Rónai sajnos kiábrándítóan válaszolt Kálmánnak.

– Ne haragudj, de ma akció van, mellékesen pont abban az ügyben, amit te indítottál el, és ami miatt meghalt az egyik kollégám. Ezért nem tudok a doktorod után mászkálni…

– És ha megölik?

– Bármikor megtehette volna már ez a török, mivel rá eddig senki sem gyanakodott. Miből gondolod, hogy pont most fogja megtenni?

– Mióta Lipót doktor visszatért vidékről, még nem tudott hozzáférni.

– Ugyan, és az előző este? Azt mondtad az imént, hogy még fényképet is készítettél róluk. A doktorodnak meg a haja szála sem görbült. Figyelj, próbálj meg a nyomukra bukkanni, elvégre magánkopó vagy, vagy mi, és ha tényleg nagy a baj, küldj sms-t!

– Hát jó…

Kálmán letette a telefont. Adél lélegzetvisszafojtva figyelte, mire jut a rendőrrel. A férfi arcára volt írva a válasz.

– Valamit tennünk kell!

– Rónai el van foglalva, valamilyen akcióban vesz részt éppen. Marad Regényi… vagy mi magunk.

Adél elgondolkodott. Tiszaugon azt hitte, nem ússzák meg élve a kalandot. S most ismét belekeveredni valami hasonlóba, egy olyan valakiért, aki nem érez iránta semmit… Viszont egy ember élete a tét, s Regényi talán segíthetne… A lány magának sem vallotta be, hogy szeretné végre hallani István hangját, s Patrik megmentése elég nyomós ürügyet jelentett ehhez.

De látszólag mogorva maradt.

– Jó, ha nincs más megoldás… Hívom Regényit.

A vállalkozó nem vette fel a telefont. Adél nem adta fel, hívta bent a cégénél is. A GEO Contribution-nál szokás szerint Latin Amandánál kötött ki.

– Üdvözlöm, Adél! – ez az Amanda elég tartózkodó alkalmazott volt, egyidősek lehettek Adéllal, és időpont egyeztetések miatt már nem egyszer beszéltek, de a keresztneves megszólításos magázódáson nem jutottak túl.

– Istvánt keresem! – Adél szándékosan a keresztnevén kereste Amanda főnökét, hogy érzékeltesse, jó a viszony.

– Sajnos most nem kapcsolhatom Regényi urat – a titkárnő hangja határozottan csengett.

– Mondja meg neki, hogy én…

– Regényi úr nagyon fontos tárgyaláson van. Amikor az instrukcióit megadta, kifejezetten kitért arra az esetre, ha ön keresné. Ennek az utasításnak megfelelően járok el.

Adél meg mert volna esküdni rá, hogy Amanda élvezi ennek az utasításnak a betartását.

– Ide figyeljen, Amanda! Mondja meg Istvánnak, hogy a tiszaugihoz hasonló események várhatók, és azonnal hívjon fel, különben személyesen nekem kell intézkednem!

– Megteszem, amit tudok – mondta az asszisztens, azzal udvariasan elköszönt, és letette a telefont.

– Úgy látom, mi maradtunk – Kálmán alig tudta visszafojtani a jókedvét. Megint kettesben mehet a lánnyal, megkeresni az ügyvéd urat. Ez mostanában kezd divattá válni. Csak ezúttal jobban felkészül majd, mint legutóbb.

– Nem, Kálmán. Én nem fogom kockáztatni az életemet, mint a múltkor. Te tegyél, amit akarsz. A magam részéről megvárom, míg Regényi visszahív, és közben felhívom a rendőrséget.

– Hát jól van, Adélka, tegyen, ahogy gondolja. Attól tartok, nekem viszont van egy kis elszámolni valóm azzal a törökkel.

– Számolgass, ha úgy tetszik. Én nem megyek sehova.

– Rendben. Akkor viszlát!

– Viszlát! – Kálmán azt várta, hogy a lány megkéri, vigyázzon magára, de semmi ilyen sem történt. Adél felállt, és kiment Patrik szobájából, ahová telefonálni vonultak be.

