Ezen a szombaton a rendőrkapitányságon csak az tartózkodott, akinek feltétlenül muszáj volt. A hőmérő több mint harminc fokot mutatott, és az épület szívta magába a meleget. A kapitány szobáján és a laboron kívül nemigen volt légkondícionáló berendezés sehol, így dőlt a víz Rónairól is, aki megpróbálta összerakni a kirakó darabjait. Régen abbahagyta volna talán, ha nincs mellette Nagy Zsuzsa, aki egy forrónadrágban és ujjatlan izompólóban csinált még forróbb hangulatot a férfi képzeletében.

– A fegyvert nem körözik. Sőt, nagyon úgy néz ki  hogy ez egy olyan speciális vadászpuska, amire adtak ki engedélyt… – Zsuzsa szerette gyorsan rögzíteni az alapvető tényeket, hogy később már ne legyenek felesleges körök.

– Az nagyon szomorú! Tehát nem sok marad a tarsolyunkban.

– Hát nem…

– De van egy hivatalos személy elleni erőszakunk…

– Arra se végy mérget. Azt fogja mondani, hogy a sötétben csak egy támadó árnyat látott, és mindössze védte magát. Igazából semmi sincs a kezünkben.

– Kálmán szerint a szervizben az egyik szerelő felismerte!

– És? Bizonyítja bármi, hogy ő vezetett, akár akkor, amikor ezt a Kálmánt legázolta, akár a tiszaugi kalandban? Vagy hogy köze van Lipót doktor elrablásához?

– Ja, ha egyáltalán elrabolták. Ki kellene már verni abból is az igazat!

– Te mindig csak verekednél, mackó… – Zsuzsa végigsimította a férfi arcát. – De abban igazad van, hogy ki kellene hallgatni megint most, hogy a törököt elkaptuk.

– Tényleg, mi a helyzet a kórházban?

– Odaszólok. – Zsuzsa kivette a farzsebéből a mobilját, ezzel újabb okot adva Viktornak az erotikus képzetekre. Kikeste a számot, és elindította a hívást.

– Halló! Doktor Nagy Zsuzsa vagyok, Fővárosi Nyomozó Főügyészség! Mi a helyzet a fogollyal? – rövid ideig hallgatta, amit a nővér válaszol, aztán közbeszólt. – Az őrök a helyükön vannak? … Rendben, köszönöm! – azzal kattintott, és a mobilt visszatette a farzsebébe.

– Na, mi a helyzet?

– Két műtéten van túl a fickó, most alszik. Találtál valamit, macika?

– Nem, pedig átnézem az összes jelentést. Viszont egyre inkább úgy érzem, meg kellene nézni azt a terepet, ahová lőni akart a madarunk. Lezárattad a területet?

– Persze. Ne nézz amatőrnek, mucikám! – nevezett Zsuzsa. – Amúgy is unom már itt a banánt, nem fog ártani egy kis friss levegő.

– Akkor gyerünk! De most én vezetek. Mióta együtt vagyunk, kezdem elfelejteni, hogy hol van a kormánykerék! – célzott arra Rónai, hogy rendszeresen Zsuzsa követeli ki magának a vezető szerepet.

– Ok, csak ne morogj. Mehetünk?

---

A kórházban csend honolt. A fehér falakra vidám fényeket varázsolt a napsütés. A második emelet bejárati ajtaját félig kitámasztották egy újságpapírból hajtogatott ékkel, hogy a levegő bejárja az egész szintet, mert bentebb, ahol a sebesült őrizetes feküdt, az ablakokat nem lehetett kinyitni. A folyosó üresen tátongott, és egyetlen kivétellel minden kórterem ajtaját kinyitották. A zárt teremben helyezték el a ma másodszor műtött lövöldöző fickót. Elvileg egy rendőrnek kellett volna ülnie az ajtaja előtt, de a sebészeti beavatkozás után, amikor bizonyára eszméletlenül hevert a fogoly, ez nyilván felesleges volt.

