Kálmán belépett a Dérynébe, és megpróbált helyet keresni magának. A hely tömve volt, mint minden este. A fiú elosont Lipót doktor és a török háta mögött, akik a söntéspultnál ültek, aztán talált magának egy fél állóhelyet a sarokban, egészen a pult végénél, ahonnan hozzávetőleg megfigyelhette az ügyvédet és társát is.

Megpróbált visszaemlékezni, de annak idején, amikor a baleset történt, vagy nem látta a hummeres arcát, vagy a szörnyű sokk kiverte a fejéből a vonásokat. Ez az ipse itt, Lipóttal, teljesen idegen volt számára. Azért a fejformájából Kálmán simán kinézte, hogy letaroljon más autósokat. Lombroso örült volna, ha látja ezt a homlokot…

Viszont a magándetektív egy komoly problémába ütközött, ugyanis nem tudott olyan helyet találni, ahonnan jó képet készíthetne a fickóról. Megpróbált egy távoli fotót, de nem kapott egyebet, mint elmosódott foltot. Ezt ugyan hiába mutogatja a szervizben. A legjobb lenne, ha akkor próbálná meg lekapni ezt az Ahmedet, amikor kifelé mennek a Dérynéből, de odakint sötét van, a vakut azonnal kiszúrnák, míg vaku nélkül a mostaninál is sötétebb kép lenne az eredmény.

Aztán Kálmánnak beugrott a megoldás. Egyszerűbb, mint a pofon. Csak gyorsan kell cselekednie.

Feltárcsázott egy számot, azután kiment az újabb kölcsönautójához, és várt.

Kicsivel később Patrik már unta a beszélgetést. Eddig még semmi konkrétum sem hangzott el, nem beszéltek a perről, de nem beszéltek más üzletről sem, pedig az ügyvéd azt hitte, a török ezért hívta ide. De Ahmed csak a bulikról áradozott, a jó helyekről és a szép magyar nőkről.

– Én imád ezt a helyet! – mondta éppen, és felemelt pohárral köszöntött egy lányt, aki a söntés másik oldalán, pont velük szemben üldögélt, talán a barátját várva. A szöszi visszamosolygott a törökre, és kacsintott.

Több sem igazán kellett az egyébként is heves vérmérsékletű férfinak. Oldalba bökte Patrikot, aztán átszólt a lánynak.

– Te megiszol velünk egy pohárral?

A lány a füléhez emelte a kezét, mutatva, a helyiség alapzaja miatt nem hallja, amit a másik mond. A török rámutatott a poharára, és kérdőn intett. A szöszi azonban nem mozdult. Úgy látszik, a barátja bármelyik pillanatban itt lehetett, vagy egyszerűen nem akart most új ismeretségbe kezdeni. De Ahmedet nem lehetett ilyen könnyedén lerázni. Felállt a helyéről, és átment a lányhoz.

– Te menni át én helyem! – mutatta annak a fiatalembernek, aki félig háttal a lánynak beszélgetett egy hasonszőrű társával. – Hé, Lipót doktor, te gyere ide! Ti meg menni oda ketten. Kérem szépen! – tette hozzá, mert a megszólított két idegen nem vette túl jó néven a rendezkedést. Azok, ha kicsit morogva is, de átmentek Patrik és a török korábbi helyére, így Ahmed végre egészen közel került az ismeretlen lányhoz.

– Ismerlek téged? – kérdezte a szőke.

– Ahmed vagyok… – vigyorgott amaz. – Most már te ismerni engem! És te ki vagy?

– Bogi. Boglárka. De te nem vagy magyar, ugye?

– Nem, én vagyok német állampolgár.

– Azt látom! – nevetett Bogi. – Szőke vagy és ropogtatod a szavakat…

– Nem, nem, én török születésű, de Németországban van lakás.

Patrik rettenetesen unta már az egészet. Intett Ahmednek, hogy neki mennie kell haza. A török egy pillanatra elgondolkodott, de aztán a lányra nézett, és azt mondta: – Jól van, doktorkám, de ezt a bulit folytatjuk holnap!

