– Ez az utolsó fuvarom mára! – mondta a buszsofőr, azzal kinyitotta az ajtót. – Boldog új évet! Legközelebb majd kedden jövök!

Összesen csak egy házaspár tartózkodott a járművön, melynek tagjai mindketten hatvan fölöttiek voltak. A nő vastag télikabátba burkolózott, rövid, seszínű haját kendővel védte a tél viszontagságaitól. A férfi kackiás bajuszkát viselt, és pontosan úgy nézett ki, mintha Jávor Pál kissé megöregedett reinkarnációja lenne, ezüstös hajjal, kalappal a fején.

– Magának is, Pistikém! – felelte a nő, azzal lemászott a buszról, majd visszafordult, hogy szükség esetén a gyengébbik nemnek, azaz a férjének is segítsen.

– Meg ne botolj, Iván! – mondta aggódva. – Más se hiányzik nekem, mint szilveszteri dudálás helyett a mentőautó szirénázása!

– Nyugodj meg, édibédikém! – válaszolt a férfi, és alaposan megkapaszkodott a korlátban. – Nem vagyok én olyan ügyetlen!

Azzal megbotlott, és majdnem rázuhant a nőre, aki azonban, előre látva ezt a lehetőséget, vasmarokkal kapta el, és állította talpra.

A nő felnézett a sofőrre.

– Mit is mondott, merre kell menni a Sipics-tanyára?

A sofőr türelmesen mosolygott. Utolsó fuvar, innen már indul haza, ez a kis időhúzás már nem számít.

– Arra, azon a bekötő úton – mutatott előre. – Aztán majd a tábla jelzi.

– Köszönjük szépen! – felelte a nő. – És adja át ismeretlenül is a jókívánságaimat az unokájának! Remélem, felveszik a színművészetire!

– Annyi jó tanácsot tetszett adni út közben! – felelte Pista. – És mindenképpen felhívja majd azt a hölgyet is, akinek meg tetszett adni a telefonszámát. Nagyon szépen köszönjük!

– Szívesen, szívesen… – bólogatott a nő, azzal még egyszer intett. A buszsofőr bezárta az ajtót, majd indexelt, és tovább hajtott. Búcsúzóul felvillantotta egyszerre mindkét indexlámpáját, és hamarosan eltűnt a kanyarban.

– Na, akkor induljunk! – mondta a nő. – Hermináék már biztosan várnak. Tudják, hogy ezzel a busszal érkezünk.

Szilveszterhez képest kellemes idő volt. Lehetett legalább tizenkét fok, igaz a hőmérséklet lassan hűlni kezdett, ahogyan a Nap lement. Délután öt óra volt, meglehetőst sötét, és az úton senki sem járt.

– Bevihetett volna minket odáig… – zsörtölődött Iván. – Azt mondta, alig egy kilométer innen.

– Őt is várják már odahaza – felelte a nő.

– Igen, Cilimilikém, csakhogy te annyi jótanácsot adtál neki, meg még az Erika telefonszámát is… Igazán honorálhatta volna…

– Ilyenek az emberek – közölte Cilike. – Mindenkinek saját maga az első. Ez a jóember igyekezett haza, és ennyi.

Iván morgott tovább, miközben bekanyarodtak a sofőr által mondott úton, és lassan maguk mögött hagyták az országút lámpáit. Errefelé már csak a felkelő Hold világított. Ráadásul az út aszfaltozása olyan százötven méter múlva megszűnt, onnantól a kemény rögökön tapodva kellett botladozniuk.

– Igazán kijöhettek volna elénk… – folytatta a kellemetlenkedést Iván. – Mi az nekik? Csak van egy autójuk, vagy valami.

– Tudod, hogy Walter gyengélkedik – felelt Cilike türelmesen. – Hermina meg nyilván ki sem lát a munkából. És mintha mondta volna nekem telefonba, hogy a kocsijuk szervizben van. Amúgy… annyi vendég lesz ma a tanyájukon, hogy gondolom azt se tudja szegény Hermin, hogy merre áll a feje!

– Vendégek, na igen. Kíváncsi vagyok Walter testvérére! Tudod, egy igazi tőzsdecápa. És a felesége képét láttam a múltkor a Sztárpletykákban… hm…

– Na, ne nyáladdz itt, te vén kéjenc! – szólt rá Cilike. – Szó ami szó, mutatós fehérnép, és lehet vagy harminc év a korkülönbség.

– Igazi szerelem! – jegyezte meg Iván, és sóhajtott. Eszébe jutott az a gyönyörű, szőke lány, Tányecska, meg Monte Carlo. Na igen, más korosabb férfiak is szívesen éltek a lehetőséggel, ha egy fiatal nő bájait élvezhették.

Cilike pontosan tudta, mire gondol a férje, de nem szólt. Ezt a témát már régen megbeszélték egymás között, és a nő nem akarta a szilveszteri hangulatot elrontani.

– Persze azt nem tudom, a hapsi előző házasságában született fia mit szól ehhez a dologhoz… – jegyezte meg. Iván elvigyorodott.

– Na igen, nyilván utálja a mostoha anyukát… vagy talán az apját is, amiért elhagyta a korábbi feleségét.

– Persze, nyilván… No, nézd csak, itt egy tábla!

Valóban, egy tábla emelkedett ki előttük a porból. Mindössze annyit írtak rá, hogy “Sipics-tanya”, és egy nyilat pingáltak a felirat mellé.

Az út még rosszabbá vált. Most már csak két kitaposott keréknyommá lett. Cilike ugyan kényelmes cipőt viselt, mégis botladozott a göröngyös ösvényen, igaz így sem tudott túltenni Ivánon, aki minden egyes lépésnél dühösen fújtatott, vagy mormogott, esetleg sziszegett.

Egyszerre élessé váltak az árnyékok. A hátuk mögött fényszóró villant, és tisztán hallatszott, hogy egy autó közeledik. Az is csak a keréknyomban tudott közlekedni, ezért Cilikének és Ivánnak félre kellett állnia, hogy elférjenek.

Felmásztak a porhanyós, gyomos földre, és nagyjából másfél méternyire az úttól megálltak.

– Ezek is odamennek! – jegyezte meg Iván reménykedve, és igyekezett minél barátságosabb képet vágni.

Az autó azonban nem állt meg mellettük, még csak nem is lassított, hanem tovább döcögött, porba és füstbe borítva Ivánt és Cilikét.

– Ó, hogy az a…! – káromkodott Cilike. – Ez biztosan Walter testvére volt!

– És egy büdös paraszt! – tette hozzá a saját véleményét Iván. – Mindig is tudtam! Jó sok pénzem bánta annak idején, hogy hittem neki…

Cilike nem kérdezte meg, miről van szó, hiszen nem egyszer hallotta a történetet. Iván beszállt egy tőzsdei cégbe, amit Walter testvére, Vilmos indított el. A cég csődbe ment, de mielőtt teljesen megszűnt volna, a kisbefektetők pénzét kiszivattyúzták belőle. Annyi bizonyos, hogy Vilmos semmit sem veszített az üzleten, sőt inkább nyert, mindenki más azonban pórul járt. Természetesen semmit sem tudtak rábizonyítani, úgyhogy Vilmos elégedetten elsétált. Iván hallotta, hogy mostanában is történt valami hasonló, talán egy éve. Vilmos akkor megint bekerült a hírekbe, és nem keltett túl nagy népszerűséget, amikor azt nyilatkozta nagyképűen, hogy mielőtt valaki befektet, ellenőrizze a befektetését. Járjon utána, győződjön meg arról, hogy amit vesz, az értékes. Ja, és ne tegye rá a teljes vagyonát. Tőzsdézni olyan pénzzel kell, amit az ember nem bán akkor sem, ha elvész.

