AKTA 36.

Öt napja tartott a rendszerkarbantartás a Maximum Success Ltd.-nél. Öt napja próbált rájönni az informatikus, hogy melyik gépről irányítják az adatlopást, és arra is, hogy milyen anyagokat továbbítottak a konkurenciának. Úgy tűnt, a cél minden esetben ugyanaz a Békesi Benedek az Omnibusiness-nél.

Liza egyre idegesebb lett. Nemcsak a kihagyott munkaidő miatt, hiszen a munkaügyis szerint nem küldhette az embereket fizetés nélküli szabadságra, amikor ő nem tudott munkát adni nekik, pontosabban nem tudta biztosítani a munkához szükséges körülményeket. Inkább attól állt fel az összes hajszála, hogy az orosz pályázaton kívül a német, a horvát, sőt a hongkongi anyagok is kijutottak.

  • Valaki ezért felelni fog! – őrjöngött, és az informatikus, látva tajtékzó főnökét, még jobban igyekezett, de voltak olyan objektív akadályok, amelyek miatt nem haladhatott gyorsabban. Minden egyes gépet át kellett módszesen vizsgálnia, ellenőrizni az adatáramlást, feltételezve, hogy a főnöki gépen megy át a legtöbb információ.

Mára talán majdnem felgöngyölítette a fonalat. Már nem kell sok, hogy kiderüljön, ki tartja a végét a kezében.

Liza ott sétált fel és alá a munkateremben. Ő sem tudott dolgozni, egyrész, mert a saját gépe is fertőzött volt, másrészt, mert az informatikus lekapcsolta az internetet. Arra gondolt ugyanis, hogy ha elkezdi piszkálni a kialakított kalózhálózatot, az valószínűleg vészjelzést küld egy kinti gépre. Talán arra, amelyik mögött az egész adatrablás kidolgozója ül…

Liza megpróbált mobilról internetezni, de még az iPhone képernyője is kicsinek bizonyult az igényeihez, és kifejezetten idegesítette, hogy vagy bolhányi betűket kellett néznie, vagy a képernyőt mozgatni ide-oda, hogy olvasni tudjon. Mégsem adta fel, mert a fejébe vette, hogy kideríti, ki az a Békesi Benedek. Kezdte az Omnibusiness honlapjával. Semmiféle információt sem talált, pedig elég részletes szervezeti ábrát raktak ki, nevekkel, elérhetőségekkel. Azután beütötte a nevet. Semmi. Persze gondolhatta volna, hiszen az internet a lehető legtágabb teret adja a névtelenségnek. Fent lehet valaki akár ezer honlapon, chat-en, a Facebook-on, fórumokon is úgy, hogy a neve nem jelenik meg. De hogyan lehet megtalálni valakit, aki azt nem akarja?

Liza elővette az apjától örökölt logikáját. Tegyük fel, hogy azért kapja ezeket a leveleket Békesi Benedek, mert ő tervelte ki, és valósította meg ezt a rendszert. Akkor ez a fickó egy cracker vagy hacker, nyilván attól függően, hogy hova pozícionálja saját magát a szoftveres kalózkodás területén. Ha ismert név a szakmában, akkor az ilyen jellegű fórumokon, honlapokon biztosan fent lesz. De ehhez kevés ez a mobil!

  • Figyeljen ide, Gyula, hazaugrom a tabletemért! Hol tart?
  • Azt hiszem, mire visszaér, kisasszony, tudni fogjuk, melyik az uralkodó gép.
  • Rendben. Várjon meg!
  • Természetesen, Liza kisasszony!
  • Még valamit, Gyula… Ha ennek vége, a tényleg áldozatos és hűséges munkájáért egy havi prémiumot kap.

Az informatikus arcán örömteli mosoly futott át.

  • Köszönöm, kisasszony, de nem ezért csinálom…
  • Tudom. Pontosan ez az, ami miatt így döntöttem! Akkor várjon meg!

Gyula bólintott, megtörölte a homlokát, és folytatta a munkát.

Liza valóban hazament, de visszafelé felcsengetett az apjához is. A Pünkösd hétfő esősre és helyenként hűvösre sikerült, akkor is éppen esett, amikor megállt, az új építésű lakópark előtt, ahol Kolossy Bernát lakott.

