Rónai kedvetlenül rágcsálta szokásos répagolyóját. A Promontorban történt robbanás helyszínén semmit sem találtak, apróra mállott papírlapokon kívül. Az ezredes a legjobb helyszínelőket küldte ki, de hiába. A két jómadár nem mutatkozott, és ugyanígy Ahmednek sem jutottak nyomára.
Budafokon, a hajdani Czuba-Durozier kastély alagsorában berendezett központba az összes olyan jellegű bűncselekményről futott be információ, ami számot tarthatott Szilágyiék érdeklődésére. Leszámolások, robbanások, közúti balesetek és sok más esemény rövidített leírása érkezett, ahol lehetett, videó vagy képanyaggal együtt. Szilágyi ezredes kifejezetten a robbantásokra és a mesterlövészekre hegyezte ki a keresést. Úgy gondolta, ha a török továbbra is vadászik a másik két jómadárra, akkor annak hamarosan ismételt összecsapás lesz a vége. Vagy céllövészet, vagy robbantás.
Viktornak hiányzott a bevetés. Napokon keresztül itt ült a szobában, és a beérkező anyagokat elemezte. Az eddigi robbantásokból felállítottak egy profilt, és Rónainak azt kellett ellenőriznie, az újonnan befutó ügyeknek van-e ehhez a profilhoz hasonló eleme. Eddig nem sok mindent talált. Inkább diákcsínyeket, véletlenül explodáló gázpalackokat és hasonlókat.
Aztán megakadt a szeme egy jelentésen, amiben leírták egy ügyvédi iroda felrobbantását. A tűzszerészek szerint rendkívüli pontossággal állították be a robbanóanyag mennyiségét, hatótávolságát és hatásirányát. Egy páncélszekrény kinyitásakor aktiválódott a bomba, ami leamortizálta a teljes berendezést, és majdnem megölt egy külföldinek látszó, kreol bőrű férfit. Rónai belenézett a részletekbe. A robbanóanyag típusát kereste, és amikor megtalálta, felhördült.
– Ezredes úr! – kiáltotta. Szilágyi megjelent az ajtóban. – Elnézést kérek, ezredes úr, de azt hiszem, találtam valamit! Ugyanaz a robbanóanyag. Egy közel-keleti kinézetű áldozat. Azt hiszem, a madárkáink csapdát állítottak Ahmednek, aki bele is sétált!
– Hol van? – Szilágyi már vette is a kabátját.
– A Budai Irgalmasrendi Kórházban! – betűzte ki Rónai a szöveget.
– Hogy került oda? – értetlenkedett az ezredes.
– Nem tudom, egyszerűen oda szállították be. Valószínűleg ez lehetett a legközelebbi kórház.
– Na mindegy, gyerünk!
A kórház a Frankel Leó utcában állt. Rónai és az ezredes Budafokról rekord gyorsasággal ért oda. A kórház folyosóján két civil ruhás detektív állította meg őket.
– Elnézést, uraim, kihez tartanak?
– A robbantás áldozatához! – válaszolta az ezredes, és elővillantott egy jelvényt. Rónai is elővette a maga igazolványát.
– Ezredes úr, attól tartok, nincs engedélyük meglátogatni a beteget. Nekünk viszont parancsunk van arra, hogy amint magához tért, kihallgassuk.
– Kössünk egyezséget – ajánlotta Szilágyi ezredes. – Mi bent leszünk a kihallgatáson, cserébe megosztjuk önökkel, amit tudunk a férfiról.
– Ismerik?
– Igen, tudjuk, kicsoda. Viszont nem ismerjük az indítékait, és nem tudjuk, hol lehet megtalálni azokat, akik a robbantásért felelnek.
– Úgy gondolják, választ tud adni a kérdéseikre ez a fickó?
– Biztos vagyok benne.
– Eszméletlen, nagyon súlyos sérülésekkel…
– Mondom, mi ismerjük. Nemrégiben két műtétet hajtottak rajta végre, néhány bekapott golyó miatt. A második műtét után pár órával elkábította az őrét és a főnővért, majd megszökött a kórházból. Vasból van ez az ember.
– Higgye el, ezredes úr, ez most más. Egy irányított robbanás epicentrumába került. Nem fogja túlélni.
– Nem kell, hogy túlélje – mondta érzéketlenül Szilágyi. – Engem csak az érdekel, hogy mielőtt meghal, elmondja, amit tudni akarok. Meg kell néznünk az arcát.
A két detektív bizonytalankodott néhány pillanatig, aztán egyikük intett.
– Menjenek, ezredes úr!