– Ok, ok! – válaszolta Patrik, csak hogy szabaduljon. Bár nem nagyon vágyott a hazamenésre, mert odahaza Adél várta, akire legszívesebben rá sem nézett már, de arra gondolt, inkább dolgozik, mintsem azt nézze, hogyan udvarol a török egy olyan szőkének, aki Liza nyomába sem érhet. Kísértést érzett, hogy megint megpróbálja elérni a lányt, de már annyi üzenetet hagyott, hogy ha ezek ellenére sem hívta vissza őt a nő, akkor most csak bolondot csinálna magából az újabb kísérlettel. Vette az iPhone-ját, intett a töröknek, aki nem igazán foglalkozott vele, aztán kilépett a Dérynéből.

Odakint Kálmán lekushadt a kocsiban. Nem hiányzik, hogy Lipót doktor kiszúrja. De az ügyvédnek szemmel láthatóan volt most gondja, fel sem merült benne, hogy esetleg megfigyelhetik, vagy követhetik.

Odabent Ahmed tökélyre fejlesztette az udvarlást. Látszott, hogy a kiscsaj nagyon csípi, amit hall a férfitól, és a török be is vetett mindent, a luxusautótól kezdve a pezsgőig. Két órával később, amikor a Déryné lassan kezdett csendesedni, Ahmed elérkezettnek látta az időt, hogy megkérdezze:

– Hazavihetlek, drága?

Bogi mosolyogva ingatta a fejét. Ki tudja, milyen gondolatok merülhettek fel benne. Aztán az elégedettséget hirtelen rémület váltotta fel.

– Mennem kell!

– Mi? Hogy? Miért? – a törököt váratlanul érte a változás. Az imént még biztos volt benne, hogy az éjszakát a szöszivel tölti, erre most…

– Ott a bátyám! Engem keres, haza kell mennem! – a lány egy nagydarab fickóra mutatott, aki az imént lépett be az ajtón, és kutató pillantásokat vetett a helyiség belseje felé. Szerencsére Ahmed és a lány úgy ültek, egy lelógó virágfüzér mögött, hogy egyből nem lehetett meglátni őket.

– Találkozzunk még! – hadarta a török.

– Én is szeretném… Nagyon! – a lány megsimította a férfi combját. – Hívni foglak! Itt a számom! – Lekapott egy fecnit az asztalról, és gyorsan ráfirkantott valamit. – Én is hívhatlak téged?

– Persze – válaszolta a török. – Leírod te számomat?

– Tudok egyszerűbbet! Ismered ezt a programot? Ebben gyűjtöm a barátaimat. Tessék!

Közben elővett egy iPhone-t, és a török kezébe adta. A programot tényleg pofonegyszerűen lehetett használni. Be kellett írni a kontakt nevét, aztán a gép készített egy fotót arról, akinek a kezében a telefon volt, és mellé kellett írni a telefonszámot.

– Ezt letölteni én is! – mondta Ahmed, aztán Bogi egy futó puszit lehelt a szájára, és odasietett a nagydarab fickóhoz. Együtt hagyták el a Dérynét.

Ahmed még maradt egy kicsit. Lehűtötte a vágyait két jéghideg Jagermeisterrel, s közben azon gondolkodott, megérte-e elküldeni Lipót doktort. Végül úgy döntött, igen. Az ügyvéddel majd holnap este elintézi, amit akart, azután felhívja Bogit, és elviszi a legmenőbb helyekre. A lány biztosan aznap éjjel beadja majd a derekát, hiszen látszott, hogy döglik utána.

Két sarokkal odébb Kálmán megveregette a nagydarab fickó vállát, és egy ezrest csúsztatott a kezébe.

– Köszönöm, Vilikém, nagy voltál, mint mindig! – a nagydarab kiszállt az autóból. Kálmán ekkor fordult oda Bogihoz.

– Hogyan háláljam már meg megint?

– Ahogyan szoktad, Kálmánka… – mosolygott a lány, és elégedetten eltette az ötezrest. – Szólj nyugodtan máskor is, ha hasonló gondod akad. De ezt a fickót messziről elkerülöm ezek után… Büdös a szája…

– Elmondom Rónai századosnak, hogy segítetted a nyomozást!

A lány elpirult egy pillanatra.

