“Dr. Lipót Patrik Ügyvéd Úr Részére! Tisztelt Ügyvéd Úr! Ön talán már nem is emlékszik rám, hiszen több mint egy éve jártam Önnél, és ügyvédi letétbe helyeztem egy szabadalmi leírást. Sajnos, ezzel kapcsolatban nagyon nagy hibát követtem el. A hibám nagyságát az jelzi a leginkább, ha Ön most ezt a levelet olvassa. Ugyanis ebben az esetben én halott vagyok, és Önt személy szerint hatalmas veszély fenyegeti. Mindezek hátterében az én ostoba, átkozott találmányom, a proxytanol áll. Nem akarom Önt tudományos halandzsával untatni, ezért csak röviden írok a találmányom lényegéről. Bizonyára Ügyvéd úr is tudja, hogy Naprendszerünk középpontja, a Nap, időnként napkitöréseket produkál. Ezek egy része komoly elektromágneses viharokat okoz a Földön, s ilyenkor az elektronikus berendezések jelentős része megbolondul, az elektromos rendszerekben túláram keletkezik, ami túlterhelést, akár egyes hálózatok megsemmisülését is jelentheti. A megoldás jelenleg az, hogy ha az előrejelzések szerint ilyen elektromágneses részecskevihar fenyegeti a Földet, akkor a veszélyeztetett berendezéseket kikapcsolják. Ez azonban termeléskiesést okoz, és persze vannak olyan rendszerek, amiket nem lehet csak úgy kikapcsolni. Az én találmányom megoldást jelent ezekre a problémákra, Egy olyan újfajta anyagot kísérleteztem ki, amelyik elnyeli az elektromágneses viharokat. Azok a berendezések, amelyeket bevonnak a proxytanollal, nem veszélyeztetettek többé. Azt kérdezheti Ügyvéd úr, hogy ez a hasznos találmány miért nem kell az emberiségnek, miért üldöznek miatta. Én magam sem tudom. Azt viszont igen, hogy a találmányt felajánlottam egy szervezetnek, s ez a ballépés lehet, hogy az életembe kerül. Szép szóval, majd fenyegetéssel igyekeztek rávenni, adjam át nekik a kutatási eredményeket és a prototípust, hogy megsemmisítsék! Fel nem foghatom, miért! Nem bírtam tovább, és elszöktem. A találmányom részleteinek egyik példánya a maga páncélszekrényében van, a másik, az eredeti pedig nálam. Ezt az eredetit, az egyetlen létező prototípussal együtt, egy postafiókban helyeztem el azzal, hogy amennyiben egy hétig nem jelentkeznék, akkor küldjék el magának, Doktor úr! S ha most ezt a levelet olvassa, akkor tudnia kell, hogy Ön az egyetlen birtokosa ennek a világraszóló találmánynak, ami miatt engem végigüldöztek a fél világon. Magának kell eldöntenie, hogy mit tesz vele. Ég Önnel, remélem, nem jut az én sorsomra! Barátsággal, Lovaczky Péter.”
Adél remegő kézzel lapozta fel a műszaki leírást. Nem sokat értett belőle, azt viszont tudta, hogy ezzel valamit tennie kell. De mit?
Csengett a mobilja. Mintha az ég küldte volna, Regényi kereste.
– Szervusz, Adél!
– István! A legjobbkor hívsz! Megtudtam, mi az a proxytanol! Egy olyan újfajta anyag, ami megvédhet az elektromágneses viharoktól… mégsem kell senkinek!
– Várj csak, lassabban… miről beszélsz?
– A proxytanolról! Tudod, említettük, amikor együtt vacsoráztunk.
– Igen, igen. Már képben vagyok. És mi is ez tulajdonképpen?
– Nem értek a fizikához… de valami bevonat, ami megóvja az elektromos berendezéseket a napkitörésektől.
– Ez érdekes! Létezik ilyen anyag?
– Hogyne! Itt van a kezemben!
– Ok, Adél. Most nagyon jól figyelj. Elmegyek oda hozzád, ahol vagy. Sehova se mozdulj el onnan, értetted?
