“Tessék parancsolni, Kolossy ügyvédi iroda!”
“Engedjen fel. Kolossyhoz jöttem!”
“Kit jelenthetek be?”
“Engedjen be, maga szipirtyó!”
Erzsike annyira meglepődött az erőszakos hangvételen, hogy megnyomta a kapunyitó gombot. Kisvártatva valaki kivágta az ajtót, és berobbant az irodába. Odabent vadul körülnézett.
– Hol van Kolossy?! Hol az a gazfickó?!
– Gazfickó? – Erzsike már az első munkanapján komoly krízishelyzettel kellett, hogy szembenézzen. – Tudja maga, hogy kiről beszél?!
– Tudom! Minimum egy csaló! De feljelentem, kiperelem belőle a fogtömését is!
A zajra Kolossy is kilépett a szobájából. Egy pillanatra megmerevedett, aztán erőt vett magán.
– Vlasics úr!
– Hová tette a végrendeletet?! Lefizették?
– Na de kérem!
– Ne tagadjon! Pontosan tudom, mi történt! Az a szemérmetlen nőszemély rávette, hogy tüntesse el a nagynéném végrendeletét, igaz?
– Dehogyis! Ebből egy szó sem igaz!
– Aha. És mire véljem, hogy tegnap felhívott egy ismeretlen telefonáló, és elmondta, hogy a maguk irodájában nincs meg a végrendelet, mert megsemmisítették. A telefonáló azt is elmondta, hogy ezért jelentős összeget remélhetnek Kéki Laurától, az unokahúgomtól.
– Ez minden alapot nélkülöző állítás! – Kolossy alig kapott levegőt a felháborodástól. Közben kilépett a szobából Viktória is. Adél az egész jelenetet az asztala mögül nézte, és szóhoz sem tudott jutni.
Viktória rátette a kezét Bernát karjára. Ezzel átvette a szót is.
– Megtudhatnánk, hogy mit akar?
– Maga kicsoda, hölgyem?
– Somlai Viktória vagyok, ennek az irodának a társtulajdonosa!
Adél elfintorodott. Ha ezt Patrik hallaná… Vlasicsot sem hatotta meg a közlés.
– Akkor maga is felel azért, ami történt!
– Elmondaná, pontosan miről van szó?
– A nagynéném, Temesi Roxána itt készíttette el a végrendeletét. Ez a fickó írta meg neki, és vállalta, hogy megőrzi, ahogyan azt kell. Pontosan tudtam, mi történt, mert Roxy néni imádott engem, és elmesélt mindent. Sajnos a néni nemrégiben elhunyt… – Vlasics tartott némi szünetet, és Adél nem tudta megállni, hogy el ne húzza a száját, kis idő alatt immár másodszor. Micsoda pojáca ez az alak!
– Szóval, Roxy néni meghalt. Felkavart a dolog, hiszen világéletemben úgy tekintettem a nénire, mint a második édesanyámra. De másik oldalról nyugodt voltam, mivel tudtam, a végrendelet rendben van. Aztán az imént kaptam egy névtelen telefonhívást. Az illető azt állította, hogy a végrendeletet megsemmisítették Kéki Laura megbízásából.
– Ki az a Kéki Laura? – kotnyeleskedett bele a történetbe Erzsike.
– Az unokahúgom, Roxy néni lánya. Gyűlölte a nénit. Pontosan tudta, hogy nem fog kapni semmit, gondolom, Roxyka a pofájába vágta többször is. Csak annyi volt a dolga, hogy kiderítse, kinél helyezte letétbe a testamentumot, aztán le kellett fizetnie valakit.
– De itt nem történt szándékos rongálás… – Erzsike megint beleszólt. Viktória elhatározta, ha ez a tyúk még egyszer kinyitja a csicsergőjét, akkor a próbaideje erre a mai napra terjedt, és mehet, amerre akar. Gyorsan átvette a szót.