Az apja nyitott ajtót. Liza gyorsan felmérte, hogy mind ő, mind Viki, aki a fürdőszoba felől került elő, puha, fehér fürdőköpenyt viselnek.

  • Oh, megzavartam valamit? Nem szeretném, ha emiatt nem lenne kistesóm!
  • Igen remek érzéked van a szurkálódáshoz, kislányom. Ezt biztosan nem tőlem örökölted…
  • De mást se fogok, ha felturbózod magad, és összejön egy pici Kolossy… – morogta Liza. Hangosan azonban inkább ezt mondta: – Ne haragudj, apukám, de meg kell kérdeznem valamit. Nagyon fontos, a munkámmal kapcsolatos.
  • Persze, mondd csak!
  • Felfedeztem, hogy a konkurencia ellopta több fontos projektünk teljes anyagát. Valószínűleg belső segítséggel feltörték a rendszerünket, és mailben elküldték maguknak az információkat. Mit tudok tenni?
  • Ha bizonyítható, akkor az bűncselekmény. Tegyél feljelentést!
  • Ezt már végiggondoltam. A nyomozáshoz le kellene foglalniuk valamennyi gépünket, és akkor hogyan dolgozunk?
  • Bizonyíték mindenképpen kell… – szólt közbe Viktória. – Akár büntető, akár polgári ügyet akarsz indítani.

Liza ránézett a nőre, és egy pillanatig arra gondolt, mi a fenéért szól bele a Kolossyak dolgába. De erőt vett magán, és igyekezett bájosan bólogatni.

  • Értem. Bizonyítékunk valószínűleg lesz. Az informatikusom ezen dolgozik.
  • Ha nem akarod a büntetőeljárást, akkor indíts kártérítési pert. Igazolnod kell a keletkezett kárt, gondolom, ez a megbízás értéke, amit nem nyertetek el.
  • De hogyan igazolom, hogy mi nyertünk volna?

Viki homlokán felhő futott át. Liza elégedetten elmosolyodott. Ez a nő egyáltalán nem okos…

  • Hát onnan… – folytatta Viki. – Hogy a ti anyagotokkal nyert más. Ha más se nyert, akkor nincs károd, nem?

A Kolossy lány elgondolkodott. Annak ellenére, hogy az apja ügyvéd, most arra a következtetésre jutott, hogy ezt a problémát jogi úton nem tudja megoldani. De akkor hogyan?

Egy terv körvonalazódott a fejében.

  • Köszönöm a tanácsadást! Sokat segítettetek!
  • Szívesen, kislányom! Szólj, ha segítségre van szükséged!
  • Te leszel az első, apuci! Na mentem! További jó… – vágott egy fintort, olyan ellenállhatatlanul, hogy Viki nevetni kezdett.
  • Szia, Liza! Nem lenne kedved egyszer eljönni velem egy bevásárlásra? Végig portyázhatnánk a Váci utcát, vagy az Andrássy utat… Közben egy kis kávézás, némi pletyó…
  • Ez tényleg jól hangzik! – állapította meg a szőke lány. – Rád csörizek holnap, ok?
  • Ok!

Az informatikus bent ült Liza szobájában, és az utolsó teszteket futtatta le a gépen.

  • Azt hiszem, megvan a madárkánk.
  • Ez remek! És ki az?
  • Nem fog örülni, kisasszony…
  • Mindegy, mondja. Ez fontos. Ki kell vágni a gennyes sebet, mert tovább fertőz!
  • Radácsi Edit.

Egy pillanatra megfordult Liza körül a világ. Edit, a közvetlen munkatársa, bizonyos kérdésekben a bizalmasa, akivel lényegében azóta dolgozik együtt, mióta a Succeshez került.

  • Biztos benne? Edit a személyi asszisztensem.
  • Ez sajnos biztos, Liza kisasszony. Nézze meg ezt az ábrát. Feltérképeztem minden egyes számítógépet, a rajtuk keresztülfutó adatmennyiséget, az internethasználatot. Egyértelműen ez az egyetlen olyan gép, amin valamennyi olyan adat átfutott, amit azután elküldtek ennek a Benedeknek.
  • Értem, Gyula…. Rendben van. Jó munkát végzett, de még nem fejezhetjük be. Két további teendőnk van. Az egyik, megtudni, ki ez a Békesi Benedek. A másik majd ezután következik. Ma szünnap van. Optimális az idő arra, hogy bent maradjunk még, és folytassuk.

