Patrik felriadt. Éppen egy nagy, juhászkalap kinézetű épület mellett mentek el.

– Ez már Besztercebánya – állapította meg az ügyvéd. – Megismerem ezt az épületet, valami múzeum.

– Aha – a török bólintott. – Te nem látni Zólyom. Tényleg nem csúnya.

– Tudtad, hogy ott született Balassi Bálint? – kérdezte Patrik, aztán rájött, hogy a töröknek fogalma sem lehet arról, ki az. Ezért legyintett. – És most merre?

Ahmed felfelé mutatott, a hegyek irányába.

– Mi megyünk volt orosz laktanya. Ott várni minket kapcsolat, aki mutat jó szállás.

– No várj, nem azt mondtad, hogy itt van a búvóhelyed?

– Nem, emberem van, aki mutat jó hely. Ezt mondtam.

– Hát ok, te tudod, mit mondtál…

Az autó a hegyek felé vette az irányt. Sötétedni kezdett, de a török így is nagy sebességgel vezetett a szerpentinen. Egyre több erdő vette körül őket, és Patrik alig látta az elsuhanó táblákat.

– Mindjárt ott vagyunk! – mondta Ahmed, mialatt Patrik azon tűnődött, mint jelenthet a “Pozor! Vybuch!” felirat, ami alatt mintha egy dátum is szerepelt volna. Közben a Skoda Superb bekanyarodott egy nyitott kapun, és megállt pár romos épület mellett.

– Ez egy volt orosz laktanya. Itt fogsz meghúzódni, és megvárni, míg én jövök érted.

Patrik körülnézett. Laktanya helyett inkább kisebb radarállomásnak tűnt, magas fém építményekkel, és négy vagy öt kisebb-nagyobb épülettel. Nem valami barátságos, de Tiszaug sem volt az.

– Jól van. És melyik házban?

A török nem válaszolt. Patrik megfordult, hogy megnézze, merre lehet Ahmed, amikor a másik lecsapott rá. Az ügyvédnek meglódult az agya az ütéstől, és hangtalanul összecsuklott.

Ahmed zsebre tette a kicsi, bőrrel bevont ólomcsövet, aztán gyorsan átvizsgálta a testet. Elvett minden igazolványt és bankkártyát, ami azonosíthatta volna Patrikot, aztán megbilincselte. Egy pillanatig gondolkodott, hogy a hosszúujjú inget és a nyakkendőt is levegye-e, de aztán úgy döntött, ezzel kár lenne fáradnia. A nyakkendővel betömte a férfi száját, és élvezte, hogy a nyakkendőtű megsérti áldozata érzékeny ajkait. Az órájára nézett. Későre járt, hamarosan éjfél. A robbantás hajnali ötkor lesz.

Alaposan végiggondolt mindent. Amikor megtudta, hogy a volt orosz állomást május 15-én felrobbantják, azonnal készen állt a terve. Idehozza Patrikot, leüti, beteszi az egyik házba, és másnap reggelre már csak az ügyvéd hamvait kergeti majd a szél a hegyekben. Arról gondoskodott, hogy ne szabadulhasson ki, és ugyan a robbantást már a mai napon előkészítették, a gyutacsokat elhelyezték, és hajnalra csak annyi maradt, hogy megnyomják a gombot, mégis a török arra is figyelt, hogy áldozata ne adhasson magáról életjelet. A biztonság kedvéért egy rudat is leszúrt a földbe a bilincs láncán keresztül, hogy az esetleges mozgásban is megakadályozza a fickót, ha magához térne. De Ahmed szakavatott véleménye szerint az ügyvéd már nem fog magához térni a robbantásig, mert egy hét-nyolc órás altató ütést kapott.

Még egyszer ellenőrizte, minden rendben van-e, a házban úgy van elhelyezve a fickó, hogy még akkor se találják meg könnyen, ha belépnének oda, a bilincs masszív, a száj betömve. Ez jó lesz így.

