Adél tisztában volt azzal, hogy megváltozott. Egy év telt el, idegenben, ahova azért menekült, mert féltette a gyermekét. Még most is, ha rosszat álmodott, ott volt a kicsi szobában Mikóházán, és ott állt vele szemben az a gyilkos nő, akinek a szemében semmi más sem látszott, csak konok eltökéltség. Istvánka bugyborékolva gügyögött az ágyban, a hatalmas dunyhák között, míg az a nő csak közeledett a sokkolóval, hogy örökre megszabadítsa a megbízóját, Regényi Robit a vetélytárstól. Mert Adélnak kétsége nem volt arról, hogy a gyilkost Robi küldte utánuk. Hiszen tudta, hogy Adél gyermeke egyúttal az ő mostohatestvére, Regényi István fia, aki jogosan követeli a jussát az apja vagyonából.
Akkor Adél nyert. A kezébe akadt valahogyan az az ősöreg, faszenes vasaló, amivel úgy találta fejbe vágni az idegen nőt, hogy az ott helyben, azonnal meghalt. Azután egy külön tortúra volt, amíg a testet elrejtette a patak medrében, és néhány pillanatig biztonságban érezte magát. De csak addig, amíg eszébe nem jutott, hogy a gyilkost az a férfi irányíthatta a nyomukba, akivel a vonaton találkoztak. Tehát a nő nem egyedül dolgozott. És bármikor felbukkanhatott volna valaki más, hogy befejezze, amit ez a némber elkezdett.
Elindult fel, a hegyekbe, és előbb csak arra gondolt, hogy keres magának valami csendes falut, ahol meghúzhatja magát. Majd eszébe jutott, hogy Magyarországon gyakorlatilag nincs biztonságban a gyermeke. Regényi Robi keze messzire elér.
Egészen jól érezte magát, amikor átlépte az országhatárt. Emlékezett rá, a nagyanyja mesélte, hogy milyen szigorúan őrizték ezt a területet még az átkosban. Hogy nem egy disszidens, ahogyan azokat nevezték, akik el akartak menekülni az országból, a szocializmusból, szóval nem egy disszidens lelte halálát a határokon, ahol elfogták, lelőtték őket. Most már egészen más világ van. A határon gyakorlatilag, hiszen Schengenen belül van, kényelmesen át lehet sétálni, a kutya nem kérdezi, hová vagy merre. Adél felidézte a tanulmányai alapján, hogy Magyarország részese annak a bizonyos Schengeni Egyezménynek, amely alapján az Európai Unió határai belül szabadon átjárhatók, és csak kívül van komoly ellenőrzés.
Igazából észre sem vette, hogy már átkelt a határon. Csak ment és ment, a mellére kötve a csecsemője, ahogyan azt Teca mama mutatta neki, és egyszerre egy széles országúton találta magát. A táblák, idegeneknek tűntek, ahogyan a jövő-menő autók rendszámai is, csak innen tudta, hogy átért Szlovákiába, ahogyan tervezte.
Hamarosan felvette egy kamionos, akivel nem nagyon tudtak szót váltani. Az ipse nem tudott magyarul, Adél nem tudott szlovákul, így valamiféle angol konyhanyelven beszéltek egymással pár szót. Talán jobb volt így, mert a sofőr legalább nem kérdezősködött, hogyan került egy egyszerű ruhába bújt nő gyerekkel az országútra.
Keresztül mentek Terebesen, majd Kassán és Rimaszombaton, később Zólyom következett, azután Nyitra, Csák Máté valamikori erőssége. S végül megérkeztek Pozsonyba.
A szlovák főváros jó lehetőséget kínált Adélnak arra, hogy elrejtőzzön. A pénze elég sokáig kitartott, az első három hónapban nem mozdult a gyerek mellől, csak ezt követően kezdett el nézelődni, hogy miből kellene megélni.
Arra gondolt, a jogi tudását kellene megpróbálni kamatoztatni, na de hogyan, amikor a szlovák jogszabályok azért mások, mint a magyarok. És beugrott. Emlékezett rá, hogy régebben sokat olvasgatott arról, hogy a régióban Magyarország és Szlovákia versengenek egymással abban, hogy melyikük kínál megfelelőbb offshore környezetet vállalkozóknak. Mindkét országban alacsony volt a társasági adó, és ha valaki úgy alapított céget, hogy mást nem csinált az ország területén, akkor olcsón üzemeltetni tudta a vállalkozását.