– Persze, értem! Rendben! Az irodában vagyok.
– Tíz perc és ott leszek!
Adél letette a telefont. Cilike szemrehányó pillantást vetett rá. A titkárnő hajolgatott Kolossy úr szobájában, és próbálta elrakni a szanaszét heverő iratokat, amiket a betörők szétdobáltak. Adél pillantása a kinyitott páncélszekrényre tévedt, amelyikben a biztonsági rendszer által szétégetett papírok hamuját fodrozta a huzat. Kinyitották a páncélt. Pedig, ha értenek egy kicsit is a dologhoz, tudniuk kellett, hogy ez a fajta biztonsági berendezéssel van ellátva, amelyik megsemmisíti a széf tartalmát. Talán nem értettek hozzá! Igen, de akkor hogy sikerült felnyitniuk? Profi módon nyitották ki, de amatőr módon nem tudták, mi fog történni a benne tárolt dokumentumokkal? Ez nem áll össze…
Hacsak…
Adél körül megfordult a világ. Hacsak nem az volt a cél, hogy a páncélban lévő dokumentumok megsemmisüljenek. Mint például a proxytanol iratai! És az egész betörés csak álca… Ki tudott róla, hogy ezek az iratok egyáltalán itt vannak? Patrik csak egyszer említette ezt, mégpedig a vacsorán, Regényinek! S most ő, Adél, tálcán odakínálja a meglévő másik dokumentációt is! Hirtelen összeállt a kép. Maga Regényi mesélte, hogy most vásároltak be egy olyan céget, amelyik napkitörések előrejelzésével foglalkozik. Ha ez az anyag elterjed, nem lesz szükség előrejelzésre, hiszen bármit meg lehet védeni. S akkor az előrejelzéses üzletnek lőttek!
Adél dühösen a levegőbe csapott. Egyszer már gyanúsította Istvánt, az öregasszony megöletésével, de akkor az üzletember egyetlen szavára elhitte neki, hogy semmi köze sincsen a dologhoz. Most azonban… Itt van a szétdúlt iroda, és itt vannak a kezében ezek a milliókat érő, mégis halálos fenyegetést jelentő dokumentumok. Mit tegyen?
Megszólalt a kaputelefon. Cilike dühösen intett Adélnak, hogy ő ugyan el nem mászik a beengedő gombig. Ezért a lány ugrott oda, és beleszólt a kagylóba: – Ügyvédi iroda!
– Regényi vagyok! – hangzott a válasz. Megérkezett! Adélnak megdobbant a szíve. Vadul körülnézett, mit tegyen, és hirtelen megakadt a szeme egy aktán…
Rónai Viktor megint otthon üldögélt, és sárgarépagolyót rágcsált. Kedvenc időtöltése volt ez, amikor gondolkodnia kellett valamin.
– Kérsz? – kérdezte szórakozottan, és odakínálta a zacskót Nagy Zsuzsának. De a nőt nem érdekelte a sárgarépa, mert éppen magyarázott, mialatt felkuporodott a férfival szemközti székre.
– Minél többet gondolkodom, annál világosabb, hogy csapda volt az egész.
Rónai bólintott. Neki ez már tegnap éjjel leesett. Az ügyésznő folytatta.
– Beírják a rendszerbe a találkozót. Telepakolják robbanóanyaggal az egész épületet és az autónkat is. Fontos lett volna, hogy ott hagyjuk a fogunkat. De ki lehetett az öregember? Találtál valamit?
Viktor megrázta a fejét.
– Nem. A fényképek alapján nincs egyezés egyik rendőrségi adatbázissal sem. Még az interpolos ismerősömre is rászóltam, ő sem tudott segíteni.
– Tegyük fel… tegyük fel, hogy az öregnek köze van valamelyik ügyhöz azok közül, amelyikben nyomozunk. Somfalviné meggyilkolása? Ez talán a férje lehetett?
– Nem. Az öregasszony özvegy volt.
– Akkor a proxytanol ügy? Esetleg ez a feltaláló?