Gyula jó választásnak bizonyult. Pár perc alatt több olyan fórumra jutottak be, ahol hackerek és crackerek beszélgettek egymással, tanácsokat adtak, és dicsekedtek a különféle teljesítményeikkel. Liza jó érzékkel nem kérdezte meg, honnan ismeri ezeket a helyeket Gyula, megelégedett a dolog hasznainak élvezetével.

  • Most kivetjük a hálót… – mondta az informatikus, és több fórumra is beírta ugyanazt a szöveget, ami szerint szeretné a koleszban átvenni az irányítást valamennyi hálózatba kötött gép felett, és tud-e valaki erre valamilyen szoftvert.

Szerencséjük volt. Még csak a negyedik fórumra írták be a szöveget, amikor az elsőn jelentkezett egy fazon, aki SmashEgg-nek nevezte magát. Azt írta, nemrégiben egy másik fórumon olvasott ilyenről. Meg is adta a linket.

A linken Peace Ben mesélt arról, hogy akár harminc gépet is zombivá lehet tenni egyetlen hálózaton belül, a kliensprogram lehetővé teszi, hogy bármelyik gépen tevékenykedjen a hacker, vagy hogy egyszerűen ellenőrizze, milyen tevékenység folyt az adott PC-n. Elégedetten előadta azt is, hogy a program arra is lehetőséget ad, hogy a hálózaton belül senki se vegye észre, hogy a hacker a hálózat része, hanem úgy tűnik, mintha egy külső támadás érné a rendszert. Így akkor sem érnek semmit, ha megszüntetik az internet elérést, hiszen a belső gépen keresztül ugyanúgy fennmarad a hatalom.

  • Ez olyan, mintha a mi rendszerünkről írták volna! – mondta Gyula. Liza összeráncolt homlokkal nézte a tablet képernyőjét, aztán egyszerre felkiáltott:
  • Peace Ben! Peace egyenlő béke! Ez maga Békesi Benedek lesz!
  • Igaz… – ámult el az informatikus.
– Gyerünk, keressünk rá a Peace Ben névre!
Kár volt. Olyan vastag bűnlajstromot találtak, ami egy átlagos felhasználót alaposan megrémíthetett. Honlap feltörések, összehangolt támadások zombi gépekkel különféle rossz, vagy rossznak hitt ügyek szerverei ellen, adattörlések, adatlopások… s mindezeket Peace Ben nem hogy elhallgatta volna, de dicsekedett velük, abban a biztos tudatban, hogy senki sem tudja, ki is ő valójában.
– Akkor most már tudjuk, kivel állunk szemben, Gyula. Képesnek érzi magát arra, hogy felkvegye a harcot ez ellen a fickó ellen?
– Persze! Viszket a tenyerem, hogy elkapjam a grabancát! Tulajdonképpen elkaptuk… látjuk, mit csinált…
– De a rendszert meg tudja tisztítani?
– Minden gépet újra kell telepíteni, a szerverrel együtt. A szerveren új IP-cím kiosztást kell végezni, minden gépnek fix címet adunk, a külsős IP címet is megváltoztatjuk… Kb. két napos meló. A rendszert egyébként nem tudják kívülről megfertőzni, ezért azt kell tenniük, ha ismét próbálkozni akarnak, amit most is, azaz egy benti ember kell, aki feltelepíti a kliensprogramot. Csakhogy minden egyes gépre nyomkövetőt teszek, és írok egy programot, ami kiszűri, ha a megengedett szoftvereken kívül bármi mást futtatnak az adott gépen. Azt hiszem, ezzel már védve leszünk…
– Várjon egy kicsit, Gyula. Védve leszünk, de az összes fontosabb pályázati anyagunk ott lapul az ellenségnél. Én nem értek a számítástechnikához, de úgy gondolom, valami mással kellene próbálkoznunk…
– Mire gondol, kisasszony?
– Valami olyanra, amitől végleg elmegy a kedvük a lopástól…
Liza elmondta az ötletét. Az informatikus először hülledezve nézett, aztán lassan mosolyogni kezdett. Ez tényleg ördögi terv, és ha egy kis szerencséjük van, működni is fog…

– Akarsz lőni íjjal? – a férfi kérdése gyerekesen hangzott, és Adél nem tudta megállni, hogy ne üsse le a labdát.