Adél nem habozott sokat, bement egy könyvtárba, és az interneten keresztül nézelődni kezdett olyan szolgáltatók után, akik ilyesmivel foglalkoztak. Azután besétált egy olyanhoz, ahol magyarul és angolul is beszéltek.
Maga sem gondolta volna, hogy ilyen sikeres lesz. Két kézzel kaptak a külföldi jogot ismerő, angolul beszélő nő után, aki addigra lassan már a szlovákot is értette. Ráadásul a munka egy részét otthon lehetett végezni. Adél beszerzett egy olcsóbb laptopot, a lakásába pedig internetet, és csinálta a bizniszt a szlovák tulajdonosnak, egy valamikori bankárnak, aki kiugrott a pénzszektorból, mert rájött, hogy ez az offhsore-ozás sokkal jövedelmezőbb. Karelnek hívták a férfit, és rögtön felismerte, hogy Adélban van kapacitás. Remekül egyeztette le az ügyfelekkel a szükséges tudnivalókat, nem kérdezett feleslegesen, hiszen ennek a szakmának az alapja a diszkréció, és mindig pontosan intézte a teendőket, ami azért is lényeges volt, mert a legtöbb ügyfél eredményt akart, mégpedig gyorsan.
Hamarosan Adél nélkülözhetetlenné vált. Pontossága, gyorsasága révén Karel cége a legjobbak közé ugrott. Ráadásul Adél a Magyarországon szerzett jogi tudását is kamatoztatta, gyorsan interpretálta az otthon tanultakat ide, megjegyezte és alkalmazta a különbségeket, így Karelnek egyre kevesebbet kellett ügyvédre költenie, mert a jogi munka jelentős része Adélra hárult. Talán nem csoda ezek után, hogy a férfi nem örült túlzottan, hogy Adél vissza akar térni Magyarországra.
– Nem tudom, miért jöttél el onnan, de nyilván meg volt az okod. És miért változott volna odaát bármi? Nem jó itt neked? Nyugalom van, béke, nem abajgatlak, ha néha otthon maradsz a gyerekeddel… kell jobb főnök nálam?
– Nem kell, Karel! – mosolygott Adél. – Be kell vallanom, hogy nálad jobb főnököm még nem volt.
Egy pillanatra Kolossyékra gondolt, ahol ügyvédjelöltösködött, dehát annak vége, és ez a kiesett egy év sem segíti elő, hogy bármikor ügyvéd lehessen odahaza.
– De ha nem volt nálam jobb főnököd, akkor miért mégy el?
– Van egy ügy, amit el kell intéznem odaát – felelte a nő.
– Nem lehet innen? Ha hivatalos az az ügy, akkor biztosan lehet levelezni benne. Maradj itt, és küldjük el a levelet.
– Innen sajnos nem lehet. Nem akarom felfedni, hogy hol voltam idáig. Fordulhatnak még úgy a dolgok, hogy megint ide kell visszajönnöm.
Karel a fejét csóválta.
– Nem gondolom, hogy fel kellene adnod ezt az állást, ezt a helyet, ahol olyan szépen berendezkedtél már. Ajánlok neked egy üzletet. Elviszlek autóval Budapestre. Azután vissza ide. Feladjuk a leveledet ott, és meglátjuk.
– Nem jó. Ha választ akarnak adni, akkor arra kell egy cím. Egy magyar cím.
– Postafiók. Hallottál már erről?
Adél elgondolkodott.
– De a postafiók számából nem tudnak következtetni arra, hogy melyik az a posta, ahol a fiók található? Ráadásul nem tudok innen minden egyes nap odamenni…
– A kedvedért megteszem, hogy hetente egyszer odaviszlek és visszahozlak. Ennyit megér nekem a legjobb emberem.
– Inkább fizetésemelésben érné meg neked! – nevetett fel Adél.
– Arról is beszélhetünk. De azt hiszem, most elég sok engedményt tettem neked. Hetente odaviszlek, hetente visszahozlak, mindezt csak azért, hogy ne menj el. Mert szükségem van rád a munkában!
– Csak abban? – kérdezte Adél élesen.
Telibe talált. Karel elpirult.