Cilike már éppen valami megjegyzést akart tenni azokról, akik munkaidőben a magánügyeiket intézik, de Adél visszaült a helyére, és beletemetkezett a munkába, Kálmánka pedig Cilike szerint kissé lógó orral ment ki az irodából. A titkárnő nem nagyon értette az ügyvédjelölt leányka és a magánnyomozó kapcsolatát. Annak idején, amikor a fiú kómában feküdt, Adélka minden egyes nap bement a kórházba. Most pedig olyan közömbösen viselkedik, mint valami utcáról beesett idegennel. Ki érti ezt?

---

Rónai a Balaton felé az előttük álló feladaton gondolkodott, de nem tudta magában tartani a Marcalival történt beszélgetést sem.

– Nem tudom, mennyire hihetek a fickó megérzésének. Az tény, hogy ha az ügyvéd eltűnik, és most nem jutunk eredményre, akkor…

– Ne legyen negatív, Rónai! – mondta Nagy Zsuzsa. Az ügyésznő ezúttal nem kosztümben érkezett a találkozóhelyre, hanem egy testhezálló farmerben és ujjatlan blúzban, ami alól, inkább szándékosan, semmint véletlenül, ki-kivillant a fekete melltartó. Ha Rónai nem emlékezett volna a három zárkában töltött napra, amit ennek a nőnek köszönhetett, valószínűleg magának is bevallja, hogy az ügyésznő nagyon csinos. Így azonban inkább csak csodálkozott a stílusváltáson, azzal együtt persze, hogy maga is elismerte, kosztümben nem lehet ilyen jellegű fedett akciókon részt venni.

Nagy Zsuzsa tovább fejtegette a véleményét.

– Ez most forró nyom. Meglátjuk, ki használja egy több éve elhunyt nyomozó személyazonosságát. Arról nem beszélve, hogy talán ennél is többre jutunk a proxytanol ügyben…

– Megpróbáltam az interneten utána nézni. Semmilyen eredményre sem jutottam. Fogalmam sincs, mi lehet az a proxytanol.

– Nyilvánvalóan valami találmány. Amiből akár még az is következhet, hogy egy nemzetközi kémügybe csöppenünk bele. De ha a végére jutunk, akkor abból maga is, én is profitálni fogunk.

Rónai nem válaszolt. Gondolhatta volna, hogy Nagy Zsuzsát csak a karrierje érdekli, és ehhez felhasználja őt is.

Ahogyan közeledtek Fonyódhoz, és Viktor beizzította a GPS-t, problémába ütköztek. Ugyanis a gép két Panoráma Éttermet jelzett, az egyiket a balatoni sétány mellett, a másikat fenn a hegyen, az egyik kilátótól nem messze.

– Kezdjük a sétánynál. Ha nem ott lesz a találkozó, gyorsan átérünk a másik helyszínre – adta ki az utasítást Zsuzsa. – Ha már nyomozásról van szó, és a találkozót rögzítették a Robotzsaru rendszerben, akkor logikusabb ez a lenti étterem, hiszen ez a rendőrséghez is közel van, ahogyan a térképen látom.

Rónai bólintott. Pont ez zavarta. Miért rögzíti a rendszerben ezt a találkozót az, aki egy halott személyazonosságát használja? Bár az is lehet, hogy túldimenzionálják ezt az egészet, és mindössze arról van szó, hogy Beke Sanyi azonosítóját megkapta valaki más, és semmiféle titok sincsen a dologban. Ez most ki fog derülni.

Sötétedett, amikor lekanyarodtak a főútról, aztán vettek két jobbos kanyart, és megálltak az erdőben. Csendben kiszálltak, és Nagy Zsuzsa látta, hogy Rónai felerősíti a pisztolytokot, sőt még egy puskát is a kezébe vesz.

– Hozott ilyesmit, ügyésznő? – kérdezte. Zsuzsa nemet intett. Erre Viktor elővett a táskából még egy pisztolyt, és a nő kezébe adta. – Itt kell kibiztosítani. Automata, csak a ravaszt húzza meg, ha kell.

– Erre nem lesz szükség, Rónai.

– Én is remélem. De ismeri a mondást, jobb félni, mint megijedni.

Nagy Zsuzsa rutinos mozdulattal a famer hátuljába tűzte a fegyvert, aztán ismét a férfi felé fordult. Rónai igen harciasan nézett ki, a puskával a kezében.

– Hozott valami lehallgató szerkezetet is? – kérdezte a nő. Viktor bólintott, és két olyasmi dolgot vett elő a zsebéből, mint amilyenek a bluetooth-os mobil fülhallgatók.

