A Normafa közelében természetesen valamennyi parkoló tömve volt. Ezen a gyönyörű, napos szombat délutánon sokan választották ezt a vidéket kirándulási célpontnak. Kolossy beállt egy olyan helyre, ahová senki sem mert, mert a parkoló fölött egy félig kidőlt fa lebegett Damoklesz kardjaként. A korhadt törzset csak a másik fa koronája tartotta, amelyiknek nekidőlt.

• Bátor dolog, apukám! – mondta Liza. – Vagy ez már nem is bátor, hanem vak?
• Ha bármi történne, majd bepereljük a közterületfenntartókat! – nevetett Bernát. – Ez a parkolóhely nincs elkerítve, nincs kint figyelmeztetés sem, hogy bármire vigyázni kellene. Nekem pedig nincsen megfelelő szakértelmem arra nézve, hogy ez a fa veszélyes-e vagy sem. Nyilván nem, mert ha esetleg a parkoló autók miatt nem is, de az itt mászkáló emberek érdekében tennének óvintézkedéseket. Ergo a fa nem veszélyes…
• Csak aztán nehogy nekem kelljen nyugtatgatnom téged! – mosolygott Viki.

Idefelé jövet Liza és Viki diplomatikusan hallgattak, legfeljebb egy-egy megjegyzést tettek egymással kapcsolatban, mint amilyen, hogy csinos ez a blúz rajtad, vagy hogy melyik butikból való ez a cuki kis szandál. De látva, hogy apját mennyire magába habarította ez az ügyvéd, Liza időnként csak nehezen tudta elfojtani a rosszalló megjegyzéseit. A nő családjogász, mindenkinél jobban ért ahhoz, hogyan kell kiforgatni őt, Lizát, a jövendőbeli örökségéből. És nyilván erre megy ki a játék. S nem elég, hogy ezt tudja, de az apja még kényszeríti is rá, hogy vágjon jó képet az egészhez. Most veszítette el az anyai örökségét, erre veszélybe kerül az apai rész is…

• Ugye, Liza? – apja hangja visszazökkentette a valóságba.
• Bocsi, apu, de nem figyeltem. Mit kérdeztél?
• Azt meséltem Vikinek, hogy amikor kicsi voltál, sokszor jöttünk fel ide szánkózni. És ha nem tévedek, időnként te síelsz is itt.
• Ritkán… – mondta Liza szórakozottan.

Megáltak, hogy gyönyörködjenek a látványban.

• Bevallom, én sem gyakran jártam erre. – csevegett Viki. – A volt férjemmel inkább külföldre jártunk, a kommersz helyekre, Görögország, Egyiptom, Spanyolország… Magyarország valahogy kimaradt.
• Nézd meg ezt a kilátást. Azért ez nagyon szép! – mondta elragadtatva Kolossy.
• Látványról jut eszembe! – szólt közbe Liza. – Akkor ugye az ügyvédi iroda vállalja a képviseletemet Tormássynéval szemben?
• Tudod, Viki, már említettem az ügyet! – mondta gyorsan Bernát. Liza figyelmét nem kerülte el Viktória gyors szemvillanása, aztán a kényszeredett bólintás.
• Igen, persze. De felelevenítenétek, miről is volt szó?

Liza az apjára nézett, de nem volt ideje meghallgatni a választ, mert megszólalt a telefonja.

• Kolossy Liza vagyok!
• Itt Behringer.

Liza odébb ment egy kicsit. Ez fontos hívás.

• Üdvözlöm, Behringer úr! Minek köszönhetem a hívását?
• Üzletember vagyok. Nem szeretek senkit sem váratni, vagy kétségek között tartani. Ezért hívom ma.
• Nem probléma, én is szoktam dolgozni szombaton…
• Akkor tájékoztatom a döntésemről. Az oroszországi pályázattal kapcsolatos megbízást…

Liza vett egy mély lélegzetet.

