Ahogyan teltek a napok, úgy lett Liza számára ismét egyre ígéretesebb a Behringer-féle projekt. Hétfőn, amikor Igor közölte vele a feltételeit, a lány úgy gondolta, semmilyen áron sem mehet bele abba, hogy a költségeket és a bevételt is felezzék. Aztán egy Igorral töltött fergeteges kedd éjjel, és egy végigaludt szerda délelőtt után változott a véleménye. Kedden Elenával is beszélgettek, és az orosz lány bevezette őt a Konkursz Uszpeh birodalomba. Liza látta, hogy rengeteg lehetőség rejlik a Boroscsuk cégben, az orosz cégek szinte tolonganak, hogy az Unióban kereskedhessenek, vállalkozhassanak, és üzleti kapcsolatokat építhessenek. A Success szinte tökéletesen megfelelt arra, hogy ezeket az üzleti kívánságokat közvetítse az Uszpeh-hel együttműködve. Igor és Elena révén akkora piac nyílt meg Liza cége számára, amiről korábban még csak nem is álmodhatott. Ráadásként kapott egy olyan szeretőt, akiről szintén elmondhatta ugyanezt.
Szerdán dél körül a Success nagytárgyalójában ültek. A Behringer-féle projekt szinte háttérbe szorult a most aláírni tervezett megállapodásban, ugyanis olyan együttműködési keretszerződés született, amely a továbbiakban minden Oroszország felé irányuló projekt esetében, és valamennyi, az Európai Unióban tervezett üzleti lehetőségnél az Uszpeh és a Success együttműködését fektette le. Ennek első darabja lett a Behringer-projekt, de Elena már jelzett Liza felé további három érdeklődőt, akikkel kapcsolatban hamarosan tárgyalniuk kell majd ismét. Liza újongott magában, amikor aláírta az iratot. Hihetetlen távlatokat érzett, mindezt az ő cége, és személyesen ő érte el!
Kintről kiabálás hallatszott, és az ajtó hirtelen kitárult. Borika esett be rajta, és kétségbeesetten kiáltotta:
– Ne haragudj! Nem tudtam megállítani!
Tormássy Berni masírozott be a terembe. Felületes pillantást vetett Igorra és Elenára, aztán Liza felé fordult.
– Nem kaptam választ a levelemre! Mikor adod vissza a céget, amit elloptál tőlem?
Liza gyors pillantást vetett az oroszokra, aztán eszébe jutott, hogy egy kukkot sem beszélnek magyarul, és megnyugodott. Szokásos hűvös stílusában válaszolt.
– Az ügyvédeink meg fogják adni a választ. Te is tudod jól, hogy semmit sem loptam el tőled.
– És ez itt, körülöttünk? – kérdezte Berni elkeseredetten. – Amit az én drága Tónim gürcölt össze, aztán te lenyúltad!
– A te drága Tónid! Hiszen elváltatok! Tormássy nem szeretett téged, gyereketek nem volt… mit akarsz?
– A szeretőd volt, te kurva?! Azt hiszed, ez jár neked, mert széttetted a lábad?!
– Most már elég! Borika, hívd a biztonságiakat!
– Nem fogsz elhallgattatni! Ebből újságcikk lesz! Ha nem lehet enyém a cég, akkor tönkreteszem veled együtt!
– Meg lehet próbálni – bólintott higgadtan Liza. – Most viszont tűnj el innen, mielőtt kidobatlak az épületből!
– Micsoda?! Fenyegetni mersz engem? – Berni arca elborult, felemelte a kezeit, és tíz körömmel esett Lizának. Beleragadt a hajába, és tépte, szaggatta iszonyú dühvel.
Futva érkezett a két biztonsági ember. Megragadták a magamagából teljesen kivetkőzött nőt, és szó szerint letépték Lizáról. Berni rúgkapált és őrjöngve átkozódott, mialatt kicipelték a tárgyalóból. Liza utána szólt.
– Ebből feljelentés lesz, ígérhetem.
Becsukta az ajtót, így nem hallotta a válaszul feléje köpött válogatott trágárságokat.
– Elnézést, rendbe kell hoznom magam! – mondta Igornak és Elenának, azzal besietett a mosdóba.
