Az irodában összesen hárman tartózkodtak. A csengetésre a titkárnő lépett ki ajtót nyitni. Az ügyvéd és az ügyvédjelölt bent dolgozott tovább, a nagyobb, közös irodában. Az ajtóban megjelent egy férfi. Magas, fekete hajú, napszemüveges. Bár odakint 30 fok volt árnyékban, azért idebent, az árnyas, vastag falú szobában a szemüveg érdekes hatást keltett.
– Jó napot kívánok! – köszönt a jövevény. – Hol találom Endrédi ügyvéd urat?
– Én vagyok! – emelkedett fel az ügyvéd.
A jövevény nyugodt mozdulattal előhúzott egy pisztolyt, és lelőtte az ügyvédjelöltet. Endrédi felkiáltott, és ebben a pillanatban az is beugrott neki, hogy a titkárnő mit csinálhat odakint olyan sokáig.
– Fortuna Nimbusz! Kinek a cége? – kérdezte Ahmed, hiszen ő volt a lövöldöző.
– Nem… nem tudom! – az ügyvéd azon gondolkodott, hogyan kerülhetne ki ebből a csávából. Húznia kell az időt! Lopva az órára pillantott. Tíz percen belül meg kell érkeznie a kilenc órai ügyfélnek. Ha akkor valami zajt csapna…
Ahmed lusta mozdulattal emelte fel a fegyvert.
– Kérdezem még egyszer. Fortuna Nimbusz, kinek a cége?
– Meg… meg kell néznem az iratokat.
– Gyorsan.
– Igen… igenis… uram – az ügyvéd a szekrényéhez lépett. Lehajolt egy függő iratmappás fiókhoz, és kihúzta.
– Lássam a kezét! – csattant a parancs.
– Persze, természetesen. – Endrédi lassan benyúlt az iratok közé, aztán hirtelen kirántott onnan egy fegyvert, és ahogyan azt annak idején, a kiképzés során tanították neki, oldalra vetette magát, és még reptében lőtt.
Ahmed akkor már nem tartózkodott ott, ahol egyetlen másodperccel korábban. Higanymozgással dobta át a testét a titkárnő asztalán.
Az ügyvéd lövése hatalmasat dörrent a zárt térben. A török tudta, nincs sok ideje, mert valaki hamarosan értesíti a rendőrséget. Óvatosan kikukkantott az asztal mögül. Endrédi a másik asztal mögött lapult, és a fiókból egy tükröt szedett elő. Lassan kiemelte az asztal lapja fölé, és körülnézett.
Valami átzúgott a levegőn, és pontosan az orra előtt puffant a földre. Éles villanás töltötte be a férfi minden érzékszervét, és néhány pillanatra megvakult. Találomra maga elé lőtt még egyet, de máris érezte, ahogyan valahonnan oldalról ellenfele megragadja és kicsavarja a kezéből a fegyvert. Kapott két hatalmas pofont, amitől elszédült. Mire kitisztult a látása, már egy széken ült megbilincselve. Ahmed előtte állt.
– Látom, nem vagy egyszerű ügyvéd – mosolygott Ahmed. Az iménti kis tornagyakorlat bizonyította, hogy jó helyen jár. – Még egyszer kérdezem, többet nem. Harcos vagy te is, tudod, mi jön, ha nem felelsz. Fortuna Nimbusz. A Felkelő Nap egyik fedőcége. Ki alapította, és hol találom őt?
– Ahmed vagy – mondta a másik. – A központ jelezte, hogy eljöttél a szlovák bázisról. Harminc százalékot adtak annak, hogy felbukkansz nálunk.
– Okos emberek vannak nálatok a központban – bólintott a török. – Na, mondod, vagy meg foglak kínozni!
– Nincs rá időd. Inkább tedd le a fegyvert, és menj el. Ha nekem bajom esik, addig fognak téged üldözni, amíg meg nem találnak. És akkor azt fogod kívánni, bár meg se születtél volna.