• Igen?
• … nem az önök cégének adom.
• Megtudhatom az okát?
• Nem. Annyit mondhatok, kaptam a magukénál jobb ajánlatot.
• Ez különös. Nagyjából ismerem a Sales ajánlatát, és az Omnibusiness lehetőségeit is. Egyik sem olyan jó, mint a mienk.
• Nos, az Omnibusiness beadott egy új anyagot. Higgyen nekem, jobb, mint az önöké. Nos, nem érek rá tovább. Üdvözletem!
• Viszonthallásra, Behringer úr!

Liza csapott egy nagyot a levegőbe.

• Rossz hír? – kérdezte az apja. – Mi most beszéltük meg Vikivel, hogy mi lesz a stratégiánk az ügyedben.
• Értem, apuci, köszönöm! – a lány a távolba nézett, ahol a János hegyen az Erzsébet-kilátó emelkedett. – Ne haragudjatok, de most mennem kell! Viszlát! Örültem a túrának!
• De hogy jutsz vissza? – kérdezte Kolossy.
• Hívok egy taxit, ne zavartassátok magatokat! Akkor szia apukám, viszlát, Viki!

Sarkon fordult, és visszafelé indult, a parkoló irányába. Bernát a szíve hölgyére nézett.

• Kettesben maradtunk…
• Ne bántson a dolog, valami üzleti ügy. Szerintem a körülményekhez képest egészen jól sikerült ez a családi piknik… De most… Irány a csúcs! – Viktória a kilátóra mutatott, és elindult a kék körjelzést követve. Kolossy igyekezett utána, miközben megállapította, hogy az ő barátnőjének van a legkívánatosabb popsija az egész Anna-réten.

Adél felébredt. Pár pillanatig csak nézte a plafont, az ismeretlen ablakfüggönyt, az olcsó csillárt. Aztán hirtelen beugrott minden.

Patrik érkezése… Mikor a lány hazaért, a férfi már összepakolt, és kurtán közölte, hogy Adélnak most mennie kell ebből a lakásból. Hívott neki egy taxit, és könyörtelenül figyelte, ahogyan a nő lepakolja a motyóját, és elmegy. Pedig Adél sok dolgot megpróbált, sírt, veszekedett, aztán igyekezett romantikus húrokat pengetni… mindhiába. Éjjel kettőkor nem tudta, hova mehetne. Felhívta hát Kálmánt, aki természetesen boldogan mondott igent. A fiú segített felcipelni a holmikat, csinált egy forró fürdőt a lánynak, valami fürdősóval, amit még a Holt-tengerről hozott, aztán teát főzött, és tapintatosan nem kérdezősködött. Anélkül, hogy erre Adélnak meg kellett volna kérnie, a lánynak a hálószobának használt félszobában, magának pedig kint, a nappaliban, a földön ágyazott meg. Adél nehezen aludt el. Mindig Patrikot látta maga előtt, a férfi arcát, rajta valami olyan eltökélt, kegyetlen kifejezéssel, amit még sohasem tapasztalt. Patrik egy szót sem szólt arról, hol volt, mit csinált, egyszerűen közölte, hogy Adélnak mennie kell, és kész.

Nehezen csak elaludt, és most, amikor felébredt, azon töprengett, hogyan tovább. Nem költözhet be Kálmánhoz. Biztos volt abban, hogy a fiú hagyná addig itt lakni, amíg csak akar, de Adél azt is tudta, hogy a túl közeli együttlét előbb vagy utóbb valami olyanba torkollna, amihez semmi kedvet sem érzett. Viszont annyit nem keresett, hogy lakást béreljen. Az albérlet maradt, egy szoba valahol, de azt meg kell találnia. Addig mindenképpen maradnia kell. Hát, majd vigyáz magára…

Kopogtattak az ajtófélfán. A nappalit és a hálót csak egy keleties mintázatú függöny választotta el egymástól, és Kálmán nyilván meghallotta, hogy mocorog. Na akkor indulhat a jópofizás…