Halvány nesz szűrődött ki bentről, leginkább nyöszörgésnek tűnt. Hiába, a legerősebb fickóknak is lehetnek gyenge pontjaik.

A többi szoba nyitva állt, de egyikben sem tartózkodott senki. A kórházban lezárták a második szintet, és kiköltöztettek minden beteget, hogy a rendőrség nyugodtan rendezkedni tudjon a sebesült körül.

A folyosó elején, a nővérszobában már volt egy kis élet. A nővér éppen most tette le a telefont, amin az imént Nagy Zsuzsa hívta. Ebben a pillanatban elkezdett hangosan pityegni az őrizetes szobájának vészjelzője. A nővér tett egy bizonytalan mozdulatot az ajtó felé, aztán nem mozdult. Ránézett a férfira, aki a szekrény mellett állt, a kezében rendőrségnél rendszeresített PA63-assal. Az lassan nemet intett a fejével.

– Nincs baja semmi. – mondta rekedt hangon. – Csak segítséget próbál hívni. Maga, nővér, most szépen bead magának altató. Én mutat, melyik.

A nő remegő kézzel tette, amit a bűnöző parancsolt. El nem tudta képzelni, hogy a műtét után nem sokkal hogyan lehetett annyi ereje a fogvatartottnak, hogy elbánjon az őrrel.

Ahogyan a nővéren erőt vett az álmosság, Ahmed gyengéden lefektette a készenléti szoba pamlagára. Biztosan sok éjszakán szunyókál itt a nő egyébként is. Aztán fogta az injekciót, pár köbcenti altatót felszívott, és visszaballagott a kórteremhez, ahol a leütött és alaposan megkötözött őrt hagyta. Nem foglalkozott a nyöszörgéssel, hanem beadta ennek is a szert, aztán ellenőrizte saját magán a kötést. Bólintott, mint aki rendben talált mindent, aztán kisétált az épületből. A kórház hatalmas területen feküdt, nem esett a töröknek nehezére, hogy találjon egy olyan kerítés szakaszt, amit senki sem láthatott. Kényelmesen átmászott a kerítésen, felnézett az égre, ahonnan még mindig ezerrel sütött a Nap, azzal elindult, hogy a legközelebbi rejtekhelyén felszerelkezzen, kicsit pihenjen, és kitalálja, hogyan lépjen tovább.

---

A kis lakás leginkább egy felrobbantott ruhásszekrényre emlékeztetett. Mindenütt fehérneműk, pólók, blúzok, szoknyák, rövid és hosszú nacik, bizsuk, övek, cipők… Adél elszédült, ahogyan körbenézett. Neki akkor sem volt ennyi holmija, amikor elköltözött az anyjáéktól, pedig akkor nem simán egyetemre ment, hanem saját, külön életet kezdett. Barbara viszont saját bevallása szerint csupán az egyetemi időszakra rendezkedett be.

Adél egyelőre nem tudta megfejteni, miért akaszkodott rá ez az egyetemista. Kiadó lakás nyilván lett volna a közelben több is (maga Adél is tudott egyről a Kecskeméti utca 5-ben), igaz ennyire közel az egyetemhez valóban csak ez volt, na de az uszkve két perc eltérés a távolságban nem lehetett szempont. Bár ki tudja. Ahogyan Adél figyelte ezt a lányt, úgy vette észre, hogy a másik bármit megtenne a kényelemért és a komfortért. A kicsi zuhanyzót valóságos Karib-tengeri forrássá változtatta a sok virágfüzérrel, illatosítóval, és – Adél azt hitte, rosszul hall – a mesterséges vízcsobogtatóval, amit a lány nagybátyja rákötött a villanykapcsolóra. Barbara bácsikája egyébként is műszaki zseni lehetett, mert ezer apró kütyüt dobott szét a lakásban, amik mind-mind a kényelmet szolgálták, pl. tapsra működő villanykapcsolót, időzíthető kávéfőzőt, fénnyel jelző kihangosítót mindegyikük mobiljához (bár Adél szabadkozott, de Barbara ragaszkodott hozzá, hogy elfogadja, s el kellett ismerni, valóban komfortosabb lett, hogy a lehalkított telefon hívását diszkrét égősor jelezte), és egy sor egyéb technikai újítást. Adél kis túlzással egy űrhajóba képzelhette magát.