Persze Vilmost nem érdekelte, hogy mennyire népszerű vagy nem népszerű. Őt csak az izgatta, hogy megint kilenc számjegyű nyereséggel hagyta ott ezt a veszteséges üzletet.

Tovább botladoztak a sötétben, és végre a távolban halvány fények tűntek fel. Ez felpezsdítette őket, még Iván is kevesebbet panaszkodott, és nagyjából húsz perc múlva ott álltak egy széles kapu előtt. A kapu fölött fából ácsolt tábla, rajta széles, régies betűkkel, kissé már lekopott festékkel a felirat: Sipics-tanya.

További tíz percbe telt, amíg a kaputól eljutottak a tanya épületéig. Iván meglepetten nézte, ahogyan Cilike is.

Ők azt hitték, egy tanya valami leromlott épület, de ha nincs is rossz állapotban, hát kicsi és korszerűtlen. Az előttük álló ház azonban szép nagy volt, emeletes, magas tetővel.

Az ajtóban Hermina várta őket. Vele Iván személyesen még sohasem találkozott, csak telefonon vagy levélen keresztül. Cilike húga alacsonyabb volt a nővérénél, és meglepően szép nő, még úgy is, hogy a hatvanas évei legelejét taposta. Kedves, kellemes arca volt, és a haja inkább tűnt úgy, mintha ezüst színűre melíroztatta volna, nem pedig mintha ősz lenne.

– Cili! – kiáltotta örömmel. – Gyertek be! Vilmosék is az imént érkeztek!

– Tudom… – felelte Cilike rezignáltan. – Találkoztunk velük…

Hermina összevissza csókolta Ivánt, amit az egészen jól viselt. Mindig is szerette, ha szépasszonyok dédelgetik. Majd a köszönés után beléptek az épületbe.

Széles folyosón találták magukat. Egy beugróval kezdődött, ahol előszoba fal biztosított helyet a kabátoknak, alul a cipőknek. Utána jobbra is, balra is egy-egy szobaajtó látszott, szemben pedig egy nagy, nyitott ajtó, amin keresztül egy nappaliba lehetett jutni. Ezen kívül balra egy lépcső vitt fel az emeletre.

– Milyen szép nagy ház! – mondta Cilike.

– Na igen. Szerencsénk volt – mondta Hermina. – Tudod, Debrecenben éltünk. Eladtunk mindent, és abból vettük ezt a tanyát. Walternek volt egy kis befektetése, amit Vilmos segítségével hozott össze. Abból kipofoztuk szépen. Azóta meg főként abból élünk, amit termelünk. Meg időnként kiadjuk a szobákat. No, de gyertek, gyertek csak be!

Hermina előre sietett, és megállt a nappali ajtajában, majd hangosan így szólt.

– Nézzétek! Megjöttek a nővéremék!

A kijelentés nem keltett különösebben nagy hatást. A bent tartózkodók arcán – talán Walterét kivéve – semmiféle örömet sem lehetett felfedezni.

Hermina sorra bemutatott mindenkit.

– Ő itt Vilmos, Walter testvére…

Egy ősz, kemény arcú, szivarozó férfira mutatott, aki a nappali legkényelmesebb fotelében terpeszkedett. Cilikét a Keresztapa című filmből Marlon Brandora emlékeztette a megjelenése és a stílusa is. A haja eléggé ritkás volt, de gondosan fésült. Látszott, hogy ad magára.

– Ő pedig Krisztina, Vilmos felesége…

Iván felszisszent magában. El kellett ismernie, hogy a Sztárpletykákban látott kép, amely a nőt ábrázolta, a közelébe sem jöhetett az igazinak. Mézszínű, selymes haj, hatalmas, érdeklődő, kék szemek, telt ajkak, hosszú, hófehér hattyúnyak, tökéletes alak… Hihetetlenül szerencsés ember ez a Vilmos! A nő piros kosztümben volt, ami kihangsúlyozta telt kebleit. Iván hihetetlenül megkívánta a nőt, bár pontosan tudta, hogy ők ketten soha az életben nem lesznek egy pár.

Krisztina barátságosan mosolygott rájuk.

– Láttuk, hogy jöttök az úton… ne haragudjatok, de a kocsink teljesen tömve volt. Most láthatjátok… Hét ember. Ezért nem tudtunk felvenni titeket.

– Semmi baj – mondta Cilike. – Érthető…

Hermina folytatta a bemutatást.

– Ő Lívia, Krisztina barátnője…

Egy szintén szőke, de érettebb, sőt talán már elérett nőre mutatott, aki kedvetlen arckifejezéssel kortyolgatta az italát. Iván azért tudott volna mit kezdeni vele, de az tény, hogy Lívia távolról sem közelítette meg Krisztinát.

– Ő itt Vilmos egyetlen fia, Márk, és a menyasszonya, Olga.

Cilike ránézett a meglehetőst jelentéktelen párocskára. Márkban szinte semmi sem emlékeztetett az apjára. Igaz, hogy magasnak tűnt még ülve is, de az arca eléggé közönséges volt, amin szöghaja sem segített sokat. A menyasszony ezzel szemben egy igazi, orosz szépségnek látszott. Hollófekete haj, széles arccsontok, keskeny orr, bájos száj. Ha Vilmosnak szép unokája születik, azt bizonyosan Olgának fogja köszönni, nem pedig a saját fiának.

– Végül, de nem utolsó sorban Vilmos titkárnője, és a férje, aki amolyan mindenes.

A titkárnőnek rövid, barna haja volt, és vékony testalkata. Ezzel szemben a férje úgy nézett ki, mint egy olimpikon. Magas, izmos, széles hollywood-i mosollyal, tökéletes frizurával.

– Csenge és Zoli – mondta a titkárnő bemutatkozásként. Zoli csak mosolygott lehengerlően.

– Ők pedig a nővérem, Cilike, és a férje, Iván. Van egy csodálatos, hangulatos kávézójuk Pesten, és mindketten járatosak a szórakoztató iparban – mondta Hermina, majd hozzátette. – Most, hogy mindenki ismer mindenkit, gyertek, vacsorázzunk meg!

Nyilvánvalóan látszott, hogy Hermina és Walter elismerik, a család feje nem más, mint Vilmos. Ő kapott  helyet az asztalfőn. Jobbjánál Krisztina, baljánál a fia, Márk ült, majd Márk mellett a menyasszonya, Olga. Krisztina mellett az egyedülálló barátnő, Lívia kapott helyet, utána következett Iván és Cilike. Velük szemben ült Walter és Hermina, végül az asztal túlsó végén a titkárnő Csenge, és a férje, a folyamatosan mosolygó, de egyetlen szót sem szóló Zoli.

Cilike igyekezett magában feltérképezni az erőviszonyokat. A vacsora erre jó lehetőséget adott, hiszen szinte mindenkit látott.

Hermina kihozott két nagy porcelán leveses tálat. Elsőként Krisztina emelkedett fel, és szedett Vilmosnak egy adagot, majd saját magának is. Ezt Cilike kissé furcsának találta. Vilmos ekkora úr, hogy már nem is saját maga szedi ki a saját ételét?