– Ahogyan a kolléganő mondja… – vasvilla tekintettel nézett rá Erzsikére, aki ártatlanul mosolygott, és Viki szerint fogalma sem volt arról, milyen veszélyben van. – Itt nem történt szándékos rongálás. Az irodánkba betörtek, és feltörték a páncélszekrényünket. A biztonsági rendszernek köszönhetően minden, ami a páncélszekrényben volt, megsemmisült. Érdeklik a rendőrségi jegyzőkönyvek?
A bejelentés mindenkit meglepett a szobában. Kolossy eltátotta a száját, aztán bezárta, megint kinyitotta, mintha mondani akarna valamit. Adél se köpni, se nyelni nem tudott ennek a nyilvánvaló hazugságnak a hallatán. Illetve… csak a számukra volt nyilvánvaló, hiszen Vlasics nem tudhatta, hogy a végrendeletet még a környékén sem tárolták a páncélszekrénynek.
A hoppon maradt örökös nem tudott mit mondani. Aztán visszatért a szava.
– Nekem is van ügyvédem. Meg fogja vizsgálni a papírokat, amikkel igazolják magukat. És ha hazudtak… nemcsak fizetni, de ülni is fognak!
Vlasics felemelte az állát, és kimenetelt az irodából.
Kolossy csak most tudott megszólalni.
– Hát ez… ez meg mi volt?
– Ne haragudj, hogy kihúztalak abból a bizonyosból… – válaszolta bűbájos mosollyal Viktória. – Milyen egyéb magyarázattal álltál volna elő?
– Ezt megbeszéljük odabent. – válaszolta Bernát, és bement az irodájába. Viki követte.
– Szóval, mi volt ez?
– Te is hallottad, Bernát. Válaszolnunk kellett, és az ügyfél megkapta a választ.
– De… de hazudtál, az iroda összes alkalmazottja előtt.
– Az iroda a tét. Te is pontosan tudod. Nem lökhetjük oda ebek harmincadjára, különösen, hogy nem tehetünk arról, ami történt.
– Cilike tetteiért is én vagyok a felelős, ezt értsd meg! Ez a munkáltató felelőssége harmadik személyek felé.
– Ja, igen. Te tönkreteszed magad és az irodát, aztán behajtod azon a nincstelenen? Vagy mire gondolsz?
– Arra, hogy az embernek vállalnia kell a tettei következményeit!
– Igen? És ez a Cilike vállalta? Vagy te akarod magadra venni az egész emberiség bűneit? Nézd, Bernát, azt hiszem, ez meddő vita. Csak azt szeretném, ha megértenéd, hogy ezt érted és magamért tettem – odalépett Kolossy elé, és meg akarta csókolni, de a férfi elhúzódott. – Remélem, egyszer megérted. – Várt, de Bernát nem nézett rá. Viki lehajtotta a fejét, aztán kisietett a szobából.
Edit mosolyogva bökött a válasz gombra a Skype-on. Benedek kereste, és a lány szerint az utóbbi időben olyan jól mentek az ügyeik, hogy a férfi csak egy dolog miatt keresheti. Eljött az ideje, hogy beszéljenek a közös jövőjükről.
– Mi van veletek, te hülye lotyó?!
Edit nem egészen ilyen üdvözlésre várt.
– Mi… Mi történt veled, Ben?
– Mi a lócsücsköt küldözgettek nekünk, most már vagy egy hete?
– Mire gondolsz, szerelmem?
– Arra a trágyára például, amit tegnap kaptunk! Majdnem kidobott vele a nagyfőnök!
– A bolgár projekt? De hiszen az…
– Az egy nagy nulla! Mi a manó van veletek?
– Az nem lehet! Én magam ellenőriztem! Legalább olyan profira sikerült, mint az orosz anyag a múltkor.