– Megöltétek Amandát. Én már akkor elveszítettem mindent, ami fontos volt nekem. Nem tudtok többet elvenni tőlem. Na, hallani akarom azt a nevet!
A távolból sziréna hangja hallatszott. Endrédi szorult helyzete ellenére is elmosolyodott.
– Jönnek érted. Ezt bebuktad, Ahmed.
– Szerinted. De elmondom, mi jön most. Mivel nem voltál közreműködő, lelőlek. Ha a szervezeted utánam küld valakit, elkapom és kiszedem belőle, amit tudni akarok. Te meghaltál feleslegesen, én pedig meg fogom tudni, amiért jöttem.
Felemelte a fegyverét. A másik becsukta a szemét. Ebben a pillanatban dörömböltek az ajtón.
– Rendőrség! Nyissák ki!
Endrődi kinyitotta a szemét, és annyit mondott:
– Kisszoba! Lichthof a függöny mögött!
– Köszönöm! – bólintott Ahmed, és lelőtte.
Beugrott a kisebbik szobába. Még éppen idejében, mert odakint nagy robajjal betört a bejárati ajtó. – Vigyázz! – kiáltotta valaki. Nyilván meglátta a titkárnő testét. A török az ügyvéd pisztolyával lőtt egyet vaktában, ezzel még nagyobb óvatosságra késztetve a kint levőket. Belépett a függöny mögé, ahol valóban talált egy ablakot. Az ablak a ház belső világítóudvarára nyílt. Mivel az iroda az első emeleten helyezkedett el, így eggyel lentebb várt a csábító földszint, két szép ablakkal. Ahmed felfelé nézett. Arrafelé három emelet, és legfelül egy bejárat a padlástérbe tűnt fel neki. Döntött. Megragadta a villámhárítót, és megindult felfelé.
Már majdnem elérte a tetőt, amikor lentről tompa kiáltás hallatszott. Egy fej jelent meg az ügyvédi iroda ablakában, és felfelé nézett, Ahmed irányába.
A török besietett a padlásra, és megkereste a tetőre vezető ajtót. Kilépett a szikrázó napsütésbe. Nem messze tőle a csatornaperem mutatta a tető szélét. Mintegy három méterrel odébb pedig várta a másik ház teteje.
Ahmed lendületet vett, és átrepült a következő tetőre. Most nem nézelődött. Ilyen helyzetekben mindig a megérzéseire hagyatkozott. Bízott az ösztöneiben, mert azok eddig még sohasem hagyták cserben. Rohant egyenesen előre, és átvetette magát a következő két ház közötti mélységen. Újabb szirénahangot hallott. Úgy látszik, a rendőrök erősítést kértek. Kérdés, hogy lezárják-e a környéket, és ha igen, milyen körben húzzák meg a határokat. Ahmed futott tovább, és újabb tetőket hagyott a háta mögött. Legalább három utcányira eltávolodott már a tetthelytől, és bízott abban, hogy a rendőröknek fogalmuk sincsen arról, milyen elkövetőt keressenek. Vigyázott arra, hogy senkiben se hagyjon mély nyomot. Akiben meg hagyott, azok már nem fognak beszélni.
Egy sarokkal odébb kényelmesen lesétált az utcára. Senkivel sem találkozott. A város szenvedett a hőségtől, aki tehette, ki sem lépett a szabadba, és ez a férfi segítségére volt. Tudta, hogy még egyszer vissza kell térnie ide. Egy ügyvédi irodában mindent szabályszerűen papírozni kell. Valamilyen nyomot fog találni amivel tovább léphet.