Igaz, ő maga is inkább szedett Ivánnak, megelőzendő az olyan baleseteket, hogy a szeleburdi férje leöntse levessel a szatén asztalterítőt. Miközben kanalazták az ételt, Vilmos szólalt meg. Érdekes, kissé rekedtes hangja volt.

– Holnap reggel? Lesz vadászat?

Walter arcán sajnálkozó kifejezés jelent meg.

– Ne haragudj, Vili… de nem sikerült elintéznem. Jön valami olasz csoport, és a vadásztársaság nem kockáztathatja meg, hogy keresztbe lőjünk az erdőben.

Vilmoson látszott, hogy rosszkedvűvé tette ez a hír.

– No… pedig azért jöttem, hogy vadásszunk!

Hermina szólt közbe sietve.

– Azért kitaláltunk valami látványosságot! Hajnalban disznót ölünk!

Vilmos hümmögve bólogatott, azonban Márk felhorkant.

– Disznót?! Miféle primitív baromság már ez?

A többiek arcán sem látszott a kitörő öröm. Egyedül Zoli ült továbbra is bárgyún vigyorogva. Úgy látszik, őt egy disznóölés nem tudta kihozni a sodrából.

– Fogd be a szád, fiam! – mondta Vilmos. – Fogalmad sincsen, milyen hangulatos tud lenni egy disznótor! Hajnalban egy felessel bemelegítünk… aztán kihúzzuk a disznót az ólból… a böllér leöli. A kifolyó vért azonnal tálban kell felfogni, és megsütni. Nincs is finomabb a hagymás sült vérnél!

Cilike úgy látta, Márk mindjárt elájul. Érdekes módon a menyasszonya, Olga, jobban bírta. Talán az orosz vére tette. Csenge szintén elsápadt, és csendben letette az evőeszközt a kezéből.

Vilmos folytatta.

– Aztán megperzseljük… A nők kimossák a belet a hurkához és a kolbászhoz, addig a böllér feldarabolja a disznót. Mindennek megvan a helye, mi hova megy, miből mi lesz. Hús, szalonna, disznósajtba, hurkába, kolbászba valók…

Cilike óvatosan oldalt nézett. Krisztina és Lívia nem úgy tűntek, mint akik szívesen mosnának belet.

– Aztán frissen enni a húsból, jó kis rizzsel, tört burgonyával, vegyes vágottal… Van idehaza vegyes vágott?

– Persze! – felelte lelkesen Hermina. – Én magam tettem el ecetes, cukros lében. Káposzta, répa, hagyma… minden, ami jár!

– Helyes, helyes! – nevetgélt Vilmos. Szemmel láthatóan visszatért egy kicsit a fiatalkorába. Nyilván akkor rendszeresen részt vehetett disznóöléseken. – Most aztán mindenki megtapasztalja majd, hogy milyen ez!

– Milyen szép családi összetartás! – mondta Iván. – Elhozni a gyereket is magával…

– Tudja, én nem zárom ki az életemből a fiamat csak azért, mert elváltam az anyjától – felelte Vilmos. – Elvégre ő az egyetlen gyerekem. Az utódom, bár ahhoz, hogy átvegye az üzletet, még sokat kell tanulnia…

Márk arca még mindig dühöt mutatott.

– Azt hiszem, elmondtam egy párszor… Nem akarok azzal foglalkozni, hogy másokat legálisan kifosztok! – sziszegte. Cilike látta, ahogyan Olga az asztal alatt a férfi combjára teszi a kezét, hogy megnyugtassa, vagy talán hallgatásra bírja.

Vilmos szenvtelenül válaszolt, mint akit egyáltalán nem érdekel a fia dühkitörése.

– Én pedig ugyancsak nem kevés alkalommal mondtam el, hogy hagyatéki vagyonfelügyelőt neveztem ki a végrendeletemben, aki figyelni fogja, mit csinálsz. Ha nem a céggel foglalkozol, nem örökölsz semmit. És akkor tarthatod el Olgikát abból, hogy taxizol, vagy pizzafutár vagy.

– Elvégeztem a jogi egyetemet!

– Igaz. Ahol még egy munkanélkülit képeztek ki, mert az egyetemi végzettséged ma nagyjából ahhoz elegendő. Megmondtam, hogy pénzügyi vonalon menj tovább, de neked akkor is ellenkezned kellett!

– Nyugodj meg, Vili… – súgta Krisztina, és oldalról megcsókolta a férjét. Az elmosolyodott.

– Igazad van, nem ér ez az egész annyit, hogy elrontsuk vele ezt a finom vacsorát!

Az asztal körül mindenki fellélegzett, kivéve Márkot, aki továbbra is dúlt-fúlt magában. Cilike úgy gondolta, másfelé tereli a beszélgetést. Oldalra fordult, és Ivánon keresztül odaszólt Líviának.

– És önök? Régóta barátok már Krisztinával?

– Ó, hogyne! A férjem, Ottó, Vilmos egyik legnagyobb befektetője volt. A két család már ezer éve összejárt…

– Aztán, amikor szegény Ottó tavaly meghalt, Lívia szinte családtag lett nálunk – szólt közbe Krisztina.

Vilmos Cilikére nézett.

– Ottó… a vén harcos, feladta. Én soha nem adnám fel!

– Nos, Lívia férje öngyilkos lett – magyarázta Krisztina.

– A… a befektetései miatt – mondta Lívia.

Vilmos türelmetlenül legyintett.

– Ugyan, egyszer fent, egyszer lent! Jöttek volna jobb napok!

– Azok után, hogy mindenét elveszítette a projektedben? – kérdezte Lívia sötét arccal.

Csend lett. Hermina érezte, hogy meg kell törnie a rossz hangulatot.

– Ki kér kávét? – kérdezte harsányan. – Az ebédlőben szolgáljuk fel!

– Kávé ilyenkor? – kérdezte Cilike kicsivel később, amikor Hermina valóban megjelent a nagy, ezüstszínű tálcával, amin kávéscsészéket egyensúlyozott.

– Ne félj, nem erős! Tudod, Walternek baja van a szívével, úgyhogy kizárólag gyenge kávéval szolgálhatunk. Aki erőset akar inni, az igyon többet.

Cilike bólintott.

– Tudom… Walter már régóta szenved ezzel. Nincs semmiféle megoldás?

Hermina megrázta a fejét.

– Sajnos nincs. Ugyan lenne egy különleges műtét… de… de rengetegbe kerül. És hát… nem tudtuk megfinanszírozni. Pedig mindent megpróbáltunk. Én… én ölni tudnék azért, hogy Walter meggyógyuljon…

Hermina, mialatt erről beszélt, gyorsan Vilmosra nézett. Cilike máris tudta, mi a helyzet. Szinte látta maga előtt a történetet, ahogyan Walter és Hermina elmennek Vilmoshoz, hogy kölcsön kérjenek tőle a műtétre. Cilike szinte hallotta Vilmos hangját is. “Sohasem fogjátok tudni visszafizetni! És miért legyen közöttünk haragos a viszony emiatt? Inkább nem adok.”

Szóval Vilmos a piszkos anyagiak miatt hagyja, hogy a testvére talán belehaljon a betegségébe, miközben meg lehetne gyógyítani.