Belenézett a tükörbe. Komoly, szürke szemeiben most valami olyasmit látott meg, amit eddig nem vett észre. Keménységet és teljes részvétlenséget. Gyorsan végig gondolta, mit is mondjon az oroszoknak a jelenetről. Úgy döntött, hogy nem fog hazudni.
– Bocsássatok meg nekem ezért a kis közjátékért! – igyekezett könnyedre venni a figurát. – Ez a nő a cég korábbi tulajdonosának a volt felesége. Úgy gondolja, jár neki valami a cégből, pedig ez nem így van. Azt hiszem, ezt ő maga is egyre inkább felismeri, és ebből adódnak nála ezek a dührohamok.
– Gondod van vele? – kérdezte Igor. – Ha akarod, szívesen segítek.
– Lehet, hogy nem lenne rossz eltüntetni ezt a nőt! – nevetett Liza. – De ez nem lehetséges, így hát megoldom én magam ezt a dolgot.
A férfi bólintott. – Minden lehetséges. Csak akarni kell…
Rónai azt hitte, kiesik a szeme, annyiszor megnézte a rendőrkapitányságon felvett és a közlekedési kamerák által mutatott képeket, de nem talált egyezést. Azonban Viktor kitartó ember volt, ezért immár tizenhatodszor is nekilátott, hogy összehasonlítsa a felvételeket. Szinte kockáról kockára ellenőrizte, hogy mit lát itt, és mit lát ott. Ezredszer látta már a szőke magas fickót, a két átlagos, szőrös mukit, a köpcös kopaszt, meg a bőrkabátos punkot. Ebből ma nem lesz alvás, pedig Zsuzsa odahaza várja. Az ügyésznőnek dolgoznia is kellett, nem úgy, mint Rónainak, aki fizetéses szabadságot kapott valami ismeretlen jótevő közbenjárásának eredményeként. Igaz, a szabadságot nem otthon, hanem az ezredes bázisán töltötte.
Öntött egy pohár kávét, belepöttyentett két édesítőt, és gondolkodva elkavarta. Valami zavarta. Az a megmagyarázhatatlan érzéke jelzett, amely kialakul a nyomozókban a hosszú évek gyakorlata során. A szeme lassan vándorolt a szoba berendezési tárgyain, és odaért a kivetítőhöz, amelyikre a közlekedési kamerák képét vetítették. Éppen egy sötét Mazda haladt el ott, két szőrös mukival az első ülésekben.
Rónai felkiáltott, odarohant a vetítőhöz, és visszatekerte a képet, aztán kimerevítette. Aztán a rendőrségi kamerát játszó videóegységhez ment, és visszafuttatta azt is, egészen addig, amíg a két szőrös fickó képe meg nem jelent.
Egyértelműen ugyanazok voltak.
– Megvagytok! – dörögte a levegőbe Viktor. Mindkét gép találatát betáplálta a számítógépbe, amelyik molyolt egy jó darabig, aztán kiadta a lehetséges legjobb minőségű képet. Rónai ment tovább, és elindította az arcfelismerő rendszert. Közben hívta a párját.
– Szia kicsim!
– Szia mackó! Még mindig a kamerákkal szenvedsz?
– Még hogy szenvedek? Megtaláltam őket! – büszkélkedett a férfi.
– Nem!
– De bizony! Sötét Mazda, két szőrös, gusztustalan alak. Most keresi őket az arcfelismerő rendszerünk.
– Ez szuper! Az ezredesnek szóltál már?
– Még nem. Te voltál az első, akit hívtam.
– Ez remek! Hívd őt, kérlek! Öltözöm, és megyek be én is hozzád, macikám!
– Gyere bébi! Aztán, ha végeztünk, odahaza megünnepeljük a fogást!
– Azzal, amivel én gondolom…?
– Noná, majd dobostortával!
– Na, azért az se lenne rossz…
– Ne hergelj, nyuszi, inkább gyere akkor befelé!
– Ok, húsz perc és ott vagyok!
Rónai letette, aztán azonnal hívta az ezredest.
– Szilágyi!
– Üdvözlöm ezredes úr, Rónai vagyok!
– Várjon egy pillanatot! – az ezredes valószínűleg szűrőt tett a mobiljára. – Folytathatja!
– Megtaláltam a madárkáinkat! Két átlagos kinézetű fickó, de rajta vannak a rendőrségi és a közlekedési képeken is.