Ugyanebben az időben a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér érkezési oldalán Liza és Boglárka türelmesen várakozott. A nagy utastájékoztató táblán már kiírták, hogy a varsói gép megérkezett. Mivel a schengeni határon belülről jött, így nem kellett különösebben nagy ellenőrzésre számítani. Hamarosan meg is jelentek az első utasok. Liza nem tagadhatta, hogy izgatottan várja, mikor tűnik fel Boroscsuk. Borika lopva a főnökére nézett, és magában elmosolyodott. Több lesz ez, mint üzleti találkozó…
A fotocellás ajtó mögött megjelent Igor és Elena. A férfi komoly arccal közeledett, de amikor meglátta Lizát, elmosolyodott. Borika szerint ez inkább farkasvigyor volt, de a szőke lánynak tetszett.
– Liza! Kisasszonyom! Nagyon örülök, hogy látom! – Boroscsuk két kezével megragadta a lány kezét, és fogta, miközben folytatta az ömlengést. – Ne haragudjon a telefonba mondott goromba szavaimért. Rendkívül illetlenül viselkedtem. Meg tud nekem bocsátani?
– Felejtsük el – legyintett Liza elegánsan. – Jól utaztatok? – fordult Elenához.
– Volt egy kis turbulencia, és tudod, ezek a kis gépek sokkal jobban hánykolódnak, mint a nagyok. De amúgy minden rendben ment.
– Remélem, kipihentétek magatokat, mert ma komolyan dolgoznunk kell!
– Nyugodjon meg, Liza kisasszony, mi oroszok dolgozni, mulatni, szerelmeskedni egyformán jól tudunk, mindig és mindenkor – vette át a szót Igor. – Most előbb bemennénk az Intercontinentalba, lepakolnánk, és utána tennénk tiszteletünket önöknél.
– Hát persze, természetesen. Mehetünk együtt, megvárjuk a hotelben, amíg elkészülnek.
– Kemény üzletasszony! – nevetett a férfi. – Egyetlen pillanatra sem engedi el a zsákmányát. Van bennünk valami közös, mert én is ilyen vagyok. Ha kiszemelek valamit, nem engedem el többé.
– Ismerem ezt a gondolkodást jómagam is.
Borika azon gondolkodott, hogy ezek ketten elkezdtek már most verbálisan szeretkezni. Mi lesz ebből?!
Liza autója megállt az Intercontinental előtt. A lány megvárta, amíg a vendégeik kiszálltak, azután parkolót keresett. Ez általában nem egyszerű ilyenkor, hétfőn délelőtt, de most szerencséje volt, mert a bank előtt éppen ekkor állt ki egy autó. Liza és Borika visszasétáltak a hotelhez, és leültek a hallban. Legalább egy órát vártak, mire megjelent Elena.
– Elnézést kérünk, el kellett intézni néhány formaságot. Hamarosan dél van, esetleg ebédelhetnénk itt együtt, kárpótlásként az elvesztegetett időért.
Liza bólintott, felkeltek, és átsétáltak az étterembe. Leültek egy asztalhoz, és várták, hogy Igor is megérkezzen.
Elena mobilja megszólalt. A lány felvette, és beleszólt.
– Da? Haraso – aztán Lizára nézett. – Igor volt az. Szeretné, ha meglátogatnád. A hármas lakosztályban vár.
Liza egy pillanatra meghökkent. Ilyen nyíltan, ennyire gyorsan? Azután arra gondolt, beleugrott ő már ennél sokkal vadabb kalandokba is. Ha gond van, el fog bírni az orosszal.
Felment lifttel a lakosztályhoz. Bekopogtatott, és Boroscsuk azonnal beengedte. A lány belépett a fényűzően berendezett lakrészbe, és hallotta, ahogyan mögötte bezáródik az ajtó. Megfordult, és a következő pillanatban már csókolóztak is.
