Hétfő reggel. Adél megint beismerte magának, hogy nem ez az a napszak, amit a leginkább szeret. A vasárnapi pakolászás után későn feküdt le ő is, Barbara is, és lefekvés után is beszélgettek még, így az ügyvédjelölt alig bírt felkelni másnap reggel. Ráadásul a villamos sem jött, volt valami járatkimaradás, vagy üzemszünet, így nyolc óra már tíz perccel elmúlt, mire a lány az iroda házának kapujához ért. Éppen be akarta pötyögtetni a kódot, amikor félénk hang szólította meg.
– Elnézést, aranyos…
Adél megpördült, és szembetalálta magát a nővel, aki hétfőnként a szemközti ház első emeletén szokta porszívózni a teraszt. Még sohasem beszéltek egymással, sőt nem is találkoztak, bár egyszer-egyszer összeakadt a szemük a két ház ablakai között.
– Igen? Segíthetek valamiben?
– Nem… nem is tudom… azt hiszem, ez rossz ötlet… – a nő hirtelen megfordult, és megpróbált visszajutni a másik házba. Adél azonban megállította.
– Várjon! Mondja el, miről van szó! Azt hiszem, az első gondolat az igazi. Ha el akart mondani valamit, tegye meg!
A nő tétovázott. Adél bátorítóan megfogta a karját.
– Gyerünk, mondja csak!
– Nos… rendben. Talán jót teszek, ha elmondom…
Még mindig bátorításra várt, hát Adél bíztatóan bólintott. A nő végre elkezdte a mondókáját.
– Tudja, aranyos, odaát takarítok, az első emeleten. Pont a maguk irodájával szemközt. Néha szoktuk látni egymást… no és egy napon, estefelé… olyan két héttel ezelőtt… Láttam azt a fiatalembert, aki ott dolgozik magukkal. Valami ügyvédféle lehet…
– Patrik? – nem lehetett bonyolult kitalálni, hiszen Lipót doktor volt az egyetlen fiatal férfi, aki az irodában dolgozott.
– Biztos, nem tudom. Az a fiatal, rövid, barna hajú, nagyon határozott…
– Igen, ő lesz az. És mit látott, hölgyem?
– Furcsa dolgot. A fiatalember lefőzött egy nagy adag kávét.
– Ilyet szoktunk időnként csinálni…
– De olyat biztos nem, hogy utána az egészet, szándékosan beleöntik a fiókba!
Adél megtorpant. Micsoda?
– Hogy mondta?
– Az a Patrik az egész kávét direkt beleöntötte a fiókba. Láttam. Aztán a csészét ott hagyta a szekrény tetején.
– Nem!
– Bocsánat… tudtam, hogy nem kellett volna elmondanom…
– Dehogynem… ne haragudjon, csak váratlanul ért, amit mondott…
– Biztos, hogy nem okoztam bajt?
– Egészen biztos! Köszönöm, hogy elmondta! Most mennem kell, viszontlátásra!
– Viszlát… – mondta bizonytalanul a nő. Ő talán nem érezte annyira egyértelműnek, hogy jót tett.
Adél felsietett az irodába. Erzsike már odabent volt, és az ügyvédjelölt morbidnak érezte, hogy az új titkárnő éppen kávét főz.
– Üdvözlöm, Adél, drága! – csevegett Erzsike.
– Jó reggelt, Erzsike! – igyekezett minél fesztelenebbül válaszolni, bár közben arra gondolt, az új titkárnő még próbaidőn van, így Kolossyéknak nem lesz nehéz megszabadulni tőle, és visszavenni a régi munkaerőt.
Erzsike folytatta.
– Kér egy kávét? Szívesen főzök egyet!
Ilyen munkaerőtől kell megválni… de meg kell egyáltalán? Igen, persze. Kolossy sajnos nem rejtette véka alá, hogy az iroda nem bír el két titkárnőt, pedig ez felmerült már akkor is, amikor Somlai ügyvédnő belépett hozzájuk. Neki is volt egy leírója, aki részmunkaidőben segített Viktóriának, de Kolossy ügyvéd úr hajthatatlan volt, és nem vették fel azt a nőt.