– Nehezen hiszem el időnként, hogy te vagy az idősebb… Már agyilag! Dehogy akarok lőni. De ha te akarsz, hát csináld!

A Várban sétáltak az Országos Széchényi Könyvtár felé. Regényi bólintott, és közelebb ment a nyilazóhelyhez. Pont egy olasz volt soron, pergő nyelvvel magyarázta a barátnőjének, mit hogyan kell, aztán célzott és lőtt. Még a céltáblát sem találta el.

– Pancser… – suttogta István Adél felé, és titokban a talján felé mutatott. – Majd figyelj meg engem!

Odalépett a szolgálatkész fickóhoz, aki az íjazást irányította. Kapott egy íjat, három nyílvesszőt, célzott, és lőtt. Eltalálta a céltáblát. Másodszorra majdnem, harmadszorra pedig telibe találta a tábla közepét. Az olasz sportszerűen megtapsolta, mialatt Regényi szerény félmosollyal visszaadta az íjat.

– Hol tanultál meg így lőni? – kérdezte Adél.

– Egy ideig dolgoztam az amerikai Special Force-nak. Ez egy különleges kommandós egység, Indokínában, Dél-Amerikában, Afganisztánban vetettek be minket, ha valakinek segítségre volt szüksége. Ott aztán mindennel meg kellett tanulni lőni, még a kanállal is!

– Kanállal? – Adél egy pillanatra meghökkent, aztán látva Regényi nevető arcát, rájött, hogy ez csak vicc. – Ja, hát kanállal én is jól lövök… Akkor onnan ismered az ezredest?

– Kit? Ja, az ezredest? Mondhatjuk, hogy igen. Alapjaiban az ezredes csapata is egy Special Force, csak nem amerikai.

– Hanem?

Regényi hallgatott. Talán rájött, hogy túl sokat mondott. Aztán gyorsan témát váltott.

– Akármilyen jó az ezredes csapata, nem tudják megvédeni Lipót doktort, ha nem hagyja! És az a fickó, akit a mintadarabért küldött… Igazi terroristának tűnt!

Adélnak hirtelen támadt egy ötlete.