Szilágyi és Rónai megálltak a beteg ágyánál. Valóban nem nyújtott biztató látványt. A fél arcát kötés borította, a pólyán kívüli rész megégett, ahogyan a haja és minden szőrzete is lepörkölődött a fején. De Viktornak kétsége sem lehetett, hogy ez az a fickó, aki a másik kórházból megszökött. Ez itt Ahmed.
– Ő az – bólintott Rónai. – Mit gondol, ezredes úr, ki fogjuk tudni hallgatni?
– Persze! – válaszolt magabiztosan amaz. – Nem tudom, túléli-e, de hogy magához fog térni, az biztos. Ha elmondja, amit akarunk, akkor megtaláljuk azt a két gazembert.
Ebben a pillanatban Ahmed felnyögött, és kinyitotta a szemét. Tompán bámult az ágya mellett álló két emberre.
– Megismer, Ahmed? – kérdezte Rónai.
– Nem… – morogta a török.
– Mi történt magával? Miért üldözi Szabot és Boiront?
A beteg nem válaszolt. Mintha megpróbálta volna felidézni, ki is ő és mit keres itt.
– Emlékszik a robbanásra?
Ahmed nemet intett. Ebben el is fáradt, mert behunyta a szemét. Már azt hitték, elaludt, amikor is mét felnézett. Ezúttal azonban felismerés villant a szemében.
– Te voltál ott, a háztetőn!
– Igen, én – válaszolt Rónai. – Akkor is ezt a két fickót akartad lelőni. Miért?
– Magánügy.
– Nem értünk téged – vette át a szót az ezredes. – Korában úgy tűnt, te is a Felkelő Nap embere vagy. Mi történt?
– Az csak rám tartozik.
Szilágyi már látta, hogy nem megy semmire. Az ilyen konok, hallgatag emberekkel szemben a kínzáson kívül nem nagyon volt egyéb eszköz. A kínzást pedig nemzetközi egyezmény tiltotta…
– Ide figyeljen! – Rónai szándékosan gyorsan ült le az ágyra, hogy a beteg alatt is megsüllyedjen a matrac. A hirtelen pozícióváltás nagy fájdalmat okozhatott Ahmednek, mert eltorzult az arca, de nem kiáltott, nem szólt. – Odakint van két ember, akik elraboltak egy nemzetközileg is fontos találmányt. Ezeknek a fickóknak a nevéhez már négy robbantás fűződik, és csak az isteni szerencse mentett meg minket eddig attól, hogy civil áldozatai is legyenek az ámokfutásuknak. Ki tudja, mikor és hol robbantanak legközelebb? Ezeket meg kell találnunk, és meg is fogjuk őket találni, ha akarják, ha nem! És a megtalálásukhoz magán keresztül vezet az út! Nem érdekel, milyen erősnek hiszi magát, ki fogom préselni a szükséges információkat! – az ezredeshez fordult. – Ezredes úr! El tudnánk intézni, hogy a bázison folytatódjon ennek az embernek az orvosi kezelése?
Szilágyi elgondolkodott.
– Végül is… nemzetbiztonsági ügyről van szó. Megnézem, mit tehetek! – azzal kiment az ajtón telefonálni.
– Ha a mi bázisunkon leszel, alaposabban kézbe veszlek! – ígérte fenyegetően Viktor. Ahmednek azonban a szeme sem rebbent, rezzenetlen tekintettel nézett farkasszemet a rendőrrel, és Rónai tudta, ez a dolog nehezebb dió lesz, mint gondolta.
A Vén Diákban ilyen korán nem sokan lézengtek. Adél beült az egyik legbelső asztalhoz, kényelmes párnák közé, onnan figyelte a bejáratot. Gondolatban még mindig az elmúlt háromnegyed óra eseményei kötötték le, bár igyekezett kiverni a fejéből, hogy gyengének bizonyult, és nem tudott ellenállni Barbara közeledésének. Megpróbált az előtte álló beszélgetésre összpontosítani. Mit akarhat Viki? A telefonba azt mondta, visszavennék őt az irodába, bizonyos feltételekkel.
Megérkezett az ügyvédnő. Adél alig ismerte meg, mert a szokásos kosztüm helyett ezúttal könnyű nyári ruhában érkezett, és ez fiatalított rajta vagy tíz évet. Viki körülnézett, aztán intett Adélnak, odasétált, és leült a lánnyal szemben az asztalhoz. Rendeltek két limonádét, aztán Viktória belekezdett a mondandójába.