– A TopShopban hirdetnek ilyesmiket, persze ez a cucc sokkal kifinomultabb, mint azok a kommersz vacakok. Hatótávoságuk 50-100 méter, és szűrni lehet zajforrásokra. Tegye fel, ügyésznő!

Mostanra leszállt az este. Rónai az órájára nézett. Pontban 21.00.

Vártak egy kicsit, de semmi mozgást sem tapasztaltak. Közel és távol csend. Az étterem zárva volt, a kiírás szerint már két éve. Maga az épület ugyan a funkcionalizmus jegyében készült, de kellemes terasszal rendelkezett. Megérdemelte a nevét, valóban gyönyörű kilátás nyílt a Balatonra. A majdnem teliholdas éjszakán (másnapra a csillagászok szuper teliholdat ígértek, és a Hold már most is úgy világított, hogy majdnem nappali világosság árasztotta el a tó vizét) tisztán látszott minden, a túlsó part, a kikötő, egy hajó, amelyik csendesen siklott Keszthely felé. De az étterem kihalt volt.

– Menjünk át a másikhoz! – intett Zsuzsa.

Beszálltak az autóba, és követték a GPS-t. Aztán Viktor leállította a járművet, még az úton.

– Innen gyalog megyünk. Elmúlt kilenc óra, ne hívjuk fel magunkra a randizók figyelmét.

Keskeny ösvény vezetett fel a kilátóhoz, s onnan lefelé kényelmes, köves gyalogút az étteremig. Szemmel láthatóan ez az étterem sem üzemelt, de legalább halvány fény derengett az ablakban. Ezt a vendéglátóhelyet egy régi villából alakították át. Kovácsoltvas kerítés védte, bent a kert vendégmarasztaló, ágas-bogas dzsungellé állt össze, de a fákon és susogó leveleken túl, az épület földszintjén határozottan pislákolt valami fény. Rónai feltette a fülhallgatóját, de semmit sem hallott. Intett a nőnek, hogy menjenek közelebb. Elosontak a kapu előtt, és megfelelő behatolási pontot kerestek. A telek sarkánál egy oszlop erősítette a kerítést, itt álltak meg, és Rónai pillanatok alatt átvetette magát a kerítésen. Elismerően hümmögött, mert az ügyésznő is gyorsan bejutott, mialatt a holdfényben Rónai megcsodálhatta a farmeren keresztül is izmosnak látszó combjait.

A kerten keresztülvergődni nehezebb lett, mint gondolták. Recsegett és ropogott az avar, az ágak belekapaszkodtak a ruhájukba, és Nagy Zsuzsa bizony több karcolást szerzett a fedetlen karjára és vállára. Aztán ott áltak az ablak mellett, amelyiken át a fényt látták, de benézni nem tudtak, mert fólia takarta el a belátást. Viktor oldalra mutatott. A főbejárattal ellentétes irányban lennie kellett valamilyen hátsó ajtónak, ahol bevitték a konyhába az alapanyagokat, italokat, és ahol feltehetőleg a személyzet is bejárt. Gyorsan megtalálták. Rónai óvatos próbát tett. Zárva volt. Ez jó jel, mert azt jelzi, akik bent vannak, nem erre jöttek be, így feltehetőleg nem erre akarnak majd kimenni sem. A rendőr elővett egy álkulcskészletet, ami, ha alaposan megnézzük, kísértetiesen hasonlított volna Kálmán szettjéhez. Néhány mozdulat, és az ajtó nyitva állt.

A férfi erősebbre csavarta a fülhallgató érzékenységét. Továbbra sem hallott semmit. Ez furcsa. Nem lehettek 15 méternél messzebb a szobától, amiben a találkozó folyt, és a falak nem vehettek le annyit, hogy abszolút semmi se hallatszon.

– Itt valami nem kóser – súgta Nagy Zsuzsának. A nő bólintott.

– Túl nagy a csönd! – mondta, ezzel jelezve, hogy az agyuk teljesen egyformán jár.

Két kanyar után ott álltak a helyiség előtt, ahol fel volt kapcsolva a lámpa, de Rónai továbbra sem hallott semmit. A helyiség a konyha valamilyen előkészítő részlege lehetett. Olyan nagy volt a csönd, hogy ezt Nagy Zsuzsa már túlzásnak érezte. Odakint, az erdőben, igazán énekelhetne néhány madár, vagy huhoghatna a bagoly, vagy bármi, mindegy, csak ne legyen ez az iszonyú némaság

Viktor ránézett az ügyésznőre. A tekintetében rejlő kérdést Zsuzsa azonnal megértette. A fejével igent intett.

