől az egyszerű mozdulattól is belenyilalt a fájdalom a bal oldalába. Elfintorította az arcát.

– Ne legénykedj! Eltört a vállcsontod, mikor engem akartál megmenteni… Ha nem lépsz közbe, te gazfickó, akkor valószínűleg szétloccsantja az agyamat az az elmebeteg.

Kolossynak bevillant, ahogyan Viki szemétnek nevezi.

– Ne… Ne haragudj… – suttogta.

– Nem tudom, Berni. Mióta tudtál a gondnokság alá helyező végzésről?

– Kettő… talán három napja… láttam a laptopodon… amikor a színházba készültünk…

– És nem szóltál… pedig talán meg tudtuk volna beszélni…

– Nem hinném, Viki. Ellenérdekű felek vagyunk ebben a perben. Hogyan beszélhettük volna ezt meg?

– Igaz…

– Nem haragszol rám?

– De. És egyelőre nem tudom, hogyan tudjuk folytatni ezt a kapcsolatot. Ha Frenk beperel, igazat adnak neki. Ügyvédi titkot sértettem, még ha nem is szándékosan.

– Ez egy alapvető információ volt! Szerintem nem tarthattad volna vissza… ne haragudj, de ez a véleményem…

– Tudom, Berni, te az igazság bajnoka vagy. Minden áron érvényesülnie kell az igazságnak. Azért is kell valaki melléd, hogy megvédjen. A mai világban nem lehetsz ennyire tiszta.

Kolossy fájdalmasan elmosolyodott.

– Te… te vállalnád, hogy mellettem leszel? És megvédsz?

Viktória komolyan nézett a férfira. Dúlt benne a harc, hiszen ez az ember nemrégiben elárulta. Viszont ezután megmentette. Hogyan igazodjon itt ki az ember?

– Van egy nagyon komoly tanulsága ennek a pernek. Mi nem lehetünk ellenfelek. Mind a ketten győzni akarunk, és erre rámehet a kapcsolatunk…

– Viki… figyelj… ezt egyetlen módon oldhatjuk meg… csatlakozz az ügyvédi irodámhoz…

– Legyünk üzlettársak? – a nő elmosolyodott.

– Ez csak az egyik fele… kérlek… kérlek, csatlakozz az életemhez is…

Viktória megfogta a férfi jobb kezét, és megszorította. Pár pillanatig nem szólt semmit. Magában arra gondolt, ennyi bizonytalanságot megérdemel a másik, a perrel kapcsolatos kis ügyeskedése miatt. De nem akarta sokáig húzni az időt.

– Rendben van, Berni. Azt hiszem, bevállalom mind a kettőt…