– Meg kell mondjam, hatalmas csalódást okoztál Bernátnak. Bízott benned, jó munkaerőnek tartott, hosszú távon számított rád az irodában, erre te…
– Ezt én is tudom, és meg is bántam! – szakította félbe Adél.
– Bízom benne, hogy így történt – válaszolta lágyan Viki. – Én látom benned a potenciált, és nem vagyok olyan szigorú az erkölcsi kérdésekben, mint Bernát. Azt hiszem, tudnánk folytatni a közös munkát, és erről már beszéltem Kolossy ügyvéd úrral is.
Adél hallgatott. Várta, hogy a másik kibökje a feltételeket.
– Persze ehhez az kell, hogy gyökeresen szakíts a múlttal.
– Már szakítottam… – válaszolta keserűen Adél.
– Értem. Rendben. Ez esetben gondolom, nem esik nehezedre, hogy Lipót ellen vallj egy kamarai, esetleg bírósági eljárásban?
Az ügyvédjelölt nem válaszolt. Sejtette, hogy valami ilyesmi fog következni.
– Lipót doktor annyi gonosz dolgot tett az irodánk ellen, és személy szerint ellenünk is, ami nem maradhat büntetlenül. Neked pedig most el kell döntened, hogy mellé állsz, vagy mellénk. Ez utóbbi esetben Bernát hajlandó visszavenni téged, és eltekinteni a kamarai feljelentéstől is.
– Patrik a vőlegényem volt…
– Egy gonosz ember. Téged kirúgott a közös otthonotokból. Eszközként használt az aljas kis terveihez. Min gondolkodsz még? Megérdemli, amit kapni fog!
Adél kortyolt egy keveset a limonádéból, hogy időt nyerjen. Az ajánlat kétségkívül csábító volt.
– A régi feltételekkel mehetek vissza az irodába?
– Ezen gondolkodtunk Bernáttal. A fizetésedet megkapod, mint eddig. De kikötünk három hónapi próbaidőt. Ha ez idő alatt rendben leszel, akkor véglegesítünk ismét.
– Biztosítékot akarok!
– Micsodát? Mire gondolsz?
– Figyelj, Viki, nem vagyok hülye. Eszemben sincs belefutni egy olyan csapdába, hogy szépen mindent lenyilatkozok, aláírok, aztán amikor már nincs rám szükség, kirúgtok a próbaidő alatt. Valamilyen biztosíték kell nekem, nyilatkozat, vagy hasonló, hogy ha szakítok a múlttal, ahogyan te mondtad, és a munkám ellen nincs kifogás, akkor kötelezően véglegesítenetek kell.
– Azt hiszem, ez járható út – válaszolta Viki. – Meg kell beszélnem Bernáttal, milyen formájú nyilatkozatot tudunk adni neked, de alapvetően az elvvel nincs problémám, szerintem neki sem lesz.
Adél megnyugodott. Vagy nagyon dörzsölt róka ez a Somlai ügyvédnő, vagy tényleg nem akarták őt kihasználni, és amikor megtette, amit vártak tőle, kidobni.
– Még egy. Ha visszajössz az irodába, Lipót nyilván sejteni fogja, mi állhat a háttérben. Semmit sem mondhatsz neki.
– Hiszen nem is tudok semmit. Azt nyilván gondolja, hogy eljárások indulhatnak ellene, de tőlem biztosan nem tud meg új információkat.
– Helyes! Gondolj arra, hogy ez a te nagy lehetőséged!
– Tudom – bólintott Adél. – Nem fogom elszúrni.
Cilike ezúttal, szokásától eltérően, pontosan öt órakor kelt fel az asztalától. Motyogott valami elnézéstkérek-félét, amiért nem túlórázik, aztán kirobogott az irodából.
Az Astoria aluljáróban rögtön kiszúrta Bazsót, akihez még nem érkezett kliens. A behajtó is észrevette Cilikét, és intett neki, hogy jöjjön, most nyugodtan beszélhetnek.
– Bazsó úr… – Cilike igyekezett megfelelően keverni az izgatottságot a szomorúsággal. – Én csak várom, várom a maga telefonját, és sehol semmi.
– Miért várja, mami? Mondtam, akkor szólok, ha van eredmény – Bazsó megrántotta méteres vállait. Az ujjatlan tengerészpóló, amit a mai nap tiszteletére viselt, majdnem szétszakadt rajta a hirtelen mozdulattól.
– Nem jutott még semmire, ennyi idő alatt? – Cilike hitetlenkedve emelte az égre a szemeit.
– Dehogynem. Kell a többi pénz is, amit beígért.