– Köszi… Az jó lesz. Akkor talán hagy dolgozni is egy kicsit…

Kálmán elborzadt magában. Itt van ez a csinos, szőke lány, értelmes, fiatal, előtte az élet, erre ilyesmivel keresi a kenyerét. Kálmán tudta, mert Rónai elmesélte neki, hogy a százados időnként kisegíti a lányt a bajból, ad neki pénzt, ha nagyon megszorul, és mindezt azért, mert Bogi a régen meghalt húgára emlékezteti. Most azonban az is leesett a magándetektívnek, hogy Boglárka valószínűleg szerelmes abba a lakli Rónaiba.

– Hát akkor… Még egyszer köszönöm! – Bogi bólintott, és kiszállt az autóból.

Kálmán elővette az iPhone-t, és megnézte a képet. A török igyekezett minél előnyösebben kinézni, s a fényképe mellett ott virult a mobilszáma is. Kálmán arra gondolt mi lesz, ha egyszer megpróbálja felhívni a telefonszámot, amit Bogi adott neki. Valószínűleg igencsak elcsodálkozik majd, amikor a Baptista Szeretetszolgálat Segélyvonala bejelentkezik…

---

Csütörtök reggel Adél idegesen hívta Kálmánt.

– Eszembe jutott valami!

– Mondd csak, Adélka, figyelek! – ez igazából csak félig volt igaz, mert a férfi kihangosította a telefont, és mialatt a nő beszélt, borotválkozott.

– Tegnap… amikor az a török bejött az irodába… azt mondta Patriknak, hogy este megünneplik, hogy visszajött faluról… vagy valami ilyesmit!

– Értem. Ez tényleg érdekes…

– Ne flegmázz! Honnan tudta a török, hogy Patrik vidéken volt? Lehetett a fővárosban is, és úgy tudom, Patrik senkinek sem mondta el, hogy hol bujkált.

– Rendben, rendben. Nemsokára kiderül minden. Tegnap este sikerült egy szuper képet készíteni a paliról. Most a szervizbe készülök, beszélek a szerelővel.

– És ha kiderül, hogy ő az, mit csinálunk?

– Hm… azt még nem tudom. – Kálmán még magának sem vallotta be, hogy ennyire előre nem gondolkodott. – Talán beszélni kellene Regényivel…

– Azt nem!

– Valami gond van vele?

– Van… de az nem tartozik rád! Inkább szólj a rendőrségi kapcsolatodnak, akivel dicsekedni szoktál.

– Ahogy akarod, Adélka.

– Szólj, ha megtudtál valamit! – azzal Adél köszönés nélkül lerakta a telefont.

Kálmán rámosolygott az elnémult készülékre. Ez a csaj bomlik utána, az bizonyos… vagy ha nem is bomlik, de legalább van egy közös ügyük, ami miatt gyakran kell beszélniük. Ha végzett a szervizben, azonnal hívni fogja a lányt.

Szép nyugodtan elkészült, és elindult a tizennegyedik kerületbe.

---

Liza megnyomta a kaputelefon gombját.

– Jó napot kívánok, Offshore – Sure! Miben segíthetek?

– Jó napot! Kolossy Liza vagyok, tíz órára volt megbeszélve…

– Igen, kérem, jöjjön be, nyitom az ajtót!

A lány nem tudta kivárni a liftet, inkább felgyalogolt az ötödik kerületi, klasszicista épület harmadik emeletére. Követte a “Sure!” feliratokat, és hamarosan ott ült egy nagy szobában, szépen faragott bútorok között. Ez a cég adott a külsőségekre. Alabástrom szobrok, finom vonalvezetésű, elegáns bútorok, a falakon szemmel láthatóan régi, aranyos keretű képek, az asztalokon arany irattartókban jegyzetpapírok, előttük hasonló tolltartókban tollak és ceruzák. Úgy tűnik, az offshore biznisz megy, megyeget…

Hamarosan belépett egy olaszos külsejű nő.

– Üdvözlöm, Kolossy kisasszony! A nevem Luciana Ricci. Miben segíthetek önnek?

Liza elővette a részvényt, és a cégiratokat.

– Ehhez a céghez van szükségem egy képviseleti felhatalmazásra.

– Hm… értem. Egy kis türelmét kérem! Szabadna a részvényt?

– Nem. Ne haragudjon, de ezt nem adom ki a kezemből.

– Elnézését kérem. De valamilyen módon meg kell győződnünk az eredetiségről.

– Nézze meg – Liza válasza kissé nyersre sikerült. Luciana kis türelmet kért, és kivonult a szobából. Hamarosan egy férfi kollégával tért vissza.