– Nagyszerű, százados! Elindította az arcfelismerést?
– Természetesen, ezredes úr!
– A szoftvernek kell legalább egy óra. Mire végez, én is bent vagyok.
– Itt leszek, ezredes úr! Viszontlátásra!
– Viszlát!
Egy órával később valamennyien ott ültek a bázis tanácskozó szobájának kerek asztalánál, Regényivel kiegészülve, és várták, hogy az arcfelismerő végre jelezzen. Több mint két órája rágta már az adatokat, a képet, amit Rónai betáplált. Aztán egyszerre megállt.
– Megvannak az adatok! – mondta izgatottan Zsuzsa, mintha a többiek számára nem lett volna ez teljesen világos. Az ezredes kiprintelte az adatokat. Elolvasta, aztán szó nélkül átadta Regényinek. Az is átnézte, és füttyentett.
– Ez komoly… – továbbadta a papírlapot Rónainak.
Viktor egymás alatt két férfi szemből készült fotóját látta. Elolvasta a szöveget is.
– Jan Szabo és Peter Boiron, más néven a Repülő Hollandik. Robbantási szakemberek, profi bérgyilkosok, hackerek. Kedvenc módszerük a bomba. Három éve eltűntek, senki sem tud róluk. Szélsőséges nézeteikről ismertek, bármilyen anarchista megmozdulással azonosulni tudnak. Egyes meg nem erősített hírek szerint csatlakoztak valamely terrorszervezethez, és annak keretein belül követik el a legkülönfélébb robbantásos merényleteket.
– Szóval ők akartak minket elintézni annak idején Fonyódon! – szólt közbe Zsuzsa.
– Igen, minden összevág – az ezredes további keresőfeltételeket ütött be a rendszerbe. – Eddig főként Nyugat-Európában követtek el merényleteket. Spanyol, német és olasz robbantásokat kötnek a nevükhöz. Akkor mi is csatlakoztunk ehhez a szép listához.
– Hogyan tovább? – Rónait ugyan érdekelte a múlt, de még inkább érdekelte a jövő.
– A fényképet és az adatokat betápáláljuk a rendszerbe, ahogyan a töröknél is tettük. Ha bárhol feltűnnek, akkor riasztást kapunk.
– Jó megoldás ez? – kérdezte Zsuzsa.
– Ez a rutinmegoldás. Mindig működik – válaszolt Szilágyi ezredes.
– Arra gondolok, hogy ezek a fickók rajta vannak a rendőrségi rendszereken. Ha ők ölték meg Tihanyit, akkor azért tették, mert az informatikus talált valamit,amit el akart mondani Viktornak. Sőt, bele is nyúlnak a rendszerbe, hiszen minket egy hamis tartalmú fájlal csaltak Fonyódra.
– Én értem, mi a gondja a kisasszonynak! – vette át a szót Regényi. – Ha a két jómadár bent van a rendőrségi rendszerben, akkor megláthatják, hogy keressük őket, azaz lebuktak. Ha bebújnak a vackukba, vagy eltűnnek Magyarországról, akkor bottal üthetjük a nyomukat.
– Hmmm, ez igaz – az ezredes elgondolkodott. – De van megoldás. Elvileg meg tudjuk tenni, hogy a szűrést nem a rendőrség rendszerében, hanem a saját rendszerünkben indítjuk el. Valahogy úgy, hogy az adatok szépen befolynak hozzánk, és csak a mi gépeink ellenőrzik.
– Ez nem lesz túlságosan hosszadalmas?
– Ténylegesen lassabb lesz, mintha a központi szervereket vennénk igénybe. De a rendőrség rendszerén belül nem lesz nyoma. És ha sikerül megtalálni a rejtekhelyüket, akkor…
Az ezredes nem folytatta, mindenki értette, mit jelent, ahogyan a két öklét egymás mellé rakja, és csavaró mozdulatot tesz.
Cilike dúdolva lépett be a kávézóba. Kis táskában magával hozta a fellépő ruháját és a saját sminkjét. Nem szerette azt a készletet, amivel a kávézóban kenték magukat a fellépők, és ezeket a szépségcikkeket tegnap vásárolta, miután a bankban elintéztek mindent Ivánnal, és a férfi lovagias kézcsókkal elbúcsúzott tőle. Abban maradtak, hogy ma délután Cilike bejön a kávézóba, és mivel a szerdai napon nincsen meccs amúgy sem, énekkel szórakoztatja a nagyérdemű közönséget.