– Várjunk csak, kedves Bazsó úr! Abban maradtunk, akkor adom oda, ha behajtotta az összeget.
A behajtó horkant egyet, és kihúzta magát. Mintegy százhúsz kilónyi tiszta izom nézett farkasszemet egy egyszerű, középkorú hölggyel.
– Csakhogy kiderült, maga nem mondott igazat, hölgyem! Elmentem abba a bárba…
– Kávézó!
– Jó, jó, abba a kávézóba, és beszéltem azzal az Istvánnal…
– Iván!
– Mi maga, Grétsy László nyelvész, hogy mindig kijavít?! Na akkor Iván, nekem mindegy. Ami a lényeg, azt mondta, fogalma sincs, milyen négymillióról beszélek…
– Hatmillióról!
Bazsó ferdén nézett Cilikére az újabb közbeszólás után.
– Ja, ja, hatmillió. Azt mondta, sohasem kapott kölcsön magától, se négymilliót, se hatmilliót, fogalma sincs miről beszélek, és hogy engem maga megvezetett. Nagyon nem szeretem, ha megvezetnek, érti, mama?
– Dehát hazudik az a szemét! Megmutattam magának a pénz felvételéről szóló papírt…
– Hát igen. De mi bizonyítja, hogy azt odaadta ennek a Makkosnak?
– Markos…
– Makkos, Markos, nekem aztán egyremegy! Ami a lényeg, hogy magácska becsapott engem! Ezért viszont jár a megbízási díj!
– Munka nélkül?! Azt felejtse el!
– Dolgoztam ezzel, nem is keveset! Ott voltam az éttreremben…
– Még mindig kávézó… Nézze, Bazsó úr! Én nem mondom azt, hogy maga hazudik, vagy ilyesmi… de alaposan átverték. Iván tartozik nekem hatmillióval, ez tuti, elhozom magának újra a banki bizonylatot, meg nem tudom, meg lehet-e nézni a banki kamerát, de látszani fog rajta, hogy ott áll mellettem, amikor felveszem a pénzt.
– Az nem jelent semmit, mert a férje volt, vagy mi…
– Csak a barátom – Cilike szemébe néhány könnycseppet csaltak az emlékek.
– Ne sírjon itt, mama! Hamarabb kellett volna gondolkodni, mielőtt köztiszteletben álló urakat besároz! Száz szónak is egy a vége, lóg nekem négyszáz lepedővel. Ha holnapra nem lesz itt a pénz, nagyon szomorú leszek. És ha én szomorú vagyok, akkor iszok. És ha iszok, akkor bemérgesedek. És ha bemérgesedek, akkor…
– Elég, elég! Tudom, mire akar kilyukadni. Elveszi egy középkorú hölgy pénzét, mert ez egyszerűbb, mint egy minden hájjal megkent vállalkozótól behajtani a lét. Értem én.
– Nem így van, mama! Becsapott, ezért jár nekem a lóvé. Vége a fogadóórának, mami! Húzzon el, és holnapra itt legyen a négyszázzal, különben nagy bajba kerül!
Bazsó egyszerűen faképnél hagyta Cilikét, és kényelmes, kacsázó járásával átsétált a hírlapárushoz.
Cilike még mindig nem fogta fel, mi történt vele. A behajtó után sietett, és megfogta a karját.
– De Bazsó úr… – nem folytathatta, mert a férfi vasmarka a csuklójára tapadt. Olyan erővel szorította meg, hogy Cilike felkiáltott.
– Megmondtam, mama. Húzzon el, és hozza a lét, ha nem akarja, hogy nagyon mérges legyek!
A titkárnő szédelegve indult hazafelé. Ez a dolog messze nem úgy sült el, ahogyan tervezte. De hogyan hihet Bazsó annak a simulékony modorú Ivánnak? Mikor lerí a fickóról, hogy egy gazember? Cilike megrázta a fejét, és a gondoktól terhesen még a kalapját sem vette fel, hogy megvédje magát az utcán tomboló hőségtől.
A délelőtt szorgos munkával telt. Jan a Robotzsaru rendszerben kutakodott. Végignézett minden jelentést, amiben a “robbanás” szó szerepelt, különös tekintettel arra, hogy beszélnek-e áldozatról. Azt ugyan tudták, melyik kórházba vitték Ahmedet, azt viszont nem tudhatták, hogy ott is maradt-e, vagy átszállították máshova.