Cilike megcsóválta a fejét, majd ivott egy kortyot a kávéból. Valóban nem volt erős. Körülnézett, és rájött, hogy a jelenlévők közül eddig még egyetlen szót sem váltott Csengével, Vilmos titkárnőjével. A lány az egyik ablaknál állt Zolival csendesen. Mindketten kávéscsészét tartottak a kezükben, és nézelődtek. Cilike kényelmesen oda battyogott hozzájuk.

– Régóta dolgozol már Vilmosnak, kislányom? – kérdezte.

A lány elpirult.

– Három éve.

– És a férjed?

Csörömpölés hallatszott. Cilike és Csenge a zaj felé fordultak, Zoli azonban továbbra is állt mosolyogva, és Cilikét nézte. Csak az ő reakcióját látva kezdte el keresni a szemével, hogy mi történhetett.

Cilike ekkor jött rá, hogy Zoli miért nem szól egy árva mukkot sem egész este, és miért mosolyog mindig, ami kissé bárgyúvá teszi az arckifejezését.

Zoli süketnéma. Csak ez lehet a helyzet.

A zajos esemény mindössze annyi volt, hogy Lívia, nem tudni hogyan, leöltötte Vilmost kávéval. Talán kicsúszott a kezéből a csésze, talán megbotlott, mindegy is. Ami a lényeg, hogy a férfi ölében most egy szép nagy kávéfolt éktelenkedett. Krisztina azonnal mozdult, de Vilmos megállította.

– Csenge! – mondta határozottan. – Gyerünk, segíts!

Cilike a titkárnőre nézett, aki egyetlen pillanatig tétovázott, aztán ment. Hermina közben kirobogott a konyhába, és nagy adag konyhai papírtörlővel tért vissza. Csengére hárult a feladat, hogy Vilmos öléből felitassa papírral az oda folyt kávét.

Cilike ezt eléggé megalázónak érezte, és talán mások is így lehettek ezzel, mert például Olga felhúzta a szemöldökét. Érdekes módon azonban Krisztina a legtermészetesebbnek vette, hogy Csenge ott kaparászik Vilmos ágyéka környékén, aki végül felkelt, és a feleségére nézett.

– Átöltözöm! – mondta. – Gyere, Krisztina!

Ahogyan elmentek, Lívia kissé sértődötten nézett utánuk.

– Egyszerűen kiverte a kezemből a csészét! – mondta. – Én nem is értem!

Cilikének eszébe jutott, hogy néhány alkalommal, amikor a vacsora alatt Vilmosra nézett, azt tapasztalta, mintha a férfinak megremegne a keze, azonban Vilmos minden alkalommal elrejtette ezt a többiek elől. Mi lehet ez? Talán kezdődő Alzheimer-kór?

Éjszaka, lefekvés előtt is eszébe jutott a dolog. Hermina mindenkit megkért, hogy korán térjenek nyugovóra, mert másnap hajnali négykor ébresztő lesz a disznóvágás miatt.

Az emeleten volt elegendő vendégszoba. Cilikéék egyik oldalról Márkot és Olgát, másik oldalról Csengét és Zolit kapták szomszédnak. A legszebb szoba természetesen Vilmosnak és Krisztinának jutott.

– Szerinted Alzheimeres? – kérdezte Cilike Ivánt, miközben lefekvéshez készülődtek.

– Vilmos? Nem hiszem. Inkább rákos. Hullik a haja. Észrevetted, hogy a zakóján volt néhány hajszál? Lesöpörte őket, aztán újra oda hullott pár…

– Nem láttam. Érdekes…

Lefeküdtek, de Cilike nem tudott elaludni. Úgy érezte, szomjúság kínozza, pedig finom volt a vacsora. Talán a kávé vízhajtó hatása érvényesült.

Az éjszaka közepén jártak. Mellette Iván békésen hortyogott. Cilike nyögött párat, amíg felkelt, aztán úgy ahogy volt, pizsamában, kezében a mobiljával kifelé indult a mosdóba. A mobiltelefont azért vitte, mert kifejezetten sötét volt odakint. Másra amúgy sem tudta használni, mert a tanya öt kilométeres körzetében nem volt térerő.

Az egyik szoba ajtaja alól fény szűrődött ki. Igen, ez Márk és Olga szobája lesz. Cilikének, útban a mosdó felé, el kellett haladnia mellette. Ahogyan az ajtó mellé ért, hangokat hallott kiszűrődni. Nem tudta megállni, megtorpant, és hallgatózni kezdett.

– Annak a disznónak kellene megdöglenie holnap! – mondta éppen feldúltan Márk.

– Nem beszélhetsz így az apádról! – ez csak Olga hangja lehetett. A lány nem sokat beszélt az este folyamán, de Cilike feltételezte, hogy Márk ilyen kései órán nyilván a menyasszonyával lehet egy szobában.

– Olyan elnéző vagy vele – folytatta a férfi. – Pedig a te családodat is elintézte. Azért zárolták a vagyonukat a egész Unióban, mert a drágalátos apám beárulta őket.

– Azért… majd megkapja a büntetését – mondta Olga. – De te tartsd távol magad tőle. Ne piszkold be vele a kezed…

A párocska elcsendesedett. Cilike megcsóválta a fejét. Ezt a Vilmost nagyon sokan utálhatják. Csak azok közül, akik itt tartózkodnak most a házban, jónéhány személy gyűlölheti. Márk, Olga, Walter, Lívia… valószínűleg a saját felesége sincsen oda érte, és persze a titkárnő, akit ma este nyilvánosan megalázott. Ja, és Iván is elbukta miatta a pénzét. Jószerivel a süketnéma és Cilike az egyetlen, akiknek nincs Vilmossal semmiféle közvetlen, rossz élményük.

Megtalálta a mosdót, bement, pisilt egyet, majd a csapból ivott kevés vizet, és megindult visszafelé. Hegyezte a fülét, de Márk szobájában mostanra már csönd uralkodott. Így hát tovább ment, és már éppen belépett volna a saját hálóhelyére, amikor a másik szomszéd felől fájdalmas nyögést hallott. Megtorpant. A következő pillanatban tompa robaj hallatszott ugyanabból az irányból.

Cilike tétovázott pár pillanatot, aztán dühösen legyintett, és odalépett a titkárnő és süketnéma férje ajtajához. Halkan bekopogott.

Bent folytatódott a nyöszörgés, aztán hirtelen feltárult az ajtó, és Csenge állt a küszöbön hálóköntösben.

– Segíthetek? – kérdezte Cilike.

– Leesett az ágyról, és nem tudom visszatenni! – mondta panaszosan a lány.

Cilike belesett a szobába. Zoli a földön hevert.

– Gyere, kislányom! – határozottan belépett. Most hasznát tudta venni az ápolónő tanfolyamnak, amit valaha, vagy tizenöt évvel ezelőtt elvégzett. Megnézte a földön heverő férfit, aki egész testében remegett.

– Néha ez történik… – mondta sírós hangon Csenge. – Elkezd rángatózni, és nem tudja kontrollálni.

– Segíts! – Cilike szakszerű mozdulattal megragadta a magatehetetlen férfit, és igyekezett felemelni. Csenge a másik oldalról segített neki. Ketten, egyesült erővel, fel tudták tenni az ágyra.

– Takarjuk be, jó alaposan. Legyen melegben! – adta az utasításokat Cilike. – Próbáljuk meg elaltatni! Alvás közben az izmok elpetyhüdnek, éppen azért, hogy ne legyünk alvajárók. Ha alszik, nagyobb biztonságban van.