Adél tudta, hogy ha kiderül, amit Patrik tett, akkor Kolossy vissza fogja hívni Cilikét, és elküldi Erzsikét. És Adél eldöntötte magában, hogy ezt nem engedheti meg.
– Nem kérek, köszönöm! – válaszolta mosolyogva.
– De nyugodtan kérjen csak! Látom a szemén, hogy álmos! A kisebbik fiam rosszul aludt, én sem vagyok éppen kipihent, ezért is kezdtem a napot ezzel. Pedig általában kibírom nélküle…
– Ne szabadkozzon, Erzsike! Na jó, elfogadom…
A vöröshajú nő (úgy látszik, ebben az irodában minden titkárnőnek vörös hajúnak kell lennie) pár perc múlva letett Adél elé egy csésze kávét. A lány magában megjegyezte, hogy ehhez a porcelán csészéhez nem igazán illik az az üveg alátét, de a lényeg maga a kávé volt, amit nem lehetett elrontani, hiszen a Nespresso gép főzte.
– Köszönöm szépen – mondta Adél, és bekapcsolta a laptopját. Elindította a levelezőprogramot, és nekiállt, hogy átnézze a mailjeit.
– Jó reggelt! – hallatszott az ajtó felől Patrik vidám hangja. A férfi jókedvűen érkezett, magában arra gondolt, új hét, új lehetőségek arra, hogy Kolossyéknak keresztbe tegyen.
Adél felpattant az asztala mögül, és besietett a volt élettársa szobájába. Megállt az ajtóban, és keresztbe fonta a kezeit.
– Beszélnünk kell!
– Mi a probléma, Kormos doktor? – kérdezte Patrik. – Ellent mondott valaki a fizetési meghagyások királynőjének?
– Nem viccelek. El kell mondanod valamit.
– Mint a régi szép időkben… ugyanaz a hangsúly, ugyanaz a stílus. Hidd el, nekem egyáltalán nem hiányzik!
– Nekem sem, nyugodj meg. De azt megkérdezném, miért öntöttél kávét az iratszekrénybe?
Patrik nem válaszolt. Talán azt mérlegelte, ez valami próba-e, vagy Adél mindent tud. A lány gyorsan válaszolt.
– Mindent tudok. Lebuktál. A szomszéd házból meglátott valaki.
– Csak nem a porszívózós nő? Az lóg mindig az ablakban…
– Szóval igaz!
– És?
– Tönkre tettél egy csomó aktát! Közöttük azt a végrendeletet, a Vlasics-félét…
– És?
– No várj… csak nem te hívtad fel Vlasicsot is?
– És?
– Az is igaz, hogy pénzt kapsz a nőtől? Kéki Laurától?
– És??
– Hagyd abba! Elég legyen!
Patrik nem szólt többet. Nézte a nőt, aki nem is olyan régen együtt élt vele, és most vörös arccal topogott a küszöbön. Az ajtót bezárta maga mögött. Akkor ez nem akarja borítani a bilit.
– Okos nő vagy. Pontosan tudod, hogy ha elmondod ezt a dolgot Kolossynak, attól nem lesz jobb a helyzeted. Visszajön a házisárkány. Ezt akarod? Erzsike nyal neked ezerrel, azt hiszed, nem látom? Amúgy nekem is nyal, de képtelen elsőre azt az aktát elém tenni, amit kérek tőle. Ezzel együtt is ezerszer jobb, mint a drága Cilike!
– Miért teszed ezt? Irodaellenes tevékenységet folytatsz!
– Ne legyél ennyire hivatalos. Ez az iroda a múlté. Kolossy az ósdi elképzeléseivel, ráadásul úgy, hogy ez a Viktória úgy vezeti az orránál fogva, ahogyan csak akarja, a napjai meg vannak számlálva. Én előkészítem a saját irodámat. Ha van kedved, átjöhetsz majd hozzám. Tudom, hogy kiváló munkaerő vagy. Talán két év múlva partner is lehetsz ott.
– De miért nem mégy el, ha ez a véleményed? Miért akarod tönkre tenni azt a szerencsétlen embert?
Patrik arca elsötétült.