– Nem… nem csak abban… hanem…
– Ki ne mondd! Ide figyelj, Karel! Te jó fiú vagy. Rendes ember. De miért vennél a nyakadba bármilyen kötelezettséget? Mondjuk egy gyermekes anyukát?
– Mert szeretem őket? – kérdezte Karel. – Ez nem elegendő indok?
Adél csak nézte. Regényi Istvánra gondolt, Istvánka apjára, akit a saját felesége ölt meg, mert ott akarta hagyni őket Adél kedvéért.
– Karel. Most egy nagyon, nagyon kemény harc kezdődik el. Én a fiamért harcolok, és az apja emlékéért. Az ellenfél nem egyenes, és nem retten vissza semmiféle eszköztől sem azért hogy ő győzzön. Nem akarom, hogy ebben a harcban bármi olyan mellékkörülmény lépjen be, ami elveszi a tisztánlátásomat. Ezért… térjünk vissza erre a beszélgetésre, ha vége a küzdelemnek. Rendben?
Karel pár pillanatig megpróbálta feldolgozni és értelmezni a nő szavait. Azután lassan felderült az arca.
– Ez akkor azt jelenti, hogy… hogy remélhetek?
– Mondtam. Ha vége az ügynek, megbeszéljük ismét.
– Megbeszéljük?
Adél elmosolyodott.
– Ne akarj belőlem válaszokat kihúzni. Most még ne. Fogalmam sincs, mi lesz a vége a harcomnak. Nem tudom, Istvánkának milyen esetleges vizsgálatokon kell átesnie, amikre figyelnem kell. Ráadásul az ellenfél nyilván megpróbálkozik majd minden lehetséges eszközzel azért, hogy megakadályozza az apasági vizsgálatot…
– Apasági! Gondolhattam volna! – mondta Karel, kissé keserű szájízzel. – Az a szemét apja nem akarja elfogadni, hogy Stefan az ő gyermeke?
– Nem, nem erről van szó – Adél megnyugtatón a férfi karjára tette a kezét. – Istvánka apja meghalt. És van egy féltestvére, aki nem akarja elfogadni, hogy az apjuk vagyonából az én fiamnak is jár.
– Ja, értem – a férfi mintha megnyugodott volna. – Ha akarod, szívesen segítek neked.
– Egyelőre elég, ha elviszel Budapestre, hogy feladjam a levelet, és megnyissam a postafiókot.
– És azután minden héten megyünk, és kiürítjük?
– Nem – felelte Adél titokzatosan. – Erre nézve más ötletem van.
Roxy hátradőlt a székében, amit az apjáról kapott, mikor letette az ügyvédi szakvizsgát. Egyedi darab volt, fa berakásos karfával, speciális hintamechanizmussal, amit nem kézzel, nyomógombokkal kellett irányítani, hanem a szék érzékelte a rajta ülő test mozgását, és ahhoz állította be magát. Finom bőr kárpitja kissé megkopott már, bár Roxy eddig nem nagyon használta, legfeljebb odahaza néha beleült. Igazán most jött el a karosszék ideje, mert kényszerből a lány saját irodát nyitott.
Vele szemben, az asztal túloldalán már nem ilyen finom ülőalkalmatosságok helyezkedtek el. Az IKEA design ugyan jól mutatott, de azért azok a karfás székek meglehetőst kényelmetlenek voltak. Viszont olcsók, és ez komoly szempontként jelentkezett. A fiatal nőt, aki most rajta fészkelődött, valószínűleg nem zavarta a kényelmetlenség. Sokkal nagyobb bajban volt annál, hogy ilyesmire figyeljen.
– Szóval… – kezdte óvatosan Roxy. – Hogyan jutott el hozzám?
– Arról az oldalról, ügyvédnő. Amin rajta tetszik lenni, hogy már tetszett pert nyerni bankok ellen.
Az ügyvéd nyelt egyet. Emlékezett arra az oldalra, ahová akkor, amikor a saját lábára kellett állnia, falból feltett egy jogesetet arról, hogy pert nyert devizahitel ügyben egy bank ellen. A pőre valóság igazából az volt, hogy az egyik barátja már olvasott nyertes perekről a neten, és elküldte a lánynak az ítéletet.
– Na igen. Nyertem, persze. Mert magának ilyen ügye van?
