Az autó megállt a Lőportár utcában, nem messze az irodaháztól. Két sötét ruhás alak szállt ki, egy alacsony köpcös, meg egy karcsú magas. A magasabb fekete sapkája alól kilógott pár rakoncátlan szőke hajfürt.
– Tanulmányoztam a helyszínt – suttogta az alacsonyabb. – Az őr másfél óránként körbemegy, akkor ott hagyja a földszinti pultját. Amikor elindul, akkor kell bemennünk. Az irodaház ajtaját elvileg az őr nyitja a pultból, de elegendő egy hitelkártya ahhoz, hogy átjussunk rajta. Ezután odabent az őrt követjük, amíg oda nem ér, ahová mi is tartunk. Innentől lesz kábé egy óránk, hogy körülnézzünk.
– Rendben. – válaszolta a másik. – Szerintem egy óra elég lesz.
– Akkor gyerünk!
Odaosontak az üvegajtó közelébe. Mivel bent égett a villany, ezért az őr nem láthatta meg őket a kinti sötétben. Az egyenruhás férfi valamilyen újságot olvasott, és időnként jót mulatott.
– Garfield… – mondta a magasabb árny. – Ez aztán a színvonal!
– Ne gondolja, Liza kisasszony! A sógorom is olvas ilyesmit, pedig már meglett ember.
– Az rendben is van, Mihály. Na de munkaidőben…
– Én azt mondom, örüljünk annak, hogy ilyen laza az őrzés. Sokkal keményebb dolgunk is lehetne!
Liza bólintott. Nem érzett félelmet, csak erős ösztönzést, hogy kiderítse, mi történt az orosz projekttel. Hogyan előzhette meg a Succest az Omnibusiness, szinte a semmiből?
– Gyerünk! – Misi előre lendült. Ezzel szinte egy időben az őr felállt odabent, és elindult a szokásos körútjára.
Pillanatok alatt a bejárati ajtónál teremtek, és a betörő előkapott egy tárgyat, ami leginkább bankkártyára emlékeztetett, azt leszámítva, hogy nyele is volt. Finoman benyúlt vele az üvegajtó két szárnya közé, pontosan a zárnál. Apró kattanás hallatszott, és a bejárat nyitva állt.
Misi és Liza berohantak a hallba. Ez volt az akció legveszélyesebb része, mert ha az őr esetleg elfelejtett valamit, és hirtelen visszatér, akkor nehezen tudják megmagyarázni, mit keresnek itt. De az őr nem jött vissza. Misi mutatta, merre kell menniük, ha mindig a biztonsági ember nyomában akarnak járni.
Az Omnibusiness irodái a második emeleten voltak. Összesen három helyiséget foglaltak el, ebből az egyik a Succes dolgozótermére emlékeztetett, mert a nagyobb területre hozzávetőleg tíz asztalt zsúfoltak be. A középső helyiség volt valamiféle tárgyaló, és a másik szélső a főnök irodája.
“Davie Simon, CEO, Omnibusiness” – ezt hirdette a névtábla. Liza úgy gondolta, amit kesnek, az itt lesz.
– Ne kapcsoljon villany, kisasszony! – figyelmeztette Misi. – Ezeknél a modern facility management rendszereknél lent a portán kontroll lámpa jelzi, ha valahol égve maradt a villany. Remélem, nem minden áramfelvételt jelez a rendszer, mert gondolom, a számítógépet be kell kapcsolni.
– Be bizony! Amit keresünk, az valószínűleg egy PDF fájl lesz, a nyomdakész pályázati anyaggal. Hoztam egy pendrive-ot, arra áttehetjük, ha nem lenne idő végignézni.
– Lesz idő, Liza kisasszony! Van még negyvenhét percünk, mielőtt mennünk kell.
A lány bekapcsolta a számítógépet. Amint felállt a rendszer, jöhetett a következő probléma, mert a gép jelszót kért.
Liza behelyezte a pendrive-ot az USB csatlakozóba, és megnyomott egy gombot. Ennek eredményeként a drive tartalma a számítógépre másolódott, és automatikusan elindult. A lány gyönyörködve nézte, hogy a jelszót kérő ablak lassan betűkkel és számokkal lesz tele, aztán hirtelen lenyomódott az Enter, és a következő pillanatban megjelent az asztal, rajta néhány fájl.
– Ezt hogy csinálta, drága? Nekem is elkelne egy ilyen csudaprogram…
– Az informatikus a cégnél. Persze nem mondtam meg neki, hogy mire kell… Azt hiszi, a barátom gépét töröm fel.
– Az szuper! Na, mit talált?
Lizának nem volt nehéz dolga, mert a számítógépen, az asztal felületen ott virított egy “Behringer_palyazat” című ikon. Egy mozdulat, és a gép megkezdte a másolást. Ezzel párhuzamosan Liza megnyitotta a fájlt.
Még csak az első mondatokat olvasta el, de az arca pirulni kezdett. Ahogyan egyre tovább jutott a anyagban, annál inkább.