Csenge ott ült a férje mellett, csendes dalt dúdolt neki, amit az nem hallott. De az érintést érezte, és lassan megnyugodott. Hamarosan elaludt.

– Egyre romlik az állapota – súgta Csenge. – Ő is tudja ezt, de tehetetlenek vagyunk. Az orvos azt mondta, visszafordíthatatlan a folyamat.

– Mi a baja?

Csenge elfordította a fejét, aztán intett Cilikének, felkelt, és kiment a szobához tartozó teraszra. Elővett a zsebéből egy doboz cigarettát és egy öngyújtót. Meggyújtott egy bűzrudacskát, aztán Cilike felé intett, de az megrázta a fejét. Jó régen leszokott már a cigiről, és nem most fog visszaszokni rá.

Csenge mélyen letüdőzte a füstöt, talán hogy megnyugodjon, majd suttogva, hogy a szomszédos szobákban ne hallják, megszólalt.

– Szervi probléma. Tudja, érte egy hatalmas ütés a fejét. Az orvos szerint ez bénította meg a hallással és a beszéddel kapcsolatos agyközpontokat. És nyilván valami mást is, mert ez a remegés egyre gyakrabban jön elő.

– Mi történt?

– Síbaleset.

Cilike komoly arccal bólogatott. A síelés életveszélyes tud lenni. Ott van az a híres autóversenyző például, aki sokszoros Forma-1 világbajnok, aztán síelés közben nekiment egy fának, és kómába esett. Cilike nem is tudta pontosan, él-e még, vagy a családja már kihúzatta a konnektorból a lélegeztető gépet.

– De… nem ő volt a hibás – folytatta Csenge. – Akkor már nyolc éve dolgozott Vilmosnál. Amolyan… személyi titkára volt, meg testőre is, követnie kellett mindenhová. És a magas Tátrában…

Elhallgatott, és nézte az épület körül elterülő éjszakai világot. A Hold előbukkant a felhők mögül, sárgás fényével beborította a környezetet. Egy madár rikoltott fel valahol álmában. Hűvös volt, de nem hideg. Csenge összehúzta magán a pizsamáját, és folytatta.

– Megmondta az oktató, hogy az a lejtő nem való Vilmosnak. De ő nyakas egy ember… láthatta ma este is.

Cilike bólintott.

– Csak azért is lecsúszott. Persze elveszítette az uralmát a lécek fölött, és egyenesen nekirohant egy terebélyes fának. Ha Zoli nem avatkozik közbe, akkor most talán Vilmos nem tudna beszélni. De az én hős férjem… elébe síelt, és a testével felfogta azt a hatalmas ütést, ami Vilmosnak járt volna. Feláldozta magát…

Cilike részvéttel megsimította Csenge karját.

– Persze Vilmos a maga módján hálás volt. Miután Zoli felépült, megtartotta, amolyan mindenesnek. De kellett neki egy személyi titkár. Hogy ne toljon ki Zolival, ezért engem vett fel erre a posztra.

Újabb mély slukk a cigiből.

– Ha… ha tudná, mennyire gyűlöljük mind a ketten… talán másképpen dönt.

Az idősebb nő magában arra gondolt, hogy módosítania kell a korábbi véleményét. Nem, ebben a házban jelenleg Cilikén kívül nincs egyetlen ember sem, aki ilyen vagy olyan okokból ne utálná Vilmost.

– Ha ennyire nem kedvelitek, miért nem hagyjátok ott? Fordítsatok hátat neki, és felejtsétek el…

– Nem lehet – Csenge szomorúan mosolygott. – Vilmos nagyon jól fizet. És Zoli ápolását valamiből finanszírozni kell. Hiszen az, hogy még “csak” ennyire épült le, annak is köszönhető, hogy folyamatos orvosi ellenőrzés alatt áll.

Csenge elszívta a cigarettát, és hanyag mozdulattal kidobta a csikket a ház elé. Azután megfordult.

– Ne tessék haragudni… – mondta. – De most már aludnom kellene. Négykor ébresztő. Hiszen tudja!

– Igen, igen… – morogta Cilike, azzal még egyszer, bíztatóan megszorította a lány karját, és visszament a saját szobájába.

A négy óra valóban nagyon hamar eljött. Cilike arra tért magához, hogy Hermina kopogtat az ajtaján. Letörölte a nyálat a szája széléről, és a koromsötétben Iván felé fordult.

– Ébresztő, apukám!

Azzal felkapcsolta az éjjeliszekrényre tett lámpát.

– Jaj… mucuska… mhm… – mondta Iván. Szemmel láthatóan valami szépet álmodhatott, mert mosolygott.

Cilike biztos volt benne, hogy nem ő szerepel az álomban, ezért mindenfajta szívfájdalom nélkül alaposan megrázta hűtlenségre hajlamos férjét.

– Gyerünk, felkelni hétalvó!

Iván felébredt. Cilike felé fordult, és rémülten felkiáltott. Aztán lassan visszatért a való életbe.

– Ó… bocsánat… – dadogta. – Csak olyan szépet álmodtam…

– Tányecskáról mi?! – kérdezte Cilike. – Na gyerünk, vén lókötő, készülj! Le kell vágni azt a disznót!

Iván arcáról lerítt, hogy testének egyetlen porcikája sem kívánja most ezt a tevékenységet. De nem volt mit tenni, fel kellett kelni, különösen, hogy Hermina már másodszor, most kissé erőszakosabban verte az ajtajukat.

– Ébresztő, Cili! – mondta kintről. – A többiek már mind felkeltek!

– Jól van, Hermin! – dörmögte Cilike válaszul. – Már mi is fent vagyunk…

– Találkozó tizenöt perc múlva a hátsó udvaron!

A hátsó udvar amolyan közös udvar volt, ahová napközben kiengedték a baromfit, de akár a disznót is. Most üresen állt, csak egy idegen rendezkedett ott, különféle eszközök között. A sötétség nagyobb volt, mint pár órája, mert azóta már a Hold is eltűnt. Ezért az udvart néhány lámpa világította meg. Mire Cilike és Iván odaértek, a többiek már mind ott voltak. Márk, arcán valamiféle arisztokratikus beletörődéssel, Olga, aki idegesen figyelte a vőlegényét, nehogy megint beszóljon valamit. Vilmos és Krisztina, előbbi pompás vadászruhában, utóbbi jó meleg tréning öltözékben. Csenge és Zoli, akiken nem látszott, hogy alig aludtak valamit az éjjel. Végül Walter, aki csendesen beszélgetett az ismeretlen fickóval. Hermina és Lívia is megjelentek, a kezükben kötényekkel, és kiosztották, hogy mindenkinek jusson.

– Ne vérezze össze senki a ruháját… – mondta magyarázólag Hermina, aztán Líviával együtt visszamentek a nyári konyhába.

Közben az idegen férfi nekiállt a munkának.

– Ő itt Böllér Béla – mondta Walter. – A legjobb a környéken.

A nevezett személy néhány szakavatott mozdulattal megfente a kését, aztán beletette a teknőbe, amit már szintén előkészített a feladatra. Aztán körülnézett tettetett ijedtséggel.

– Há’ mi lesz most? – kérdezte. – Elmarad az ölés?

– Már miért maradna el? – szólt rá Vilmos.

A böllér elvigyorodott.

– Há’ mer a pályinka még nem jött meg!