Igor egyszerre erős, vad, és gyöngéd szeretőnek bizonyult. Lizát Patrikra emlékeztette, aki hasonlóan igyekezett teljesíteni, bár a magyar férfiból hiányzott az a fajta féktelenség, ami az orosznak az énjéből jött. Amikor másfél órával később egymás mellett feküdtek, mindketten elégedetten gondoltak arra, hogy most emberükre akadtak. Az orosz hátán és Liza csípőjén is kék foltokat hagyott az együttlét, mégsem a fájdalom az, ami megmaradt bennük.
– Mióta megláttalak először, azóta akartam ezt! – mondta Igor. – Tudtam, hogy te is akarod, ezért kértem meg Elenát, hogy szóljon neked. Amúgy nem rontottam volna neked.
– Ma este, ha végeztünk a tárgyalással, belevetjük magunkat az éjszakába. Aztán, ha akarod te is, megismételjük ezt a produkciót.
Az orosz bólintott. Liza észbe kapott.
– Hoppá, lassan két órája várnak ránk odalent. Mire fognak gondolni?
– Elena arra, ami történt – mosolygott Igor. – Hogy a te beosztottad mire, azt nem tudom…
– Attól tartok, ő is arra, ami történt… – morfondírozott Liza. – De mindegy, bár nem szeretem a magánéletemet az alkalmazottak előtt élni.
Lementek a hallba. Elenát és Borikát nem találták egyedül. Egy magas, sármos, szikár arcú férfi ült mellettük, aki az érkezésükre felpattant.
– Sziasztok! – köszönt Elena. – Engedjétek meg, hogy bemutassam…
– Maróti Balázs, örvendek!
– Az úr segítségünkre volt az étlap titkainak a felfedezésében, igazából már be is fejeztük az ebédet. Ti? Látom, elhúzódott az egyeztetés. Akartok enni?
– Igen! Éhes vagyok, mint a farkas! – bólintott Igor. – És te? – fordult Lizához.
– Én is.
– Akkor javasolnék valamit – Elena ügyesen szervezte az életet. – Maróti úr volt olyan kedves, és felajánlotta, hogy elvisz minket a Succesbe. Ti csak egyetek, és gyertek utánunk. Mi Borikával előkészítjük a tárgyalást, mire megérkeztek.
– Rendben! – bólintott Igor és Liza egyszerre.
Két órával később a Success tárgyalójában ültek. Ez a megbeszélés szigorúan csak hármukra tartozott. Ahogyan Liza látta, a két orosz között remekül működött a munkamegosztás. Igor vezényelt mindent, ő tárgyalt, míg Elena amolyan személyi asszisztens szerepet játszott mellette, előkészített mindent, a fejében voltak a fontos információk, de amikor a döntésekre került a sor, egyenrangú félként mondta el a véleményét.
– Azt hiszem, nagyjából összeáll a kép – mondta elégedetten Igor. – Milyen szerződésekre lesz szükség, ki mit csinál. A legfontosabb dolog azonban még hátravan.
– Mire gondolsz? – kérdezte Liza. Pontosan tudta, hogy a férfi a pénzre gondol, de ezt tőle akarta hallani.
– Hogyan osztjuk fel a költségeket és a bevételt – válaszolta Igor.
– Nos, a költségeknél gondolom, mindenki a saját munkájával kapcsolatos részt fizeti. A bevételt pedig hatvan negyven arányban, a Success javára.
– Miért?
– Mert mi vagyunk, akik megszervezzük és működtetjük az egész projektet. A ti infrastruktúrátok pedig a végrehajtást szolgálja. Még így is sokkal jobban jártok, mint ahogyan Gradenkoék jártak volna, mert velük fix árban egyeztem volna meg.
– De mi nem alvállalkozók vagyunk, mint Gradenkoék lettek volna, hanem egyenrangú társak a projektben. Mi pontosan fordítva látjuk, mint te. A munka oroszlánrészét Oroszországban kell majd végezni. Az őrzés, infrastruktúra kialakítása, a lebonyolításhoz szükséges spedíció megszervezése, irodák bérlése és fenntartása… ezek mind a mi feladatunkat képezik majd. Ti szerveztek itt Magyarországon, mi meg dolgozunk Oroszországban. Ezért az álláspontunk hetven-harminc a mi javunkra. Ha a költségeket fele-felében álljuk, akkor pedig fele-fele a bevétel is.