– Magas, kopaszra nyírt, barna bőrű férfi? Eléggé közönséges arcfelépítéssel. Egyenes szemöldök, vastag orr és száj? Törve beszél magyarul?
– Igen, ez az a fickó. Ismered?
– Az azért túlzás. De láttam párszor az irodában. Ez Ahmed.
– Oh, Ahmed személyesen? Akkor ezek szerint egy követ fúj Lipót doktor és a török?
– Ezt nem hinném. Saját szememmel láttam, és amúgy te is, hogy meg akart ölni minket Tiszaugon.
– Bocsáss meg, drágám, de ennek nem nagyon van értelme.
– Annak se, hogy drágámnak nevezz! Maradjunk az Adélnál.
– Figyelj ide! Valami nyomot kellene találnunk, amiből kiderül, miben mesterkedik Lipót doktor. Nem ésszerű, amit tesz, és nem is biztonságos. Ujjat húzni ezekkel…
– Kikkel? – csapott le a mondatra a lány. – Te tudod, kikről van szó?
– Nos… az ezredessel beszélgettünk, és felmerült néhány név… Az egyik a Felkelő Nap. Nem hallottál még róluk?
– Nem. Kik ezek?
– Egy terrorszervezet. Bár az ezredes szerint nem nagyon lehet annak nevezni azokat, akik nem akarnak terrorcselekményt végrehajtani…
– Na, ez nekem zavaros. Kezdd előről!
– Jól van, jól van. Nem tudom, hallottál-e a jövőre várható napkitörésről?
– Valami rémlik, de nem sok.
– A legutóbb az 1800-as évek végefelé történt meg, hogy olyan erős napkitörés érte el a Földet, hogy az északi fényt még a Karib-tengeri térségben is látni lehetett, és az alaszkai aranyásók hajnali egykor nekiláttak reggelizni, mert azt hitték, megvirradt. Akkor jelentős mennyiségű távíróvezeték ment tönkre, talán egy-két távírdászt is agyon csapott a keletkezett túláram, de nagyjából ennyivel el is vonult az elektromos vihar. Ma nem lenne ennyire egyszerű a dolog. A mai emberiség léte lényegében az elektromos áramon alapszik. Ha ez az energiaforrás megszűnik, vagy problémák keletkeznek az elektromos rendszerekben, akkor repülőgépek zuhanhatnak le, kórházakban állhatnak le az életmentő gépek, megszűnik a GPS szolgáltatás, akadozni fog a mobilhálózat, és még ezernyi probléma jelentkezik.
– Értem… de mi köze ehhez a Felkelő Napnak?
– Egyszerű. Ők készülnek erre a kataklizmára. Gondold csak el: semmit sem kell tenned a gyűlölt kapitalista rendszerek ellen, mert egyszer csak jön a Nap, és igazságot tesz…
– De ezt megakadályozhatja a proxytanol…
– Ha tényleg működik, akkor igen… bár az az igazság, hogy a labor eddig nem erősítette meg, hogy a proxytanol valóban védelmet nyújtana az elektromos berendezéseknek az elektromágneses viharral szemben.
– Értem! A Felkelő Nap biztosra szeretne menni. Meg akarja akadályozni a proxytanol ipari felhasználását, ha kell, akkor eltakarítva minden tanút az útból.
– Szerintem és az ezredes szerint igen.
– De több gondom is van a sztorival. Egyrészt, a törököt Mihóczky mutatta be Patriknak. Akkor Mihóczky is benne van a Felkelő Napban?
– Ezt nem tudjuk. Eddig nincs arra utaló jel, hogy benne lenne. Lehetséges, hogy a török szempontjából Mihóczky csak elterelő hadművelet.
– A másik gondom, hogy ha mindez igaz, és tegyük fel, ezt Patrik is tudja, akkor miért üzletel velük?
– Na ezt kellene kideríteni. Meg kell kérjelek arra, hogy nézz körül egy kicsit nála…
– Én? Az ki van csukva! Nem vagyok kém, nem tudok behatolni a lakásába vagy a számítógépébe.
– De te ismered a kódjait…
– Ha meg nem változtatta őket azon nyomban, ahogyan kidobott a lakásából…
– Tudjuk, ez is benne van a pakliban…
– Tudjuk??? Te előre készültél erre? Az egész találka csak arra szolgált, hogy engem rávegyél a titkosügynöki szerepre?
– Nem, félreérted…
– Ide figyelj, Regényi István! Velem sem te, sem más nem játszadozhat!
– Én nem játszadozom! Nekem komolyak a szándékaim!
– Komolyak? Beadtad a válópert?
A férfi lehajtotta a fejét. Ez a beszélgetés nem úgy alakult, ahogyan eltervezte.
– Nem adtad be. Akkor miről beszélsz?
– Ha beadom… akkor az enyém leszel?
Adél megállt, és a férfi szemébe nézett.
– Ki tudja? – mondta kacéran. – De akkor látni fogom, hogy a szándékaid tényleg komolyak, és ez nálam is nyilván nyomni fog a latban.