– Én is azt hittem… Aztán a főnök felvilágosított. Megmutatta a logikai bukásokat, a logisztikai és szervezési hibákat, amin megbukna az egész terv…
– Ez valami tévedés lesz! A legjobbat hoztuk ki, ami a helyi viszonyok ismeretében lehetséges! Mondj példákat, hogy ellenőrizzem!
– Hát jó. Például a Grigorjev Szállítmányozás. Három hónapja csődbe mentek.
– Tudom! Ezért választottuk a Sztojko Transzfert.
– Nem, nem! Az anyagban Grigorjevék szerepelnek!
– Az nem lehet…
– Vagy a termék vasúti szállítása. Ti Mihajlovo felé terelnétek a szállítást, miközben Burgaszba sokkal jobb irány Sumenen keresztül.
– Ez nem lehet igaz! Határozottan emlékszem rá, hogy a pályázatunkban Sumen szerepelt!
– Nem lehet, hogy valami B változatot küldtél el nekem?
– Ellenőrzöm! – Edit megnyitotta a levelezését, és megkereste a levelet, amit Benedeknek küldött. A mellékletben pontosan azok az adatok szerepeltek, amikre a lány emlékezett. – Ezt nem értem… Itt van előttem az anyag. Pontosan azt küldtem el, amire emlékeztem.
– Ne mondd már… Most olvasom… Grigorjev és Mihajlovo!
A beszélgetésbe hirtelen becsengetett valaki. Mind Edit, mind Ben képernyőjén megjelent Liza skypeos ikonja, és azt jelezte, hogy be akar szállni a csevejbe.
– Üdv a hölgynek és az úrnak! – mondta Liza csevegő stílusban. – Ugye nem zavarok? Ha jól sejtem, éppen a bolgár projekt rejtelmeit igyekeznek megfejteni. Talán segíthetek…
– Liza? Te tudtad? – Edit hangja elcsuklott.
– Tudtam, persze. És megtettem az elővigyázatossági intézkedéseimet is. Az utóbbi hétben minden beszélgetéseteket rögzítettük. Ezek, és persze a mai eszmecsere alapján egyértelmű, hogy az Omnibusiness lopja az adatainkat, és sajátjaként feltüntetve azokat, komoly anyag kárt okoz számunkra. Ez kártérítési és büntetőjogi kategória. Hozzá kell tennem, hogy elirányítottuk Edit kimenő mailjeit. Ő elküld valamit, amit én csekkolok, és egy módosított változatot küldök tovább. Ja, és ez a kedves Ben annyira megbízik az Edittől érkező levelekben, hogy eszébe sem jutott megvizsgálni azokat kártevő szempontból. Pedig a bolgár projektben volt egy görög faló, hogy stílusos legyek. Megemlíteném azt is, hogy egyetlen gombnyomás választ el attól, hogy az Omnibusiness teljes szerveroldali adatállománya végleges defregmentálásra, vagy mire kerüljön, beleértve az adatokba az összes bejött és kiment emailt, és persze minden dokumentációt is. Ha megnyomom ezt a gombot, az Omnibusiness visszasüllyed a kőkorba.
– És mit akar? – kérdezte rekedten Ben. Ő azzal is tisztában volt, hogy a történtek a cracker karrierjét is kettétörhetik, ha kiderülnek.
– Átküldök egy nyilatkozatot, amiben az Omnibusiness minden olyan ügyfélnek, akinél a mi anyagunkkal nyert, őszintén feltárja a történteket, beismeri, hogy az anyag, amit leadott, valójában a Success szellemi terméke. Kezdetnek ennyi elég. A szerverük addig veszélyben forog, amíg meg nem érkeznek a visszajelzések az ügyfelektől, hogy az Omnibusiness visszalépése miatt a Successt választották.
– Ez zsarolás!