Rónai lendületet vett, berúgta az ajtót, és egy lépéssel bent termett. Zsuzsa fojtott kiáltást hallott. Azonnal igyekezett a férfi után. Aztán megtorpant, hogy felfogja, amit odabent lát.

A helyiség valóban a konyhához tartozott. Valaha a húsokat készíthették elő itt. Mint egy mészárszéken, a csupa beton és csempe szobában a plafonról húskampók lógtak, ezek többsége valószínűleg már évek óta nem látott húst. Egy kivételével, amelyiken egy idős férfi teste lógott. A test alatt rózsaszín tócsa gyűlt össze. Valaki slaggal felmosta az egész szobát, a padló még nedves volt, és a vér nagyobb része már lement a csatornába.

Rónai előkapta a mobilját, és villámgyorsan készített néhány felvételt. Nagy Zsuzsa rákiáltott:

– Mit csinál?! Segítsen neki! Talán még él!

Viktor nem akarta azt mondani, hogy ez az ember már aligha. Látszott a kampóról lógó testen, hogy megkínozták, talán cigarettával égették meg, talán elektromos árammal, ez az egyetlen lámpa fényében nem derült ki. De néhány további fényképfevétel után a férfi arra jutott, hogy valóban meg kellene adni a tisztességet a halottnak, bárki volt is.

Az ügyésznő ezalatt szintén elővette a mobilját, hogy hívja a rendőrséget, a mentőket, a helyszínelőket. De hiába nyomogatta a gombokat.

– Nincs térerő… – mondta Rónainak, és valami beteges kíváncsisággal közelebb lépett, hogy jól lássa, ahogyan a rendőr leemeli a testet a kampóról. Aztán hirtelen felsikoltott:

– Neeee!

Rónai, talán a kiképzése hatására azonnal megerevedett. A testet félig már leemelte, s most mozdulatlanul tartotta, mialatt a szemével igyekezett befogni azt a képet, amire Zsuzsa mutatott. Fent, a kampónál, alig láthatóan egy ezüst huzal indult el a plafont félbevágó vezetéktakaró irányába. A huzal a kampóra tekeredett, s onnan ment tovább, majd eltűnt a hulla nyakánál.

– A rohadt… – Rónai izmai remegtek az erőfeszítéstől, hogy a testet ugyanabban a pozícióban tartsa. Zsuzsa gyorsan körülnézett, és talált egy vérfoltos széket a sarokban. Odahúzta a társa mellé, és ráállt.

– Lassan… Segítek… Állj! … Most mehet… – komandírozta a férfit, aki olyan engedelmesen hajtotta végre a parancsokat, mint egy kisdiák.

– Ez… bomba? – kérdezte az ügyésznő. Rónainak sikerült eredeti helyzetébe visszatenni a hullát. Most óvatosan kigombolta az öreg ruháját. Válaszul káromkodott egyet.

– Ha jól látom, ez Semtex! És van egy rossz hírem…ez nem akkor robban, ha elszakítjuk a vezetéket…

– Hanem mikor? – Zsuzsa döbbenten meredt a férfira. Aztán hirtelen mind a ketten kapcsoltak.

– Futás! – üvöltötte Rónai.

Nem tudta, mennyi idejük van, mikor fogja az illető, akinek a kénye-kedvére most ki vannak szolgáltatva, megnyomni a billentyűt. Azt sem tudta, ennyi-e, vagy máshol is vannak elrejtve ilyen meglepetések a házban. Egyet tudott. Hogy innen villámgyorsan el kell tűnniük.

Kiugrott volna ugyanott, ahol bejöttek, de nem tudta lenyomni a kilincset. Amíg ők odabent a látvánnyal voltak elfoglalva, valaki kitámasztotta kintről az ajtót. Rónai vadul az ablakra nézett. Fóliázott és kívűlről ráccsal védett alkalmatosság volt, arrafelé esélytelen a kitörés. Aztán meglátott egy kis nyílást. A konyha felé vezetett, valamiféle ablak lehetett régen, ahol átadták az elkészült húst további feldolgozásra.