– Segíthetek? – kérdezett rá valaki. – Mintha a tegnapi, verébszerű szőke csajt klónozták volna le, most egy másik ugyanolyan állt a pult mögött.
– Ivánhoz jöttem – mondta könnyedén Cilike. – Az esti műsor főszereplője vagyok… – tette hozzá szerényen.
– Esti műsor… – a szőke szemmel láthatóan nem volt képben. Ezen Cilike nem csodálkozott, hiszen tegnap határozták el Ivánnal, hogy ismét elindítják a revüt.
– Igen, művésznevem Boníta – tette hozzá a volt titkárnő, hátha erről beugrik valami az agyilag nem túl fejlett alkalmazottnak.
– Nekem a főnök úr nem szólt.
– Semmi baj, most szólok én.
A szöszi azon töprengett, mit tegyen most ezzel a szemmel láthatólag elmeháborodott vendéggel. Tudta, hogy semmiféle műsorról sincsen szó, ma este az EB eddigi góljait fogják levetíteni, ezt már meghirdették, ki is akadnának a szurkolók, ha változás történne, és bárki kornyikálni akarna nekik a gólok helyett.
– Megkérdezem a főnök urat – döntött végre a pultos, azzal hátrament a kis irodába. Hamarosan visszatért, az arca némi zavarról tanúskodott.
– Na ugye! – nevetett Cilike. – Megmondta Iván, hogy mi a helyzet!
– Megmondta… – bólintott a szőke.
– Akkor megyek sminkelni!
– Nem, nem! Megy szépen haza innen, különben ki kell, hogy dobassam.
– Micsoda? Menjen vissza, és mondja meg Ivánnak, hogy Cilike van itt!
– Akkor nem Bóbita?
Cilike vadul felkacagott. Hát persze, ha ez a szerencsétlen nem megfelelő nevet mond a főnökének, akkor az nem tudhatja, ki is érkezett meg.
– Boníta, maga szellemileg alultáplált! Boníta a művésznevem! Na, gyorsan szóljon Ivánnak!
– Én nem zavarom őt még egyszer. Megmondta, mit tegyek, és ennyi!
Cilike fenyegetően közelebb lépett a pulthoz, mire mintegy varázsütésre megjelent egy nagydarab fickó a konyha felé vezető ajtóban. A titkárnő még ezt az alakot sem látta eddig soha, de érezte, ha fizikai síkra vinné ezt a dolgot a szőkével, akkor a kigyúrt kopasz nem maradna sima néző. A testi erő helyett ezért a hangerőhöz folyamodott, hátha Iván meghallja odabent, és az ő dalos madárkája segítségére siet.
– Nézze, nem akarok ebből balhét! A főnöke szerelme vagyok, nagyon megüti a bokáját, ha akadályokat gördít elém. Engedjen felkészülni az esti fellépésre! Azonnal!
– A főnököm szerelme? – röhögött a szőke, és a kidobó emberre nézett. Az is vigyorgott. – Azért ehhez Matildnak is lenne egy-két keresetlen szava! Na, tűnjön el innen szépen, holdkóroskám, ha nem akar bajt!
Cilike ekkor hangosan kiabálni kezdett.
– Iván! Iván!
A kidobó ember közelebb jött, szemmel láthatóan akcióra készen. Az attrocitástól egyetlen puszta mozdulat választotta el őket, egy beleegyező bólintás, amit a melák a pultos csajtól várt. Közben Cilike tovább sikoltozott. Addig, amíg egyszerre meg nem jelent maga Iván a pult mögötti, függönnyel takart ajtónyílásban.
– Mit akarsz itt, Cili?! – kérdezte nyersen.
– De Iván…?!
– Pénzért jöttél? Ha majd lesz megfelelő bevétel, szólok. Addig ne gyere.
– Pénz? Bevétel? – Cilike nem kapcsolt valami gyorsan.
– Na, húzzál innen! – fejezte be Iván a beszélgetést, és eltűnt a függöny mögött.