– Ez elfogadhatatlan – állt fel Liza az asztaltól.
– Gondolkodj rajta! – válaszolta Igor. – Lesz időd ma és holnap, mert csak szerdán utazunk el.
– Nincs mit megfontolnom. Ez az ajánlat nem korrekt.
– Azért én azt javasolnám, hogy ne mondj azonnal véleményt – tette a karjára a kezét Elena. – Az ajánlat korrekt. A költségeket és a bevételt is felezzük. Lehet, te úgy gondolod, az észbeli munkát ti végzitek majd, de ha ez a véleményed, én magam, és Igor is biztosan vállalja, hogy segít. Cserébe te is belefolyhatsz az oroszországi munkába, ha akarsz. Legyen ez egy oszthatatlanul közös projekt.
– Meggondolom – mondta összeszorított szájjal Liza. Ha csak a fele összeggel számolhat, akkor már nem is annyira vonzó ez a Behringer-féle történet.
– Rendben! – szólt vidáman Elena. – Hová megyünk este? Megígértem, hogy szólok Maróti úrnak is!
– Vonzó férfinak látszik… – mosolyodott el Liza, aztán a két nő együtt kacagott Igor arckifejezésén.
Cilike mély lélegzetet vett, és belépett a kávézóba. Kedden délelőtt itt egyetlen lélek sem nagyon járt. A sarokban ücsörgött egy párocska, és a pult mögött ácsorgott egy új arc. A szőke, veréb kinézetű lányt Cilike még sohasem látta. A kávézó berendezése is megváltozott picit. A foci EB miatt egy szép nagy kivetítő került a központi falra a színpadnál, ott, ahol Cilike is annyiszor fellépett.
– Segíthetek? – kérdezte a pultos.
– I… igen. Ivánt keresem.
– Kit?
– Markos urat. Bent van?
– Ja, igen. Ki keresi? – a lány lopva végignézett a volt titkárnőn, és lebiggyesztette a száját.
– Csak annyit mondjon, egy régi ismerős.
A szőke megvonta a lányát, azzal hátrament a kis iroda felé, amit Cilike annyira ismert. Nem egyszer ott tervezgették a jövőt Ivánnal.
A sármos kávézó tulajdonos hamarosan kijött. Fáradtnak látszik! – állapította meg magában Cilike. Valóban, Iván szemei alatt sötét árkok húzódtak, mindig rendezett, ezüstös haja most kuszán lógott a szemébe. Elsőre fel sem ismerte volt szerelmét.
– Miben segíthetek? – kérdezte közömbös hangon. Aztán a beszűrődő kinti fényben fürdő alak lassan kibontakozott a szeme előtt. – Cili?
– Én vagyok. Beszélhetnénk?
Iván egy pillanatig tétovázott, majd megvonta a vállát.
– Miért ne? – a kezével az egyik boxra mutatott, közben megkérdezte. – Iszol valamit?
– Nem kérek semmit, köszönöm.
– Térjünk a tárgyra. Sok dolgom van.
– Rendben. Tudod, Iván, nem beszéltünk azóta a telefonbeszélgetés óta. Nem adtál lehetőséget, hogy személyesen tisztázzuk azt a dolgot…
– Én nem adtam? Te nem jelentkeztél!
– Mert azt hittem, haragszol…
– Nézd, Cili, mit szóljak, amikor hazugnak hiszel, és a hátam mögött hátrányosan módosítod a szerződést?
– Tudom, tudom, Iván! Igazad van! Tévedtem! Meg tudsz nekem bocsátani?
Iván nem válaszolt. Nyilván azt mérlegelte, mennyiben hihet a nő szavainak. Cilike folytatta.
