A Crabby Jack’s vendéglőben csendesen pattogott a tűz a kandallóban. Bo Bailey békés, kelta és angolszász gyökerű téli zenét pengetett, mialatt halkan dúdolt hozzá. Amúgy ezt leginkább a saját szórakoztatására tette, mert az ivóban csak Adél tartózkodott, aki az egyik asztalnál ült, és elgondolkodva bámult ki az ablakon a kinti enyhe télbe.

Adél hirtelen visszatért a valóságba. Felkelt az asztaltól, odament a tűzhöz, és rakott rá néhány hasábot. Aztán Bo-hoz fordult.

– Nagyon szépen játszol. Csupa olyat ugyan, amit nem ismerek, de gyönyörűek ezek a dalok.

– Kelta téléji énekek – mondta Bo, de nem hagyta abba a pengetést. A hangok szinte kigördültek az ujjai alól, hogy gyönyörű muzsikává álljanak össze. – Anyám szerint bennem is van egy kevés kelta vér. Érdekelnek ezek a zenék. Nyaranta átutazom a Szigetekre, és ilyen énekeket gyűjtök. Aztán addig próbálgatom őket, amíg ki nem alakul. És lesz belőle egy ilyen dal…

Bo folytatta a csendes dúdolást, Adél pedig ámulva hallgatta.

A gitáros váratlanul abbahagyta, és felnézett a nőre.

– De ha akarod, tudok kommerszebbet is! – azzal rázendített a “Driving Home for Christmas” című Chris Rea dalra.

– Ez se rossz! – nevetett Adél. – De rád bízom! Azt játssz, ami jólesik!

Bo elhalkította a pengetést, aztán lassan átúsztatta a zenét megint valami kelta énekbe. Adél bólintott, azzal éppen visszatért volna a gondolataihoz, amikor feltárult az ajtó, és egy fenyőfa jelent meg a küszöbön. Majd egyre bentebb tornázta magát, és hamarosan kiderült, hogy a vastagabbik végét pont ott, ahol egyensúlyban van, Jeff tartja a kezében. Adél felpattant a helyéről, és sietett ki a konyhába, hogy a raktárból előhozza a fenyőtalpat, amit Greg már kikészített.

Jeff óvatosan lefektette a fát, aztán Adélra nézett, aki addigra már ott is termett a talppal.

– Ahogy látom, nem kell sokat faragni belőle! – mondta Jeff. Majd az övéről leemelt egy kézi fejszét, és hasogatni kezdte a fenyőfa alját. Amikor elégedett volt az eredménnyel, felállította a fát, megemelte, és finoman becsúsztatta a talpba, amit addig Adél tartott.

– Ouch! – mondta Adél, és kirántotta a kezét alulról, onnan, ahol veszedelmes közelségbe keveredett a fával és a talppal. Jeff majdnem beszorította a kezét a kettő közé. A nagydarab férfi rögtön megmerevedett, nem mozdult semerre, amíg nem látta, hogy Adele már kivette onnan a kezét.

– Ó, hogy az a! – mondta restelkedve. – Bocsáss meg, nem láttam, hogy ott a kezed…

– Nem tehetsz róla… – felelte Adél, és megnézte a kezét. Lejött róla a bőr, és kissé vérzett.

Jeff odanézett, és teljesen megvadult a vér látványától, bár próbálta magát türtőztetni.

– Tartod? – kérdezte Adéltól, azután, amíg a nő egyensúlyban tartotta a fát, addig Jeff odalent gyorsan megerősítette csavarokkal a talpat, és amikor a fa masszívan állt, intett Adélnak.

– Elengedheted!

Aztán felemelte az egészet, és odavitte a kandallótól nem túl messzire, ahol Adél korábban már kijelölte a fa helyét. Mikor ezzel megvolt, már semmi akadálya sem volt annak, hogy a dühét arra zúdítsa Adele sérüléséért, aki szerinte felelős volt érte. Bo Baley-re.

Megállt a gitáros előtt, aki rendületlenül pengetett.

– Hát te?! – kérdezte Jeff hangosan. – Leesne a gyűrű az ujjadról, ha segítened kellene egy kicsit? Mégiscsak te vagy a férfi, és hagyod, hogy Adele emelgesse azt a fát? Nézd, mi lett a kezével!

Bo abba sem hagyta az akkordok játékát, úgy felelt.

– Sajnálom. De ha most az én kezem sérült volna meg, akkor nem tudom, ki játszana nektek Karácsonykor.

– Az anyádat! – robbant Jeff. Valószínűleg bármit felelt volna Bo, mindegyikre ugyanez a reakció.

– Hagyd már, Jeff! – csitította Adél. – Én akartam segíteni. Ha nem bírom, akkor szólok Bo-nak, vagy megvárjuk, amíg Greg visszaér a piacról.

– Ez egy kis senki! – közölte Jeff. – Nem nyúl ez itt semmihez! Csak pengeti a szaros gitárját!

– Most már elég! – csattant fel Adél. – Menj, és hozz még fát! Tűnés!

Jeff dühösen fújt egy hatalmasat, aztán megfordult, és kicsörtetett az udvarra. Adél pedig keresni kezdte a díszek között a fényfüzért. Mikor megtalálta, odatolt egy széket a fához, felállt rá, és nekiállt elrendezni az égőket. Bo felnézett.