Fütyörészve kilépett az éjszakába, kényelmesen az autóhoz sétált, és beült. Most még lesz egy erős menete, hiszen vissza kell érnie virradat előtt, és megszerezni az ügyvédi irodából azt a cuccot, amit a megbízó jelzett. Úgy kalkulált, hajnali három körül odaér, így mire felkel a Nap, ő már ismét nem lesz Magyarországon. S egy darabig vissza sem jön.

Indítózott, és elindult, hogy befejezze a feladatot, és végre eltűnjön a homályban, ahonnan érkezett.

---

Liza a könyvelőre nézett, majd Boglárkára. Mind a kettő bólogatott.

– Tehát szerintetek meg kell várnunk a könyvvizsgálat eredményét, és csak azt követően fogadhatjuk el a 2011-es mérleget?

– Pontosan. Ez van a törvényben.

– Na de várjunk! Ez a könyvvizsgáló nem a cég által felkért személy. Ez valójában egy olyan külsős, akit egy magánszemély bízott meg. Olyan valaki, akinek semmi köze sincsen a céghez.

– De könyvvizsgáló… – próbált meg érvelni a könyvelő.

– Ezen az alapon küldhetnék egy könyvvizsgálót például a Molhoz, és mondhatnám, hogy amíg az nem végez, addig nem fogadhatják el az előző évi mérleget.

– Az más…

– De miért más? – Liza most már kezdett dühbe gurulni. – Ide figyelj, Anett, készítsd el a mérleget az én felelősségemre. E hét végén látni akarom!

– Hát jó…

A könyvelő kiment. Liza Boglárkára nézett.

– Neked is ez a véleményed?

– Nem, engem meggyőzött, amit mondtál.

– Ok. Akkor a könyvelő készítse el a mérleget. Ha készen van, ki kell rúgni. Addigra kérj be legalább négy ajánlatot, referenciákkal, ahogy szoktuk.

– Rendben.

Boglárka is kiment. Liza sóhajtott egyet, és felemelte a telefont. Fontos beszélgetés előtt állt.

– Halló! Kolossy Liza vagyok, a Maximum Succes Ltd-től. Beringher urat kérem.

Beringher egy nemzetközi szállítmányozási vállalat elnök vezérigazgatója volt. A cég most kívánt terjeszkedni az orosz piacon, és érdekelték a különféle pályázati lehetőségek. Úgy tűnt, hogy a Succes-t választja, de Tormássy halálhíre meggondolásra késztette. Nem ismerte az új vezetőt, és nem is bízott benne. Lizának meg kellett győznie arról, hogy jobb helyen van az ügy náluk, mint a versenytársaknál. Pedig az öreg Behringer emberevő hírében állt. Igazi vaddisznóként intézte az ügyeit, ment előre nyakasan és konokul, de lehet, hogy pontosan ennek köszönhette az eredményeit. Az viszont biztosan igaz volt róla, hogy nem szokott üzleti attitűdöket használni. Most sem vonakodott, nem váratta a hívót, hanem azonnal felvette.

– Behringer.

– Üdvözlöm, Behringer úr! Kolossy Liza vagyok a Succes-től!

– Örülök, kisasszony! Miben segíthetek?

– Én vettem át a Succes vezetését Tormássy úr sajnálatos halálát követően. Korábban személyesen én foglalkoztam az Önök cégének oroszországi pályázatával, és meglepett, hogy leállították a projektet. Ha nem titok, érdekelne, melyek a további elképzeléseik. Megváltoztak az orosz piaccal kapcsolatos terveik?

– Nem titok, Kolossy kisasszony. Körül kívánunk nézni ismételten a pályázati manager cégek között. Ugyan kétség nem fér hozzá, hogy az önök tervei voltak a legjobbak, de nem tudjuk, ezeket hogyan tudják átültetni a gyakorlatba egy olyan tapasztalt vezető segítsége nélkül, mint amilyen Tormássy úr volt.