• Gyere csak be! – szólt ki olyan lágyan, amennyire csak telt tőle. Kálmán belépett, a kezében tálcával.
• Itt az ebéd! – mosolygott. – Nem fogod elhinni, mennyi már az idő…
• Mennyi? – kérdezte Adél. Az árnyékból arra következtetett, hogy délután lehet.
• Fél négy. Rengeteget aludtál, több mint tizenkét órát.
• Fárasztó nap volt a tegnapi… – mormolta a lány. Kálmán nem is tudja, mennyire. Előbb Amanda hülyeségei, aztán Patrik… – Figyelj, Kálmán. Mondtam éjjel, hogy el kellett költöznöm otthonról. Hétfőtől albérletet fogok keresni. Amíg nem találok, lakhatok nálad?
• Tovább is! – Kálmán olyan hévvel mondta ezt, hogy Adél azonnal tudta, amint lehet, mennie kell innen.
• Nem akarlak zavarni. Köszönöm, hogy addig lakhatok itt. De amíg nem érzek irántad semmit, addig fel sem merülhet, hogy hosszabb távra berendezkedjek.
• Értem. Hát persze – Kálmán hangjából egyetlen pillanatra szomorúság csendült ki, aztán visszanyerte az önuralmát. – Akkor ebédelünk?

Adél mosolyogva nézett a kínai tésztalevesre, meg a mozzarella capresere, ami gyárilag felszeletelt, csomagolt mozzarella sajtból, és mellé karikázott paradicsomból állt, pesto nélkül. Az ebédet darabokra tört kókuszrúd egészítette ki.

• Ezt te készítetted?
• Neeem, a LeRoyból rendeltem! – vigyorgott a fiú, azzal leült az ágy szélére, és elvett egy szelet sajtot.
• Mondjuk ettől nem fogok meghízni. – nevetett Adél is.
• Te nem is tudnál! Tökéletes az alakod!

A lány arra gondolt, szerencse, hogy a fiú nem látta még ruha nélkül. Azért az alakján bőven lehet javítani.

Mialatt ettek, azon töprengett, mihez kezdjen az Amandától kapott információkkal. Nincs eszköze arra, hogyan ellenőrizhetné, ki mond igazat. Illetve… egy eszköze van. Bele a közepébe, megkérdezi Regényit. Arra gondolt, a férfi nem lehet annyira jó színész, hogy az a csók annak idején, ott a Rózsadombon hamis legyen. Bele fog nézni a szemeibe, és tudni fogja, ki hazudik. Fel is hívja most!

A mobil háromszor is kicsöngött, mire István felvette. A háttérből egy nő perlekedése hallatszott: “Ilyenkor is hívogatnak?! Hétvége van, mondd meg a beosztottaidnak!”

• Hagyj békén! – szólt bele a telefonba Regényi. – Nem te, Adél, elnézést! Mi újság?
• Szervusz, István! Beszélnünk kell!
• Most?
• Nem, inkább személyesen. Fontos új információim vannak a proxytanolról…
• Azt hittem… Na mindegy. Ok, találkozzunk hétfőn. Ha munka után ott vagyok érted, az jó?
• Persze. Várlak. Szia!

Adél letette.

• Proxytanol? – kérdezte Kálmán. – Ebben az ügyben nyomoznak Viktorék is. Megtudtál valami érdekeset? Egy rendőrségi alkalmazottat talán emiatt gyilkoltak meg.
• Nem tudok semmi újat – hűtötte le a lelkesedést a lány. – Csak beszélnem kell Istvánnal, és ez jó csalinak tűnt.
• No várj csak, mi köze van Regényinek a proxytanolhoz?
• Nem tudom… Talán semmi. Segít nekem egy kicsit körüljárni ezt a dolgot.
• Figyelj, Adél, ez nem játék. Egy embert megöltek, Rónaiékat fel akarták robbantani. Ez a proxytanol ügy nagyon veszélyes. Ne bonyolódj bele úgy, hogy nincs profi segítséged.
• Most magadra gondoltál?
• Kire másra? Hagyd, hogy segítsek! Vigyázok rád, nehogy bajod essen!
• Köszi. De Regényivel négyszemközt akarok beszélni. Utána talán tudsz majd segíteni.