– Annyiszor átgondoltam azoknak a napoknak a történéseit. És rájöttem, mennyire igazságtalan voltam veled. De ehhez az kellett, hogy megszűnjön a műsor, és kirúgjanak a munkahelyemről…
– Nincs munkád? – Iván felkapta a fejét. – És akkor miből élsz?
– Az a nyolc misi, amit a tévétől kaptam, bent van a bankban. Lassan fel fogom élni. Már elfogyott belőle félmillió.
– Hm. Tulajdonképpen igazad van…
Cilike nem hitt a fülének, ahogyan Iván mondta tovább.
– Talán mindketten túlzottan lelkire vettük a figurát. Nem vagyunk már fiatalok, és egyszerűen szükségünk van valakire, akit magunk mellett tudhatunk hosszú távon is. Ezért nem szabad eldobni, ha a sors megadja nekünk ezt a lehetőséget…
– Ó, Iván!
– Arra gondolok, te is, én is eleget bűnhődtünk egy olyan bűnért, amit talán el sem követtünk. De te túlléptél ezen, bejöttél ide, és elém álltál. Mennyiszer imádkoztam, hogy az ég küldjön végre egy jelet, mit akar tenni az életemmel. És azt hiszem, te vagy a jel!
Iván megfogta Cilike kezét, és megsimította. A nő bólintott.
– Igazad van, szerelmem! Nem hagyhatjuk el többé egymást!
– Azért vannak akadályok… – Iván arca elkomorult. – Vannak olyan… olyan dolgok, amiknek nem akarlak téged kitenni. Veszélyes dolgok. Talán mégis jobb lenne, ha most elmennél, és nem találkoznánk egy darabig.
– De… de miért? – Cilike érezte, őt innen hatökrös szekérrel sem vontatják ki semmiféle veszélyes dolog miatt sem. – Mondd el, mi a baj! Ez most már nem csak a te, hanem a mi bajunk!
– Ne haragudj, Cili, nem tehetem meg. Nem akarom, hogy megint közénk álljon valami…
– De mondd el! Ragaszkodom hozzá!
A férfi tétovázott. Érezhetővé vált a feszültség, és Cilike tudta, valami valóban komoly dolognak kell következnie.
– Nos… az történt, hogy… na jó, elmondom! A közös tévés kalandunk idején bizton számítottam arra a bevételre, amit a produkció ígért. És hát… kölcsönöket vettem fel. Nagyon komoly kölcsönöket, nagyon komoly kamatra, nagyon komoly emberektől. De nem tudtam visszafizetni…
– Mennyi?
– A mai napon hatmillió. Ma délig ki kell fizetnem, különben idejön néhány igencsak durva alak, és összetöri a kávézót.
– Ez tényleg hatalmas baj! A bevétel…?
– Á, alig jön be valami. Nincs forgalom… meg kellett szüntetnem az esti műsorokat is. Látod, színpad helyett kivetítő van. Néhányan beesnek ide esténként, és nézik a meccset, de ennyi. A tartalékaimat feléltem, újabb kölcsönt félek kérni, mert miből fizetem meg?
– Én adok neked kölcsön… – Cilike maga sem tudta, hogyan jöttek ki belőle ezek a szavak.
– Tényleg? Megtennéd? – Iván szemében reménység csillant. – Talán vissza is térhetnél, mint énekes! Boníta!
– Végül is ráérek. Munkám nincs. Ha akarod, szerelmem, egész nap veled leszek, és segítek a kávézóban!
– Az nagyon, nagyon jó lenne! – Iván lelkesen felemelkedett a helyéről. – Nem akarlak sürgetni, csillagom, de pár óra múlva dél van…
– Ide jönnek a pénzért?
– Nem, nekem kell elvinnem.
– Elkísérlek!