A nő döbbenten állt. Az agya, és főleg a szíve, még nem fogadta be az új információt. Támolyogva hagyta, hogy a kidobó szelíden megfogja a karját, és kivezesse a helyiségből, a kinti harminc fokos hőségbe. Aztán a nagydarab elmondta az ilyenkor szokásos búcsúszavakat.
– Többet itt meg ne lássalak, mami!
Cilike nem tudta, mi fáj jobban neki, a mamizás, vagy Iván rideg szavai. Vagy az elúszott hatmillió…
– Az anyád! – először két sarokkal odébb jutott szóhoz. – Ez a szemét lenyúlta a pénzt! Ezt nem fogom hagyni!
Gondolatban többször is kinyírta a hűtlen kedvest, és kirázott belőle minden pénzt. Arra nem is gondolt, az alaposan megcsappant bankszámlából meddig fog tudni megélni. Most ott tartott, akár fél milkát is ad annak, aki visszaszerzi az Ivánnak kölcsönbe adott hat misit.
Elgondolkodott. Ügyvédi irodai tapasztalata hozzásegítette néhány olyan telefonszámhoz, ami most pont jól jöhetett. Gyorsan előkapta a mobilját, és keresgélni kezdett a nevek és számok között. Hopp, meg is van!
– Halló – a nyers, mély és durva hang máris bizalomkeltően hatott, már ha az ember pénzbehajtásban gondolkodott.
– Jó napot kívánok! – csevegett Cilike. – Én Bazsó urat keresem.
– Bazsó vagyok.
– Egy ismerősemtől kaptam meg az ön telefonszámát. Lenne egy kis problémám…
– Mi?
– Mondom, egy ismerősömtől…
– Mi a probléma, mama?
– Pénzt adtam kölcsön, és nem akarják visszaadni.
– Ja. Megbeszéljük. Jöjjön ma este hatra az irodámba.
– Iroda? Hát persze, természetesen! Hová menjek?
– Az Astoriához…
– Ó! A hotelbe?
– Dehogy, mama! Minek néz engem, homokosnak? Az aluljáróba jöjjön. Na viszlát!
Cilike vegyes érzelmekkel tette le a telefont. A pénzbehajtáshoz nem kell különösebben nagy intellektuális képzettség, és ez a Bazsó a beszélgetés alapján maximálisan igazolta ezt a tézist.
Adél az ablak mellett ült, és kifelé bámult, bele a rekkenő hőségbe. Odakint a 40 fokos napsütésben párolgott az aszfalt, senki sem járt az utcán, az ablakok zárva, a légkondik pedig csendesen brummogva lökték a forróságot a szabadba, fokozva a meleget. Az iroda is begubózott, az öreg léghűtő szerkezet teljes kapacitással működött, de így is harminc fok körül lehetett odabent. Adél úgy érezte, gondolkodni sem bír. Ráadásul vita kerekedett, mert Erzsike kis idő elteltével panaszkodni kezdett, hogy a hideg levegő pontosan az ő lábára megy, és ízületi fájdalmai kezdenek lenni. A többieket viszont nagy ívben nem érdekelte, ha a titkárnő lába fázik. Ezzel Erzsike átesett első komoly irodai megpróbáltatásán. Még messze nem telt le a próbaideje, így akár ő, akár Kolossy, aki a munkáltatói jogokat gyakorolta, indoklás nélkül megszüntethette a munkaviszonyt, ezért Erzsike óvakodott attól, hogy komolyabb balhét csapjon a dologból. Azt azonban megjegyezte magában, mennyire önzőek a többiek, akiket nem zavart a befújó hideg levegő, és nem törődtek azzal, hogy nála viszont egészségügyi problémák jöttek elő.
Adélt valóban nem érdekelték Erzsike problémái. Azon gondolkodott, miért fedezi még mindig Patrikot Kolossy és Viki előtt. Ha egyszer kiderülne véletlenül, hogy ő tudott ezekről a dolgokról, akkor kereshet másik munkahelyet. Ráadásul Patrik iránt semmit sem érzett már. Igazából Regényi iránt sem, és Kálmán… Kálmán iránt nem is érzett soha szerelmet. De akkor mi van most?- tette fel magának az explicit kérdést. Leginkább semmi. Olyan csendes nyugalom, szívzűrök nélkül, munka, hazamenet, és otthon Barbara. Mármint, beszélgetés, és különféle közös programok. De semmiképpen sem az, ami a múltkor történt. Barbara nem próbálkozott be, Adél pedig zárta a fürdőszoba ajtaját, amikor zuhanyozni ment. Úgy gondolta, ez eléggé egyértelmű jelzés, és a lakótársa fogta is az adást.