Mintha hallgatózott volna, Lívia jelent meg, a kezében nagy tálcával, a tálcán kicsi poharakban valami átlátszó itallal. Mindenkinek a kezébe adott egy-egy poharat. Cilike érezte a pálinka erős illatát.

– Szatmári szilva! – mondta büszkén Walter. – Ez már csak megfelel?

Böllér Béla lelkesen bólintott.

– Meg, meg!

Egy hajtásra bedobta az alkoholt. Cilike és a rutinosak ugyanúgy tettek. Csenge volt az egyetlen, aki megpróbált kortyolni belőle, de ennek köhögés lett a vége.

– No, még egy rundot! – parancsolta a böllér. – És utána kezdünk!

Lívia elsietett, hozott még egy kört, és ismét mindenkinek a kezébe adta a saját poharát. Böllér Béla bedobta a második felest is, aztán elégedetten körülnézett.

– Na… akkor húzzuk ki!

Megindult a disznóól felé. Mellette Vilmos, tettre készen, aztán Walter, aki hasonló módon felkészült. Mögöttük ment Zoli, picit imbolyogva, majd Márk, akin látszott, hogy amennyire lehet, kimaradna ebből a történetből. Végül Iván, akin határozottan látszott, hogy a közelébe sem fog menni annak a disznónak, különösen, amíg az állat él.

A disznó érezte, hogy eljött a vég. Hihetetlen, hogy mit meg nem éreznek ezek az állatok. A férfiak még legalább három vagy négy méterre voltak az óltól, de a disznó máris hangosan sírni kezdett. Üvöltött, szinte emberi hangon, egy halálraítélt utolsó sikolyaként.

Ne bántsatok! Menjetek innen!

Cilikének eszébe jutott a mondás: “Nem kötelező a disznótor. Csak a disznónak…”

A böllér kitárta az ól ajtaját. A disznó megpróbált menekülni, de a férfi elállta az utat, és egész testével az ól falának szorította.

– Hé, jöjjenek! Segítsenek megfogni! – kiabálta Béla.

Vilmos is bement, utána Walter. Zoli, Márk és Iván már nem fértek be, de ezt talán, főleg a két utóbbi, nem is bánta.

A sikoltozás, sírás még hangosabbá vált. Cilikének betöltötte az egész dobhártyáját, és csak arra vágyott, hogy legyen már végre vége.

A három férfi a lábainál fogva kivonszolta a disznót az udvarra.

– Gyerünk! Fogjátok! – kiáltotta Vilmos. Márk és Zoli nekiestek az állat két hátsó lábának, és igyekeztek megragadni. Az azonban erősen rángatózott, mert mindenáron ki akart szabadulni a halálos fogásból.

– Iván! Gyerünk, segíts! – parancsolta Vilmos.

Iván segítségkérőn nézett Cilikére, de az intett, hogy menjen és csinálja. Így hát a kávézós oda óvakodott Márk és Zoli mellé, és megpróbálta ő is lefogni a disznót.

A hat férfi egyesült erővel a megfelelő helyre rángatta a szerencsétlen állatot. Ez egy földre terített ponyva volt. Itt aztán öten lefogták, a böllér pedig felemelte a teknőből a kést. A visítás fokozódott, és Cilike ebben a pillanatban meglátta a disznó szemeit, melyekből az udvari lámpák fényében visszatükröződött az iszonyat.

A böllér szakavatott mozdulatokkal felemelte a kést, és egy szép lyukat fúrt az állat torkába, majd gyorsan odatartotta a tálat, amit Hermina adott a keze ügyébe. A vér egyenletesen folyni kezdett, és ahogyan a tál egyre inkább megtelt, úgy szállt el lassan az erő a disznó végtagjaiból. Kevesebbet rúgott már, így Iván felkelhetett, hogy Márkra és Zolira hagyja a hátsó lábak tartását.

– Figyelni, kérem! – mondta a böllér. – Ne higgyenek a disznónak! Ravasz jószág ez! Én láttam már olyat is, hogy hiányzott a feje, oszt’ mégis végigsétált az udvaron!

A vér lassan kicsorgott. Hermina ismét odalépett, felemelte a tálat, és vitte be, hogy elkészítse a reggelit az embereknek. Hagymás, sült vér, friss kenyérrel. Isteni táplálék, és sehol máshol nem lehet hozzáférni, csak a disznóvágások alkalmával. Hiszen a vér, bárhogyan is próbálják meg hűteni vagy kezelni, megromlik. Ez bizony csak frissen, azon íziben jó.

A disznó nem mozdult. Böllér Béla azért próbából belerúgott néhányat, aztán elégedetten bólintott.

– Jöhet a perzselés!

A perzseléssel tüntetik el a szőrszálakat a disznó testéről. A bölléren látszott, hogy hatalmas rutinja van ebben is.

– Pálinkát? – kérdezte Lívia, aki jó pszichológiai érzékkel sejtette, hogy a bölléren kívül talán mindenki mást megviselt kicsit a gyilkolás. Főként, hogy az állat úgy sírt, mint egy csecsemő.

Mindenki kért. A férfiak többsége a gyomra miatt, a böllér meg azért, mert ha adnak, fogadd el. Lívia ismét mindenkinek kézbe adta a poharát, majd amikor az emberek kiitták a szeszt, visszarakta a tálcára az üvegeket, és már ment is a konyhába.

A böllér a perzselés után szakavatott módon felvágta a testet, és a teknőbe rakta az egyes részeket. A feladata itt ért véget.

– Gyerünk, készen van az étel! – mondta Hermina.

Valamennyien bementek az udvarról nyíló nyári konyhába. Itt rendezte be a disznóvágás főhadiszállását Hermina, Walter és Lívia.

A hagymás sült vér fehér cipóval valóban fantasztikusan finom volt. Cilike megette az egészet. Nem tudta, hogy az ital, a hajnali levegő, vagy a stressz csinált neki étvágyat, de annyi bizonyos, a kenyér végével még ki is tunkolta a tányért.

Márk sokkal úriasabb módon evett, kicsit talán még fintorgott is. Krisztina lelkesen ült Vilmos mellett, és virult, mert látta, hogy a férje fel van dobódva a történésektől. Iván is megevett mindent, de rajta azért látszott, hogy szívesebben lenne még az ágyban.

Walter kifizette a böllér közreműködését.

– A komatálat pedig majd átviszem! – mondta búcsúzóul. Ez természetes volt, a böllérnek járt mindenből, egy kis hús, egy kis szalonna, egy kis pörc, egy kis hurka és kolbász.

Böllér Béla beült az ócska Wartburgjába, és elhajtott.

– No, akkor lássunk neki! – mondta Vilmos, miután mindenki befejezte az étkezést. Lívia és Cilike mentek mosogatni, és ezzel bizony jól jártak, mert a többi nő feladata az volt, hogy kimossa és ellenőrizze a belet, amibe majd a hurkát és kolbászt töltik. Ehhez szájba kellett venni, és fel kellett fújni, hogy látszódjon, nem ereszt sehol. Hiszen, ha a bél bárhol lyukas, akkor a töltés során ott felszakad, és kihullik belőle az a finom töltelék.

A férfiak ezalatt nekiláttak, hogy a húsokat megfelelően osztályozzák, és beállították a húsdarálót, amin majd a hurkának és kolbásznak való készül. Hermina egy asztalra rendezte a fűszereket, sót, borsot, paprikát. Vilmos közben a húsdarabokat vágta kisebbre egy éles késsel.