– Jaj, ügyvédnő, el nem tetszik tudni képzelni, mennyit szenvedünk ezzel. Annak idején felvettük a lakásra a hitelt, hát jött a kicsi, nem maradhattunk apósoméknál. A banknál nem is ajánlottak forinthitelt, meg azt meg se tudtuk volna fizetni…
Roxy elgondolkodott. Ha fel sem ajánlották ezt a lehetőséget, akkor a nő honnan tudja, hogy képtelenek lette volna azt fizetni?
– Értem. Folytassa!
– Aztán japán jenben vettük fel a hitelt.
– Nem svájci frankban?
– Azt akkor nem hirdették. Szóval felvettük. Egy darabig fizettük. Aztán kiderült, hogy majdnem kétszer annyival tartozunk, mint amennyit felvettünk. Na ekkor szakadt el a húr a férjemnél…
– Hogy érti, hogy elszakadt a húr?
– Lajos egy rendes, becsületes ember. Nem szereti, ha tartozik, bárkinek. Fizette ő rendesen a részletet, néha nem maradt nagyon másra, olyankor apósomák besegítettek. Aztán jött a hír, hogy az az atomerőmű felrobbant Japánban.
– Ja igen, Fukusima.
– Valami olyasmi. Hát, csúnya dolog a káröröm, Isten látja lelkemet, én nem vagyok olyan, de mégiscsak örültünk, mert akkor azt mondták, a japán jen biztosan csökkenni fog. Még az is felmerült bennünk, hogy bemegyünk a bankba, és előtörlesztünk. Hát bementünk… akkor volt az a kampány, hogy a kormány segít a devizahiteleseknek. És kitaláltak mindenfélét, árfolyamgátat, meg hasonlókat…
– Igen, emlékszem – bólintott Roxy.
Megszólalt a telefonja.
– Elnézést, egy pillanatra! – mondta a devizahiteles nőnek, aztán átment a másik szobába. Imre kereste.
– Szia te ló! – szólt bele a lány kedvesen a telefonba. A fiú röhögött.
– Remélem, a szerszámomra céloztál!
– Mindig arra célzok! – nevetett Roxy idétlenül. – És ritkán tévesztem el…
– Az biztos! – hagyta jóvá Imre. – Na, csak azért hívlak, mert ma este munkahelyi buli lesz. Nem tudom, mikor érek haza.
– Én a lányokkal leszek.
– Lányok… persze! – mondta Imre.
– Ne féltékenykedj a középiskolai osztálytársaimra! – csattant fel Roxy. – Inkább nekem lenne okom féltékenykedni. A munkatársaid fele nő.
– De fele annyira sem szépek, mint te! – vágott vissza Imre. Roxy erre nem tudott mit mondani. Ezért inkább visszatért a beszélgetés kezdetéhez.
– Akkor csak ezért hívtál?
– Na igen.
– Jó, most dolgozom.
– Jézus! Csak nem egy ügyfél?!
– De…
– Ez szuper! Megünnepeljük! Izé… nem ma… de majd egyszer! Hamarosan!
– Rendben van – mosolygott Roxy. Milyen figyelmes ez a fiú!
– Akkor szia! Éjjel érkezem…
– Szuper – bólintott Roxy. Akkor ma egyedül alszik el. Persze Imre majd hazajön valamikor hajnalban, és bebújik melléje az ágyba. Még az is lehet, hogy akkor lesz majd valami… valami kis hepaj.
Letette a telefont, és visszaemlékezett arra, hogyan alakultak így a dolgok.
Igen, elment aznap este oda, a Pesti Disznó Bisztróba. Meghallgatta Imrét, aki elmondta, hogy csakis vele akar lenni, de annyira nehéz megtalálnia saját magát. Viszont most végre döntött. Roxy kell neki, és senki más. Nincsenek kétségek, nincsenek körülmények. Roxy ezt fogadja el.