Persze most nem, mivel jelenleg inkább érezte magát mosodásnak.

– Muszáj ennyire szétpakolni mindent? – kérdezte olyan finoman, mint amilyen finom a Barbara anyja által sütött képviselőfánk volt az imént.

– Tudod, nekem először rendetlenséget kell csinálnom ahhoz, hogy utána rend legyen nálam. A módszerem, hogy mindent ki középre, és újra struktúrálom az egész rendszert… De ha zavar, most bedobálok mindent a szekrényembe, és majd megoldom, ha nem vagy itthon… – Barbara hangjából ki lehetett érezni némi szelíd könyörgést, hogy ugye nem kéred ezt tőlem?

– Ugyan, csináld csak nyugodtan tovább. Amúgy is várok valakit, és megyek el.

Barbara arca felragyogott.

– Köszi, rendes csaj vagy!

– Igyekszem… – mormolta Adél. Felvillant a mobilján a kis kütyü. Hívása van.

– Halló!

– Szia, István vagyok!

– Szia! Bejössz pár percre? Bemutatom a lakótársamat.

– Lakótárs? Remélem, nem egy férfi…

– Hagyd a hülye vicceidet. Gyere inkább be, kapsz egy kávét!

– Jól hangzik, de az a gond, az Egyetem térnél vasárnap sem egyszerű a parkolás…

– Nem érdekel, bejössz és kész!

Regényi kifogásai alaptalannak bizonyultak, ezt az is mutatta, hogy alig két perccel később megszólalt a kapucsengő. Adél a rádióhullámokkal működő távirányítóval nyitott kaput és ajtót is. Mire nem jó ez a technika! Ugyanezzel a távirányítóval elindította a kávéfőzőt. Kapszulát már eleve tettek bele, így anélkül, hogy Adélnak le kellett volna jönnie a galériáról, Istvánt automatikusan nyíló ajtó és finom kávéillat fogadta.

– Micsoda technika! – álmélkodott a férfi, ahogyan belépett, és felmérte a terepet. A konyhából előpenderült Barbara is, akit szemmel láthatóan nem zavart, hogy egy idegen férfi nézegetheti a bugyijait, és első szavaival megsemmisítő csapást mért Regényire.

– Csókolom! – mondta kislányos bájjal.

– Szia… Azt hiszem, annyival idősebb vagyok, hogy javasolhatok olyasmit, hogy tegeződjünk… – motyogta Regényi.

– Hány éves tetszik lenni? – folytatta az ártatlan gyilkolást Barbara.

– Hmmm…. Ötvenöt.

– Pont mint a nagypapi! – örvendezett az egyetemista.

Adél jól mulatott magába a jeleneten. Úgy döntött, most már kimenekíti a pasit.

– Bicskei Barbara. Regényi István. Akkor megismerkedtetek…

– Meg… – bólintott savanyúan a férfi.

– Barbi a lakótársam lesz. Képzeld, ő is ezt a kis lakást nézte ki magának, csak én beszéltem előbb a tulajdonossal. De azt hiszem, nekem is jobb, ha nem egyedül lakom itt…

– Bizonyára… Bár van olyan szempont is, ami ez ellen szól…

Adél értette, mire gondol a férfi. Hát nem. Amíg Regényi nem válik el a feleségétől, addig itt nem lesz dugibugi.

– Én nem ismerek ilyen szempontot – mondta határozottan, letörve ezzel a férfi elképzeléseit. – És nem ismerek olyan finom képviselőfánkot sem, mint amilyet Barbi anyukája küldött! Kóstold meg, ott van a konyhában! Ja, és tölts magadnak kávét is!