– Kedves Behringer úr, jelenleg tizenhat projektünk fut, mindegyik az ügyfeleink legnagyobb megelégedésére. Szívesen küldök át referenciákat. Hozzáteszem, hogy az önök ügyével kifejezetten, személy szerint én foglalkoztam. Többet tudok róla, mint bárki más a Success-nél, és sokkal többet, mint szegény Tormássy úr.

– Tudja, kisasszony, láttam én már ilyet. A lendület még eltart egy darabig, mielőtt a szervezet észreveszi, hogy megszűnt a vezetői kontroll. Csak azt nem tudom, a mi ügyünk befejeződik-e addigra, mire megáll minden.

– Nálunk semmi sem fog megállni, ezért kezeskedem. A dolgozóink jobbak, mint valaha, szervezetünk innovatív, kapcsolataink kiválóak az orosz nyelvterületen. Miért választana mást?

– Nem köntörfalazok, hölgyem. Olyan információink vannak, hogy az önök cége komoly, vagyonokat felemésztő perek előtt áll. Nincs kedvünk ilyen vállalkozóval dolgoztatni.

– Ha megkérdezhetem, honnan származik ez az információ? A Sales&Co-tól?

– Nem, ha érdekli, nem a konkurencia terjeszti ezt, hanem egy igazán bennfentes személy.

– Tormássyné… – Liza sziszegte a szót.

– Maga mondta, nem én. Szóval, hölgyem, nyugtasson meg, és adjon valami bizonyítékot arra nézve, hogy amit Tormássyné állít, az alaptalan, és ismét megfontolom a megbízás kérdését.

– Kedves uram, meg fogja kapni a bizonyítékot. Köszönöm, hogy szánt rám időt. Hamarosan jelentkezem. Viszontlátásra!

– Viszlát, Kolossy kisasszony! Kérem, ne húzza sokàig az időt, hamarosan döntenem kell az orosz befektetésről!

Liza bólintott, bár ezt Behringer nem láthatta. Majd ő megmutatja Tormássynénak!

---

Patrik hirtelen magához tért. Rettenetesen fájt a feje, úgy érezte, mintha egy vízzel teli hordó himbálózna a nyakán, és szinte mozdulni sem tudott. Odakint sötét volt, bár valami fluoreszkáló, zöld fény megvilágította valamennyire a helyiséget. És a gyutacsokat.

Patrik pillanatok alatt kijózanodott. Nem messze tőle annyi robbanószert látott összekötözve, amennyi talán egy város felrobbantásához is elegendő. Rángatni kezdte a kezét, de azt a bilincs tartotta, ráadásul valami rudat is keresztülszúrtak a láncon, hogy ne tudjon mozogni.

Hirtelen értelmet nyert a “Pozor!” felirat, annál is inkább, mert a férfinak eszébe jutott, hogy nemrég Magyarországon is felrobbantottak egy hasonló, használaton kívüli radarállomást.

Hiába mozgatta a kezét, nem tudott kiszabadulni. Megpróbálta kimozdítani a helyéből a földbe szúrt rudat, ez sem jött össze igazán.

– Gondolkozz! Gondolkozz! – biztatta magát, és érezte, ahogyan elragadja a pánik. Üvölteni akart, de nem tudott, mert a szájába gyömöszöltek valamit. A nyakkendőjét…

Fél óra küszködés után sikerült kiköpnie a textilt. Azonban a nyakkendőtű végigcsúszott a ruhadarabon, és a szájpadlásába szúrt. Már éppen dühösen ki akarta köpni, amikor hirtelen eszébe jutott valami.