Annyira elgondolkodott, hogy nem vette észre Patrikot, aki megállt az asztala előtt.
– Adél! – a megszólításra a lány felriadt.
– Igen?
– Lennél szíves bejönni hozzám? Hozd kérlek a Porkő Kft. aktát is!
– Persze, máris!
Adél felkelt, és a szekrényből kivette a kért iratot, majd követte Patrikot annak szobájába. Ahogyan belépett, a férfi mutatta, hogy zárja be az ajtót.
– Nem a Porkő akta miatt hívtalak be! – mondta. – Segítened kell nekem!
– Mi történt?
– Azt hiszem, Kolossyék gyanakodnak rám…
– Igen, ezt megerősíthetem. A múltkor nálam is kérdezősködtek rólad, de nem mondtam nekik semmit.
– Nocsak, és mit kérdeztek?
– Hogy nem vettem-e észre valami furcsát nálad, meg ilyesmiket.
– Te pedig jó kislány voltál, és nem köptél be. Helyes!
– Nem tudom, helyes-e, Patrik! Fogalmam sincs, mit csinálsz, mit akarsz, mikor veszélyezteted esetleg valamennyiünk életét mondjuk azzal, hogy bombát szerelsz össze megint…
– Honnan tudsz a bombáról?!
Adél röviden elmondta a történetet onnantól kezdve, hogy Regényi csapatával átkutatták Patrik lakását, egészen odáig, hogy Amanda lebukott.
– Szóval a bomba nem robbant fel… – mormolta Patrik. – Pedig azt hittem, azért lett csend.
– Regényi asszisztense leadta a drótot, ezen bukott le. Tuti, hogy nem robbant fel a bombád. De talán örülj neki, mert ha elrobban, és esetleg ártatlan emberek halnak meg miatta, akkor sohasem tudnál elszámolni a lelkiismereteddel.
– Lelkiismeret? – Patrik felhorkant. – Az az olyan avítt fickóknak való, mint Kolossy. A modern kor emberének nem lelkiismeretre van szüksége, hanem hideg fejre, és jó szemre ahhoz, hogy azonnal lecsaphasson a lehetőségekre. De ezt most hagyjuk. Segítened kell nekem!
– Miben?
– Akkor te is tudod, hogy Kolossyék gyanakodnak rám. Én meg azt tudom, hogy Kéki Laura ügyében érkezett egy irat. Nem tudom, ki küldte, és főleg nem tudom, mi van benne. Kolossy elrejtette az irodájában. Meg kell szerezned nekem!
– Te valójában ezt a Laurát képviseled?
– Féltékeny vagy? – Patrik kivillantotta szokásos öntelt mosolyát.
– Nem – válaszolta teljesen komolyan Adél. Így is érezte.
– Nos a helyzet, hogy tényleg őt képviselem. Ez nekem egy befektetés. Tudnom kell mindenről, ami veszélyeztetheti az üzletet. Megszerzed nekem azt a levelet?
Adél elgondolkodott.
– Mit kapok én?
Patrik meglepődött. Eddig ilyen jellegű kérdést még nem hallott a lánytól. Aztán lassan elmosolyodott, és az ujjáva játékosan megfenyegette a másikat.
– Tanulékony csaj vagy! Szóval, helyezzük üzleti alapokra az együttműködésünket?
– Igen. Úgy gondolom, ha kikaparom neked a gesztenyét, akkor abból nekem is jár.
– Jól van, ez modern hozzáállás. Ha megalakítom a külön irodát, akkor mindenképpen átveszlek. Rendben?
– Ez nem fizetség.
– Hm, kemény dolog veled a tárgyalás…
– Tőled tanultam. Konkrétan mennyit ér meg neked, hogy nem köplek be, és még segítek is neked?