– Köszi szépen! – Regényi igyekezett előadni a lazát, ha már az előbb lenagypapizták. Ennek eredményeként kiöntötte a kávét, és a tetejébe leejtette a fánk legfinomabb részét, a kikevert, habos krémet. Ezután idétlenül próbálta feltörölni a tócsát egy konyharuhával.

– Hé! A blúzom! – kiáltott fel Barbara. Ettől Regényi még idegesebbé vált, szerencsétlen arccal meredt a kezében tartott textíliára.

– Nyugi, Pisti, csak vicceltem! Az egy konyharuha! – nevetett fel Barbara.

Adél megint mosolygott magában. Látta Regényin, hogy nincs ínyére a “pistizés”.

– Akkor megyünk? – kérdezte a férfi. Az ügyvédjelölt bólintott. Ebben a pillanatban megszólalt István mobilja.

– Regényi…. Micsoda? Mikor történt?

Adél látta, hogy valami gond van. Intett a férfinek, hogy menjenek ki a ház elé. Közben István folyamatosan egyeztetett a vonal túlsó végén izgatottan magyarázó emberrel.

– Az ezredesnek szóltak már? Azonnal értesítsék! Én is elérhető leszek folyamatosan! Rendben.

– Mi történt? – kérdezte a lány, és öntudatlanul megsimította Regényi karját.

– Betörtek a laborba. Elvitték a proxytanol vizsgálati anyagát.

– Micsoda?

– Hallottad. Hibát követtem el.

– Te nem tehetsz semmiről! Miért hibáztatod magad?

– Nyilván Amandától tudták meg a labor pontos helyét. Miután az a nő lebukott, meg kellett volna erősíteni az őrséget. Vagy elköltöztetni a tudósokat.

Erre Adél nem tudott mit mondani. Igaz, Regényi valóban hibázott.

– És most mit teszel?

István kutató pillantást vetett a nőre. Aztán megrázta magát.

– Most már mindenütt rémeket látok. Pedig ha benned nem bízok, akkor senkiben sem.

– Ez igaz. Ne felejtsd el, te mentettél meg minket a Tiszánál.

– Igaz. A laborba tart egy helyszínelő csapat. Az ezredesnek most szólnak. Nyilvánvaló, hogy a Felkelő Nap keze van a dologban. Utánuk kell menni…

– István! Biztos, hogy jó kezekben van ez az ügy az ezredesnél?

– Hát persze. A gyenge láncszem nem ő, hanem én, mint kiderült.

– Eszembe jutott valami. Nem tudom, segítek-e vele, de… Patrikot ki akarta hallgatni egy ügyésznő és egy rendőr százados. Nagyon keményeknek és rámenősöknek tűntek. Talán érdemes lenne megkeresni őket. Biztosan vannak információik, hiszen gondolom, még most is nyomoznak.

– Ez jó ötlet. Meg fogom őket keresni. Tudsz neveket?

– Nem. De Patriknak adtak egy névjegykártyát, amit láttam, hogy egyszerűen beszórt a fiókjába. Azt oda tudom adni neked, ha most elviszel az irodához, akkor akár most is.

– Menjünk! – látszott Istvánon, hogy ebben a helyzetben, amikor úgy érzi, az ő hibájából fordultak úgy a dolgok, ahogy, mindenképpen tenni akar valami hasznosat.

---

A már nem fiatal turbódízel Mercedes megállt a rendőrségi lezárt terület előtt. Ketten szálltak ki belőle, egy nagydarab, mackós mozgású férfi, és egy izmos, sportos, remek alakú, barna hajú nő. Rónai, mert természetesen ő volt az, lehajolt, és átbújt a kordon alatt. Nagy Zsuzsa követte.

– Hol kezdjük? – kérdezte a nő. Mindketten tudták, hogy a helyszín felderítése során szisztematikusan kell haladni, vagy belülről kifelé, vagy fordítva.