És persze Roxy elfogadta. Azóta lényegében együtt éltek, ugyan volt egy-két olyan éjjel, amikor a lány inkább a saját ágyában aludt, de azért többnyire mégis a fiúnál. És megvoltak, nem volt rossz, a lány időnként úgy érezte, igen, ez az igazi, máskor meg úgy, hogy amíg nem talál valakit, akitől nem csak smúzolást kap, hanem valódi érzéseket és valódi tetteket, addig itt marad, azután majd vált. “Jó vele!” – ismételgette magának, és az önszuggesztió egyelőre hatott. Annyit küzdött már ezért a fiúért, hogy most, amikor megkapta, szinte el sem akarta hinni, és mindig arra várt, hogy mikor tesz vagy mond olyat Imre, amivel az egész rózsaszín álomvilágot széttépi. De egyelőre ilyesmi nem történt, sőt Imre mintha egyre inkább támaszkodott volna a lányra. Igaz, “tökfej”-nek hívta, amit persze Roxy iskolatársa, Dini, úgy interpretált, hogy Imre nagyképű bunkó, aki szerint Roxy nem érhet fel hozzá agyilag, és a lány, ha emellett a gennyláda mellett marad, akkor el fogja teljesen veszíteni az önbecsülését, mert Imre minden önállóságot kiöl majd belőle.
“Ez hülyeség!” – gondolta Roxy, aztán hirtelen észbe kapott. A devizahiteles nőci kint ül a másik szobában. Egyedül! A kleptós vénasszony után ez nagyon, nagyon nagy felelőtlenség!
Roxy kisietett a másik szobába. A nőci ugyanott ült, ahol hagyta.
– Bocsánat! – mondta az ügyvéd, aztán leült a fotelbe. – Akkor hallgatom!
– Na igen, szóval bementünk a bankba, hogy megkérdezzük, most, hogy a jen ilyen szépen lement, hol tartunk a hitellel. És akkor mondták… hogy kétszer annyival tartozunk, mint amit felvettünk. Lajosban meg elszakadt a cérna, felugrott, és kiabálni kezdett, hogy mutassanak neki kimutatásokat, hogy az tényleg annyi. És hogy hol áll a jen. Mutattak. Elmagyarázták, hogy nyolc éve, mikor felvettük a hitelt, a jen majdnem fillérre feleannyit ért, mint ma. De igazából nem nagyon értettük, hogy miről beszélnek…
– Na igen, azt fehér ember meg nem érti, hogyan vannak ezek a devizahitelek – bólintott Roxy. – És mi történt ezután?
– Bejelentkeztünk erre az árfolyam gátra. Na igen, csakhogy kiderült, az meg olyan magasan van meghatározva a jen esetében, amilyen eddig még sohasem volt, 2,5 forintnál. Még csak olyan 2,2 körül jár. Szóval azzal sem értünk el semmit. És aztán… – az asszonyka szemei égni kezdtek. Roxy sejtette, hogy most valami kellemetlen dolog következik. – És aztán… a Lajos meghalt.
– Ó! Részvétem.
A nő csak bólintott, miközben a zsebkendőjét a szemeihez szorította. Pár perc telt el így, csendben, mire folytatni tudta.
– Tudja, ügyvédnő, úgy kezdődött, hogy kirúgták a munkahelyéről. Csoportos létszámleépítés. Nem talált állást, hiába keresett. És hát, nem tudtuk fizetni. Apósomék próbáltak minket támogatni. Hússal, tojással, tejjel, mikor mivel. De pénzzel nem tudtak. És az én fizetésem meg kevés volt… Aztán egyik reggel ott találtam őt. Elmenekült ebből az életből, el a felelősség elől. Itt hagyott a kicsi gyerekkel.
– Értem – mondta Roxy, és arra gondolt, milyen alja emberek vannak. Csak úgy ott hagyni a családot, szenvedjenek ők tovább maguk. Mondjuk, ez a Lajos nem lehetett valami kiegyensúlyozott.
– Nem tudtuk fizetni. És most moratórium van, megálltak a kilakoltatások, de ki tudja, meddig? Lépnünk kell!
– Van hova menniük? Ha esetleg…
– Mehetnénk apósomékhoz, De nem erről van szó. Amivel tartozunk, az legalább másfélszer annyi, mint amennyit a lakás ér. Ha eladják a fejünk felől, attól még nem szabadulunk. Legalább öt vagy hatmillió forint marad, amit ki kell fizetni. Se lakás, se pénz… és a gyerek nem ezt érdemli!
– Megértem. Akkor ezért van most itt.
– Azért, hogy pereljünk! Nyerjük meg! Derüljön ki, hogy semmis a szerződés! Számoljunk el valami kedvező áron! Na ezért vagyok most itt.
– Világos. Egy kis türelmét kérem!