– Senki sem nyúlhat a késemhez! – mondta határozottan. – Ezzel jól tudok dolgozni, nincs kedvem valami más, tompa vacakkal nyesegetni a húst!

Cilike felvett egy gumikesztyűt, és mosogatni kezdett. Mellette Lívia állt. Ez lehetőséget adott egy kis beszélgetésre.

– És neked? – kérdezte Cilike mosolyogva. – Úgy látom, nem probléma ez a mosogatás, meg a reggeli készítés…

– Hogy lenne? Igazából Krisztináéknál is sokszor mosogatok. Meg elkészítem a reggelit is. Meg társalkodok Krisztinával. Néha úgy érzem, nem is annyira családi barátnak tartanak, hanem inkább amolyan szolgálólánynak…

Cilike bölcsen bólogatott. Sajnos, amit Lívia mondott, eléggé összeillett azzal, amit eddig Vilmostól és Krisztinától látott.

– Hallottam, hogy kávézótok van – folytatta Lívia. – Jaj, mindig szerettem volna egy saját kis vendéglátó helyet. Még ha az csak egy lángossütő, akkor is…

– Sohasem késő elkezdeni – felelt Cilike. – Nézz rám, én sem vagyok már tini. Na és persze Iván sem.

– Nehéz… – mondta Lívia. – Ottónak nem maradt semmije, miután… tudod. Miután csődbe ment. Nem tudok befektetni. Ha Krisztináék nem nyúltak volna a hónom alá, én nem is tudom, mit csinálnék?

– De egyébként mit csinálsz? Amikor… amikor nem társalkodsz Krisztinával?

– Futok. Hosszú távon. Nagyon szeretem. Aztán kertészkedek, van egy gyönyörű virágos kertem rózsákkal, néhány gyümölcsfám…

– Na látod! – kapott a szón Cilike. – Akkor nyithatnál a saját termésedre támaszkodva egy gyümölcs- vagy virágboltot!

Lívia elgondolkodva pukkasztott ki egy szappanbuborékot, ami a mosogatóvízből indult meg felfelé kalandozni.

– Igazad van… erre nem gondoltam. Persze… az én kertem nem valami nagy…

– Kezdd kicsiben! Aztán majd kialakul!

– Hát… jó. Lehet, hogy kölcsön kérek Krisztinától. Neki arany szíve van. Vilmos valószínűleg nem adna egy fillért sem…

Cilike éppen valami bölcs és mélyre szántó gondolatot mondott volna arról, milyen jó az ilyen barátság, amikor éles sikoly törte meg a disznótor körüli tevékenykedés monoton zaját.

Mindenki megpördült.

Az ajtóban megjelent Hermina. A haja kócos és csapzott volt, a szemei ijedtek, a szája elnyílt a borzalomtól, amiben része volt.

– Vilmos… – suttogta.

Cilike körbenézett. Valóban, Vilmos nem tartózkodott a helyiségben. Mindenki más ott volt, kisebb vagy nagyobb csoportokban, egyedül ő hiányzott.

Krisztina éppen egy hokedlin ült, megpihenve két bélfújás között. Most lassan felkelt, és a kezeit a szájára tapasztotta. A szemei tágra nyíltak.

– Mi van vele…? – kérdezte rekedten, alig lehetett megismerni a hangját.

De Hermina sem válaszolt másként.

– Meghalt… – mondta. Aztán, mintha oldódna a sokk, hirtelen felkiáltott. – Meghalt! Meggyilkolták!

Elsőnek Krisztina rohant ki a helyiségből, utána Walter, majd Márk és Zoli. A többiek lassabban követték őket. Mikor Cilike odaért a hátsó udvarra, ahol a földön még mindig látszottak a disznó vérének és végső haláltusájának nyomai, maga is meglátta Vilmost.

Arccal a föld felé feküdt, körülötte minden csupa vér volt. A környezetében sehol sem látszott olyan tárgy, ami vérzéssel járó sérülést okozhatott volna. Ezért valóban ésszerűnek tűnt, amit Hermina mondott.

Hogy Vilmost megölte valaki.

– Ne nyúljanak semmihez! – süvöltötte Cilike, az évezredes ügyvédi irodai tapasztalatait felhasználva. – Azonnal hívja valaki a rendőrséget!

Hermina tért magához elsőnek. Betámolygott a házba, de pár perc múlva visszajött.

– Nincs… nincs telefon! Süket a vonal!

– Sajnos gyakran előfordul ilyen… – próbálta magyarázni Walter. – Ha összegubancolódnak, vagy elszakadnak a kábelek…

– Akkor az autó! – mondta Cilike. – Menjen valaki az ügyeletre!

Márk tehetetlen arckifejezéssel körülnézett.

– Nem tudom, az merre van… – mondta. Nyilván ő vezetett idefelé, ezért tudta, hogy neki kell elmennie. De ehhez azt is tudni kellett volna, hogy pontosan hová.

– Veled megyek! – mondta Hermina. – Innen negyven kilométer.

– Gyerünk!

Cilike látta, ahogyan Hermina és Márk elmennek. Közben igyekezett tanulmányozni a többiek arckifejezését.

Ha gyilkosság történt, akkor a gyilkos jól álcázta magát. Mindenki arcán megdöbbenés tükröződött. Egyetlen halvány mosoly, vagy elégedett pillantás sem látszott.

Krisztina figyelmen kívül hagyta, amit Cilike mondott. Ott térdelt a hideg földön, Vilmos teste mellett, és zokogott. Még Lívia sem tudta elvonszolni onnan, pedig megpróbálta.

Senki sem mozdult, egészen addig, amíg a hátuk mögött meg nem szólalt egy hang.

– Nem tudunk elmenni a rendőrségre…

Csodálkozó és rémült szemek meredtek Márkra, aki mellett ott állt a sápadt Hermina. A férfi bizonytalanul folytatta.

– Az autó mind a négy kerekén szétvágták a gumit. Azzal innen nem megyünk sehová.

– A teherautó? – kérdezte Cilike.

– Á, szerelőnél az az egy csotrogány, amink van – legyintett Hermina.

Néma csönd ereszkedett a társaságra. Majd hirtelen Walter mozdult meg.

– Akkor is el kell menni a rendőrökért! Én elmegyek… gyalog!

– Jaj, Walter! – kiáltott fel Hermina reszketve. – Azzal a gyenge szíveddel? Nyolc órába telne, míg odaérsz! A hidegben, fagyban, télben… szilveszter napján…

Walter maga is tudta, hogy az ötlete kivitelezhetetlen. De nem tudott tehetetlenül, ölbe tett kézzel ülni, amikor a testvérbátyja ott hevert a földön, a saját vérében, holtan.

– Be kell vinnünk! – mondta dühösen. – Nem fekhet itt tovább…

Cilike igazat adott neki. Ki tudja, mikorra javul meg a telefon, és mikor tudnak segítséget hívni? Ha pedig tényleg nyolc órányira esik innen a rendőrség, akkor ha esetleg nincs más megoldás, és valakinek valóban mennie kell, akkor is hosszú idő lesz, mire a helyszínelők megérkeznek.