Ügyeskedni kezdett a szájával. Erősen a fogai közé szorította a nyakkendőtűt, és megpróbálta bedugni a bilincs zárjába. Ehhez amennyire csak lehetett, fel kellett emelnie a kezét. Érezte, hogy sajog a csuklója, és a felsértett kezéből vér csöppen a padlóra, de kísérletezett tovább, valami eszelős révületben, be és ki, fel és le, finoman mozgatta a fejét, kitapintva odabent az ellenállást, hogy el tudja tolni azt a kis nyelvet, ami a bilincset nyitja.

Egyszer majdnem leesett a tű. Földhöz csapta magát, hogy el tudja kapni, és szerencséjére sikerült. Ott egyensúlyozott az állán a kis eszköz, ha leesik, akkor mindennek vége, és Patriknak morbid módon az “Egy perc és nyersz!” című vetélkedő jutott az eszébe. Finoman lökött egyet a tűn, de az nem mozdult. Újabb finom mozdulat, ismét eredménytelenül. Aztán harmadszorra is. A férfi megúnta, és határozottan felütötte az állát. A nyakkendőtű leírt egy félfordulatot, és pontosan a két ajka között landolt. Folytatódhatott a türelemjáték.

Mennyi minden lejátszódott közben a férfi fejében! Az, hogy keresik-e, hogy bárki gondol-e rá azok közül, akik közel állnak hozzá. Adél? Vagy Liza? Inkább a török, meg Mihóczky. Patriknak kétsége nem volt afelől, hogy Ahmedet Mihóczky küldte rá. Elvégre ő mutatta be neki, és a közös bizniszben dolgoztak együtt.

A sötétben, megbilincselve, közvetlenül a robbanószerek mellett, a férfiban komoly változások zajlottak le. Egoizmusa megerősödött, az énfenntartás ösztöne kiölt belőle minden másokkal kapcsolatos érzést. Egyetlen dolog létezett, a túlélés.

A bilincs zárja váratlanul kattant egyet, és a karperec szétnyílt. Patrik már a kezével tépte le a lábát rögzítő ragasztószalagot, és tántorogva felállt. Megszédült. Most érezte igazán, hogy mennyire alaposan kólintották fejbe. Ha nem ilyen kemény sváb feje van, valószínűleg be is törik. A férfi sohasem dicsekedett a sváb felmenőkkel, de most kétségkívül jól jöttek. Ezt ugyan a környezetében senki sem tudta, de az ősök közül nem egy nagy jártassággak bírt az olyan középkori népi játékokban, mint amilyen egymás fejjel történő felöklelése, és hasonlók. S a vér nem vált vízzé, ez pedig most megmentette Patrik életét.

Kiszédelgett a szabad levegőre. Fogalma sem volt arról, merre kell menni, mert a Holdat felhők takarták. Azt azonban tudta, hogy innen el. Kiforgatta a zsebeit, de semmit sem talált. A török minden igazolványát és bankkártyáját elszedte. Fogalma sem volt arról, hogyan fog hazajutni, de egyelőre az is elégnek tűnt, hogy él. S abban biztos volt, hogy haza fog jutni, és akkor jaj lesz mindenkinek, aki elárulta.

---

– Ilyen nincs! – Cilike megállt az ajtóban, és döbbenten bámulta az iroda belsejét. Ha tudta volna, mit jelent a dèja vu érzés, akkor bizonyára megállapítja, hogy neki is ilyene van. Egy hét sem telt el még azóta, hogy ugyanez a látvány kényszerítette elfúló káromkodásra, s most ismét földbe gyökerezett a lába az ajtóban. Az iratok a padlóra szórva, a székek felborítva, s a páncélszekrény már megint kinyitva. Az a néhány irat, ami megmaradt az elmúlt alkalomról, és azok is, amelyek azóta kerültek bele,  fekete pernyeként szálldostak a padlón.

– Ez meg micsoda? – szólalt meg hirtelen valaki Cilike háta mögött. A nő akkorát ugrott ijedtében, hogy majdnem lefejelte az ajtófélfát.