– Tényleg? És amit maguk tettek, az mi? Vegye már észre, én nem kérem a maguk ügyfeleit, csupán azokat, akiknek a pályázatok alapján nálunk kellene lenniük. Ja, Edit, te ki vagy rúgva. Azt hiszem, rendkívül méltányosan bánok veled, mivel le is csukathatnálak a drágalátos barátoddal együtt. Minden esetre azt javaslom, amíg a büntethetősége nem évül el azoknak a dolgoknak, amikről hang- és képfelvételeink vannak, messziről kerüljétek el a Success házatáját. Érthetően beszéltem?
Edit csak bólintani tudott. Ben megőrizte hidegvérét.
– Ok. De mi a biztosíték arra, hogy miután elküldjük a nyilatkozatot az ügyfeleknek, maguk nem semmisítik meg mégis az adatainkat?
– Semmi, csak a szavam.
– Az pedig nem sok! – Editnek végre megjött a hangja. Tudta, hogy nagyobbat már nem veszíthet, így nem fogta vissza magát. – Hiszen te loptad el Tormássy Bernitől a céget is! Becstelen vagy!
– Sajnálom, ha így gondolod. Amúgy nem igaz. Tormássy személyesen bízta rám a Successt a halálos ágyán.
– Lehet, hogy te így emlékszel, de mások meg máshogy!
– Befejezted, Edit? Én bíztam benned, magam mellé emeltelek poros kis albániai ügyintézőből, erre te hátba szúrtál. Nem kérdezem, miért, nem is érdekel. Csak annyit akarok, hogy tűnj el az irodából végleg! Átküldtem a nyilatkozatot. Még a mai nap legyen ott az összes címen, természetesen belinkelve minket is.
Liza kilépett a vonalból, Edit pedig észrevette, hogy két biztonsági őr közeledik az asztalához. Nem álmodott hát az imént. Nekiállt, hogy összepakolja a holmiját, mialatt azon gondolkodott, hol csúszhatott hiba a számításába.
A szerkesztő ezen a napon a szokásosnál is idegesebbnek látszott. Már a felvétel elején összeveszett a világosítóval, a sminkesekkel és a gyártásvezető asszisztensével. Aztán a soron következő elmebetegeket sem kímélte. A pasit, aki óriáskígyóval mosta a hátát, földbe döngölte a megjegyzéseivel, a másik fickót, aki léggömböket fújt fel a hasában, haza akarta küldeni, míg a nőt, aki a fülével mozgatott marionett figurákat, egyszerűen levegőnek nézte. Cilike is megkapta a magáét. Nem felelt meg, ahogyan megszólalt, a szerkesztő szerint nem olvasta a forgatókönyvet (ezt Cilike erőteljesen cáfolta), és amikor megpróbált valami spontán szöveggel előjönni, akkor a szerkesztő idegrohamot kapott.
Csak a forgatás végén derült ki, mi volt a feszültség igazi oka. A producer összehívta a stábot, és elköszönt mindenkitől.
– Gyerekek, ez ennyi volt. A tévének nincs pénze a folytatáshoz. Tudjuk, hogy a reklámbevételből nemigen részesültek, hiszen ki lett volna olyan marha, hogy a fix összegű kontraktust köti meg…
Cilike nyelt egyet. Ő ismert olyan marhát, aki pontosan ezt tette. A producer folytatta.
– Néhány emberrel továbbra is együtt dolgozunk, még ha nem is ezen a csatornán. Viszont búcsúznunk kell pár társunktól…
Cilike nem csodálkozott, amikor felhangzott a Tormai Cecil név. Ezen a művésznéven vett részt a produkcióban, végig azt tettetve, hogy ő valójában egy transzvesztita.
– Miért? – kérdezte csendesen. A producer ránézett.
– Nem szeretjük a csalókat. Valaki felhívott, és elmesélte, hogy maga nem transzvesztita, hanem igazi nő. Ezzel odalett a nimbusza. Nem kockáztathatjuk, hogy elterjedjen, és azon csámcsogjon a média, hogy az orrunknál fogva vezetett minket, hiszen mi minden műsorban hangsúlyoztuk a … hmm… különlegességét. De kinek kell egy nő, aki nőnek álcázza magát?