– Tényleg ne segítsek? – kérdezte. – Nem venném a lelkemre, ha leesnél onnan.

– Ugyan, masszív ez! – nevetett fel Adél, és ugyanezzel a mozdulattal megbillent alatta a szék. A nőnek még sikoltani sem volt ideje, máris zuhant a föld felé.

Éppen Jeff karjaiba. A szőke nagydarab ekkor ért vissza a fával. Amint látta a helyzetet, máris ugrott, földre hajítva a kezében hozott hasábokat.

– Adele! – kiáltotta az. – A szívbajt hozod rám!

Adél pár pillanatig ott lógott a férfi karjaiban, miközben átkarolta Jeff nyakát.

– Köszönöm… – mondta gyengéden, és közvetlen közelről nézték egymást. Jeff hirtelenjében semmi mást sem látott már, csak a nő szürkéskék szemeit.

A pillanatot Andy törte ketté, aki ebben a pillanatban lépett be az ajtón.

– Adele! – mondta. – Ma hamarabb befejeztem, hogy segíteni tudjak a fát díszíteni!

Aztán meglátta, ahogyan Adél Jeff karjaiban piheg.

– Hát ez…?

– Majdnem lezuhantam a székről – Adél megbökte a még mindig elbájolt Jeffet, hogy tegye végre le. Az óriás kapcsolt, és óvatosan a földre állította a nőt. Adél folytatta. – Jeff mentett meg. Szerencsém van, hogy ennyien vigyáztok rám.

Andy pár pillanatig még furcsán nézett, aztán lassan felengedett a hangulat, Bo pedig egy új dalba kezdett.

Aznap este, a fa előtt álltak. Adél, mellette a kis Stevie, a másik oldalon Andy, aztán Jeff, Greg és Bo. Adél arra gondolt, hogy ez az első olyan Karácsony, amikor nem kell aggódnia a jövőért. Mert úgy tűnik, minden rendben van. A pénz a bankban kamatozik, a vendéglő egyre jobban megy, és ott áll mellettük Andy, aki szelíd, kedves, gyengéd. Adél, nagyon régóta most először, biztonságban érezte magát.

Fogalma sem volt arról, hogy pár házzal odébb Maggie éppen ezekben a percekben gyújt meg egy fenyőfa ágra csiptetett gyertyát a lebilincselt Pogátsa Gyula ágya mellett, miközben azt mondja a torzonborz, sérülései miatt még mindig erős fájdalmakkal küszködő gyilkosnak:

– Békés Karácsonyt, Bob…

Az irodában, ahol Kolossy Bernát bérelt egy irodát, már szinte mindenki hazament. A Karácsony előtti utolsó munkanapon mindenkinek ezer dolga volt. Megvenni az utolsó ajándékokat, beszerezni a bejglit, elmenni a nagymamától megrendelt halászléért. Kolossy egyszerű és meghitt Karácsonyra számított Piroskával kettesben. Mivel a nő imádott utazni, ezért befizette kettejüket egy kora nyári utazásra Mallorcára. Ennyi telt tőle, mármint anyagilag. Piroska biztosan nem fogja a szemére hányni az ajándék értékét, sokkal tapintatosabb ő annál. Bernát arra számított, hogy ő pedig valami férfias dolgot kap, nyakkendőt, inget, vagy valami irodai eszközt, levélbontót, valami szép tolltartót vagy hasonlót. Piroska elég jól kiismerte már a férfit, akivel nagyon sokat voltak együtt a szabadidejükben, és egyre többet munkaidő alatt is, mert Piroska, mint ingatlanközvetítő, a korábban alkalmazott ügyvédektől fokozatosan minden ügyet Bernáthoz terelt át. Így rendszeresen találkoztak Piroska irodájában, ahol az ügyfelek megkötötték az adásvételeket.

Az ügyvéd azonban még nem indult el. Szeretett volna az ünnepek kezdete előtt beadni egy bírósági periratot, bár holnaptól ítélkezési szünet kezdődött. De Bernát azt tartotta, amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. Ezzel például pont az ellenkezőjét vallotta annak, amit mondjuk Patrik, aki szerint mindent az utolsó pillanatban kell beadni, mert ha valami bekerül a bíróság rendszerébe, és időközben mégis változott valami a szituációban, akkor a beadott papírt már tíz körömmel sem lehet onnan kikaparni, és ami bekerült, az bekerült.

Megpróbált belépni a cégkapuján, de az elektronikus rendszer vacakolt valamit. Valószínűleg az internettel lehet gond, akkor szokta ezt csinálni, hogy csak teker, teker az a kis kör ott a képernyőn, és nem engedi őt belépni.

Frissített a honlapon, de ugyanezt tapasztalta. Az órájára nézett. Odakint már besötétedett, bár az óra még csak fél ötöt mutatott. Piroska hat körül várta haza, úgyhogy tulajdonképpen nem kellett sietnie. Mégis, kicsit morcos volt az internet problémázása miatt. Ha beadta azt az iratot, akkor még szívesen böngészett volna. Volt egy hely, ahonnan isteni rétest lehetett rendelni.  Úgy gondolta, meglepi Piroskát néhány almás és túrós rétessel. Persze, csak ha sikerült végre beadni ezt a nyüves iratot.