– Jaj, Adélka, megijesztett! – mondta morcosan. – Most nézze meg, már megint betörtek!

– Itt valami nem kerek! – válaszolt Adél. – Ismét felnyitották a páncélt. Ha fel tudták nyitni, azt is tudniuk kellett volna, hogy megsemmisül minden, ami benne van…

– Na de mit gondoltak, mi van benne? Azok után, hogy a múltkor is feltörték?

– Igaza van, Cilike! Sőt, nagyon is a fején találta a szöget! Aki feltörte, pontosan tudta, hogy valami újabb dolog van benne!

– De micsoda?

– Hát a proxytanol dosszié! – Adél maga elé meredt pár pillanatig, aztán felkiáltott. – Regényi!

Cilike értetlenül meredt a lányra. Adél azonban hamar magyarázatot adott.

– Egyedül Regényi tudta, hogy a proxytanollal kapcsolatosan megkaptuk azt a levelet. Ő küldte a betörőket!

Kicsivel később, dél körül, Kálmán kétkedve csóválta a fejét.

– Ennek így semmi értelme! Azt mondod, odaadtál neki egy példányt a dokumentációból.

– Igen…

– De akkor miért semmisítette volna meg azt, ami nálatok maradt?

– Mit tudom én? – rázta a fejét Adél. – Hogy csak neki legyen. Nem tudom.

– Ez tényleg rejtélyes. Tulajdonképpen akár igazad is lehet. És most? Hogyan tovább?

– Nem tudom. Ezzel a történetnek vége… – keserűen elhúzta a száját. Kálmán nyelt egyet. Nagyon úgy néz ki, hogy Adél nem ugyanarra a történetre gondolt, mint amiről beszéltek.

– Van kedved elmenni valahova munka után? Veszek mozijegyet, vagy ehetnénk együtt valahol…

– Nem, köszi… – Adél a férfira nézett, és megint feltűntek neki a hűséges kutyaszemek. – Aranyos vagy, tényleg. De ezt nekem kell feldolgoznom, egyedül.

– Ha együtt lennénk, soha semmi hasonlót sem kellene feldolgoznod…  – a fiú maga sem tudta, hogyan buktak ki belőle ezek a szavak. – Patrik meghalt, Regényi becsapott téged… van még valaki a spájzban?

– Az oroszok! – bukott ki Adélból, és ezen mindketten nevettek. – Ok, igazad van, nem zárkózhatok be egy csigaházba! Menjünk el valahova ma este!

– Szuper! Érted jövök pontban ötre, addig találd ki, mit szeretnél…

– Nem! Te találj ki valamit, és lepj meg! Szeretem a meglepetéseket.

– Jól van… – Kálmán elgondolkodott. – Akkor pontban ötkor indul a meglepetés party!

Adél bólintott, aztán felállt az asztaltól.

– Letelt az ebédszünet! Akkor este!

Az ebédszünet Kolossy Bernátnak és Vikinek is gyorsan eltelt. De ők nem rohantak vissza dolgozni. Az irodában amúgy is folyt a rendrakás, és abban sem lehettek biztosak, hogy a rendőrségi helyszínelés már befejeződött.

Leültek egy padra, és élvezték a felhők mögül előbújó Napot. Viki nekidőlt Kolossy vállának.

– Megérkezett az ítélet. Te is megkaptad? – kérdezte cinkos mosollyal.

– Hát persze. Liza megmenekült ettől a csavargótól.

– Az nem biztos! – figyelmeztette a nő. – Attól, hogy az én megbízásom megszűnt, még elmehetett máshoz…

– A börtönből?

– Nevetni fogsz. Óvadék ellenében kiengedték.

– Na ezen azért nem igazán nevetek. Remélem, nem vagy veszélyben!

– Olyan drága vagy! Nem is a lányodért aggódsz, hanem értem?