Ezalatt Peter összepakolt mindent, amire csak szükségük lehetett, fegyvereket, gyógyszereket, igazolványokat. Ez utóbbiból volt több fajta. Orvosi, rendőrségi, tűzoltó, sőt az eredetihez megszólalásig hasonlító FBI és Interpol azonosító is. Azután ő is belépett egy rendszerbe, ahol a kiadott rendőri engedélyeket tudta ellenőrizni. Elindított egy kis programot, aztán átírt két nevet az egyik aktában, majd mentette a fájlt. Aztán átszólt a társának.
– No, jutottál valamire?
– Még nem, Peter. Egyelőre úgy tűnik, minden változatlan. Még mindig az Irgalmasrendi Kórházban van.
– Az jó. Mire számíthatunk?
– Nem látom még a vezényléseket, így nem tudom, hány embert tettek oda. Várj egy kicsit.
– Ok, Jan, de jó lenne, ha még ma megtalálnád…
A másik a kezével intett, hogy nyugi, mialatt tovább olvasta a monitoron megjelenő szövegeket. Peter azonban tovább nyűgösködött.
– Tudod, hogy ma más dolgunk is lesz. Délután érkeznek a vizsgálati anyagokért és a mintadarabért. Ha leszállítottuk, készen vagyunk…
– Jól van, jól van. Várj egy kicsit! – Jan úgy elmerült a keresésben, hogy nem igazán hallotta, mit is mond a másik. – Hoppá!
– Találtál valamit?
– Ja, igen. Egy áthelyezési parancsot. Ma délután egykor elviszik a madárkánkat, na találd ki, hogy hova?
– Fogalmam sincs! – morogta Peter, aki nem nagyon szerette a találós kérdéseket.
– Budafokra, a barátocskáink bázisára!
– Ahová besétáltunk, és elhoztuk a találmányt? – kérdezte vigyorogva Boiron. – Akkor bemegyünk újra, és letudjuk végre ezt a dolgot…
– Nem hiszem – Jan a fejét vakargatta. – Ha a török ott lesz, valószínűleg sokkal jobban fogják őrizni a területet.
– Na ja, de ők azt várják majd, hogy valaki bentről akar kifelé menni, nem pedig azt, hogy kintről befelé.
– Nem érzem a tervben az átütő erőt… – Jan most már az állát nyomkodta. – Szerintem a kórházban kell elkapni, mielőtt megtörténik az átszállítás.
– Hányan őrzik?
– Még mindig nem látom…
– Pörgesd fel a ritmust! – javasolta Peter. – Különösen, hogy kettő és fél óra múlva szállítás lesz.
– Ok, ok… nézzük csak! Úgy tűnik, két civilruhás nyomozó felügyeli. Legalább is ez derül ki a vezénylésekből. Módosítottam egy kicsit…
– Akkor indulás!
– Minden megvan?
Peter nem is válaszolt erre a nyilvánvalóan szemtelen kérdésre, csak szemrehányó tekintetet vetett a társára. Noná, hogy minden megvan.
A kórházban Pálvölgyi nyomozó éppen a tizenegy órai kávéját iszogatta, és hozzá fánkot evett. Az összes zsarus filmben ezt látta, és mióta az eszét tudta, így képzelte el a hosszú műszakokat. Tegnap este óta volt szolgálatban, és addig ki kellett tartania, amíg a beteget át nem szállították arra a titkos bázisra, amelynek hollétét nem hogy ő, de még a parancsnoka sem tudta. A társa, Kovács nyomozó, elugrott a sarokra egy friss újságért. Pálvölgyi tudta, hogy valójában a legfrissebb barátnőjét hívta fel, de nem akarta elárulni, hogy tud a románcról. Amúgy Kovácsot mindenki úgy ismerte, mint aki ilyenkor nyáron hetente újabb grillcsirkével jelenik meg, mármint újabb és újabb lebarnult, manöken alkatú lánnyal.
Ekkor érkezett meg a váltás. Pálvölgyi meglepetten nézte a két ismeretlen nyomozót, akik szabályszerű parancsot mutattak neki.
– Úgy tudtam, az elszállításig már nem lesz váltás… – értetlenkedett, de magában egyáltalán nem bánta, hogy végre alhat egyet odahaza.
– Szólj be pajtás a központba – ajánlotta az egyik frissen érkezett detektív. – Aztán hívd a társadat is.
– Rendben – Pálvölgyi valóban felhívta a központot. Mici vette fel.
– Nem tudok váltásról – mondta őszintén. – De ha gondolod, megnézem a rendszerben.
– Tedd azt. Ezek itt nagyon magabiztosak.
– Várj… várj… tényleg! Itt van a parancs beszkennelve. A kollégák készítik elő az átszállítást, ezért váltanak le titeket. Minden rendben.