• Próbáld újra! – mondta dr. Nagy Zsuzsa türelmetlenül. Rónai fáradtan legyintett, de elindította még egyszer a keresést. A fényképet bűvölték, amit Bogi mobiljával készítettek annak idején Ahmedről. A rendszer azonban nem talált hasonlóságot egyetlen körözött személlyel sem.
• Lehet, hogy valami kisstílű gazember… Megpróbáljam még egyszer a nevét?
• Próbáld… – Zsuzsa intett. Viktor megint előhívta az “alias”-keresőt, és nekiállt, hogy bepötyögtesse az “Ahmed Isken” nevet. Aztán hirtelen abbahagyta.
• Ez hülyének néz minket… – morogta. – Nézd csak! – mondta az ügyésznek. – Régebben imádtam az anagrammákat… Tudod, amikor egy szó betűit összekeverve másik szót kapunk… Ha az Ahmed Isken név beűit összekevered, akkor az jön ki: “hamis neked”. Ha csak az Isken nevet nézzük, akkor pedig az egyszerűen “senki”.
• Hát ez szuper. Akkor már a nevét sem tudjuk. Bár még mindig kiindulhatunk abból, hogy egy németé az autó. Keress rá a német fickó nevére!
• Mi is volt az?
• Gerhard Damienn.
• Ok, de nem hiszem, hogy találunk valamit. Annak idején, amikor a fickónak az a közlekedési ügye volt, valószínűleg kibukott volna a neve, ha körözik.
• Írd csak be! Azóta is adhattak ki körözést!
• Ok. Vedd át légy szíves! – mondta Rónai, mert csöngött a telefonja.
• Rónai.
• Szia! Marcali Kálmán vagyok!
• Fontos? Mert a meló közepén vagyunk…
• Fontos! Visszatért az ügyvéd! Lipót Patrik!
• Micsoda? Nem ölték meg?
• Úgy látszik, nem. Hazajött, kirúgta a barátnőjét a kéglijéből, sőt ma már be is ment dolgozni!
• Most hol van?
• Talán még bent az irodában! Tudjátok, Kolossy és Társa…
• Igen, igen, a cím megvan. Kösz az infót!

Cilike csak azért nem látott csodát, mert hallgatózott. Reggel, amikor Kolossy és Viktória beértek az irodába, Adél azonnal bekopogtatott, és röviden elmondta, hogy Lipót ügyvéd úr Budapesten van. Kolossy faggatni akarta, de a lány őszintén bevallotta, hogy Patrik egyszerűen kirúgta őt a közösen lakott lakásból, és ennél többet nem tud. Cilike mindent hallott, így amikor nem sokkal később nyílt az ajtó, és belépett az iroda elveszettnek hitt társtulajdonosa, nem sikított fel meglepetésében.

Patrik tartózkodva fogadta az üdvözléseket. Arra gondolt, ezek közül az emberek közül egyik sem tett semmit azért, hogy megmentse vagy megkeresse őt. Felidézte azokat a pillanatokat, amikor megbilincselve küszködött a robbantás helyszínén, és megkeményítette magát. “Valamennyien szenvedni fogtok!” – gondolta, mialatt Kolossy odaráncigálta Rábaközyné elé.

“Ez mit keres itt?” – kérdezte magában Patrik, de azonnal választ is kapott.