A nő bólintott, és Roxy megint átment a másik szobába telefonálni. Mialatt hallgatta a szomorú történetet, bevillant neki, hogy talán lenne valaki, akitől tanácsot tud kérni. Gábor, a lakástakarékpénztáros ismerős.
Gáborral még az angol irodában ismerkedett meg. Akkor jött oda egyszer, és tartott nekik egy rövid fejtágítót a devizahitelekkel, lakástakarékpénztárakkal és egyebekkel kapcsolatban. Utána még beszélgettek egy kicsit, és váltottak pár e-mailt. Roxy gyanította, hogy a férfinak talán szimpatikus lehet, mert nem tudott arról, hogy akár Tímeával, akár másokkal ugyanígy tartotta volna a kapcsolatot.
– Szia, Gábor! – mondta a telefonba. A férfi meglepett hangon válaszolt.
– Szia! De örülök, hogy hívsz! Mi újság?
– Van egy ügyfelem, aki… – Roxy röviden vázolta az eseményeket.
– Hm… rázós ügy. De talán lehet egy megoldás. Ha nyerünk egy kis időt…
– Az időt én biztosítom! – mondta határozottan a lány. – Elindítunk egy pert, és lelassítom, amennyire csak lehet. Most az ilyen ügyekben sok a bizonytalanság. Az Európai Bíróság visszadobta a hazai bíróságoknak a labdát.
– Igen, hallottam. Hogy orvosolható semmisség esetén a bíróság köteles a szerződést hatályában fenntartani.
– Valami hasonló, igen. De mit mondjak az ügyfélnek?
– Le kell ülnöm vele. Számolgatnunk kell. Kérhetünk átütemezést, vagy meghosszabbíthatjuk a szerződést. Betehetünk a rendszerbe egy ltp-t, és megnézzük, úgy hogyan alakul a visszafizetési kötelezettség. Ha a lakástakarékból származó pénzt, az állami támogatással együtt, betörlesztjük a rendszerbe.
– Értem. Segítesz, Gábor? Leülsz a hölggyel, megbeszélni ezeket a kérdéseket? Én addig viszem a bank elleni pert.
– Persze, szívesen.
– Köszönöm! Akkor hamarosan jelentkezem!
Roxy visszament a másik szobába, és elmondta a stratégiát. A nő kissé szkeptikus arcot vágott.
– Nem tudom, miből tudnám majd fizetni a részleteket és a lakástakarékot is – mondta. – De bízom ügyvédnőben! Ha azt mondja, ez a járható út, akkor csináljuk!
– Tudja, nem lehet úgy tenni, mintha fel sem vették volna azt a hitelt. Nyilván ki kell erőszakolnunk egy normális elszámolást. De sajnos, bár a sajtó tele volt azzal, hogy az EU bíróság milyen nagyot rúgott a bankokba, igazából nem ez történt. Ugyanis az ítéletben megállapították, hogy az árfolyam kockázatot az adósnak kell viselnie. Innentől kezdve pedig sajnos a legtöbb devizahiteles perrel gond lesz. Elhúzni el tudom. Talán meg is tudom nyerni, nyilván erre akkor tudok határozottabban felelni, ha láttam a papírokat. De kifizetni ki kell. Ezért arra is kell megoldás.
– Értem. Hát rendben.
– Megadom a kolléga nevét és számát – mondta Roxy. – Hívja fel, egyeztessenek időpontot. Én pedig átnézem a teljes aktát, és utána találkozzunk!
A nő bólintott, és elköszönt. Valahogy nem volt annyira hálás a szeme, mint ahogyan azt Roxy szerette volna. Mintha többet várt volna ettől a megbeszéléstől. Hogy nem kell visszafizetni a pénzt, amit felvett. Hogy marad a lakás is. A legtöbben erre számítanak. Hogy van ingyen ebéd. Pedig nincsen…
Roxy megcsóválta a fejét. Hány, meg hány ilyen eset van!
Készített magának egy teát, aztán leült, és nekiállt, hogy átrágja magát a hosszú hitelszerződésen, és a többi anyagon. Azért közben csak elégedettséget érzett. Végre! Itt az első ügyfél! Csak beindul valahogyan ez az iroda…
Aztán letette a papírokat, és egy darabig nézett maga elé.
Basszus.
Az ügyvédi munkadíjról egy szót sem ejtettek.
AKTA - az online ügyvédes történet 