– Tudod te, milyen érzés, amikor számolod a másodperceket, hogy mikor robbantanak rád egy betonbunkert? Amikor a nyakkendőtűddel a szádban, pánikban próbálod leszedni magadról a bilincset? Aztán a semmi közepéről hazatérni Budapestre? Tudod te, milyen az?
Adél döbbenten hallgatott. Nem gondolta, hogy a férfi ilyen történéseken ment keresztül.
– Mindezt úgy, hogy senki a kisujját sem mozdítja azért, hogy megmentsen téged! Mit tett Kolossy, amikor eltűntem? Értesítette a rendőrséget?
– ÉN értesítettem. De a fülük botját sem mozgatták…
– A rendőrség is megéri a pénzét. A számukra is lesz meglepetésem, ha lerendeztem Ahmedet.
– Ő volt az?
– Hát persze. Gondolom a régi barát, Mihók megrendeléséből.
– Sokat szenvedtél – Adél komolyan gondolta, amit mondott. Közelebb lépett a férfihez, és megsimította az arcát. Patrik hagyta.
– Ezek után azt hiszem, minden jogom megvan ahhoz, hogy azokat, akik a sorsomra hagytak, megbüntessem!
A lány lassan bólintott.
– Azt hiszem, igazad van – aztán folytatta. Maga sem hitte, pár pillanatig, hogy milyen szavak hagyják el a száját. – Ha szükséged van rám, segítek.
Patrik eléje lépett.
– Tényleg szóltál a rendőröknek?
– Igen. A házisárkány a tanúm. Cilike. És Kálmán is itt volt.
– Kolossy pincsije? Jó kis tanúid vannak, mondhatom.
Adél lehajtotta a fejét. Nem tud mit kezdeni azzal, ha a férfi nem hisz neki. De Patrik úgy tűnik, elhitte a dolgot. Finoman megfogta Adél állát, és felemelte. Amikor a lány ránézett, lágyan megcsókolta.
Hosszú csók volt. Adél most érezte, mennyire hiányzott már neki egy férfi közelsége. Egészen közel bújt Patrikhoz, és azt kívánta, ez a pillanat sohase érjen véget. Aztán a fiú óvatosan hátrébb lépett.
– Menj most vissza. És senkinek egy szót se.
– Tudom… tudom. – Adél néhány pillanatig nem tért magához. A homlokához nyúlt, megigazította a ruháját, és kiment a szobából.
Patrik gondosan behúzta utána az ajtót. Aztán elővett a táskájából egy zsebkendőt, és alaposan megtörölte a száját.
Kolossy mit sem tudott az újabb árulásról. Egyelőre megpróbálta a saját ballépését rendbe tenni. Ült az asztalánál, és időnként Viktóriára nézett, aki beletemetkezett egy aktába. Bernát tudta, hogy egy kőkemény gyermekelhelyezési ügyön dolgozik, ahol a férj amerikai, az anya magyar, és az amerikai bíróság ítélete ellenére a nő hazahozta a gyereket. Az amerikai hatóságok a gyerek kiadatását kérték, és Viktória megpróbálta megvédeni az anya jogait azzal, hogy idehaza pert indított az elhelyezés megváltoztatása iránt. A nő arcán felhők futottak végig, ahogyan a bírósági beadványát készítette. Kolossy sejtette, hogy a keresetnek ezer akadálya lehet, de azt is tudta, hogy a nő nem fogja hagyni a védencét.
Kivárt egy olyan pillanatot, amikor Viki felnézett a gépelésből, és megszólalt.
– Viktória…
– Igen? – kérdezte szórakozottan a nő.
– Azt hiszem, nagy hibát követtem el.
– A Rudolf-féle ügyben? – Viki úgy tudta, Kolossy most ezen a céges kereseten dolgozik. Két tulajdonos összeveszett, megpróbálták egymást kölcsönösen kizárni, de erre a magyar jog nem ad lehetőséget. Most Kolossyn volt a sor, hogy megoldja a megoldhatatlant.
– Nem, nem… Veled kapcsolatban.
Viki felnézett. A szeme fájdalmas gondolatokról tanúskodott, de nem szólt semmit. Bernát folytatta.
– Meg kellett volna értenem már korábban, hogy csak miattam tetted… tudod, amikor Vlasics cirkuszolt…
– Tudom – válaszolta a nő lágyan.