Hirtelen felfigyelt. Halk hangot hallott, szinte az észlelés határán. Talán egy kismacska? Olyasmi volt valóban. Panaszos, sírós hang.

Nem, ez nem macska. Valaki sír.

Bernát felkelt az asztalától, és kilépett a folyosóra. Csak ott égett a villany, az üvegajtajú irodák mindegyike sötétbe borult. de most már sokkal tisztábban hallotta a hangot.

Igen, itt sír valaki!

Elindult lassan a fénymásoló szoba felé. Mintha onnan jött volna a hang. Belépett a helyiségbe, ahol az irodák többségéhez hasonlóan szintén nem égett a villany. A halk mozdulatra elhallgatott a sírás. Aztán a sarokból halk hüppögés hallatszott.

Bernát odalépett, és meglátta a sarokban ülő alakot. Az felnézett rá, és akkor Bernát a folyosóról beszüremlő fényben felismerte.

– Hetti?

– I… igen… – mondta a lány, még mindig pityeregve.

– Mit csinál itt?

– Sírok… – mondta teljesen magától értetődően amaz.

– Azt látom. Na de… miért?

– Kirúgtak! – kiáltott fel Hetti. – Barcsai ügyvédnő elérte a célját!

Bernát megcsóválta a fejét. Ezt most egy kicsit a saját maga elleni támadásként értékelte, hiszen megmondta az üzemeltetőnek, hogyha igaztalanul elbocsátják Hettit, akkor be fogja őket perelni.

– Na… jöjjön. Kér egy pohár vizet?

– Az… az jólesne… – suttogta a takarítónő, azzal nehézkesen, Bernát karjára támaszkodva, feltápászkodott a földről.

Bementek Bernát irodájába, ahol a férfinak eszébe jutott, hogy a Viola által becipelt mini hűtőben van még egy üveg kóla is.

– Vagy inkább kólát inna?

– Köszönöm… – nézett rá hálásan Hetti. – Amit adni tetszik.

Bernát a kólát nyomta a lány kezébe, aztán mutatta, hogy üljön le a székbe. Maga odahúzta a saját székét, így közvetlenül egymással szemben ültek. Kolossy nem értett valamit.

– Mondja már meg, hogy Barcsai Mona miért pikkel ennyire magára? Mintha valami bosszúhadjáratot vezetne!

A lány bánatosan pislogott rá a kóla mögül.

– Én sem értem. Nem történt semmi. Csak… csak annyi, hogy…

– Na, mondja már!

– Szóval… hogy Kulin ügyvéd úr azt mondta rám, hogy csinos vagyok.

Bernát hátradőlt, és meglepetésében elnevette magát. Hogy milyen hétköznapi dolgokból tudnak emberek életére kiható jelentőségű dolgok kerekedni! Az ügyvédnő párja megjegyezte a takarítónőre, hogy csinos, és emiatt Barcsai Mona nem nyughatott addig, amíg ki nem rúgatta a szerencsétlen Hettit.

Bernát közben rájött, hogy ebben a helyzetben nem nevetnie kellett volna. Előre hajolt, és bocsánatkérően megsimította a nő térdét.

– Bocsásson meg, Hetti! Csak egyszerűen nem értem, hogy visz rá az élet embereket arra, hogy egy ilyen ártatlan mondat miatt megfosszanak mást a munkahelyétől. Főként, hogy Kulin kolléga igazat mondott… maga… maga tényleg szép, Hetti…

A nő ránézett, azokkal a hatalmas, barna szemeivel, és közben megfogta a férfi kezét, amit az még mindig a lány térdén tartott.

– Köszönöm, ügyvéd úr… – súgta Hetti.

Bernát később sem emlékezett rá, hogy hogyan történt. Egyszerre csak közeledni kezdett a lányhoz, és mire bármelyikük kapcsolhatott volna, már csókolóztak. Az ügyvéd még sohasem érzett ennyire finom ízű eperajkakat, mint amilyenek Hettinek voltak. Egyszerűen képtelenség volt elszakadni tőlük. Elfulladva hagyták abba, hogy szinte azonnal folytassák. Bernát csak percekkel később tudott valamilyen szinten erőt venni magán.

Hátrahajolt, hogy kikerüljön a lány csábító hatósugarából, és zihálva megszólalt.

– Ne haragudjon, Hetti… de most… de most… mennem kell…

Felugrott a székről, és kirohant az ajtón. Hetti ott maradt ülve, hogy lássa, ahogyan Bernát pillanatokon belül visszatér.

– A… a telefonom… – mondta Kolossy, és az asztalon heverő mobilra mutatott. Hetti felállt a székről, hogy odaengedje a férfit. De az nem tudott tovább lépni. Megállt a lány előtt, és ismét megcsókolta. Ismét egymás ajkaira ragadtak, és percekig nem tudták abbahagyni. Aztán Bernát lágyan, mégis erőteljesen lefejtette magát a nőről.

– Én… én megvédem magát, Hetti! – súgta, aztán felvette a telefonját az asztalról, és ismét kirohant.

Hetti tágra nyílt szemekkel bámult utána. Aztán, amikor hallotta, hogy a kinti ajtó is becsukódik, megrázta magát, mintha álomból ébredne, azzal maga is kiment az irodából.