– Ez itt Lauro Costa, a magyarországi részlegünk vezetője. Bízom benne, hogy fog tudni segíteni önnek.

A férfi átvette a szót.

– Kedves kisasszony, a nyilvántartásaink szerint ennek a részvénynek a tulajdonosa egy úr…

– Nos, én pedig úgy tudom, hogy ez egy bemutatóra szóló részvény. A birtoklása egyben tulajdonlást is jelent. Ezért ismételten kérem, hogy szíveskedjenek elkészíteni a képviseleti felhatalmazást!

– Megmondaná, hölgyem, hogyan került a birtokába ez a részvény? – Lauro Costa ugyanolyan idegesítően udvarias volt, mint a kolléganője.

– Azt hiszem, az valójában nem tartozik magukra. De rendben, elmondom. A részvény korábbi tulajdonosa a volt főnököm, Tormássy. Ő… nos ő elhunyt, és a halálos ágyán bízta rám ezt a részvényt.

Lauro ránézett Lucianara.

– Ahogyan látom, a hölgy valamennyi cégirattal rendelkezik. Mivel a shares valóban bemutatóra szól, ezért azt hiszem, nem tagadhatjuk meg a kérését – azzal Liza felé fordult. – Kis türelmét kérem, hölgyem, azonnal elkészítjük a szükséges papírokat.

– Köszönöm!

– Addig is megkínálhatjuk valamivel? Kávé? Tea?

– Köszönöm, nem kérek semmit.

A Sure! emberei visszavonultak, hogy előkészítsék a szükséges iratokat. Amint Liza magára maradt, azonnal elővette a telefonját, és megint az apját hívta. Az azonban még mindig nem vette fel. Ez nyugtalanította a lányt, mert ugyan az máskor is előfordult, hogy Kolossy dolgozott, és emiatt nem tudott azonnal felelni a hívásra, de alkalomadtán eddig még mindig visszahívta. Most azonban hiába várta a hívást. Gondolt egyet, és feltárcsázta az irodát.

– Kolossy és Társai Ügyvédi…

– Csókolom, Cilike, én vagyok!

– Ó, Liza kisasszony! Örülök, hogy hallom a hangját!

– Cilike, adja legyen szíves Aput!

A vonal túlsó végén némi tanácstalanság érződött.

– Ne haragudjon, Liza, de fogalmunk sincs, hol van. Tegnap elment egy tárgyalásra, és azóta nem látta senki…

– Milyen tárgyalásra?

– Hát az önére, kisasszonyom.

Ó, hát valóban! Tegnap volt a tárgyalás Frenkkel. Vajon mi történhetett a bíróságon? És mi történt Apuval?

– Cilike, maga régen együtt dolgozik már Apuval. Nincs ötlete, hol keressem? Vagy kit hívjak fel?

– Háááát, ötletem éppen lenne…

– Mondja már!

– Az ellenfél ügyvédjénél, Rábaközynénál…

– Micsoda?

– Meg kell mondjam, Liza kisasszony, én igazán titoktartó személy vagyok… de nem lehetett nem észrevenni, hogy az utóbbi időben az ügyvéd úr minden szabadidejét Rábaközynéval töltötte.

– Adjon nekem hozzá egy számot, Cilike!

– Igen, azonnal… – fél perc keresgélés után Cilike bediktálta az ügyvédnő telefonszámát. Liza megköszönte, és letette a telefont.

Szóval Rábaközyné! Akkor ezért volt Apu olyan elutasító Saroltával. De majd ő, Liza, helyre teszi ezt a dolgot… Még hogy az ellenfél ügyvédje…

Ránézett a telefonjára. Már megint egy hívás Patriktól. Most erre nincs idő. Mióta a Succes ügyei Liza nyakába hullottak, valahogyan átértékelődött számára a Patrikhoz fűződő viszonya. Egyáltalán nem vágyott a férfi érintésére, mert valahogy nem tartotta őt saját magával egyenrangúnak.

Feltárcsázta Rábaközyné irodájának a számát.

– Ez itt Rábaközyné dr. Somlai Viktória telefonszáma – jelentkezett be az üzenetrögzítő. – Kérem, hagyja meg nevét, telefonszámát és üzenetét, amint lehet, visszahívom.