– Téged akart megtámadni… és még várjuk ki, nem fog-e bemószerolni a kamaránál…

– Majd te tanúskodsz mellettem, és minden követ megmozgatsz, hogy ne meszeljenek el…

– Csak ezért vagy itt velem?

– Hát persze! – Viki felnevetett, és megcsókolta a férfit. Aztán elgondolkodva folytatta. – Azért az érdekes kérdés, hogy egy magyar bíróság érvényteleníthet-e egy amerikai házasságot…

– Az a házasság az amerikai törvények szerint sem jött érvényesen létre…

– Igen, de ezt nem egy amerikai bíróságnak kellett volna kimondania?

Kolossy elgondolkodott. Ebben van valami igazság.

– Ha fellebbeznek, megnyerhetik… – Viki még rá is bólintott arra, amit mondott.

– Te vagy az ország legjobb családjogi ügyvédje! Elhiszem, ha ezt mondod…

– Csak az országé? – incselkedett a nő.

– Neeem… Európa, Eurázsia, a Föld, a Naprendszer, a Világegyetem legjobb családjogi ügyvédje vagy!

Bernát kapott ezért ajándékba egy újabb puha csókot.

– Hm, kár, hogy nem tudom tovább fokozni…

– Pedig te nyertél perbeszédversenyt az egyetemen! – nevetett Viki. – Már ha igaz, amivel dicsekedtél…

– Persze, hogy igaz. Én sohasem hazudnék neked.

– Tudom. Na? Indulunk vissza? Hátha befejezték már a helyszíni szemlét.

– Remélem, igen.

– Amúgy csodállak. Nagyon lakonikusan fogadtad ezt az újabb betörést…

– Remélem, ezzel vége. Azt hiszem, valamilyen módon Patrikhoz kapcsolódnak ezek a történések. De ha ő halott…

– Miből gondolod?

– Másfél hét telt el, mióta eltűnt. Ennyi idő alatt már adott volna magáról életjelet.

– Nem biztos. Láttam én olyat is, amikor a holttá nyilvánítási dátum előtt pár nappal került elő a delikvens.

– Te vagy a családjogász… de szerintem azok, akikről Adél mesélt, akik lövöldöztek rájuk a Tisza mentén, szerintem azok elérték a céljukat.

– Annyit mondok, még ne temesd el. Nem hiszem, hogy továbbra is kétszemélyes lesz az irodád…

– Felveszed a nevem?

– Noná! Ne gondolják rólam, hogy szabad préda vagyok! De aztán vigyázz rám… ha egyszer el kell válnunk, kiperellek még a gatyádból is!

– Felejtsd el! – nevetett Kolossy. De azt nem világította meg közelebbről, hogy azért, mert nem lesz válás, vagy azért, mert úgy gondolja, ő kerülne ki győztesen a perből.

---

– Még egyszer megkérdezem, de most már utoljára. Miért ölette meg dr. Lipót Patrik ügyvédet? – Rónai odatolta a fejét Mihóczky arcába, és tíz centiméteres távolságból figyelte annak minden rezdülését.

– Nem tudom, miről beszél. – Mihóczky sem volt az az aggódó idegbolond típus. Higgadtan válaszolt most is, mint az előző öt alkalommal.

– Megkapta az smst arról, hogy LP-t kiiktatta egy Ahmed Isken nevű török bérgyilkos.

– Nem ez történt. A lemezjátszóm a szerelőnél van. Ő írt arról, hogy sikerült a long play funkciót kiiktatnia.

– Kit akar megetetni ezzel az ócska dumával? – üvöltötte Viktor a másik képébe. – Megölette az ügyvédet, és el fogja mondani, hogy miért!

– Ne fáradjon, öregem. Nincs mit mondanom.

– Nem vagyok a maga örege! – a nyomozó alig tudta megállni, hogy ne mosson be egyet a vállalkozó önelégült képébe.