Ugyanezekben a percekben az alapítványnál Barnabás befejezte az év végi értékelő beszédét, amit rajta kívül valószínűleg mindenki unt egy picit. Az aulában felállított karácsonyfa előtt állt a teljes csapat, mintegy tizenkét ember, akik ellátták a rászorulók jogi ügyeit. A karácsonyfa díszítésével a nőket bízta meg Barnabás, így ennek a napnak a délelőttjén gyakorlatilag csak a férfiak intézték a hivatalos témákat, a nők szaloncukrot kötöztek, függőket válogattak, angyalhajszálat simítottak.

Vince izgatottan várta a délutáni programot. Nemcsak azért, mert itt kicsit kötetlenebb körülmények között találkozhatott Zsófival, hanem azért is, mert elkövetett egy hibát.

Pontosabban, nem tudta, hiba-e. Előbb Bécitől kért tanácsot a kérdésben.

– Figyelj csak… – mondta a haverjának ebédidőben. – Ma délután lesz ez a karácsonyi program…

– Ja – bólintott Béci, és buzgón kanalazta a frankfurti levest. Imádta ezt a levest, és nagyon ritkán főztek ilyesmit ebben a kis kantinban, ami a legközelebb esett az alapítvány épületéhez.

– És lenne egy elgondolásom… – folytatta Vince.

– Aham – Bécit szemmel láthatóan jobban érdekelte egy kanálnyi hatalmas falat, ami virslit és kelkáposztát is jelentős, púpozott mennyiségben tartalmazott.

– Figyelj már ide! – dörrent rá halkan Vince. – Komoly kérdésem van!

– Mondd csak, csupa fül vagyok!

– Hát… izé… ezen a délutáni programon… meg szoktátok ajándékozni egymást?

Béci csodálkozva tette le a kanalat. Ez egy igencsak furcsa kérdés volt.

– Hát te nem húztál?

– Ja, de. De…

Igen, Vince is húzott a kalapból, amelybe minden munkatárs nevét bedobta Barnabás, azután színpadiasan körbejárt a kollégák között, és mindenki húzott egy nevet. Vince például az emeleten dolgozó vékony, sőt inkább csenevész fekete lány nevét.

– És nem vettél semmit annak, akit húztál? – kérdezte kissé megütközve Béci.

– De… persze.

– Akkor? – Béci nem értette a kérdést. Ha maga Vince is húzott egy nevet, és vett is ajándékot – szigorúan háromezer forint értékben, mert Barnabás szabályai ezt is kikötötték – akkor miért kérdezi, hogy meg szokták-e ajándékozni egymást?

– De úgy… privátin…

– Nem értem – közölte Béci.

– Ahogy te megajándékozod Annát is.

– Otthon. Na de Anna más. Vele élek.

– Nem érted… – mondta Vince kínban. Aztán csak kibökte. – Vettem egy apró ajándékot Zsófinak.

– Őt húztad? – kérdezte Béci.

– Nem! Nem őt húztam! Ariát húztam, a végrehajtási ügyektől.

– Akkor minek vettél neki ajándékot? – úgy látszik, a frankfurti leves nem volt jó hatással Béci agyműködésére.

– Hát mert szeretem! Mert miatta jöttem ide dolgozni!

– Jaj… – Béci úgy forgatta a szemeit a következő kanál fölött, mintha egy igazi, német anyanyelvű frankfurti emelkedne ki a kelkáposztából. – Ne csináld ezt, Vince… Te is tudod, hogy Zsófinak vőlegénye van.

– Igen… de… azt akarom, hogy tudja… hogy hát…

– Szerintem nagyon rossz ötlet! Ha akarod, megkérdezem Annát. De ő sem fog mást mondani.

– Nem, ne kérdezd meg! – sietett Vince. Még az hiányozna, hogy a női frontra kijusson ez az információ. Pont elég, hogy ő meg Béci tud róla.

– Szóval ne! – zárta le a beszélgetést Béci.

És ennek ellenére, most itt izgult Vince, miközben Zsófi ott állt mellette. Vince zsebét pedig égette az az apró ajándéktárgy, amit kitalált a lánynak.

Egy Swaroswki üvegből készült delfint. Csodaszép üvegfigura volt, letisztult felülettel, apró gyémántszemekkel. Vince tudta, hogy Zsófinak fontos az élővilág védelme, és kifejezetten szereti a delfineket. Csak… csak valahogy oda kellene neki adni. De hogy?

Barnabás hangja felcsattant. Talán ezzel a hangerő váltással akarta felébreszteni a beszéde miatt állva alvó kollégáit.

– Itt az idő! Kérem, adjuk át egymásnak az ajándékokat! Előbb a férfiak!

Ohó! Most jött rá Vince, hogy Barnabás ügyesen megfirkálta a névhúzást. A férfiak csak női nevekből válogathattak, ahogyan a nők pedig csak férfiakat húzhattak.

Vince odament a kis fekete Ariához. Aria. Hogy lehet így hívni valakit? Na persze, Trónok harca, igen, annak az egyik főszereplőjét hívták így, de mégis. Egy felelősségteljes szülő nem ad fantasy-regényből származó nevet a gyerekének! Hogy is nézne ki, ha valakit mondjuk Kovács Gandalfnak, Szabó Frodónak, vagy esetleg Kiss Szauronnak hívnának?