– Pedig elmondtad nekem, amikor összejöttünk. Elmondtad, hogy időnként naív vagyok, és ha kell, a világtól is meg kell védened. Most már értem.
– Ez így van, Bernát. Nem is tudom, hogyan tudtál megmaradni ilyen tisztának. A mai világ sajnos általában nem arról szól, hogy győz az igazság. Győz az, akinek sok pénze van, győz az, aki hazudik… de az igazság a legritkábban.
– Én úgy gondolom, hogy ez nem így van, pontosan ezért csinálom. Ha azt hinném, hogy ha megfeszülök sem tudom érvényesíteni azt az igazat, amit hiszek, hiszen te is tudod, csak olyan ügyet vállalok, ahol úgy gondolom, a mi ügyfelünknek van igaza, szóval, ha nem hinném, hogy nyerhetek, akkor nem csinálnám tovább.
– Tudom. És ezt is szeretem benned. Meg még annyi mindent…
Viktória felállt az asztalától, és Kolossy elé sétált. A férfi is felemelkedett, és a következő pillanatban hosszú csókban forrtak össze.
Kálmán ott ácsorgott a kórház folyosóján. Érdekes egybeesés, hogy Rónait és Nagy Zsuzsát ugyanoda vitték, ahonnan egy nappal korábban a török megszökött. Ezt persze Kálmán nem tudta. Ő csak jött, mert Rónai mobilja alapján őt találták a legközelebbi barátnak.
A magánnyomozó mellett ácsorgott egy civil ruhás rendőr is. Nagyon fontos információkat akart közölni a felettesével, ha az magához tér.
Egyszerre kijött az orvos a kórteremből, és intett Kálmánnak, hogy bemehet.
Odabent az ágyon ült Rónai, bekötözött mellkassal, mellette egy széken Nagy Zsuzsa, aki csinos turbánt viselt. Amúgy mindketten egészségesnek látszottak.
– Helló, Kálmán! – szólt harsányan Viktor. – Meglátogattál?
– Felhívtak, és gondoltam, bejövök. Kértek narancsot? – letette az asztalra a cekkert, amiben a déligyümölcsöt hozta.
– Répagolyód nincs? – kérdezett vissza Rónai, és ezen mind a hárman nevettek. Kálmán örült, hogy a barátjának szemmel láthatóan nincs komolyabb baja.
– A helyzet az – magyarázta Zsuzsa, – hogy az ijedelem nagyobb volt a bajnál. Az orvos azt magyarázta, hogy a robbanószer igazából befelé hatott, nem kifelé, ezért Viktort inkább csak a robbanás szele csapta meg. Mondjuk az is eldobta vagy öt méterre.
– És veled mi van? – kérdezte Kálmán.
– Én bevertem a fejem, de nem vészes. Jobban féltettem Mackót, mint magamat. De hála istennek neki sincs komolyabb baja. Viszont ez a robbanás… nem áll össze a kép. Mi azt hittük, a proxytanol laboratóriumot találtuk meg.
– Igaz is! Van kint egy rendőr, aki beszélni akar veletek!
– Hívd be!
A rendőr belépett a kórterembe. Rónai beosztottja volt a rendőrségen. Tisztelgett, és gyorsan mondta, miért jött.
– A labor küldött. Azt mondták, fontos információ, és százados úr érteni fogja.
– Igen? Mondd csak!
– Budafokon a helyszínen ugyanolyan összetételű robbanóanyagot találtak, mint annak idején Fonyódon az éttermi robbantásnál.
Zsuzsa Rónaira nézett. A férfi füttyentett.
– Ez nagyon érdekes! Akkor nem a labort találtuk meg…
Nagy Zsuzsa a rendőrre nézett.
– Köszönjük az információt! Elmehet!
Az tisztelgett ismét, és kiment a teremből.
– Mire gondoltok? – kérdezte Kálmán.
– Nem áll össze a kép – gondolkodott az ügyésznő hangosan.
– Tényleg nem – kontrázott Rónai. – Ha ezek ugyanazok voltak, akik el akartak intézni minket Fonyódon, akkor miért vadászott rájuk a török? Egyáltalán a török hogyan kerül a képbe?