– Gyerünk! – kiáltotta, megragadta az ügyésznőt a derekánál fogva, és az átjáró felé lendítette. Zsuzsának a maradék bőre is lement a térdéről, ahogyan átcsúszott a másik helyiségbe, de méltatlankodni sem volt ideje, mert Viktor máris követte. – Oda! – mutatta a férfi, és a konyha másik végében lévő vastag hűtőkamra felé rohant. Feltépte az ajtót, felkapcsolta a villanyt, és szó szerint bedobta a nőt a helyiségbe, aztán utána vetette magát. A menekülésben fel sem tűnt neki, hogy a levegőt furcsa, sercegő zaj töltötte meg.

A hűtőszobában betonból kialakított asztalok felett ugyanazok a kampók lógtak, mint amikkel már megismerkedtek odaát is. Rónai beparancsolta az ügyésznőt az egyik betonasztal alá, jómaga pedig a másikhoz futott.

A következő pillanatban hatalmas robbanás rázta meg az épületet. Rónai elvágódott, a világítás kialudt. A férfi érzékelte, hogy több robbantási pont is lehet, mert a hang és a rezgéshullám nemcsak abból az irányból érkezett, ahonnan jöttek. A falak megremegtek, és kártyavárként dőltek össze. Por töltötte be a levegőt, Zsuzsa és Viktor fulladoztak és köhögtek, de csodák csodájára a betonasztalok, amik alatt kuporogtak, kitartottak, és megvédték őket. Egyikük sem hallott semmit, mert az iszonyú dörrenés mindkettejüket megsüketítette egy időre.

Eltelhetett legalább húsz perc, mire a por leülepedett annyira, hogy ismét látni lehessen bármit. Rónai kinézett a betonasztal alól, és megpillantotta a feje felett az égboltot. Messze fent, néhány mázsányi kő és téglatörmelék felett, de ott volt.

– Élsz? – kérdezte Viktor, és fel sem tűnt neki, hogy most először életében letegezte az ügyésznőt. Nagy Zsuzsa sem a protokollal foglalkozott, amikor válaszolt.

– Megvagyok… hogy jutunk ki?

A közvetlen életveszélyt talán megúszták, de még nem értek ki az instabillá vált romok közül, így a kérdés teljesen helyénvalónak látszott.

– Arra… – mutatta a férfi. – Csak csendben… nem tudhatjuk, nem akarnak-e visszajönni, hogy ellenőrizzék a kis tűzijáték eredményét…

– Nem hiszem! Egy ilyen robbanás után perceken belül itt lesz a rendőrség és a tűzoltóság! – válaszolta a nő.

– És mi legyünk itt? Azt hiszem, jobb lenne, ha nem kellene az éjszaka további részét azzal tölteni, hogy kérdésekre válaszolunk…

– Egyetértek! – visszatért Nagy Zsuzsa stílusa. – Tűnjünk el innen!

Amilyen gyorsan lehetett, felmásztak a romokon, mialatt a távolból már hallatszott a tűzoltók és a rendőrség szirénája.

– Futás a kocsihoz! – adta ki az utasítást Viktor, és visszafelé könnyedén átfutottak a lényegében megsemmisült kerten, és a csúnyán megrongálódott kovácsoltvas kerítésen is.

Az autót ott találták, ahol hagyták, az út szélén, egy beugró védelmében. Rónai megnyomta a távirányító gombját, de az nem reagált.

– Ez is most tud lemerülni… – bosszankodott a férfi, és a kulccsal nyitotta ki az ajtót. Gyorsan Zsuzsát is beengedte, aztán betolta a slusszkulcsot a helyére, és a keze már indítózott volna, amikor a férfi ösztöne veszélyt jelzett. Miért nem reagált a távirányító?

Kiugrott a kocsiból, és a földre vetve magát, bevilágított a jármű aljára.

Ott volt a kis csomag, szépen feltapasztva, pontosan az ő ülése alá. Egy apró, piros pont villogott rajta.

– Tűnés innen!