Cilike megértette. Ez nyilván Iván bosszúja volt. Még egy csapás azok után, hogy nem találkoztak már egy ideje, és Cilike nem léphetett fel a kávézóban sem.
Amint kilépett a televízió épületéből, azonnal Ivánt hívta. Meglepetésére a volt kedvese fel is vette.
– Ivan von Marcos!
– Cilike vagyok… – rebegte bele a telefonba a nő.
– Micsoda? Ki?
– Cilike.
– Ja! Na jó, hagyj békén! Azok után, hogy nem bíztál bennem, és elpaccoltad a remek kis lehetőséget is, mit akarsz még tőlem?
– A tévénél azt mondták…
– Mit?!
– Azt, hogy valaki befújta náluk, hogy én nő vagyok, és nem transzvesztita.
– És? Mi közöm nekem ehhez?
– Nem te voltál?!
– Én? Szóval megint sértegetni akarsz? Tudod, nem is bánom, hogy végeztünk egymással! Már kétszer mutattad ki, hogy semmiféle bizalmad sincsen irántam. Bizalom nélkül pedig nincsen párkapcsolat!
– Bocsáss meg, Iván!
– Megbocsátani? Keresztény vagyok, Cilike, megbocsátok. De közöttünk vége mindennek. Ne hívj többet, ne gyere a kávézóba, ne írj és ne küldj smst sem.
– Megértettem, Iván – Cilike az önbecsülése utolsó maradékaival letette a telefont.
Aztán őrlődött egy darabig, mert amire készült, azt nem nagyon akarta bevenni a gyomra. Ám arra gondolt, hiába van nyolcmilliója a bankban, az a pénz lassan el fog menni az élelmezésére, ruházkodására és egyebekre, ha nem tesz semmit azért, hogy újabb bevételekhez jusson. S ennek jelenleg egyetlen módját ismerte. Ismét bepötyögött egy számot.
– Jó estét, ügyvéd úr!
– Jó estét, Cilike! – válaszolta Patrik, aki tudta, hogy ez a hívás előbb vagy utóbb befut. – Gondolkodott azon, amiről a múltkor beszéltünk?
– Igen. És igazság szerint pontosan azért hívom.
– Nocsak.
– Azt hiszem, ügyvéd úr, hogy komoly méltánytalanság történt velem a Kolossy ügyvédi irodánál.
– Én is azt hiszem, Cilike!
– Ha az ügyvéd úr segítene nekem, akkor talán megcsíphetnénk Kolossy ügyvéd urat és a drágalátos barátnőjét is.
– Tudja, Cilike, a véleményem az, hogy az igazság a maga oldalán áll. Szívesen segítek. Persze csak óvatosan, hiszen maga is tudja, hogy az irodának én is a tagja vagyok. Segítek, de ez nem derülhet ki.
– Természetesen, ügyvéd úr! Mikor kezdjük el az ügyet?
– Hol van most, hölgyem? Én nem szeretek semmit sem halogatni.
– Idehaza vagyok, nem messze a Westendtől.
– Nagyszerű! Akkor találkozzunk a Costa Coffee-ban egy óra múlva. Nagyon finom a kávéjuk, és nem az a nyugatról majmolt hely, mint a másik, bent a plázában.
– Ott leszek!
Cilike most először érezte, hogy a kezébe vette az ügyei irányítását. Kirúgták az irodából? Ezt megemlegetik!
Adél kinyitotta az utcai kaput, és besétált az udvarra. Már a postaládáktól látta, hogy valaki ül a kicsi lépcsőn, ami a lakása ajtajához vezetett. Fiatal lány volt, talán még egyetemista, hosszú, barna hajjal. Ez meg mit akarhat?