– Adél… – Patrik megpróbált érzelmes húrokat pengetni a lányban a pillantásával. De a nő keményen nézett rá, megingás nélkül. A férfi arca elkomorult. – Ide figyelj! – sziszegte a lány arcába. – Engem nem tudsz megállítani, akkor sem, ha beárulsz. Tudod, mire vagyok képes. Ha kell, felrobbantom ezt az egész kócerájt, kiscsillag! Nem fizetek neked, és te ide fogod hozni azt a levelet. Mert ha nem, akkor az ég legyen hozzád irgalmas!
Adélnak szempillája sem rezdült.
– Nem. Fizetni fogsz, ha akarsz valamit.
Néhány pillanatig egymás arcába meredtek. Aztán Patrik hirtelen felnevetett.
– Jól van kislány, nyertél! Kapsz havi harmincat, ha azt csinálod, amit mondok neked, és fedezel Kolossyék előtt. Áll az alku?
– Harminc? Az még a lakbéremre sem elég. Legalább a duplája kell.
– Ötvenet adok. De semmivel sem többet.
– Megegyeztünk! – Adél fellélegzett. – Az első havi pénzemet ide is adhatod. A következő július elején esedékes, és onnantól minden hónap első hetében. Világos?
Patrik bólintott. A lány folytatta.
– Akkor megyek, és megszerzem neked azt az iratot. Amint fizettél.
A férfi a táskájához lépett, és elővett egy kissé kopott bőr pénztárcát. Leszámolta Adélnak az öt darab tízezrest. Ezen felül nem sok maradt a tárcában.
– Tűnj el, és hozd amit kértem!
Adél visszatért az asztalához, Erzsike keserves pillantásának kereszttüzében.
– Minden rendben? – kérdezte a titkárnő.
– Persze! – válaszolta Adél könnyedén. – Miért kérdezi, Erzsike?
– Hát, hogy nem volt-e gondja az ügyvéd úrnak az aktával…
– Nem volt, nyugodjon meg.
– Annak örülök… – mondta Erzsike. – … mert hiányzott belőle az utolsó két tárgyalás jegyzőkönyve. Tudja, Adél, Somlai ügyvédnő kiadta utasításba, hogy minden akta anyagát be kell szkennelni az elektronikus tároláshoz. S pont ahogyan be tetszett menni, jutott eszembe, hogy azok kimaradtak, mert a fénymásolónál vannak. Furcsa, hogy ezek nélkül is rendben volt minden…
Adél ránézett a titkárnőre. Vajon gyanakszik? Vagy valóban olyan együgyű, amilyennek általában mutatja magát?
– Ezek nem kellettek az ügyvéd úrnak, csak a keresetben nézett meg egy dolgot.
– Értem… – Erzsike felkelt, és elsétált a szkennerhez. Turkálni kezdett a gép melletti irattartó kosárban, aztán kiemelt egy iratot. – Ebben a keresetben?
Az ügyvédjelölt tudta, hogy lebukott. Nem olyan buta ez a nő, mint amilyennek tetteti magát.
– Nos… Erzsike. Tartozom magának egy vallomással.
– Rendben van, Adélka, hallgatom. Ha megengedi, előbb lekapcsolom a klímát.
Adél a legyőzöttek engedelmességével bólintott.
– Persze, Erzsike, kapcsolja csak le. Szóval, tartozom egy vallomással. Patrik… Lipót ügyvéd úr, és én, nem is olyan régen még egy párt alkottunk. Én az ügyvéd úrnál laktam…
– Kolossy ügyvéd úr tudja ezt?
– Hogyne tudná. Amikor felvett az irodába, már akkor tisztáztuk ezt. És… egy ideje szétváltunk. De azt hiszem, ismét közeledünk egymáshoz. Tudja, vannak jelek, amiket mi nők megérzünk.
– Istenem, milyen romantikus! – Erzsike a szívére szorította a kezeit.
– Talán az. A lényeg a lényeg, Lipót ügyvéd úr nem akarja ezt a nagyvilág orrára kötni. Tudja, ő büszke ember. Egyszer hozott egy döntést, ami a kapcsolatunk végét jelentette, és most nehezen vallja be, hogy ismét szeretne velem többet együtt lenni. Ahogyan igazán brilliáns módon felfedezte, most nem a Porkő Kft. ügye miatt mentem be hozzá, hanem néhány bensőséges szóért. De kérem, ne mondja ezt el Kolossy ügyvéd úrnak, és Somlai ügyvédnőnek. Ha itt lesz az ideje, és ez a bimbózó kapcsolat megerősödik, mi magunk szeretnénk bejelenteni. – Adél magában majdnem hányt a lírától, de úgy látszik, a titkárnőre hatott a történet, mert lelkesen bólintott.