– Talán valami elszámolási balhé. Ilyen gyakran van ezekben a körökben – vélte Kálmán. A másik kettő úgy nézett rá, hogy jobbnak látta abbahagyni a morfondírozást.
– Tegyük fel, hogy ugyanazoknak a bázisát találtuk meg, mint akik a Balatonnál robbantottak. De kik ők, és mi közük lehet Ahmedhez?
– Nem tudom. Az imént elrebegte nekem az orvos, hogy Ahmed tegnap megszökött innen, szóval kihallgatni erre nem fogjuk. Viszont most már van ellene vád. Hatósági személy elleni erőszak. Megkötözte, és beinjekciózta az őrt.
– Figyelj ide, kicsim, be kell hoznunk Lipót doktort, és ki kell hallgatnunk. Jelenleg semmiféle egyéb nyomunk nincsen.
– És ha nem működik együtt?
– Akkor… – Rónai nem tudta befejezni fenyegetőnek szánt mondatát, mert megszólalt a mobilja.
– Rónai…. Jó napot kívánok! Igen. Nem. Igen, persze. Azt hiszem, az megfelel. Rendben! Viszonthallásra!
A másik kettő csak nézte a telefonálót. Amikor Viktor letette, derűs arccal fordult Zsuzsához.
– Egy Regényi István nevű pasas hívott. Találkozni akar velünk. Nem mondta meg, milyen ügyben, de ravaszul utalt a proxytanolra.
– Regényi? Az Adél pasija! – szólt közbe Kálmán. – Valami félkatonai szervezete van, és mellette üzletember.
– De mi köze van a proxytanolhoz?
– Adél szerint ő segített kideríteni, mi is az valójában.
– Tehát lehetnek információi?
– Lehetnek bizony!
Rónai Zsuzsára nézett.
– Akkor azt hiszem, gyümölcsöző megbeszélés elé nézünk holnap! Na, hazamegyünk?
Liza hátradőlt a székében, és tartott egy kis pihenőt. Idáig a rendelésállományt böngészgette, amit Borika állított össze. Szegény ember vízzel főz, gondolta Liza, amikor Borikát kérte fel a feladatra Edit kiesése után. Edit árulása váratlanul érte, de úgy gondolta, megfelelően kezelte a helyzetet. A megürült pozícióra valójában új ember kellett volna, de Liza tudta, ez van annyira bizalmi poszt, hogy nem ülhet be az utcáról bárki. Végig gondolta az összes kollégát, és egyedül Borikát találta olyannak, aki, ha nehezen is, de meg fog felelni a feladatnak. Nemcsak azért, mert a nő már a korábbi irodavezetőnek is a személyi asszisztense volt, hanem azért is, mert tudta, látta, hogy Edit nem egyszer Borikától kért segítséget, ha valamilyen feladattal gondban volt. És nem utolsó sorban, Borika nem bizonyult árulónak.
A rendelésállomány szépen bővült, de akadtak benne fájó pontok, és Liza ezeket akarta valahogyan reparálni. Főleg az orosz megrendelés hiányzott neki, ugyanis Behringer nem úgy reagált az Omnibusiness levelére, ahogyan a többiek. Hiába derült ki a levélből feketén-fehéren, hogy az Omnibusiness nyertes anyagát egy az egyben Liza cége készítette, Behringer nem tárta ki a karját, hogy a keblére ölelje a Successt. Inkább azt mondta, új pályázatot fog kiírni, de ez már nemzetközi lesz, megversenyeztet egy orosz pályázatkészítő céget is, meg egy szlovákot.
Liza különösen az oroszoktól tartott. Más világ az ott, Oroszországban, ki tudja, mi mindent fognak bevetni azért, hogy megszerezzék ezt a zsíros megrendelést. Egyetlen pillanatig még az is megfordult Liza fejében, hogy inkább nem is indítja el a Successt, de aztán győzött benne az anyja makacs vére. Elindulnak, ha harc, hát legyen harc!
A zártkörű pályázatra vonatkozó meghívót két napja megkapták. Lényegében ugyanaz szerepelt benne, mint a korábbiban. Pontosan ez okozta a lánynak a problémát. A korábbira összeállítottak egy igazán kiváló anyagot. Ha az nem felelt meg Behringernek, akkor mi?