• Patrik, szeretném bemutatni neked a jegyesemet, dr. Somlai Viktóriát. Csatlakozott az irodánkhoz, ezzel jelentősen erősítve a családjogi vonalat!
• És ezt a változást kivel egyeztetted? – kérdezte élesen a másik. – Nem mondhatom, hogy fényesen meg lehet élni ebből az irodából. És akkor innentől felezés helyett harmadoljunk?
• Ne legyél igazságtalan. Viki behozza az összes ügyfelét…
• Azzal ki leszünk segítve. Nem értem, miért kell a magánéletedet behozni az irodába! Érezzétek jól magatokat otthon!
• Mintha te nem hoztad volna be Adélt. A mennyasszonyodat…
• Csak volt a mennyasszonyom. Ma már semmi közöm sincsen hozzá!
• Bízom abban, hogy ez nem nyomja rá a bélyegét az irodánk munkájára.
• Nem fogja. Ellentétben ennek a nőnek a jelenlétével! Amíg ez itt van, rám ne számíts!
• Nézd, Patrik, ahogyan belépni lehet ebbe az irodába, úgy kilépni sem tilos. Döntés kérdése.
• Na ne mondd! És hogyan osztjuk szét az ügyfeleket? Mindegyiktől megkérdezzük, téged vagy engem akar? Nevetséges!

Patrik beviharzott a szobájába, és bevágta maga után az ajtót. Kolossy összeráncolta a szemöldökét. Viki megfogta a könyökét.

• Hagyd, Bernát! Majd megnyugszik. Ha meg nem, hát kitalálunk valamit.
• Akkor váltunk!
• Nem hagyhatjuk itt az irodát. Igaza van a fiúnak, nehezen menne az ügyfelek megosztása. És pont az hiányzik, hogy az osztozkodás a Kamara etikai bizottsága elé kerüljön. Ha végképp nem megy, találunk valamilyen más megoldást.

Csengettek. Az ajtóban nagydarab, kreolbőrű férfi állt.

• Jó napot kívánok! Rónai Viktor százados vagyok, és dr. Lipót Patrik ügyvéd urat keresem!

Cilike Patrik ajtajára mutatott. Rónai bekopogtatott, aztán hallva, hogy odabent kinyitják az ablakot, sebtében belépett az ajtón. Patrik pont akkor ugrott ki a függőfolyosóra. Rónai utána vetette magát, de nem kellett igyekeznie. Odakint határozott hang szólalt meg:

• Állj! Emelje fel a kezét!

Pár pillanat múlva Nagy Zsuzsa, kezében szolgálati fegyverrel, beterelte a menekülő ügyvédet a szobába.

• Nyugodjon meg! Mi valódiak vagyunk! – mondta Rónai. – Tudunk a törökről, bevittük maga miatt Mihóczkyt is kihallgatásra.
• Miért?
• Mert azt hittük, hogy megölték magát!
• Nem. Mint látják, nem történt ilyesmi.
• De életveszélyben volt, nem?
• Nem tudom, miről beszélnek. Pár napig külföldön voltam, ennyi.
• Senki sem tudott az útjáról. A hozzátartozói azt hitték, meghalt…
• Milyen hozzátartozóim? Anyám vagy apám?
• Nem… A mennyasszonya.
• Nekem olyanom nincsen. Azt hiszem, ez téves riasztás volt.
• Figyeljen ide, Lipót! Nem tudom, mit tervez, de a volt barátnője beszámolt a Tisza melletti futóvadlövésről, sőt az is kiderült már, hogy ugyanaz  a Hummer, amelyik egy évvel ezelőtt egy Marcali Kálmán nevű férfi balesetét okozta, s amelyik magukat Tiszaugon megkergette, Ahmed Isken használatában állt. Ahmed meg akarja magát ölni. Két hete, egy pénteki napon, ő cipelte el. Azóta nem tudta senki, hogy mi van magával. Egyszóval ne nézzen minket hülyének, hanem mondja el, mi történt, mert csak akkor tudjuk megvédeni…
• Megvédem én magam, nyugodjanak meg. Van még valami?
• Igen. Keressük ezt az Ahmedet. Tud róla valamit? Merre lehet, mit csinálhat, hol lakhat?
• Nem tudok semmit – válaszolta Patrik. Na ez véletlenül igaz is volt. – Esetleg abban segíthetek, hogy előszeretettel szervez találkozókat az a fickó a Déryné nevű helyre, Óbudán.
• Ezt tudjuk – mondta Rónai. – Bármi egyéb?

Patrik megrázta a fejét.

• Ha bármit mondani akarna nekünk mégis…
• Akkor szólok. Adjanak egy névjegyet.