Ma már másodszor döntöttek világrekordot futásban. Rónai a Balaton felé irányította kettejüket, arra gondolva, hogy ott már ezeken a kora májusi estéken is inkább találkoznak emberekkel, így csökkentik annak az esélyét, hogy az üldözőik arra próbálják meg őket elkapni. A férfi bízott benne, hogy bárki is robbantott fel egy egész éttermet a kedvükért, és pakolta tele Semtex-szel az autója alját, talán azt fogja hinni, sikerült a terve, ráadásul már az első lépcsőben, hiszen az autó nem robbant fel, és el sem mozdult a helyéről. Ők pedig mehetnek haza vonattal…

---

A hétfő reggel nem alakult valami kellemesen a Kolossy és Társa Ügyvédi Irodában. Cilike nyitotta ki elsőként az ajtót, mivel ő jó szokása szerint a reggeli kávézást, és a Sztárhírek elolvasását is az irodában szerette abszolválni. Azonban most túl könnyen nyílt az ajtó…

Ahogyan a titkárnő belépett, elsőként a huzatot érezte meg. Aztán látta, hogy Patrik irodájának az ajtaja nyitva van, és odabent a földön, az asztalon, a széken, mindenfelé papírlapok hevernek a földön.

Igazából Cilike még ezt sem tartotta különösnek, mert Lipót ügyvéd úr nem a precíz rendszeretetéről híres, azonban ahogyan a helyéhez közeledett, és a földön heverő papírlapok csak nem akartak fogyatkozni, a nő rádöbbent, hogy valami történt.

Bent, a saját és az Adél helyénél körülnézett. Hiányoztak a laptopok, a szekrények kinyitva, tartalmuk szétszórva a földön, Kolossy ügyvéd úr irodájában nem különben. Sőt, ott a páncélszekrény is a földön hevert széttörve. Még most is enyhe füst gomolygott a belsejéből.

Cilike tudta, hogy az a páncélszekrény egyedi darab, az egyik biztonságtechnikai cég az ügyvéd úr szolgálataiért cserébe nem pénzzel, hanem ezzel a technikával fizetett. Olyan szekrény volt, amelyik megsemmisíti a tartalmát, ha erőszakosan akarják felnyitni. Nos, ezt felnyitották, és mostanra már csak pár üszkös papírfecni maradt azokból az iratokból, elsősorban ügyfelek által elhelyezett végrendeletekből, kényesebb szerződésekből, értékpapírokból, amiket a páncélban őriztek.

De legalább a rablók sem kapták meg azokat.

Csöngettek, és az ajtóban megjelent a kissé álmélkodó postás.

– Mi van itt, tavaszi nagytakarítás? – kérdezte, de Cilike úgy nézett rá, hogy azonnal abbahagyta a viccelődést. Gyorsan átadta a csomagot, amit külön ki kellett hoznia, aztán elhúzta a csíkot.

Hamarosan megérkezett Adél is. Kolossy még mindig az ágyat nyomta, Viktória szerint leghamarabb e hét második felében jöhet be az irodába, Patrik még nem jelentkezett, és Adél tudta, hogy a férfi haza sem ment péntek óta, így ezt a problémát a két nőnek kellett kezelnie.

Felhívták a rendőrséget, majd a nap közepén, a helyszínelés végeztével nekiláttak, hogy rendet rakjanak. Ekkor jutott Cilike eszébe a csomag. Biztosan fontos lehet, ha külön postás hozta…

Adél megnézte a címzést, de semmit sem mondott neki a feladó, valami külföldi utazási cég ha jól vette ki a bélyegzőt. A csomagot magát is külföldön adták fel, Adélnak nem sokat mondott a Holland-Antillák. A küldemény Patriknak szólt, de az ügyvédi iroda címén, így Adél mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül nyitotta fel.

Elsőként valami műszaki leírás esett ki belőle, azután egy kis darabka szövet, vagy valami hasonló. Végül egy levél. A lány kihajtogatta a mániákus precizitással összehajtott papírlapot, és olvasni kezdett.

“Dr. Lipót Patrik Ügyvéd Úr Részére! Tisztelt Ügyvéd Úr! Ön talán már nem is emlékszik rám, hiszen több mint egy éve jártam Önnél, és ügyvédi letétbe helyeztem egy szabadalmi leírást. Sajnos, ezzel kapcsolatban nagyon nagy hibát követtem el. A hibám nagyságát az jelzi a leginkább, ha Ön most ezt a levelet olvassa. Ugyanis ebben az esetben én halott vagyok, és Önt személy szerint hatalmas veszély fenyegeti. Mindezek hátterében az én ostoba, átkozott találmányom, a proxytanol áll…”