– Ok. Értem. Ez hívják dupla vagy semminek.
– Hívd, ahogyan akarod. Megmondtam. Nős férfivel nem kezdek. Semmit.
– Még annyit sem, hogy bejössz velünk Lipót lakásába, és elindítod a gépét?
– Jól van. Elindítom, ha nem változtatta meg a kódokat.
– Rendben, remek lány vagy!
Adél bizonytalanul bólintott. Már megint nem tudta, az egész beszélgetés célja csak annyi volt, hogy őt rávegyék erre az őrültségre, vagy Regényi udvarolt is közben neki.
Cilike komoran rakosgatta az iratokat. Amit meg lehetett menteni, azt visszatette az aktába, amit nem, azokról listát készített. Ha készen lesz, minden egyes menthetetlen irat mellé oda fogja írni, hogy honnan lehet beszerezni újra.
Nem fért a fejébe ez a kávés történet. Száz százalékosan biztos volt abban, hogy nem öntötte be a kávéját a szekrénybe. Abban is biztos volt, hogy nem is hagyta a bögrét a fiókok fölött. Ha így történt, akkor ez valamiféle provokáció lehetett, egy kísérlet arra, hogy őt bemószerolják. A gond az, hogy ez az Adél is azt hiszi, hogy ő volt, és nyilván ezt fogja tovább mondani az ügyvédeknek is. Cui prodest? Mégis, kinek állt ez érdekében? Cilike nem gondolta, hogy Adél ennyire utálná, bár a kérdésre a kézenfekvő válasz az ügyvédjelölt lány. Az ügyvédeket automatikusan kihagyta. Azok nem ereszkednek le az ő szintjükre, még a nő sem. Rövid töprengés után Adél nevét elvetette. A lány olyan öszinte csodálkozással és felháborodással támadt rá, amit Cilike szerint nem lehetett tettetni. Akkor maradt a takarítónő, aki minden hétfőn bejött, felnyalta az irodát, esetleg, ha jó napja volt, letörölgette az asztalokat és ablakokat is, de odáig sohasem jutott, hogy a csillárokat portalanítsa. Igen, Cilike egyre jobban gyanakodott Erzsire, a takarítónőre.
Bizonyítékot kellene szereznie! Ám ő maga is tudta, hogy ez nem lehetséges. Hacsak a nő maga el nem mondja, mit tett.
A titkárnő elhatározta, hogy következő hétfőn még a szokásosnál is korábban jön be, és szembesíti a gyanúval Erzsikét. Aztán majd csak lesz valami. Az motoszkált benne, ha nem sikerül megtalálni az igazi tettest, akkor neki mennie kell ebből az irodából. Senki sem alkalmaz szívesen olyan munkaerőt, aki megsemmisíti az iratokat kávéval.
Éppen újabb iratot vésett fel a veszteséglistára, amikor megrezdült a telefonja. SMS! A banktól érkezett, és tájékoztatta őt egy nyolcmilliós bejövő utalásról. Feladó a tévétársaság.
Cilike majdnem ugrott egyet örömében. Nyolc misi! Már ezzel az összeggel is kezdhet valamit, de ha jönne még egyszer ennyi, akkor azzal bizonyosan! Akkor a feje sem fájna attól, hogy esetleg itt kell hagyni az irodát.
A nagy örömben el is felejtkezett arról, hogy még egy kellemetlen beszélgetés előtt áll. Pedig ha Iván rájön, hogy eltérítette az utalásokat, valószínűleg zabos lesz. Igaz, ő vissza tud vágni azzal, hogy Iván elfelejtett szólni erről a pénzről. Pedig Cilike szinte minden találkozásuk alkalmával adott neki lehetőséget arra, hogy kitálaljon. Rendszeresen panaszkodott arra, hogy ez a smucig televízió igénybe veszi a szolgáltatásukat, de mégsem hajlandó fizetni érte. Iván bólogatott, és a nővel együtt szidta a tévét. Miközben eltett már vagy tizenhat milliót. Cilike igyekezett nem a párja fejére borítani az asztalt. Maga sem értette, hogyan sikerül tűrtőztetnie magát. Talán a média rutin tette, ami egyre inkább kialakult benne. S valójában Iván sem igazán figyelte barátnője lelkének minden rezdülését, különben biztosan rájött volna már, hogy valami nincs rendben.
Kolossy Bernát lépett ki az irodája ajtaján. Komor tekintettel nézte, mit csinál a titkárnő, aztán megszólalt.
– Cilike, kérem, keresse meg a Gutberger aktát.
– Gutberger? – a név nem tűnt ismerősnek.