– Rendben. De nem akarom, hogy begyere velem. Nem mutathatjuk meg a sebezhető pontunkat. Ha megtudják, hogy érzelmileg kötődöm hozzád, még megzsarolnának…
– Ott leszek veled lélekben. Kint megvárlak.
– Te vagy a legcsodálatosabb nő, akit ismerek! – Iván boldogan elmosolyodott, és Cilike szeme előtt változott vissza a régi sármos és bohém kávézótulajdonossá. – Gyerünk, vegyük ki a pénzt!
Felálltak, és elhagyták a helyiséget.
Alig mentek el, amikor a hátsó szobából kidugta a fejét egy borzas és borzalmasan másnapos nő. Vérben forgó szemeit a szőke felé fordította, és rekedt hangon megkérdezte.
– Hol van Iván?
A szőke közömbösen megrázta a fejét.
– Mit t’om én? Elment valami macával.
– Jól van… – a nő visszatámolygott a szobába, és lezuhant a vetetlen ágyra, ami heves éjszakai buliról tanúskodott, a szobában szétdobált üres üvegekkel és gazdátlan ruhadarabokkal együtt. Pár perc múlva már mélyen aludt.
Adél egyre kevésbé félt attól, hogy újra megtörténik. Barbara a maga kislányos énjével tapintatosan nem emlékeztette soha arra, hogy nemrégiben egymásnak estek. De minden mozdulatában, minden érintésében benne volt az ismételt esély. Adél először el akart költözni. Aztán rájött, hogy ez egyáltalán nem egyszerű, Patrik nem erőltette az ismételt összebútorozást, sőt, Adél olyan jeleket fedezett fel, amelyek azt súgták, hogy a férfi nem egyedül él. Ilyenek például a mindig frissen vasalt ing és a tízórai. A felfedezés járt ugyan egyfajta keserűséggel, de Adél gyorsan túltette magát ezen. Különös módon ennek ellenére nem merült fel benne, hogy Kolossyéknak befújja Patrikot. Valahogy inkább szimpatizált a volt kedvesével, mint a szinte mindig turbékoló Kolossy – Viktória párossal.
Amúgy, ha korrekt akart lenni, el kellett ismernie, hogy Somlai ügyvédnő hozott a konyhára. Ismert családjogászként rengeteg peres ügye volt, és sokan jöttek hozzá szimpla tanácsadásra is. Az ügyfelei rájöttek, hogy most már nemcsak házasságról, gyámságról és hasonlókról kérdezhetik, hanem a legkülönfélébb polgári ügyekben is, így ezeket a témákat is Kolossyékhoz hozták.
Persze ennek ellensúlyaként Adél egyre kevesebbet tudott a Patrik által vitt ügyekről. A rendszer az volt, hogy amikor bármelyikük munkát végzett, akkor rögzítette annak időtartamát, és átadta Erzsikének számlázásra. Patrik egyre kevesebb számlázandót hozott, és ezt Adél nemcsak a saját megfigyelése alapján mondta, de hallotta, ahogyan egyszer Kolossy és Patrik erről beszélnek.
– Mostanában nagyon keveset számlázol. – mondta Kolossy.
– Nem tudom, mi lehet – válaszolta nyeglén Patrik. – Valahogy így jön ki a lépés.
– Gondolom, nem kell emlékeztesselek arra, hogy ez az iroda a kölcsönösségen és az együttműködésen alapul. Nézd meg Vikit, szorgalmasan hozza be az ügyfeleket. Ebben a hónapban legalább fél milliót hoztak az ügyei.
– Nézzem meg Vikit… – Patrik szája gúnyos mosolyra görbült. – Tudom, most ő az etalon, a szíved csücske, a csúcs. Igazából nincs is szükséged a tudásomra, ezért próbálsz meg nyomást gyakorolni rám.
– Nem, erről szó sincs. Inkább úgy érzem, te lassan kivonod a dolgaidat innen. Saját ügyvédi irodát akarsz alapítani?