– Kint – válaszolta a rendőr.

A három kihalt épület egyikét sem zárták le. Azt a tulajdonosok is tudták, hogy innen nincs mit elvinni.

– A tulajdonos egy cég, a Fortuna Nimbusz Kft. Milyen hülye egy név… A cég tagjai offshore cégek, egyikről sem tudtam meg semmit. A cég fő tevékenységi köre a szoftver- és elektronikai berendezések gyártása.

– Mire akart itt lőni a török?

– Ötletem sincsen. Talán ezeknek is közük volt valamilyen módon a proxytanolhoz.

– Talán itt lesz a labor, amiben kifejlesztették?

– Még az is lehet.

– De akkor miért ilyen kihalt? Két nap alatt senki sem járt erre. Nyilvánvaló, hogy valaki volt itt, amikor Ahmedet elkaptuk. De az a valaki nem akart megismerkedni velünk…

– Igen, ez lehet a válasz. Látták, hogy lekapcsoljuk a fickót. Elmentek, és mikor visszatértek, itt találták a rendőrségi kordont.

– Sértetlenek a pecsétek?

– Igen.

– Akkor nem történt zártörés. Furcsa.

– Miért lenne furcsa, miss Petrocelli? – Rónai mókás arcot vágott a vicce mellé.

– Azért, mert ez azt jelenti, hogy itt nincs semmi érdekes. Ha lenne, nyilván elviszik.

– Vagy van itt valami, csak azt hiszik, hogy biztonságban, és úgysem veheti észre senki.

– Én az A verzióra szavazok!

– Én meg a B-re! – mondta Viktor, és Zsuzsa észrevette a szemében azt a villanást, amit annyira ismert már. Ilyenkor nem lehet a párjával értelmesen beszélni, mert menni fog a saját feje után. – Itt van ez a pince. Ideális rejtekhely. Amikor ezek a célpontok elmentek innen, nyilván nem volt idejük összepakolni.  Ha volt valami, amit rejtegettek, akkor az itt lesz.

– Ok, Mr. Keményfej, menjünk be.

– Semmi ellenkezés?

– Semmi. Úgyis bemegyünk, nem húzom az időt.

– Okos lány…

Rónai odalépett a pinceajtóhoz. Zsuzsa oldalt helyezkedett el, bár fölöslegesen, mert a bejáratot egy hatalmas lakat védte. Onnan ki biztosan nem jön most senki.

Viktor megvizsgálta a lakatot. Nem tűnt nehéz ellenfélnek. Elővette az álkulcskészletet, amit még Kálmántól kapott ajándékba, és pár gyors mozdulattal leszedte a védelmet. Lenyomta a kilincset, és ezzel zárta az áramkört.

A robbanás legalább öt méterre repítette a férfit. Zsuzsa összeesett, kezeit a fülére szorítva, míg Rónai tántorogva próbált meg talpra állni, de ismét összecsuklott. A nő térden csúszva-mászva ment el a másik testéhez, de mire odaért, elhagyta minden ereje, és ájultan zuhant Viktor mellkasára. Egyikük sem hallotta, amikor a közelben felvijjogott a mentőautó szirénája.

---

Sárosi óráján pislogni kezdett egy apró, vörös gomb. Ránézett a társára, aki ezekben a pillanatokban próbálta meg rendszerezni a laborból elhozott anyagot, aztán megszólalt.

– Felrobbant.

– Mi? Micsoda? – kérdezte a munkájából kizökkenve Sipos.

– A töltet, a budafoki bázison.

– Helyes. Akkor egy gonddal kevesebb. Ott már nem fognak találni semmit.

– Az tuti… – Sárosi elvigyorodott, és dúdolni kezdett egy régi slágert. – Final countdown…

Sipos átvette a ritmust, és néhány perc múlva együtt fújták teli torokból, egészen addig, amíg a szomszéd át nem kopogott.