– Igen, nem hallotta jól? – Bernát maga is megbánta, amint kimondta ezeket a szavakat. De aztán úgy gondolta, a legkevesebb, amit a nő megérdemelhet, az egy kis szigor. Adél részletesen beszámolt már a kávés kalandról, és Kolossy azt hitte, nem jól hall. Soha nem feltételezett volna ilyesmit a vöröshajú munkaerőről. – Ez Viktória ügye!
– Bocsánat, ügyvéd úr, valóban! Ezért nem emlékeztem rá!
– Maga is tudja, hogy Viktória teljes jogú tagja az irodánknak. Itt dolgozik már egy ideje. Miért nem tartja nyilván az ő ügyeit?
– De, de, nyilvántartom… mindig beírom őket az iratnyilvántartó rendszerbe.
– Akkor kérem az aktát. Most.
– Igen! – Cilike otthagyta a kávés Waterloot, és átrobogott a kétajtós szekrényhez, amelyikbe ideiglenesen Somlai ügyvédnő ügyeit pakolta. Mialatt ott keresgélt, egyetlen pillanatra átvillant rajta, hogyan lehetséges, hogy kizárólag Kolossy ügyvéd úr aktáit érte a vész. Pedig eddig Lipót ügyvéd úr dossziéit is ebben az iratszekrényben tárolták. De a listakészítés közben fel sem tűnt neki, hogy eddig kizárólag Kolossy aktákkal találkozott. Valószínűleg véletlen… gondolta, és el is felejtette azonnal ezeket a dolgokat, amikor megtalálta a Gutberger aktát.
– Tessék parancsolni! – kopogtatott be a szobába. Kolossy és Viktória egymás mellett ültek azon a kényelmes, kétszemélyes szófán, amelyiket a nő hozott magával a régebbi irodájából. Fogták egymás kezét, de ezt leszámítva most nem az érzelmeké volt a főszerep, mert egy hagyatéki ügyet vitattak meg.
– Hozhatok egy kávét? – kérdezte készségesen Cilike, de a két ügyvéd szemvillanásából azonnal rájött, hogy hibát követett el. Valószínűleg soha többé nem emlegetheti a feketét ezek között a falak között.
Kiódalgott a szobából, és visszatért a romok eltakarításához. Szinte örült, amikor megszólalt a mobilja. Iván kereste.
– Szia, Picikém! – köszöntötte negédesen a férfi. – Lenne egy kis probléma, amiben segíthetnél… elvégre te egy ügyvédi irodában dolgozol…
– Mondd csak, te bonviván! – nyalt vissza Cilike.
– Nem tudod, ki küldhetett az irodátokból a nevemben hamis meghatalmazást a televízióba? Nagyon nagy kárt okozott ezzel…
– Mire hatalmazott fel az a meghatalmazás?
– Hát képviseletre, cicám!
– És mit tettek vele?
– Hmm… hát módosították a szerződést. Hátrányosan.
– Milyen szerződést? Hogyan módosították?
– Milyen szerződést, arany mókusom? Hát a te szerződésedet, amit én, a menedzsered kötöttem.
– És hogyan módosították?
– Az előre meghatározott letéti számla helyett megadtak valami pénzforgalmi számlát… ezzel felborították a teljes rendszert…
– Hogy mi? Milyen letéti számla…?
– A megállapodás szerint műsoronként kapunk nyolcmillió forintot… ha az adott héten a műsor elért egy bizonyos nézettséget. Ezért a tévé egy letéti számlára utalja át az összeget, és amikor megérkezik nekik a nézettségi mutató, akkor szabadítják fel…
– És mi történt?
– Ezt a rendszert felborította valaki… mivel letéti számla helyett egy pénzforgalmi számlát jelölt meg, így a szerződés záradéka lépett életbe. Eszerint amennyiben a nézettséghez kötött, műsoronkénti nyolcmillió nem megfelelő, akkor megadható egy pénzforgalmi bankszámla száma is, de ebben az esetben egyszeri, megismételhetetlen nyolcmilliót utalnak a teljes sorozat megbízási díjaként…
– És…
– És ma, amikor beszóltam a tévéhez, hogy megtudjam, milyenek az első műsor nézettségi adatai, akkor kiderült, hogy ugyan a nézettségi adatok jók, sőt nagyon jók, de ez nálunk már nem játszik, mert áttértünk a második, a záradék szerinti fizetési módra. Szóval? Nem tudod, mi történhetett?
– Nem… – Cilike úgy érezte, azonnal összeomlik. Iván nem csapta be. Ő maga csapta be saját magát. – Nem lehet még visszacsinálni? Mondjuk meg a tévének, hogy hamisítás történt!
– Biztosan ezt akarod? Annak garantált feljelentés a vége. Amúgy elmondták, hogy tegnap elutalták a pénzt, és megadták a bankszámlát is, hogy hová. Én ismerem azt a bankszámlát…
– Bocsáss meg, Iván!
– Ez nem olyan egyszerű, Cecília… – kattant a vonal. Iván letette.
Cilike pedig sírva borult az iratszekrényre.

Hozzászólás