Ezen töprengett most is, amikor Borika bekopogott. Liza pontosan tudta, hogy mikor kopogtat az új asszisztense, annyira jellegzetesen csúsztatta végig az ujjait az ajtón.
– Igen?
– Elnézést, hogy zavarom, kisasszony! – Borika magázta, és az az igazság, hogy Liza sem tett kísérletet arra, hogy pertuba kerüljenek. – De vendége érkezett…
– Nem tudok róla, hogy várnék bárkit! – mondta keményen a lány. Senki se szokja meg, hogy bejelentés nélkül betöhet az irodájába.
– Igen, igen, tudom. De azt hiszem, ezt a két személyt fogadnia kellene…
– Ugye nem akar nekem tanácsokat adni?
– Nem, egyáltalán nem. Egy orosz úr és hölgy keresi, a Konkursz Uszpeh Akcionernoe Obsesztvo nevű cégtől.
– Az oroszok?
– Igen! Vagy hogy stílszerű legyek: Da! – humorizált óvatosan Borika. Ő is érezte, hogy ez a látogatás fontos lehet.
– Rendben! Vezesd őket a tárgyalóba! Kínáld meg kávéval, de hiszen tudod…
Borika bólintott, és ment intézkedni.Pár perccel később Liza is belépett a helyiségbe.
Be kellett vallania, hogy idősebb látogatókra számított. Az oroszok nagyjából annyi idősek lehettek, mint ő. A nőre nem sok pillantást pazarolt. Vörösesbarna hajú, mosolygós lányt látott világosszürke szemekkel, kissé talán sok make-up-pal. Azonnal látta, hogy a nő a pénzéhes fajtából való, aki rácsimpaszkodott a gazdag família egyetlen örökösére. A férfi már több figyelmet érdemelt. Sötét, göndör haja, egyszerre elgondolkodó és egyszerre veszedelmes pillantása azonnal mutatta, hogy nem senki lehet. Borostás, mégis ápolt arca azt súgta, nem érdemes vele kikezdeni. Most ő is mosolygott, és felállt, hogy kezet fogjon Lizával.
– Gavarit paruszki? – érdeklődött.
– Nyet. Do you speak english?
– Yes.
– Rendben, akkor folytassuk angolul – bólintott Liza. A férfi is bólintott, és bemutatkozott.
– Üdvözlöm, kisasszony, nevem Igor Boroscsuk. Ez itt az üzlettársam, Elena Horosenkaja. A mi cégünk a Konkursz Uszpeh, amelyik szintén kapott meghívást Behringer úrtól, egy, a hazánkban lebonyolításra kerülő pályázattal kapcsolatban.
– Örvendek! Én Kolossy Liza vagyok, a Maximum Success Ltd. tulajdonosa és vezetője.
– Ilyen fiatalon ez rendkívül figyelemreméltó! – bókolt Boroscsuk, ezzel áttételesen saját magát is fényezve egy kicsit.
– Köszönöm. Gondolom, nem azért utaztak ilyen messzire az önök hazájától, hogy bókoljanak nekem?
– Ne haragudjon, kisasszony, de az érdem csak részben az öné. Valójában Lengyelországba érkeztünk, hogy élőben tekintsük meg az orosz válogatott mérkőzéseit az Európa Bajnokságon. Most Varsóból ugrottunk át, beszélgetni önnel.
– És miről szeretnének beszélgetni?
– Természetesen a pályázatról.
– Ezt én magam is gondoltam. Csak nem tudom, milyen aspektusból tudjuk megközelíteni azt a tényt, hogy vetélytársak vagyunk.
Az orosz férfi elmosolyodott. Most még veszedelmesebbnek látszott. Fiatal, intelligens arca megkeményedett a nevetés közben.
– Hölgyem, a mi cégünk még tapasztalatlan. Hatalmas apparátus, és még hatalmasabb tőke áll mögötte, de valójában nincsen gyakorlatunk. Az önök cégének van múltja, de nincs elegendő pénze ehhez a projekthez. Azt hiszem, optimálisak az adottságok ahhoz, hogy összefogjunk.
– Összefogni?