– Kolossy Liza vagyok. Az apámmal kapcsolatban érdeklődöm. Tegnap óta nincs róla semmiféle hírünk. Tudomásom szerint magával volt vagy van. Kérem, jelentkezzen. A telefonszámom…

Ezután még egy gyors telefon következett, a Succes-be, Editnek. A titkárnő megnyugtatta, hogy minden rendben van, bár a könyvvizsgálók hiányolják egy kicsit Lizát.

– Milyen könyvvizsgálók? – kérdezte rosszat sejtve Liza.

– Ma reggel szálltak meg minket. Tormássy úr felesége hozta be őket. A könyvelés reggel óta csak nekik ugrál…

– Igen? Na csak érjek vissza! – Liza dühösen megszakította a vonalat, azzán felnézett, mert az ajtón belépett Luciana. A kezében friss, pecsétes iratokat hozott.

– Elkészültek a szükséges dokumentumok, hölgyem. Itt a Declaration of Trust, a Power Attorney és a többi. A számlát a cég nevére állíthatom ki?

– Igen, természetesen. A Wellington Inc. részére…

– Forintban, dollárban, euróban, fontban, esetleg egyéb pénznemben fizet?

– Euróban… – Lizának eszébe jutott, hogy a frankfurti útja miatt váltott eurót, és ezért egy jelentősebb összeg lapult a tárcájában.

– Százhúsz euró lesz.

– Természetesen. Tessék… – Liza nem mozgott otthonosan ezekben a dolgokban, de ösztönösen érezte, hogy árban rendben van az ügy, ennek valóban ennyi lehet a piaci ára.

– Kérem, itt szíveskedjen aláírni… és itt… itt is… köszönöm!

Liza futólag látta, hogy aláíratnak vele mindenféle papírt, az átvételi elismervénytől kezdve egészen egy nyilatkozatig, amely szerint a cég tényleges tulajdonosa ő. Ha sikerül beszélnie Apuval, megkérdezi, ez rendben van-e így.

Csöngött a telefonja. Ismeretlen mobilszám hívta. Liza felvette.

– Somlai Viktória vagyok – a vonal túlsó végén kellemes, búgó hang szólalt meg. – Kolossy Lizát keresem.

– Én vagyok! Tud valamit az apámról?

– Igen… az édesapját egy kisebb baleset érte. Most bent van még a Baleseti Sebészeten, a Fiumei úton.

– Baleset? Micsoda?!

– Hm… a tárgyaláson… Ambródy Frenk megütötte egy fémvázas székkel, és eltörte a vállát.

– Frenk egy vadállat! És maga az ügyvédje!

– Már nem…

– Még jó! Na idefigyeljen, most elindulok az ötödik kerületből, és bemegyek apámhoz.

– Persze, jöjjön csak…

– Maga is ott van?

– Nézd, kedves Liza… mostanában elég sok időt töltök az édesapáddal…

– Örülnék, ha nem tegezne! Akkor indultam! – puff! Liza lecsapta a telefont. Az iratokat gondosan elrakta a táskájába, és elindult, hogy meglátogassa az apját.

---

Kálmán megállt a vasúti töltés mellett, ahová a többi autó is parkolt. Átsétált az úttesten, egyenesen be a Hummer szervizbe. Varga Pista már messziről intett neki.

– Üdvözlöm, nyomozó úr! Ezek szerint hozott nekem fényképet?

– Hoztam. – bólintott Kálmán. Időközben már kinyerte a képet az iPhone-ból, kinyomtatta, s azt adta most a szerelő kezébe.

Annak elegendő volt egyetlen pillantás.

– Ez az a szemét!

Kálmán meglepődött. Igazából nem azon, amit a szerelő mondott. Benne volt a pakliban, hogy ez lesz az eredmény. Inkább az lepte meg, hogy nem érzett elégedettséget, vagy bosszúvágyat most, hogy pontosan tudja, kinek köszönheti azt a majdnem egy évet a kórházban, eszméletlenül. Valójában nem érzett semmit, csak egy kis zavart. Pontosan azért, amit Adél már reggel pedzegetett. A hogyan tovább miatt.

– Biztos benne? – rutinkérdés, de meg kell győződni arról, hogy a tanú pontosan emlékszik, és nem mondaná rá boldog-boldogtalanra, hogy ő a tettes.