– Ugyan miből, Bernát bátyám? Abból az alamizsnából, amit itt keresek nálad osztalék címén?
– Te is tudod, hogy az osztalék nem az elvégzett munka, hanem az iroda teljes bevétele után jár neked is, ahogyan Vikinek vagy nekem is. De nyilván, ha nem dolgozol annyit, az meglátszik a bevételen. Még szerencse, hogy Viki húzza a szekeret…
– Hát persze, már megint Viki. A drágalátos Viki ami pénzt behoz, azt osztalékban el is viszi. Semmi haszon sem származik belőle.
– Ez nem igaz! Ha csak a legutóbbi hónapot vesszük figyelembe ott bizony te az osztalékodban részesültél az ő ügyeiből is, nem is kis mértékben!
– Védd csak! Mindketten tudjuk, hogy mélyen elfogult vagy vele szemben. Soha nem ismernéd be, hogy nekem van igazam!
– Mert nincs igazad! Ide figyelj, Patrik! Szedd össze magad, különben…
– Különben mi? Kirúgsz?
– Te mondtad!
Azzal mindketten dühösen bementek a saját szobájukba. Kolossyt a csetepaté után Viki várta.
– Megértette? – kérdezte csendesen.
– Nem. Csak téged támadott folyamatosan – mondta Kolossy felháborodva, még mindig a szóváltás hatása alatt.
– Ne húzd fel magad, Bernát. Nyugodj meg, figyelünk tovább, és ha kiderül az, amit most még csak sejtünk, akkor egyszerűen kirúgod.
Kolossy bólintott.
– De most van fontosabb ügyünk is! – emelt fel két borítékot Viki az asztalról. – Az egyik, hogy megérkezett Frenk keresete ellenem. Tudod, kártérítés, ügyvédi titok megsértése miatt. Ehhez valószínűleg kapcsolódni fog egy feljelentés is, de a rendőrségtől még nem érkezett semmi.
– Átnézem, és megbeszéljük.
– Jól van. A másik, hogy érkezett egy megkeresés folyamatos ügyvédi munka végzésére az Edukáció Alapítványtól. Utána néztem, ez egy nagy forgalmú kiemelten közhasznú alapítvány, ami elsősorban iskolák fenntartásával és különféle oktatási rendszerekkel foglalkozik. Úgy látszik, elszaporodtak a jogi ügyeik. Az igazság az, ha ezt a pályázatot megnyernénk, akkor egy szinttel feljebb léphetnénk, már ami az anyagi dolgainkat illeti.
– Ez érdekes. Ismerem az alapítvány kuratóriumának elnökét. Ez valószínűleg egy zártkörű, meghívásos pályázat. Azt mondom, akár jó esélyeink is lehetnek.
– Ennek örülök. Tanulmányozd át a kiírást, és megbeszéljük, miben tudok segíteni.
– Rendben. Korábban már végeztünk nekik munkákat, akkor is pályázat alapján. Van egy mintafájl Cilike gépén…
– Nem Erzsikét akartál mondani?
– De… de, Erzsike gépén, edualap.doc néven. Kizárólag ezen kérik a pályázat benyújtását. Keresd meg, és töltsetek ki minden olyat, amit nélkülem is tudtok. Aztán én is belefolyok a dologba.
– Jól van. Intézem.
Tíz perc múlva Viki visszatért.
– Figyelj, Bernát! Végignéztük Erzsike gépét, de sehol sem találtuk azt a fájlt.
– Pedig ott kell lennie. Tudom, hogy anno még Cilike lementette, és eltette egy külön dossziéba, aminek Pályázati minták volt a címe.
– Igen, a dossziét megtaláltuk, de a fájl nincs benne…
A nő és a férfi egymásra nézett, és egyszerre mondták ki, amit gondoltak:
– Patrik!
AKTA - az online ügyvédes történet 