– Igen. Bevallom, az ötlet Elenka fejéből pattant ki. Azon töprengtünk, milyen pályázatot készítsünk, és arra jutottunk, hogy minden lehetőségünk adott, kivéve a tapasztalt pályázati referenseket. S akkor Elenka felvetette, hogy nézzük meg, kik is a többiek. Úgy döntöttünk, hogy az együttműködést az ön cégének ajánljuk fel. Mi megkapjuk az önök tapasztalatát, önök pedig nyernek egy szövetségest azon a terepen, ahol a projektet le kell bonyolítani.
– Köszönöm, de nekünk már van szövetségesünk…
– Jurij Gradenko csapatára gondol – állapította meg az orosz. Elena felhorkant.
– Jurij nem korrekt. Garantálom, hogy fognak elveszni szállítmányok, ha Jurij szervezi a spedíciót.
– Sajnos igaza van Elenkának. Jurij Gradenko igazi lenyúlós orosz maffiózó. Abból csak vesztesen tudnak kikerülni, ha velük bizniszelnek.
– Honnan tudjom, hogy igazat beszélnek? És honnan, hogy ha magukat választom, nem történik meg ugyanez?
– Szívesen bemutatom önnek a céget, a referenciáinkat. Hatra sajnos vissza kell érnem Varsóba, mert a lengyelekkel meccselünk, de utána egészen tizenhatodikáig ráérek. Nos, mit mondd erre?
Liza elgondolkodott. Nem szívesen osztozott senkivel. De azt el kell ismerni, a pályázat megnyeréséhez óhatatlanul szükséges a helyismeret.
– Utána fogok nézni annak, amit mondott. Ha igaz, akkor leülhetünk tárgyalni.
– A névjegyem! – mondta elegánsan Igor, és egy aranyozott szélű lapocskát adott Lizának. Közben egy pillanatra hozzáért a keze a lányéhoz, de nem húzta el, hanem közelről belenézett Liza szemeibe. A kemény, pasis tekintet alól még a szőke lány sem vonhatta ki magát.
– Köszönöm, Boroscsuk úr! Jelentkezni fogok, ha aktuális.
– De kérjük, ne várjon túl sokat… – Elena ismét megszólalt. – El kell készítenünk a pályázatot. Ha magukkal, az nyilván más lesz, mintha maguk nélkül.
– Értem – válaszolta Liza. Nem fogja magát hagyni sürgetni. – Időben választ fognak kapni.
– Akkor nem zavarunk tovább! – Boroscsukon látszott, hogy már nagyon indulna vissza Lengyelországa meccset nézni. – Örültem a különleges szerencsének, amit a maga látványa jelentett! Remélem, hamarosan ismét találkozunk!
Liza bólintott, és kezet fogott mindkét emberrel, aztán Borika kikísérte a vendégeket.
Ahogyan egyedül maradt, a lány leült egy székbe, és hosszan gondolkodott. Valóban utána kell néznie ennek a Jurijnak. Az látszott, hogy Boroscsukék alaposan felkészültek a Success-ből, különben honnan tudnák, hogy Jurij Gradenko társasága képezné az oroszországi bázist? S ha Jurij valóban megbízhatatlan, akkor új szövetségest kell keresnie. Ami akár a Konkursz Uszpeh is lehet. Eszébe jutottak Igor Boroscsuk szemei, és egy pillanatra furcsa érzés járta át. Talán nem is lenne rossz közelebbről megismerkedni ezzel az emberrel…
Regényi pontosan érkezett. Ezúttal nem a Mayamotoba hívta a beszélgetőpartnereit, hanem egy eldugott Halászcsárdába, nem messze a Margit-hídtól. Nem egyedül jött, hanem egy határozott fellépésű, kemény tekintetű férfival.
– Üdvözlöm, hölgyem! – adta meg a tiszteletet dr. Nagy Zsuzsának. – Jó estét, Rónai úr! – folytatta. – Regényi István vagyok. Bemutatom önöknek Szilágyi Gábor ezredes urat.