– Köszi, Micuska! – mosolygott Pálvölgyi, azzal az újonnan jött nyomozókhoz fordult. – A maguké!
– További szép napot! – intett kedélyesen a magasabb fickó. Amíg Kovács visszaért, Pálvölgyi beszélgetésbe elegyedett velük.
– Találkoztunk már? Olyan ismerős vagy nekem, kolléga!
– Lehet. A rendőrtisztin, vagy később. A tizennegyedik kerületben szolgáltam.
– Ja! Én nem szolgáltam ott, de van egy kiváló haverom, a Kromberger Béla! Ismeritek?
– A Bélát? Persze! Nagyon nagy fazon! Azt hiszem, nemrégiben léptették elő…
– Nem tudom, nem beszéltem vele már vagy két éve – Pálvölgyi látta, hogy feltűnik Kovács a folyosó végén. Ahogyan odaért, gyorsan tájékoztatta társát az eseményekről. Kovácson sem látszott kevésbé a hála, mint az imént Pálvölgyin. Ez a hirtelen lehúzott tizenhat óra kivett belőle rendesen.
– Hát akkor viszlát, szép napot! – Kovács és Pálvölgyi kényelmesen kisétált a kórházból.
Beültek a szolgálati autóba, és elindultak. Már három sarokkal odébb jártak, amikor Pálvölgyi hirtelen fékezett.
– Nem tudom… – mondta kérdés nélkül Kovácsnak. – Valahogy furcsa érzésem támadt.
– Micsoda? – kérdezte szórakozottan a másik. Ő gondolatban már otthon élvezte a jacuzzit, az aktuális barátnőjével.
– Nem tudom… De tudom! Kromberger… nem is a tizennegyedik kerületben dolgozik, hanem a tizenháromban! Összekevertem…
– És?
– Szó nélkül belazázták, hogy ismerik.
– Ismerhetik, nem?
– Végül is, igen…
– Na akkor húzzunk végre be a kapitányságra, aztán haza!
– Nem tudom… – Pálvölgyi hirtelen elhatározással a rádióhoz nyúlt. Mici szinte azonnal jelentkezett. – Szia Micuskám! Megtennél nekem valamit?
– Mondd csak, mit!
– Az imént azt mondtad, van vezénylés a kórházba, ahová mi mentünk tegnap este…
– Így is van.
– Megnéznéd nekem, ki a felelős nyomozó, akinek át kell adni a beteget?
– Persze. Várjunk csak… Szilágyi ezredes.
– Van elérhetősége?
– Máris összekötlek vele!
– Köszönöm, egy angyal vagy!
Nem sokkal később nyugodt, határozott hang töltötte be az autót.
– Szilágyi.
– Jelentkezem, ezredes úr, Pálvölgyi őrnagy vagyok, mellettem Kovács hadnagy.
– Igen?
– A mi feladatunk volt vigyázni arra a betegre, akit ma kora délután visznek át önökhöz. Az imént adtuk át a célszemély őrzését az önöktől érkezett kollégáknak.
– Mi nem küldtünk senkit. Pontban egy órakor mennek a kollégák.
– Akkor itt valami félreértés lehet, ezredes úr, mert az imént megjelent két kolléga, a központi rendszer szerint az önök kötelékéből, azzal a feladattal, hogy előkészítsék az átszállítást.
– Ismétlem, senkit sem küldtünk! Ez valószínűleg egy eliminálási kísérlet! Azonnal térjenek vissza, semlegesítsék a támadókat, és őrizzék a beteget!
– De…
– Semmi de! Máris indítom az egységeinket! Addig tartsanak ki, és akadályozzák meg, ismétlem, akadályozzák meg, hogy a beteget eliminálják, vagy elvigyék!
– Értettem!
Pálvölgyi véget vetett az adásnak, és ránézett Kovácsra. Az sápadtan ült mellette.
– Mi a fenének kezdtél el kutakodni? – kérdezte.
– Gyanúsak voltak. És igazam lett! – Pálvölgyi beindította az autót. Kovács ki akarta rakni a szirénát, de a társa rászólt. – Ne tedd ki. Egy kilométerről meghallják, hogy közeledünk!
– Pont azt szeretném… – morogta Kovács. Egyetlen porcikája sem kívánta, hogy a két idegennel, akik valószínűleg terroristák, szembe kelljen néznie.
Csikorogva fékeztek a kórház melletti mellékutcában.
– Óvatosan! – Pálvölgyi elővette a szolgálati pisztolyát.