Aria nagyra nyílt szemekkel nézte, ahogyan Vince egyre közelebb jön hozzá, majd megáll előtte, és rámosolyog. A lány tűzpiros lett, mialatt meghallgatta Vincétől a szokványos “Boldog Karácsonyi Ünnepeket!” szöveget. Alig tudott felelni. Vincének fel kellett volna, hogy tűnjön a lány zavara, de ő maga is annyira zavarban volt a Zsófival kapcsolatos ajándék miatt, hogy mások bajait nem látta meg.

Aria ha lehet, még pirosabb lett a kötelező két puszit követően, aztán szomorúan nézte, ahogyan Vince sarkon fordul, és visszamegy a helyére, Zsófi mellé. Ariát annyira lefoglalta ez a látvány, hogy ki sem bontotta a mikulás csomagot, amibe Vince az ajándékot tette, amúgy egy szerinte bohókás lányregényt, amit csak úgy vaktában vett le a könyvesboltban a polcról, és nem azt olvasta el, hogy miről szól a történet, hanem csak azt, hogy ne legyen több, mint háromezer forint. Mivel ezt a feltételt tíz forint híjján teljesítette a könyv, így Vincének tökéletesen megfelelt. Aria csak odahaza nyitotta ki, és meglepve nézte a gépi hímzésről szóló könyvet, aminek csak a címlapja volt mókás, a beltartalma már nem annyira.

Vince visszaért Zsófi mellé. Érezte, hogy valamit tennie kellene, mert vészesen fogy az idő. Hamarosan kap valamelyik nőtől egy teljesen érdektelen ajándékot, aztán egy kis evés-ivás, és már mennek is haza. Igazából őt is várta otthon Joli, akinek a Karácsonyról a lehető leghagyományosabb elképzelései voltak, szép nagy karácsonyfával, csengővel, “Csendes éj” énekléssel és hasonlókkal.

Barnabás körbehordozta a tekintetét a társaságon, aztán lelkesen közölte, hogy most a lányok jönnek. Vince legnagyobb meglepetésére Zsófi hozzá fordult, és a kezében tartott mikulás zacskót a fiú kezébe nyomta.

– Én húztalak téged! Boldog Karácsonyt! – mondta mosolyogva, és Vincéhez hajolt, hogy két puszit adjon neki. A férfi teljesen ledermedt, még csücsöríteni sem volt ereje. Ennyire közelről még sohasem érezte a lányt. Ahogyan egy pillanatra összeolvadt az aurájuk, Vince mintha a szférák boldogságát érezte volna. Képzeletében végigfutottak a gondolatai a lány testén, szinte érezte, ahogyan a dörzselektromosságtól felállnak a lány apró szőrszálai a pulóvere alatt.

A pillanat szinte csak egy lélegzetvételig tartott, és Vince arra tért magához, hogy Zsófi még mindig vele szemben áll, mosolyog, és kíváncsian várja, mit fog szólni a fiú az ajándékhoz. Vince lenézett a kezére, és ekkor fedezte fel, hogy igen, ott van benne a mikulás csomag.

– Nem nyitod ki? – kérdezte Zsófi.

– De… de… köszönöm szépen! – kapott végre levegőt Vince, azzal kibontotta a csomagot. Egy elegáns nyakkendőtűt talált benne, kicsi, bársonykék dobozva helyezve. Huhh, ez akár… akár gyűrű is lehetett volna a kinézete alapján…

– Ez igen! – mondta bólogatva. Mától ez lesz a kedvenc nyakkendőtűje. Minden nap ezt veszi fel. Ezzel is alszik!

– Tetszik? – kérdezte izgatottan Zsófi. – Nem tudtam, mennyire vagy oda a hologrammos dolgokért…

Vince csak most vette észre, hogy valóban, valami hologramm is van a tűn.

– Nagyon… nagyon jó! Nagyon tetszik!

– Ez szuper! – nevetett fel megkönnyebbülten Zsófi, és már vissza akart fordulni a karácsonyfa felé, amikor Vince váratlanul megragadta a kezét.

– Igen? – kérdezte a lány. Vince tudta, hogy ez az a pillanat. Most oda kell adnia, különben nevetségessé teszi magát azzal, hogy minek fogdossa a lány kezét. De mi lesz, ha éppenséggel az ajándék miatt válik nevetségessé?

– Ezt… ezt neked vettem. Karácsonyra! – tette hozzá gyorsan. Elővette a zsebéből a kis dobozt, és odaadta a lánynak.

– De mi nem szoktunk külön… – kezdte Zsófi, miközben kinyitotta a csomagot. Aztán megbabonázva meredt a delfinre. – Ez… ez csodaszép..

– Boldog Karácsonyt! – mondta halkan Vince.

Zsófi ránézett. A tekintete teljesen kiszámíthatatlan volt. Az arca is, amin mintha egy egészen pici, furcsa fintor ült volna. Állt ott, a kezében a csodálatos, Swarowski delfinnel. Aztán kissé párás lett a szeme, miközben felelt Vincének.