– Ez a mi pályázatunk… – sziszegte. – Csak az árak olcsóbbak. De a sarokpontok… Az összekötők… A tervezett kiegészítő elemek… Mind-mind a mi pályázatunk elemei!
– És a kisasszony szerint ez a Behringer vak? Nem látja a hasonlóságot?
– Nem tudom… Meg kell néznem, mi mit küldtünk el!
– Hát nem ellenőrizte, kisasszony?
– Nem… Rábíztam a titkárságra.
– Lehet, hiba volt… No, figyeljen, Liza kisasszony! Indulnunk kell lassan, nehogy meglepjen az őr.
– Még… egy… pillanat… – suttogta Liza, és megnyitotta a levelezőprogramot. Elindult visszafelé az időben a levelek között.
– Menjünk! – noszogatta Misi. – Kezd veszélyes lenni itt!
– Várjon egy percet! Meg kell néznem valamit!
– Le fogunk bukni!
– Jól van… jól van… várjon már egy kicsit, Misike…
Mihály kezdett ideges lenni. Az óráját nézte. Letelt az egy óra, sőt már túl is haladták tíz perccel. Az őr biztosan elindult odalent. Ha lebuknak, ő nem ússza meg. Visszaesőként rá fognak sózni pár év letöltendőt.
– Kisasszony… könyörgöm… menjünk!
– Ez az! – köpte a szót Liza. Egy mailt nézett, ami Benedektől érkezett. A levél melléklete az “orosz_palyazat” címet viselte. – Ez a mi anyagunk! Valaki átküldte az Omnibusiness-nek… De ki lehet ez a Benedek? Várjunk csak!
– Késő! – nyögte Misi. Hallották, ahogyan a lift csendül egyet. Az őr megérkezett az emeletre.
– Gyorsan! – Liza lezárta a levelezőprogramot, és a kikapcsolás gombra bökött. A számítógép abban a pillanatban kapcsolt ki, amikor csördült a kulcs a zárban, és az őr benyitott az ajtón.
A biztonsági ember körbevilágított. Valami nem stimmelt neki ebben a szobában, de nem tudta megfogalmazni, micsoda. Ezért az érzékeire hagyatkozott. Hirtelen rájött, mi a baja. Ebben a szobában túl meleg van, a többihez képest. A légkondi fali kapcsolótáblájához lépett, és lentebb vette a hőmérsékletet. Ha visszaér a helyére, beírja a naplóba, és a gondnok holnap megnézi, mi lehet a probléma.
Aogyan az őr bezárta maga mögött az ajtót, megelevenedett a szoba. Misi az asztal alól bújt elő, Liza pedig az ajtó mögül.
– Menjünk? – kérdezte a lány.
– Szó sem lehet róla! Ha végig az őr mögött haladunk, utána érünk le a portához, tehát észrevesz minket. Most meg kell várnunk,hogy ismét elinduljon. Azaz van egy óránk.
– Annál jobb! Legalább még tudok nézelődni! – bólintott Liza, és ismét bekapcsolta a gépet.
Bő egy órával később a két sötét árny visszatért az autóhoz. Liza úgy érezte, okosabb lett. Kétség nem fér hozzá, hogy az Omnibusiness ellopta az ő anyagukat, és prezentálta Behringer felé, mint saját szellemi terméket. A kérdés az, hogyan lehet ezt bizonyítani. A kiegészítő anyagokkal, mellékletekkel? Nem biztos, hogy sikerül, mert úgy tűnik, mindent megkaptak a besúgótól. Akkor?
– Van még valami ötleted? – Zsuzsa kétségbeesett képet vágott. Idegesítette, hogy nem jut egyről a kettőre ezzel az üggyel, pedig egy rendőrségi munkatárs az áldozat. Hogy nem öngyilkosság vagy baleset volt, azt már régen tudta, hiszen őt és Rónait is meg akarták ölni. De hogy minden egyes nyom zsákutcába vezessen, ez több a soknál.
– A török fényképe nem vezetett eredményre. A gyógyszerrablásos ügy szintén nem. Semmit sem tudtunk meg a Kolossy iroda kirablásával kapcsolatos aktából sem. A fiatalabb ügyvéd egyáltalán nem segítőkész. Talán ráállhatnánk, hátha…
– Felejtsd el. Nem hiszem, hogy van értelme.
– Kétszer akarták megölni…
– Egyszer biztosan. A második esetre semmi bizonyíték sincsen. De nem kér védelmet, ez arra utal, hogy a dolog valamilyen módon megoldódott.
– Tulajdonképpen erre utal az is, hogy ellenünk sem követtek el több merényletet.