Gyorsan fellopakodtak az első emeletre, ahol a beteget őrizték. A folyosón ott állt Jan, és mosolyogva integetett feléjük.
– Kollégák! Bocsánat, itt valami félreértés történt! – kiáltott már messziről, és nevetve emelte fel a kezét.
A következő pillanatban Kovács eldőlt, mint egy zsák. Pálvölgyi maga sem tudta, mi volt az, ami megmentette az életét. Talán egy villanás, talán valami hatodik érzék… ki tudja. A hangtompítós pisztoly lövése centiméterekkel kerülte el, de Kovácsnak nem volt ekkora szerencséje. Pálvölgyi begurult a legközelebbi kórterembe, átdobta magát egy ágyon, aztán a másik oldalon megvetette a hátát, és pisztolyával az ajtóra fogott. Néma csönd vette körül.
Hirtelen egy test vetette át magát a kórterem előtti folyosórészen. Pálvölgyi lőtt, de egy ütemmel később. Aztán az ajtó lassan becsukódott.
– Kizárnak! – gondolta a nyomozó. – Nem akarják, hogy lássam, mikor mennek el.
A tömör ajtón keresztül valóban nem láthatott semmit. A terem ablakából ömlött a napfény, még az épület előtti fa is csak kevéssé tudta megszűrni a sugarakat. Az ágak árnyéka időnként végigsimította a szobát, de nem sokat enyhített a forróságon. Pálvölgyi arcán is patakokban folyt a víz. Tudta, hogy mozdulnia kell, mert jelenleg patthelyzetben van.
Újra árnyék vetődött az ablakra. A nyomozó odanézett, és a földre vetette magát. Az üveg megreccsent, és ahol az imént még a rendőr feje volt, három golyó ütött lyukat az ágyba. Pálvölgyi felemelte a kezét, és válaszolt. A pisztolylövés végigdöngött az épületen, az ablaküveg csörrenve hullott darabokra, és a fickó, aki kintről próbálkozott, eltűnt.
Pálvölgyi számára egy kész örökkévalóság telt el, mire meg mert mozdulni. Aztán meghallott egy hangot.
– Jancsi… segíts…
Pálvölgyi szívébe markolt a felismerés. Ez Kovács! Nem halt meg?
– Segíts… már nem bírom sokáig…
A rendőr bizonytalanul megmozdult. Ha kinyitja az ajtót, könnyen kiteheti magára a céltáblát. Ha viszont bent marad, akkor talán Kovács meghal.
– Őrnagy úr… gyere…
Óvatosan közelebb lopakodott a kijárathoz. Ellenőrizni akarta a hangot, hogy biztosan Kovácsot hallja-e. Lassan lenyomta a kilincset, aztán centiméterről centiméterre nyitotta kintebb az ajtót. Úgy emlékezett, a társa jobbra esett el. A résen keresztül látott egy lábat. Mintha Kovács lába lenne. Mondjuk, kié másé lehet még?
– Segíts rajtam… – a hang határozottan balról jött. Ez nem Kovács! Felugrott, és repült vissza a fedezékbe, mialatt két-három golyó szaggatta fel a padlót a küszöb közelében.
Aztán tompa kiáltások hallatszottak, és odakint halkan kerregni kezdett egy hangtompítóval ellátott Uzi. A folyosón és a szomszédos kórteremben nagy adok-kapok folyhatott, mert berendezési tárgyak borultak fel, lámpák törtek össze, futó lábak zaja döngött. Pálvölgyi úgy döntött, itt az ideje, hogy ő is beleszóljon a dolgok menetébe. Nem az ajtó, hanem a kitört ablak felé indult, átvetette magát a párkányon, aztán az épület kiugró részein egyensúlyozva indult meg a következő kórterem ablakai felé. Ahogyan belesett, azonnal látta, hogy lépnie kell.
Az ajtónál egy férfi, az ablakhoz közelebb elhelyezett beteg mellett egy másik fickó állt. A bejáratot szabályosan eltorlaszolták, ez okozhatta az imént a zajt. Mindketten befelé figyeltek. Pálvölgyi arra gondolt, ha sikerülne óvatosan felemelni az ablakot úgy, hogy a bentiek ne vegyék észre, meglephetné a terroristákat. Ablaküvegen keresztül lőni kockázatos, ezt gyorsan felmérte, mert a távolabbi fickót a fénytörés által okozott pontatlanság miatt talán el sem találja, a közelebbi esetében pedig félő, hogy a betegbe ereszti a golyót véletlenül.