– Tuti biztos! Előttem van az az önelégült képe, ahogyan megrendeli az alkatrészeket…

– Tud róla még bármit? Elérhetőség, telefonszám, bármi?

– Várjon… adott egy mobilszámot, igen. Ezen hívtam is egy párszor, de csak addig vette fel, amíg kész nem lett a Hummer. Utána már zsenált neki felvenni…

– Monjda csak!

A szerelő bediktálta a számot. Kálmán elégedetten látta, hogy ugyanazt, mint amit előző este Bogi szedett ki az ipséből. Ez azt jelenti, hogy tényleg ez az Ahmed Isken a hummeres madár.

– Hát, köszönöm!

– Remélem, elkapja azt a szemetet! – a szerelő szemében őszinte bosszúszomj látszott.

– Ha rajtam múlik, igen! – felelt Kálmán.

De hogy hogyan, arról még fogalma sem volt.

---

Ezalatt az irodában Cilike és Adél ismét a káoszon igyekezett úrrá lenni. Lipót ügyvéd úr ugyan bent tartózkodott, de az orrát sem dugta ki a szobájából. Kolossyról pedig továbbra sem derült ki semmi. Ezek szerint vagy Liza kisasszony sem tudott beszélni Rábaközynéval, vagy az ügyvédnő nem adott értékelhető információt. Cilikében az fel sem merült, hogy Liza egyszerűen nem hívta vissza, és nem osztotta meg vele a hírt, amit kapott.

Csengett a kaputelefon, és mivel mind a két nő telefonban volt, ezért Cilike mindenféle kontroll nélkül nyomta meg a kapunyitó gombot. Megesett ez már máskor is.

Az ajtón Ahmed viharzott be.

– Hol Lipót doktor? – kérdezte határozottan.

Cilike rezignáltan intett a szoba felé. Ez a török már sohasem fog megtanulni kopogni, vagy előzetesen bejelentkezni.

– Gyorsan jönni velem! – lépett be Patrikhoz Ahmed.

– De miért? Itt van egy keresetlevelem félben… – Patrik valójában örömmel ment volna el, és ezek a szavak csak a lelkiismerete megtévesztését szolgálták.

– Majd megírni utána! Fontos hír érkezett telek ügyben! Mi menni fel Rózsadomb!

– És mi az a hír?

– Mindent elmond útközben! – Ahmed megfogta Patrik könyökét. Az ügyvéd gyorsan körülnézett, felkapta az aktatáskáját és a mobilját, azzal indult is.

– Később visszajövök! – kiáltott oda Cilike felé. A titkárnő, aki még mindig nem fejezte be a telefonálást, bólintott. Adél már bontotta a maga beszélgetése végén a vonalat, és most azon töprengett, megpróbálja-e megállítani a törököt és Patrikot. De Kálmán nem jelentkezett, és a lány nem akart magából bohócot csinálni.

A két férfi kilépett az ajtón. Nem telt el tíz perc, amikor megcsördült Adél mobilja.

– Kálmán vagyok!

– Na mondd, mit intéztél? – Adél nem számított semmiféle egetverő bejelentésre.

– Ő az! A szerelő felismerte!

– Várj csak… várj… kit ismert fel?

– Ezt a ti Ahmedeteket! Ő a hummeres fickó! Ő okozta a balesetemet!

– De… de akkor ő volt az, aki Tiszaugon…

– Igen! Az is ő volt!

Adél remegni kezdett. Olyan erősen, hogy a telefon kiesett a kezéből. Cilike rémülten nézett rá, és Kálmán hangja sem volt éppen nyugodt, aki a vonal túlsó végén érdeklődött, hogy mi történt.

A lány erőt vett magán, és még mindig remegő kézzel felemelte a telefont a földről.

– Hogy mi történt?… Csak annyi, hogy Ahmed most vitte el Patrikot… és ha Tiszaugon meg akarta ölni, akkor ez most sincsen másként…

Kálmánban benne szorult a levegő. Az irodában pedig Adél és Cilike döbbenten meredt egymásra.

– Hívjuk a rendőrséget… – suttogta a titkárnő.

– Nincs bizonyíték – válaszolta rekedten Adél. – Nem fognak hinni nekünk…

Kálmán azonban már magához tért a vonal túlsó végén, és mindössze annyit mondott: – Nyugodj meg, Adélka. Máris hívom Rónait!