– Igen! Akkor és ott lehetett valami, ami miatt veszélyeseknek tűntünk. De nagyon úgy látszik, olyan messze vagyunk a megoldástól, hogy nem érdemes ránk áldozni még egy merényletet…
– Érdekes koncepció, de van benne valami. Ez azonban két dolgot is jelent. – Rónai a változatosság kedvéért bekapott egy sárgarépa golyót, és rágcsálni kezdte. – Egyrész, ahogy mondod, messze lehetünk a megoldástól. Másrészt viszont azt is, hogy figyelnek minket, különben honnan tudhatnák, mik az eredményeink?
– Követnek?
– Nem tudom. Nem vettem észre, szóval ha ez a helyzet, akkor profik. Te nem rögzíted valahol a nyomozás eseményeit?
– Dehogynem. Hivatalosan persze nem, de van egy Google fiókom, ott a dokumentumok közé minden nap bejegyzem, mi történt. Ellenkező esetben hogyan írok majd jelentést?
– A főnököd hogy bírja? Azt mondtad, nagyon szeretett volna rábeszélni az öngyilkossági verzióra.
– Igen, Jozef tényleg azt akarta, hogy abba az irányba induljak el. De amikor elmondtam neki, hogy meg akartak ölni minket, megváltozott a véleménye. Szabadkezet kaptam. – Zsuzsa vágott egy fintort. Rónai elvigyorodott, és előkapta a mobilját. A nő pózolt neki egy kicsit, amíg a férfi készített pár fotót.
– Had nézzem, milyenek lettek! – kérte el a telefont Zsuzsa. Nem engedett ki olyan képet, amelyiken nem nézett ki száz százalékosan. Nekilátott lapozgatni a fényképek között, aztán hirtelen felkiáltott. Rónai azonnal kivette a kezéből a mobilt, és döbbenten nézett a képre, amelyik egy kampóról lelógó hulláról készült. Ebben a pillanatban beugrott neki. Amikor Fonyódon megtalálták a megkínzott testet, ő készített róla pár fotót!
– Nézzük csak… – mondta, és bekapcsolta a számítógépét. Elindította a kliensprogramot, és átmásolta a képeket a PC-re. Sok készült Zsuzsáról, de öt a meggyilkoltat ábrázolta. – Nézd csak! Ezen egészen tisztán látszik az arca!
– A torinói lepelre emlékeztet… – suttogta az ügyész, és megborzongott.
– Engem nem – mondta érzéketlenül Rónai. – Viszont elég jó a kép és a felbontás is ahhoz, hogy megpróbálkozzunk az arcfelismerővel a Robotzsaruban.
– Végül is… De nem félsz attól, hogy ha belépünk a rendszerbe, akkor akik figyelnek, megint látni fogják, milyen irányba haladunk?
– Én azt szeretném, ha egyre durvább merényletekkel próbálkoznának!
– Hát, én nem…
– Ok, persze féltelek. Nem akarom, hogy neked bajod essen…
– Figyelj ide, Rónai! – Zsuzsa beleült a férfi ölébe lovaglóülésben, és közvetlen közelről nézett az arcába. – Nekem nem nagyon jöttek be eddig a szívügyeim. Egyetem után összejöttem egy szemétládával, és el kellett hagynom, mert már úgy volt, hogy rámegyek a kapcsolatra. Aztán befutott néhány egyéjszakás kaland, de mindegyik csak futó témázgatásnak bizonyult. Te vagy az első, akivel jól megértem magam. Bunkó vagy bizonyos szempontból, de nekem ez kell. És nemcsak az ágyban vagy jó, de szerintem a melóban is megértjük egymást. Nem akarom, hogy vége legyen. Persze ha megcsalsz…
– Dehogy csallak! – Viktor két kezével átfogta a nő derekát, magához húzta, és megcsókolta. – Hogy leültess miatta pár napra?
– Azt hiszed, annyival megúsznád? – nevetett Zsuzsa. – Kicsinálnálak! El nem tudod képzelni…
Nem tudta folytatni, mert a másik elhalmozta csókjaival. Ezért nem elemezte tovább, mi lenne ha, hanem engedte elcsábítani magát.
Néhány órával később bent ültek a rendőrségen, és azt várták, hogy lefusson a keresés. A feladat teljesítését mutató zöld csík már 90% felett járt, amikor hirtelen pittyenéssel kidobta a gép az eredményt.
“Peter, Lovaczky. Magyar szlovák kettős állampolgár. Nyilvántartásba vétel oka: közveszélyokozás. Büntetési tétel: megrovás. Ügyirat száma: ……..”
– Nekem ismerős ez a név… – tűnődött Viktor. – Valahol már hallottam. De hol?
Zsuzsa megrántotta a vállát. Neki nem tűnt ismerősnek a név. Az viszont látszott, hogy megint zsákutcába jutottak.
– Szerezd be azt a közveszélyokozós aktát, szerintem. – javasolta Rónai. – Én meg alávetem magam valami agyserkentőnek, hogy beugorjon, hol hallottam már ezt a nevet.
– Úgy látom, ezt az iratot digitalizálták. Az elektronikus aláírásommal le tudom kérni ide is.
AKTA - az online ügyvédes történet 