– Neked is… boldog Karácsonyt…

Cilike egyedül ült odahaza, a feldíszített karácsonyfa alatt, és az internetet böngészte. Igazából nem is tudta, mit keres. Beütötte, hogy “Parlagi Tamás”, de nem kellett volna. Először megtalálta azokat a cikkeket, amelyek a gyémántbánya megnyitása körüli média felhajtás termékei voltak. Thomas Parlagi így, meg úgy… aztán jöttek a fórum bejegyzések. Na, ott kapott Tomika hideget, meleget. Az a Dorkai nevű fickó alaposan felidegesítette a többieket. A nyilvános fórumokon az a legkevesebb, hogy Cilike folyamatosan saját magáról olvasott megjegyzéseket, amelyek többsége arra utalt, hogy ő a legősibb mesterséget folytatja, és ideje lenne már ezt Tomikával is megejtenie. Aztán olyan beírásokra bukkant, amelyek azt szorgalmazták, hogy fejvadászokat kellene fogadni, akik a világ bármely pontjáról hazahozzák ezt a szemét Parlagit. Ha pedig idehaza van, akkor a kisebbség szerint börtönt, a többség szerint minimum nyilvános karóba húzást vagy akasztást érdemel.

Cilike úgy kínozta magát ezeknek a beírásoknak az olvasásával, mintha profi mazochista lenne. Aztán sóhajtott, lezárta a számítógépet, és kiment a konyhába.

Évek óta minden Karácsony napján elkészítette a szokásos bejglit, egy mákosat és egy diósat. Megnézte, pirul-e szépen a tészta, és úgy találta, hogy már talán csak pár perc kell neki. Persze nem repedhet el, ezt Cilike szégyenként értékelte volna.

Csengettek. Cilike az órára nézett. Nem várt senkit, még a saját férjét sem.

Mióta Iván bevallotta, hogy a szíve a víg özvegyért dobog, Cilike nem tudott megbocsátani. Natasa pedig elmondta, hogy vele nős ember ne kezdjen, és úgy tűnt, ezt komolyan is gondolja. Nem, Cilikének nem Natasával volt baja. Az özvegy rendes volt velük, munkát adott nekik, amíg nem rendeződnek a dolgok. Bár ki tudja, mikor rendeződik bármi… Evelyn kirobbanthatatlan volt a kávézójából, ami mostanában inkább borozóvá lett. Cilikének és Ivánnak nem volt igazi munkája.

A nő felkelt, és kicsoszogott az ajtóhoz. Kinyitotta.

Legnagyobb meglepetésére Parlagi Antal állt ott.

– Hát te? – kérdezte Cilike. Látszott, hogy a fiatalabbik Parlagi fiú nem tudja eldönteni, bejöjjön-e vagy inkább elmeneküljön. – No! Gyere be!

Nem is olyan nagyon régen egy ilyen invitálás még lehetetlennek hangzott volna. Mivel Parlagi Antal Cilike volt férjének, Parlagi Gazsinak a következő házasságából született, így sem az anyjával, sem a gyerekkel nem szimpatizált különösebben Cilike. Azonban ez a gyémántbánya ügy, és Cilike édesfia, Parlagi Tamás, megváltoztatták a hozzáállását. Mára Cilike érezte a többnyire mélabús, kishitű bróker gyerek személyiségét, és be kell vallani, valami anyai érzést is táplált Tónival kapcsolatban.

– Gyere csak, gyere! – mondta. – Most sült ki a bejgli! Kérsz?

Tóni szomorúan ingatta a fejét. Ebben a pillanatban Cilikét leginkább Fülesre emlékeztette a Micimackóból. Arra a csacsira, amelyiknél depresszívebb szereplő nem is létezett abban a könyvben.

– Most kaptam ezt, Cili néni… – mondta Tóni, azzal egy borítékot vett elő.

Cilike számára igencsak ismerős volt a boríték, hiszen a minap vele is átvetetett egy ilyet a postás.

– Engem is behívtak, fiam – bólintott. – Január elején mennem kell a rendőrkapitányságra. A gyémántbánya ügyben.

– Igen. Gyanúsított vagyok! – tört ki Antalból. – De miért?!

– Mert mi vagyunk itt – bölcselkedett Cilike. – Mondtam, édes gyermekem, hogy tűnj el az országból.

– Nem lehet… minden… minden ideköt – Tóni még szerencsétlenebb képet vágott, már amennyiben azt az arckifejezést lehet még fokozni.

– Ugyan, mi köt ide? Egyedül élsz, pénzed lenne odakint…

– Kriszta. Kriszta köt ide… – bökte ki hirtelen Antal.

– Milyen Kriszta? – Cilike csodálkozása onnan eredt, hogy nem emlékezett olyasmire, amikor Tóni bármilyen nőügyét említette volna.

– Hát… Markos.

– Iván lánya? – Cilikének ettől az információtól le kellett ülnie.

– Ő…

– Hát menjen veled ő is! – mondta határozottan Cilike. – Ha szeret, ezt megteszi érted! Szeret?

– Ezt tessék megkérdezni tőle… – válaszolta határozatlanul Tóni.

– Á, egyszer láttam, és azóta se…

– Pedig… itt áll a Cili néni ajtaja előtt…

Cilike pár pillanatig döbbenten meredt a férfira, majd felugrott, és kisietett az ajtóhoz. Kinyitotta, aztán röviden azt közölte:

– Na nem!