– Ígérem, Adélka, hogy nem szólok. Csak magamban drukkolok magukért!
– Köszönjük! – mosolygott a lány, és közben az ötvenesre gondolt, amit Patrikról szakított. Eddig sohasem jutott volna eszébe, hogy lényegében megzsaroljon valakit. Pedig milyen egyszerű volt.
Kolossy és Viki zárt ajtók mögött a Frenk-féle kártérítési keresetre adandó válaszon dolgozott.
– Látod ezt a bekezdést? – mutatta éppen Bernát. – Nagyon ravasz. Látszólag csak egy odavetett gondolatsor a mi kapcsolatunkról, de ezt követően erre a logikai és erkölcsi alapra építi fel a támadást. Finoman kihagyja belőle a saját reakcióját, a testi sértést a bíróságon, meg azt is, hogy lényegében egy jogi tényre derült fény, aminek az elhallgatása is felvethet erkölcsi és jogi aggályokat…
– Igen ám, csakhogy úgy szerkesztette meg ezt a rendszert, hogy mindenképpen én legyek a hunyó – válaszolta Viki. – A jogi tény elhallgatása is az én bűnöm, és a kiteregetése is. Ez pedig minden bizonnyal befolyásolja a bíróságot, különösen, hogy a kártérítés esetében nagyon sok múlik a mérlegelésen. Hihetetlenül profi és szemét ez a keresetlevél.
– Meg fogunk vele birkózni – nyugtatta a férfi a nőt. – Vannak ötleteim, mivel lehet tompítani, esetleg visszafordítani ezt a dolgot. A tény elhallgatása nem a te bűnöd, hiszen ott van az ügyvédi titoktartás…
– De Bernát! Ha a titoktartásra hivatkozunk, akkor megalapozzuk a kártérítési igényt!
– Hmm, valóban… ez tényleg nagyon ravasz, még inkább, mint gondoltam… de kifogunk rajta!
Viki lágyan ránézett a párjára. Látta rajta azt az évezredes elszántságot, ahogyan a férfi megvédi a nőt, akit a legjobban szeret.
– Szerinted ez Patrik volt?
Kolossy megvakarta a fejét.
– A tehetsége megvan hozzá. A szófordulatok… tényleg emlékeztetnek.
– És ez itt?! – Viki hirtelen észrevett valamit, és az ujjával mutatta, mire gondol. Aztán felállt, és a saját asztaláról elővett egy másik iratot, s a keresetlevél mellé tette. – Na ehhez mit szólsz?
Kolossy arca elkomorult.
Azt látta, hogy a keresetlevél egyik oldalán a legalsó sor kissé fentebb csúszott, és félig átírta a felette lévő sort. S az iraton, amit Viktória mutatott, ugyanezt láthatta.
– Észrevettem, Bernát, hogy a nyomtatónk néha vacakol. Nem értek hozzá, talán a papírt továbbító gumihenger hibája, vagy mié, de előfordul, hogy a legalsó sort rányomja az eggyel fentebbire. Ezt a keresetlevelet a mi nyomtatónkkal nyomtatták!
– Vagy egy olyannal, aminek ugyanez a hibája…
– Ugyan, próbálj meg legalább ebben az esetben túllépni a legendás jóhiszeműségeden. Időnként komolyan nem is értem, hogyan lehetett ügyvéd egy olyan ember, aki ennyire bízik másokban. Tudod, mi a küldetésem… Meg kell hogy védjelek akár még saját magadtól is! Amit a kezünkben tartunk, az bizonyíték arra nézve, hogy az irodánk egyik tagja ellenünk dolgozik. Ráadásul személyemben is megtámadott, hiszen ennek a kártérítési keresetnek az alperese én vagyok.
Kolossy megrázta a fejét.
– Még bizonyíték kell!
– Mit akarsz még? Őszinte vallomást? In flagrantit? Fényképet? Videót?
Kolossy a nőre nézett, és az arca lassan felderült.
– Fején találtad a szöget, Viki! Pontosan erre van szükségünk!
AKTA - az online ügyvédes történet 