Csengett a belső telefon. Rónai majdnem letépte a falról a kagylót.

– Mi az?!

– Itt van a gyanúsított ügyvédje.

– Várassák egy kicsit!

– Be kell engednünk…

Nyílt az ajtó, és belépett egy ügyvéd. Rónai látásból ismerte doktor Keselyű Dávidot, és még jobban ismerte a hírét. Az összes nagymenő maffiózót ez a fickó védte.

– Mi történik itt, százados?! – a hang határozott volt és fenyegető, ami Viktornak egyáltalán nem smakkolt.

– Mi történne, ügyvéd úr? Még nem kezdődött el a kihallgatás, csak beszélgettünk egy keveset. Tudja, bemelegítés, lazítás…

– Mivel vádolják a védencemet?

– Semmivel. Beszélgetünk…

– Azt állítják, hogy megölettem egy Lipót Patrik nevű ügyvédet! – Mihóczky úgy látta, ideje közbeszólni.

– Megölette…? – Keselyű csodálkozva nézett. – Van tettes? És van hulla?

– Egyik sincs! Ezek csak rám szálltak, mert nem tetszett a pofám! – a vállalkozó gyűlölködve köpte a szavakat.

– Attól tartok, hulla nélkül nemigen van gyilkosság sem… – ironizált az ügyvéd. – Tíz percük van, hogy az ügyfelemet szabadlábra helyezzék. A tizenegyedik perctől kezdve az állásukkal játszanak! Megvárom.

Rónai kilépett a szobából, és felhívta Nagy Zsuzsát.

– Micsoda?! – kérdezte a nő. – Hulla és megalapozott gyanú nélkül bevitted azt az embert?

– Azt gondoltam, rá tudok ijeszteni… – védekezett Rónai.

– Mackó, te egy katicabogárra sem tudnál ráijeszteni! – nevetett Zsuzsa. – De komolyra fordítva. El kell engedned.

Rónai felmordult.

– Ne morogj! Muszáj! Tényleg a karrieredet kockáztatod!

– De Zsuzsi, ha ezt elengedem, nincs több nyom…

– Ha bent tartod, akkor sem lesz, legfeljebb felfüggesztenek téged, mert túllépted a hatáskörödet. Viszont van egy hírem! Megkaptam a végleges boncolási jegyzőkönyvet Tihanyi halálával kapcsolatban. Jól gondoltuk, valóban tűszúrás, és valóban a Diprivan nevű kábító hatású gyógyszer.

– No és?

– Várj egy kicsit, Macikám! Diprivant nem írnak fel, azt elsősorban műtéteknél használják. Ezért körülnéztem a kórházak táján. És képzeld, egy tizennegyedik kerületi kórházból három hónapja nagyobb adag gyógyszert raboltak ismeretlenek. Többek között Diprivant is. Az aktát az illetékes kapitányságról már bekértem.

– Nekem is van hírem. A Kolossy irodát másodszorra is kirabolták. Az imént hívott Marcali Kálmán, és leadta a drótot. Szerinte a rablás kapcsolatban van Lipót Patrikkal és a proxytanollal. Kérd be a helyszíni szemle jegyzőkönyvét is a második kerületiektől!

– Rendben. Majd beszélünk. Puszi! – Nagy Zsuzsa letette a telefont.

Rónai visszament a kihallgató helyiségbe, és csikorgó udvariassággal mondta:

– Uram, elnézést kérek. Szabadon távozhat.

Keselyű és Mihóczky diadalmasan nézett a meghunyászkodott rendőrtisztre.

– Majd még eldöntöm, teszek-e panaszt! – szurkálódott a vállalkozó, azzal ügyvédjével a nyomában elhagyta a helyiséget.

Rónai sötéten nézett utána.

– Egyszer még elkaplak… – morzsolta a fogai között, aztán bekapott egy répagolyót, és bőszen rágcsálni kezdte.