Szilágyi! Viktornak egy pillanatra elállt a lélegzete. Az ezredes a különleges rendőrségi egységekben dolgozók között legendának számított. Éveken keresztül az ő egysége szállította a legfontosabb eredményeket, legyen az konzulátusok ellen tervezett merénylet, háborús bűnös kézrekerítése, vagy pont ellenkezőleg, idegenben bajba jutott magyarok kimenekítése. Aztán Szilágyi egyszer letette a lantot, és leszerelt. Vagy mégsem? Ha most is ezredes, akkor nyilván nem.
– Üdvözlöm, ezredes úr! Már nagyon sokat hallottam önről! – mondta tisztelettudóan.
– Én is magáról, fiam. Nem tud a fenekén ülni, ez már kiderült…
– Mondják róla… – mosolygott Zsuzsa.
– Maga aztán igazán tudhatja! Hiszen nem is olyan régen lecsukatta három napra!
– Régi szép idők… – vette át a szót Rónai. – De minek köszönhetjük a találkozót?
– Máris a tárgyra térek! – bólintott Regényi. – Mondd az maguknak valamit, hogy proxytanol?
Rónai és Zsuzsa egymásra néztek. Talán azt mérlegelték, mennyit mondjanak el.
– Igen, mond – válaszolt Zsuzsa. – Ez egy találmány, aminek valamilyen köze lehet egy kollégánk, továbbá egy szlovák-magyar állampolgár halálához, valamint ahhoz is, hogy bennünket már kétszer akartak felrobbantani…
– Háromszor – szólt közbe Rónai. – Ne felejtsd el az autóbombát.
– Igen, háromszor – folytatta Zsuzsa. – Ennek a dolognak a leírását a Kolossy és Társa Ügyvédi Irodában őrzik.
– Csak őrizték… – Regényi láthatóan zavarba jött. – Ugyanis én elkértem, hogy a labor ellenőrizni tudja, valóban ér-e valamit a találmány. És a hétvégén ellopták onnan.
Rónai összevonta a szemöldökét.
– Akkor tulajdonképpen mindennek vége? A rosszak megszerezték a találmányt, és most bombát készítenek belőle?
– Bombát azért nem. De jelenleg úgy néz ki, lépéselőnyben vannak. Náluk van a proxytanol, és nekünk fogalmunk sincs, hogy hol vannak. Arról tudunk, hogy maguk elfogtak egy török származású német állampolgárt, akinek szintén köze lehet az ügyhöz, és aki időközben megszökött. Ezen kívül van valamilyük?
– Egy fénykép a törökről. Aztán ott van Lipót doktor, aki tud valamit, de nem hajlandó elmondani nekünk. Ezen felül van néhány közvetett bizonyítékunk, injekciós kapszula, videófelvételek.
– Videó?
– Ne örüljön annyira, Regényi úr. Van videófelvételünk a kapuról azon a napon, amikor a kollégánkat meggyilkolták. Tudják azt maguk, hány ember jött be és ment ki aznap azokon a kapukon? Kismillió.
– Ez akkor is érdekes lehet, ha összevetjük a közlekedési kamerák képeivel, mármint azokkal, amik aznap készültek, mikor a labort kirabolták.
– Feltéve, hogy ugyanazt az embert keressük.
– Feltéve… de ezek a sejtek elvileg úgy működnek, hogy viszonylag kevés tagjuk van. Talán ugyanazokba az arcokba botlunk, ha eléggé kitartóak vagyunk.
– A másik gond, hogy fel sem ismerjük majd őket, hiszen közismert, hogy milyen pocsék képet adnak a közlekedési kamerák.
– Az csak városi legenda! – nevetett Szilágyi ezredes. – Kristálytiszta képeket fognak tudni nézni, erről kezeskedem… mármint, ha vállalják.
Rónai és Zsuzsa egymásra néztek. Gondolták, hogy ez lesz a randi célja, és már volt idejük töprengeni ezen.
– Rendben van, vállaljuk. De akkor kérünk minden információt, anyagot, bizonyítékot, ami a rendelkezésükre áll. Világos?
– Mint a Nap! – Regényi elmosolyodott. – Akár kezdhetjük is, ha elkísérnek a bázisra.
– Miért ne? – a két militarista beállítottságú szerelmes felkelt az asztaltól, és követte Regényiéket. Mindketten azt érezték, ezzel a szövetséggel végre meg kell, hogy törjön a jég a nyomozásban.
AKTA - az online ügyvédes történet 