– Ne haragudj! – szólította meg a lány. – Bicskei Barbara vagyok. Te laksz ebben a lakásban?
– Igen. Miért érdekes ez? – kérdezte Adél.
– Tudom, talán különösen hangzik, de én is jelentkeztem erre a lakásra, csak te megelőztél. A jogon tanulok… nem kell mondanom, mennyi anyagi áldozattal jár ez, ráadásul ki tudja, megtérül-e az életben valaha?
Adél bólogatott. Az utóbbi időben, különösen, mióta Somlai ügyvédnő is az iroda tagja lett, gyakran feltette magának azt a kérdést, hogy megéri-e.
– És miben segíthetek? – kérdezte, kissé türelmetlenül.
– Add ki nekem a lakás egy részét! Fizetem a bérleti díj és a rezsi felét.
– Fura ötlet. Nem találsz máshol albérletet?
– De… de igen. Csak olyat nem, aminek ilyen méltányos a bérleti díja, és alacsony a rezsije. Ráadásul szemben van az egyetemmel, ez egyszerűen bódító.
– Hát nem tudom, engem nem bódít. Igaz, nem vagyok egyetemista. Szóval… társbérlő akarsz lenni?
Barbara bólintott.
– A rezsi fele az enyém, és a bérleti díjé is. Ha nem akarod, nem is kell tudnia a tulajdonosnak, lehetsz te továbbra is a bérlő…
– Rendben! – Adél úgy gondolta, nem esik le a karikagyűrű az ujjáról, ha van egy társbérlője.
– Szuper! Tudtam, hogy számíthatok rád! Ha nem haragszol, szólok apámnak, költöztessen ide hozzád.
– Szólj csak!
Barbara mosolyogva nézett Adélra. Mostantól kezdve együtt fognak lakni. Olyan lesz, mint egy házasság…
Liza dühösen a szemetesbe dobta a felbontott levelet. Tormássyné követeléseit tartalmazta, ügyvédi irat formájában. Természetesen elsődlegesen a céget akarták, de másodlagosan megelégedtek olyan sok pénzzel, amit Liza még sohasem látott egyben. A lány keserűen mosolygott. Alig kormányozza ki a hajót az egyik viharból, máris a nyakán van a másik. A Succes csillaga felfelé ívelt, az Omnibusiness szinte minden volt ügyfele Lizáékat választotta. Még az orosz projekt is visszajött, Behringer maga hívta a lányt, hogy elmondja, megváltoztatta a döntését.
Hát persze, hogy most akarják elvenni tőle a céget, amikor az kezd egyre sikeresebb lenni!
A levélben az állt, Tormássyné tanúkkal tudja igazolni, hogy férje a halálos ágyán rá hagyta a céget, nem pedig Lizára. A körülmények szerencsétlen összjátéka volt csupán, hogy a tulajdonhoz vezető szavakat Liza hallotta meg, és nem Bernadett, a volt feleség.
Tormássy Berni egyébként békülékeny hangnemet ütött meg, azt javasolta, hogy Liza továbbra is maradjon a CEO, azaz a vezér, és még némi daemon share-t is felajánlott. Ez olyan részedesést jelentett, amit sehol sem jegyeznek be, de Lizának mégis érdeke, hogy a cég jól működjön, mert a nyereség egy része az övé.
Liza ezzel a nagylelkű ajánlattal sem tudott mást kezdeni, csak annyit, hogy nemet mond rá. Neki nem kell daemons share. Neki a cég kell!
Valami még zavarta a lányt. Egy darabig nem esett le neki, hogy mi, mert nem látott a dühtől. Aztán, amikor lehiggadt, és hideg fejjel elolvasta ismét az iratot, ismerősnek tűntek egyes szófordulatok, a szóhasználat és egyebek. Aztán hirtelen megvilágosodott benne minden.
A levelet Patrik írta!
AKTA - az online ügyvédes történet 