Lassan, nagyon lassan nekilátott, hogy benyomja az ablakszárnyat. Centiméterről centiméterre haladt, mint az imént a másik kórteremben az ajtóval. Aztán az alkalmatosság elért egy ellenállási pontot, ahonnan finom mozdulatokkal nem tudott tovább lépni. Nincs mese, itt egy határozott lökés kell…
Bummmm!
A robbanástól az ablak keretestől kizuhant a helyéről, rá a rendőrre, aki tehetetlenül hevert egy emelettel lentebb, a földön. Pálvölgyi nem vette észre azt az apró, vérvörös fonalat, amit az infra rajzolt az ablakpárkányra, és zárta az áramkört. Peter Boiron egy kiserejű, pontosan pozícionált pokolgéppel biztosította a hátukat. Most felkiáltott:
– Gyerünk! – Jan, aki az ajtónál figyelt, megfordult, és látta, hogy a társa egyszerűen a hátára kapja a beteget, és a robbanás ütötte lyukhoz fut.
– Hagyd itt! Eressz belé egy golyót! – szólt rá Peterre, de az nemet intett.
– Meg kell tudnunk, meddig jutott ez a fickó, és kinek dalolt, ha dalolt egyáltalán!
Jan rosszallóan csóválta a fejét.
– Nem fog mondani semmit. Még az sem biztos, hogy túléli. Hagyjuk itt, vele sokkal kockázatosabb menekülni!
De Peter nem hallgatott rá. A hátán a sebesülttel, macskaként mászott le a földszintre, és rohanni kezdett a közelben elrejtett autójuk felé. Jan gyorsan letett még egy bombát, és igyekezett utolérni a társát.
A Range Rover pontosan ott állt, ahol hagyták. Boiron belapátolta Ahmed eszméletlen testét a hátsó ülésre, aztán bevágta magát előre, Jan mellé, és már indítózott is.
Szilágyi ezredes némán intett a kezével. Emberei pontosan tudták, mire gondol. Ketten az ajtót fedezték, amelyik mögött a terroristák elbarrikádozták magukat, másik kettő a szomszédos kórtermet ellenőrizte. Amint bólintottak, hogy tiszta a terep, Szilágyi és Rónai is besiettek oda. Egy robbantási szakember kicsi tölteteket helyezett a falra kör alakban, aztán mindenki fedezékbe vonult. Az iménti robbanáshoz képest apró pukkanások hallatszottak, és a fal beomlott. Rónai elsőként ugrott át a másik terembe, de senkit sem látott.
– Üres! – kiáltotta. Aztán hirtelen észrevette a földön a vékony drótot. – Állj! A terep nem tiszta! Tűzszerész szükséges!
A hozzáértő katona átmászott a lyukon, mialatt Rónai és az ezredes, két másik emberrel, kirobogtak a kórház épületéből. Szilágyi telefonált.
– Műholdas azonosítást kérek! Koordinátákat küldöm… Milyen autó hagyta el a területet öt perces időtávlatban?
– Itt a központ. Egy Range Rovert látunk, jelenleg Szentendre felé halad nagy sebességgel, Békásmegyer magasságában!
– Rendben, központ! Helikoptert kérek!
– Értettem, ezredes! Optimális leszállóhely a közelben… pillanat… a futballpálya a Darázs utca, Medencés utca sarkon. Indítom az egységet!
– Rendben, központ, mi is indulunk! Küldjön minden képet a Roverről a mobilomra!
– Értettem, ezredes!
Tíz perccel később a helikopter felszállt.
– Merre? – kérdezte az ezredes a központot.
– A gyanúsítottak Szentendre belterületén járnak! Egyelőre a 11-es úton folytatják, most már mérsékelték a sebességüket.
– Hallotta? – kérdezte Szilágyi a pilótát. Amaz bólintott, és a gép nekilendült. Rónai élvezte, ahogyan suhan alattuk a táj, aztán, ahogyan közeledtek Szentendréhez, egyre inkább arra koncentrált, mikor pillantja meg az üldözötteket.
– Itt a központ! Figyelem, a Range Rover felhajtott Tahitótfaluban a hídra, és átment a Szentendrei-szigetre!
– Vettük!
Pár perccel később a központ ismét jelentkezett.
– A Range Rover behajtott a Szigetmonostort övező erdőségbe, és nyomát vesztettük.
– Vettük! Küldje oda a kettes számú egységet, fésüljék át az erdőt!
Rónai fásultan meredt maga elé. Ha a két fickó bevette magát az erdőbe, nehezen jutnak a nyomukra. Lehet, hogy ez a szál már megint zsákutca lesz?
AKTA - az online ügyvédes történet 