– Cili, drágaságom! – kiáltotta odakint egy elkínzott hang, ami a legkevésbé sem tűnt nőinek. Nem is volt az, mert Markos Kriszta mellett az édesapja, Markos Iván is ott állt a küszöbön. Az ő látványára mondta azt Cilike, hogy ebből nem kér.

– Karácsony van, Cili néni… – mondta csendesen Kriszta. – Adjon egy esélyt ennek a kétbalkezesnek…

Cilike harciasan megvonta a vállát, mint akit nem érdekel semmi, azzal nyitva hagyta az ajtót, maga pedig elindult befelé. Kriszta és Iván is beléptek a lakásba, majd Kriszta becsukta maguk mögött a bejárati ajtót.

– Na gyertek akkor! – morogta Cilike. – Bejglit? Van egy kis mézsöröm is…

Bent leültek, mire Cilike Ivánhoz fordult.

– Te is kaptál ilyet? – kérdezte, és a borítékra bökött, amit Tóni ott hagyott az asztalon.

– Kaptam… – felelte Iván, és folytatni akarta, azonban Kriszta megfogta az apja karját.

– Hagyjuk most ezt, apukám! Karácsony van! Foglalkozzunk egy kicsit egymással. Meghitten. Mint egy család…

Cilike sóhajtott. A fia ki tudja, merre menekül a nagyvilágban. itt van helyette ez a szerencsétlen ember. A férje. Aki nem szereti. Vagy mégis? Minek van ez itt?

Iván ivott egy kicsit a mézsörből, mintha erőt akarna belőle meríteni, aztán megszólalt.

– Cili… nagyot… nagyon nagyot hibáztam. De most már tudom, jobban mint valaha, hogy csak te vagy nekem. Mindig is ott álltál mellettem. Segítettél. Éltettél. Nem tudom, hol lennék most nélküled…

“Hát, biztos jobb helyen!” – gondolta Cilike. Hiszen ő rángatta bele Ivánt ebbe a gyémántbánya történetbe. Most nem a rendőrségi idézés árnyékában telne a Karácsonya…

– Jól van, Iván… – morogta békülékenyen Cilike. – Mindannyian követünk el hibákat.

Iván reménykedő pillantással megfogta a felesége kezét. Kriszta elérzékenyülve nézte, és ő is megragadta a kissé lemaradt Parlagi Tóni kezét. Így ültek egy kicsit. Aztán Cilike azt mondta.

– Figyelj, te lókötő… odaadom az ajándékodat.

– Vettél… vettél nekem ajándékot?

– Még tavalyra – közölte Cilike. Valóban, egy évvel ezelőtt vásárolt Ivánnak egy pulóvert, de mivel azon a Karácsonyon is összevesztek valamin, végül nem adta oda.

A nő felkelt, és kutatni kezdett a nagy szekrény fiókjában. Elő is került a szép, norvégmintás darab, amit Cilike szokásos, mogorva módján adott oda a meghatódott Ivánnak. Hirtelenjében Parlagi Tóni zsebéből is előkerült valami kis apróság, amit Markos Krisztának szánt, és viszont, a lány táskája szintén rejtett ajándékot Antal számára.

Végül a szokásos kör alakult ki: csak Cilike nem kapott semmit. De nem érdekelte. Ott ült Ivánnal a kanapén, fogták egymás kezét, és úgy nézték a tévét, miközben kicsivel a hátuk mögött, a diszkrét sötétben, Markos Kriszta és Parlagi Tóni üldögéltek csendesen.

A meghitt hangulatnak akkor sem szakadt vége, amikor Kriszta és Tóni végül elköszöntek. Iván maradt. Keresett a televízió csatornák közül egy olyat, ahol karácsonyi dallamokat játszottak, majd váratlanul felkérte táncolni Cilikét.

Összesimulva lassúztak, és közben megcsókolták egymást. Majd Cilike, magához szorítva Ivánt, halkan annyit dörmögött, miközben a férfi szinte elolvadt a kezei között:

– Boldog Karácsonyt!

Légvonalban talán három kilométernyire onnan, egy kétszobás lakásban apa és lánya álltak a feldíszített karácsonyfa előtt, fogták egymás kezét, és csendben mindketten kívántak valamit.

Lizának nem volt hová mennie. Valentik a börtönben, és a közös lakás… na nem, ott semmiképpen sem érezte volna jól magát. Mehetett volna a saját lakásába, de az ki volt adva. Persze sokan szívesen megosztották volna Lizával ezt az estét, de leginkább számításból. Hátha lehet valamit keresni, le lehet valahogyan kötelezni ezt a nőt, aki ilyen fiatalon az egyik legígéretesebb női marketing zsenije volt az országnak. Nem, Lizának semmi kedve sem volt felszínes, baráti csevejjel tölteni a Karácsony estét. Ezért hívta fel az apját. Be kell vallani, előbb az anyját hívta, de Sarolta és Tomori Ákos doktor elutaztak a karácsonyi időszakra valami csodás, forró, homokos tengerpartra. Bernát viszont nem ment sehová.

Kolossy Bernát egy kínban érezte magát egész nap. Az a csók… és ha csak egy lett volna! De nem, ő még visszament repetázni! Egy… egy takarítónőhöz!