– Az lehet, de azt sem tudjuk, mi az a proxytanol. Az is lehet, hogy valami kábítószer.
– Nem hiszem, arról már kaptunk volna egy fejtágítást.
– Egyet nem tettem még meg. Nem továbbítottam a képet Marcalinak. Ő is nyomozott ezekben a témákban, hátha tud valamit mondani.
– Ok, tedd meg.
Rónai felállt, hogy a számítógéphez menjen. Nagy Zsuzsa azonban még akart valamit mondani.
– Figyelj ide, Viktor. Még nem tudtam ezt elmondani tegnap óta, de… köszönöm. Ha te nem vagy ott, valószínűleg már nem élnék.
– Szívesen… – a férfi odasétált a nő elé. Zsuzsa nézte a nagydarab fickót, aztán fogalma sem volt, hogyan történt, a következő percben már vadul csókolóztak. A nőben olyan érzelmek szabadultak fel, amiket az utóbbi néhány évben szándékosan visszafojtott, olyannyira, hogy a háta mögött már meggyanúsították azzal, hogy nem is a férfiakat szereti. Ha a sugdolózók látták volna, bizonyára utolsó betűig visszaszívják, amiket mondtak. Mert a két kemény ember, a szuperzsaru és a karrierista ügyésznő, olyan lágy szeretettel bújt össze, mint egy galambpár.
Hosszú órákkal később azonban ismét a munkának szentelték magukat.
– Mi legyen a következő lépés? Azt sem tudom, a történtek után bemehetünk-e a munkahelyünkre?
– Az biztos, hogy a rendőrségen veszélyben lennénk… – gondolkodott Rónai. – Ami engem nem zavar, de téged nem szeretnélek veszélyben tudni.
– Benne vagyok már nyakig, te hős! – nevetett Zsuzsa. – Azok a töltetek Fonyódon mindkettőnknek szóltak.
– Igen, de hivatalosan folytatnunk kell. Azt hiszem, csak azt tehetjük, hogy megpróbálunk még jobban figyelni…
– Ne használjuk ki a helyzeti előnyt? A merénylők most azt hiszik, meghaltunk…
– Csak ideig-óráig lesz így. Ha a helyszínt átkutatták, láthatták, hogy két hullával kevesebb van ott, mint kellene. Ha volt is előnyünk, az mára már szertefoszlott.
– Akkor viszont valljuk be, hogy holtvágányra kerültünk.
– Még nem. Ott van nekünk a doktor, az a Lipót Patrik.
– Nem te meséltél róla odafelé, hogy a pasi eltűnt?
Rónai homlokán összeszaladtak a ráncok. Valóban. Akkor az utolsó nyomuknak is lőttek…
– Felhívom Marcalit! Gondolom, ő az ügyvédke nyomába vetette magát azok után, hogy én nemet mondtam.
– Ok. De ne a mobilodról.
Viktor mosolygott. Még Fonyódon mindketten kikapcsolták a mobiljukat, és kivették belőle az aksikat is, hogy a telefon semmilyen módon ne jelentkezhessen be az aktuális mobil cellába, s ilyen módon ne adjon adatokat arról, hogy ők élnek sőt mozgásban vannak az ország területén. Eszébe sem volt most bekapcsolni a telefont, és ezzel felfedni a tartózkodási helyét olyanok előtt, akik alig egy napja fel akarták robbantani.
– Ne nézz madárnak, kicsi szívem.. most ugyanolyan trükkösen elhagyjuk ezt a kéglit, ahogyan idejöttünk, elmegyünk valamelyik külső kerületbe, és ott, egy utcai fülkéből hívom fel a havert.
– És ha őt is lehallgatják?
– Ez ellen már nem tudunk védekezni… – vélte Rónai, azzal nekiállt, hogy felöltözzön.
Liza szerencsére ismert ügyvédeket. Ha nem úgy lett volna, bizony felőrli az idegeit, hogy a Kolossy és Társa egyetlen épkézláb ügyvédet sem tudott felmutatni ezekben az órákban. Márpedig Lizának ügyvéd kellett, aki elintézi a Succesben a cégmódosítást.