Bernát rögtön el is szégyellte magát. Nem mindegy, hogy mivel keresi a kenyerét az a lány? Lehetne persze titkárnő is, az a klasszikus, azok szokták kigurigázni a feleségeket, hogy beüljenek a helyükre, és úribb asszonyok legyenek, mint az igazi úriasszonyok. Bernátnak azonban nem volt felesége. No igen, Piroska. Ő nem feleség! Bár az utóbbi időben többet tartózkodtak Piroska lakásában, mint azelőtt bármikor. Piroska mondta nem egyszer, hogy Bernát költözzön oda. Jobb lenne. Kiadhatnák a kis, kétszobás lakást. Az is bevétel, amire mostanság Bernátnak igazán szüksége van.

De a férfi egyelőre nem tudta magát rávenni erre. Pedig jól érezte magát Piroskával, és mégis. Hogy mi lehetett a gond, arra ez az eset Hettivel, eléggé szépen rávilágított. Bernát nem érezte biztosnak a kapcsolatot. Vagy inkább saját magát. És valóban. Szinte semmi sem kellett hozzá, hogy elveszítse a fejét. Elegendő volt hozzá annak a lánynak a tiszta, üde fiatalsága, a rózsás bőre, a hatalmas, barna szemei, az illata… igen, takarítónőhöz mérten finom illata volt Hettinek, nyilván ez is szerepet játszott abban, hogy úgy nekiesett.

A történtek miatt úgy érezte, saját magában kell rendet raknia. Nem, most nem mehet Piroskához. Ezért hihetetlenül kapóra jött neki Liza telefonja. Piroskának előadhatta az aggódó apát, akit megkeresett a nagylánya, aki már évek óta külön töltötte a Karácsonyokat, és most hirtelen jelentkezett egy közös élmény igényével. Nem tudni, mi történhetett, de ha Lizának szüksége van rá, akkor ezt Piroskának is meg kell értenie…

Piroska előbb még megpróbálkozott azzal, hogy hívják oda Piroskához Lizát is, és legyenek hármasban, de Bernát ezt a leghatározottabban elutasította. Végül Piroska is megértette, hogy ez most egy magányos Karácsony lesz. De remélhetőleg az utolsó. Jövőre már annyira elmélyíti Bernáttal a kapcsolatát, hogy fel se merülhessenek ilyen különutak.

Liza azzal kezdte, hogy bocsánatot kért. Az utóbbi időben nagyon elhanyagolta az apját. Fogalma sem volt arról, hogy nem megy olyan jól az üzlet. De ugye azért még nélkülözésről nem kell beszélni?

Nem, arról nem. Csak sok munkáról. Sokkal többről, mint amit egy hatvan körüli ügyvéd elképzelne magának. Liza egyetlen pillanatig elgondolkodott azon, hogy kirúgja Roxánát a cégtől, és felveszi helyette az apját. Aztán rájött, hogy nem lenne az olyan jó. Kolossy Bernátnak megvannak a maga megcsontosodott elvei. Megvan a munkához való viszonya is. Nem bírná elviselni, hogy a lánya ugráltatja. Ráadásul, valakivel úgy tenni jót, hogy közben egy másik valakit meg elküldünk, na az sem az igazi.

Tanácsadóként viszont alkalmazhatja. Vannak és lesznek céges ügyek. Ezeket meg kell oldani. Ez nem is rossz ötlet!

Ilyen gondolatok futottak át Liza agyán, egészen addig, amíg az apja le nem kapcsolta a villanyt, és meg nem gyújtotta a csillagszórót a fán. Mindig csak egyet tett fel, Liza kisgyerek kora óta ez volt a módi. A csillagszóró meggyújtása jelképezte azt, hogy onnantól csak a Karácsony szellemével, és egymással foglalkoznak.

S most ott álltak egymás kezét fogva. Nézték a feldíszített karácsonyfát, az amúgy unalomig ismert díszekkel. Mégis, a szikrázó csillagszóró, az illat, a halk, karácsonyi zene mind visszavitte őket azokba az időkbe, amikor csak egymásra támaszkodhattak. Amikor ők ketten voltak a család. Liza néhány pillanatra visszavágyott abba a nyugalomba. Abba a biztonságba. Nem. Visszavonhatatlanul felnőtt. Ő magának kell felelnie saját magáért. És talán, egyre inkább, a saját apjáért is.

Elénekelték a “Last Christmas”-t, mint mindig, amikor kettesben karácsonyoztak. Azután megajándékozták egymást. Liza valami kis bugyuta irodai eszközt vett az apjának, az utolsó pillanatban, amikor kiderült, hogy valóban jöhet hozzá az ünnepre. Bernát pedig egy bonboniert ajándékozott a lányának. Liza nem említette meg, hogy mintha ugyanezt a porcelánt látta volna már néhányszor a tálalón.

Amikor egymással szemben álltak a kibontott ajándékok felett, és egymásra néztek, mind a ketten arra gondoltak, hogy bármit is hoz a holnap, ők mindig itt lesznek egymásnak. Mindig számíthatnak a másikra, mert ez a vér köteléke. Liza, bár elérzékenyült, párássá vált tekintettel is tudott mosolyogni, ahogyan Bernát is. Egyszerre mondták egymásnak:

– Boldog Karácsonyt!