S most ott állt bent a nagy irodában a lépcsőn, fél méterrel lentebb gyűltek össze a dolgozók, és feszülten várták, mit akar nekik mondani Liza.
– Valamennyien tudjátok, mi történt Tormássy úrral – kezdte a lány. Többen összesúgtak. Hát hogyne. Megölte az a pszichopata. Borika elég részletesen tálalta az ügyet az összes ismerősének. – A cég vezetője ő volt. Azonban az élet megy tovább. A magam részéről egyeztetéseket folytattam a cég tulajdonosával…
– Elnézést…! – gondolhatta volna, hogy a közbeszóló Petercsák Lajos lesz, az egyik minden lében kanál, egyébként az angol ügyek vivője. – De nem Tormássy úr volt a tulajdonosa a cégnek?
– Nem. Egy külföldi társaság a tulajdonos. Azonnal egyeztetéseket folytattam velük, s ennek eredményeként kijelölték az új ügyvezetőt… engem!
Újabb súgás-búgás. A dolgozók egy részének láthatóan nem tetszett ez a fejlemény. Annak a részének, amelyik már megtapasztalta, hogy Liza milyen kemény, ha a feladatok kiosztásáról és számonkéréséről van szó.
– És ez a kinevezés milyen időre szól? – folytatta a kérdezősködést Lajos.
– Határozatlan időre – válaszolta a lány, majd folytatta. – Akkor ennyi. Ha kérdés van, állok rendelkezésre. Egy órán belül ki fogom jelölni az új irodavezetőt. Addig térjen vissza mindenki a munkájához!
Liza mérget mert volna venni arra, hogy többen is rávetik magukat a cégjegyzékre, és megnézik, ki a bejegyzett ügyvezető. Igaz, a cégeljárás még nem fejeződött be, hiszen a törvényi változások miatt az egyórás cégeljárások gyakorlatilag megszűntek, de az anyag be volt adva a cégbíróságra, és a lány semmiféle okot sem tudott, ami miatt ne jegyezték volna be őt.
Már éppen visszatért volna a szobájába, amikor az ajtóban megjelent Tormássyné, mögötte két vagy három emberrel.
– Folytatjuk a könyvvizsgálatot! – jelentette be hangosan a nő. De ekkor szembe találta magát Lizával.
– Itt csak akkor lesz könyvvizsgálat, ha én engedélyezem – mondta Liza nyugodtan.
– Ne haragudj, de ki vagy te? A tulajdonos azt csinál a céggel, amit akar! – vágta oda Tormássyné.
– A tulajdonos igen… de te nem vagy tulajdonos.
– Dehogynem… a férjem jogán!
– Tévedsz, drágám – Liza olyan éllel ejtette ki a szavakat, hogy a másik felkapta a fejét.
– Miért, ki vagy te? Csak nem a férjem ringyója voltál? Hagyott rád valamit? Ezt a céget a házasságunk alatt szerzett pénzből építette fel. És ezért, akárki is papíron a tulajdonosa, de valójában az enyém!
– Beszélj az ügyvédeiddel. Ennyit tudok tanácsolni – Liza felnézett. – Kérem, hogy hagyjátok el a Succes területét. Amennyiben tovább akadályozzátok a munkát, kénytelen leszek titeket az őrökkel kitoloncoltatni.
A másik gyűlölködve nézett a határozott lányra.
– Azt hiszed, győztél? Az, amit eddig tettél ezért a cégért, semmi sem volt ahhoz képest, amit ezután kell tenned ahhoz, hogy a tied maradjon… ezt megígérem neked. A legjobb ügyvédeket küldöm a nyakadba…
– Megijesztettél – mondta nyugodtan Liza. – És ha ennyi a mondanivalód, akkor most menjetek.
Ahogyan a díszes társaság kilépett az ajtón, a lány körülnézett.
– Gyerünk, folytassuk a munkát…
AKTA - az online ügyvédes történet 