Az eső cseperegni kezdett. Cilike felnézett az égre, és látta, hogy komor esőfelhők gyülekeznek. Ha pedig leszakad az ég, akkor minden nyomot elmos…

– Iván! – intett a férjének. – Csinálj légyszíves néhány fotót a test elhelyezkedéséről, meg a helyszínről. Krisztina… kérlek… gyere addig el onnan. Ígérem, utána bevisszük Vilmost, és… és akkor mellette lehetsz, ha akarsz.

Az özvegy megadóan bólintott, de közben sem tudta abbahagyni a pityergést. Lívia megfogta a karját, és felsegítette a földről.

Iván körbejárta Vilmost, és minden szögből készített képeket. Ezután Zoli letérdelt a hulla mellé, és a hátára fordította. Most derült ki, honnan ered az a rengeteg vér. Vilmos mellkasából egy kés állt ki. Teljesen benyomódott a testbe, de ahogyan Vilmos a földre zuhant, valahogy ferdén el is csúszott, így kitágítva a sebet, és utat adva a kiömlő vérnek.

– Csináld azokat a képeket, Iván! – hallatszott Cilike hangja. – A késről is, közelről! Hermin! Te meg hozz egy mosogatókesztyűt!

A nő besietett a konyhába. A többiek továbbra is körben álltak, de már kezdett oldódni a sokk. Márk dühösen rászólt Cilikére.

– Maga meg? Mit intézkedik itt? Ki maga?

– Vannak dolgok, amiket el kell intézni – felelte Cilike higgadtan. – Azért, hogy később rekonstruálni lehessen a történteket. A nyomozáshoz szükséges lesz…

Márk dühösen morgott tovább. Közben Iván befejezte a fényképezést. Ezután Walter, Márk, Zoli és Iván megfogták és felemelték Vilmos testét, majd bevitték a nyári konyhába.

– Van itt valami hidegebb hely? – kérdezte Cilike Hermintől. – A testet előbb vagy utóbb hűteni kell, különben szaglani kezd.

– Jaj, Cili… – sóhajtotta a húga. – Nem is tudom, mi lenne most nélküled. Te gondolsz mindenre… Van egy verem. Az elég hideg ilyenkor.

– Jó. Ha Krisztina kicsit megnyugszik, le kell oda vinni Vilmost. És ki kell találni, hogyan értesítsük a hatóságokat. Mert nem maradhatunk itt az örök időkig…

– A busz – mondta Hermina. – Kedden már járni fog. Ki kell menni az útkereszteződéshez, és megvárni.

– Kedden… – gondolkodott hangosan Cilike. – Most vasárnap reggel van. Akkor még két nap.

– Két nap… – suttogta Hermina. – Összezárva egy gyilkossal!

Cilike megborzongott. Az események olyan gyorsan követték egymást, hogy még nem is volt ideje gondolkodni azon, amit most Hermin kimondott. Hogy a társaság egyik tagja hidegvérrel leszúrta Vilmost, és még csak meg se rezzent a tekintete. Legalább is, Cilike senkin sem látott olyan jellegű felindultságot, amit egy ilyen tett indokolna.

– A vér! – mondta hirtelen. – Bárki is döfte le, véresnek kell lennie!

– Tényleg? – kérdezte Hermina, és végigmutatott magán. A kötény, amit viselt, tiszta vér volt. Ahogyan Cilike köténye is, és mindenki másé. Hiszen a disznó leölése, majd a húsok feldolgozása közben bőven freccsent piros lé a kötényekre.

– Zsákutca… – mormolta Cilike. – Itt és most senkitől sem fogunk tudni DNS-mintát venni. Hogy melyik vér a disznóé, és melyik Vilmosé…

Benéztek a nyári konyhába. Vilmos ott hevert az asztalon, körülötte a félbehagyott disznótor eszközei és félig kész készítményei. Krisztina a hokedlin ült, ahol korábban is, és csendesen dúdolt valamit, miközben a halott férje kezét fogta.

– Be kell fejezni a hús feldolgozását… – mondta ijedten Hermina. – Különben minden megromlik.

– Várjunk kicsit – csitította Cilike, bár fogalma sem volt arról, hogy ilyen körülmények között hogyan lehetne folytatni a hurka- és kolbász töltést, a disznósajt készítést, vagy a szalonna abálást. – Gyerünk, nézzük meg a többieket!

A társaság tagjai mindannyian a nappaliban gyűltek össze. Valahogy ösztönösen érezték, hogy nem lenne szerencsés egyedül maradni. Ki tudja, mi történt Vilmossal, és ki tudja, mi történne azzal, aki szintén leszakad a nyájtól?

Lívia jó ösztönnel felhozta a nyári konyhából a pálinkás üveget és a poharakat, amiket előtte már mind egy szálig elmosott. Ahogyan Cilike és Hermina beléptek a nappaliba, láthatták, hogy Walter, Márk és Iván is poharat tartanak a kezükben. A nők ellenben nem ittak, ahogyan Zoli sem.

Cilike nem hazudtolta meg magát. Odalépett a pálinkás üveghez, öntött magának egy jó adagot, aztán felhajtotta. Majd kissé rezes hangon megszólalt.

– No, hát ki volt az? Jobb lenne, ha magától jelentkezne.

Márk felnevetett. Annyira meglepő volt a reakció, hogy mindenki ránézett.

– Maga a gyilkosról beszél? – kérdezte a férfi. – Hiszen mindenki tudja, hogy most nincs jelen. Odalent tetteti a gyászt, apám holtteste mellett! Az az aranyásó! Mindig is az volt. Csak apám pénze kellett neki, és most meg is kapja, amire hajtott!

– Ugyan már! – mondta Lívia. – Hiszen teljesen összetörte őt ez a dolog! Látszik rajta, az ilyet nem lehet megjátszani!

– Magának fogalma sincs arról, mire képes ez a nő – sziszegte Márk. – Tudom, hogy megcsalta apámat! Sohasem tudtam kideríteni, hogy kivel… De tudom, hogy van valakije! Csak olyan ügyesen csinálja… sohasem tudtam rajtakapni.

Senki sem válaszolt neki. Cilike körülnézett. Csenge sápadtan ácsorgott az asztal mellett. Zoli egy széken ült, és komoran bámult maga elé. Walter ismét töltött magának egy pohárkával, és felhajtotta. Olga szintén az asztal mellett ült, és szinte szuggerálta Márkot, hogy hagyja abba a szövegelést. Iván az ablaknál ácsorgott, és kifelé bámult.

Aztán váratlanul Csenge szólalt meg.

– Pont maga beszél, Márk? – kérdezte. – Hiszen mindenki tudja, milyen rosszban van az apjával! Megfojtotta volna egy kanál vízben!

– Na, ezt hagyjuk! – csattant fel Olga. – Te és a drágalátos férjed… csak a kolonc voltatok Vilmos nyakán! Hányszor elmondta a hátad mögött, hogy semmit sem lehet rád bízni, és ha a szánalom nem lenne benne olyan erős, már régen kihajította volna mindkettőtöket az utcára!

– Ne hibáztassuk egymást! – szólt közbe Lívia. – Próbáljuk meg méltósággal viselni ezt a helyzetet!

– Miért, te hogy viselted? – kérdezte Márk. – Annak idején, amikor Ottó öngyilkos lett?

Lívia elsápadt, és csak annyit tudott kinyögni:

– Akkor is… méltósággal.

Hermina leroskadt az asztal mellé, aztán kivette Walter kezéből az üveget. Való igaz, a férje már negyedszerre akart magának tölteni, és ez valószínűleg nem használt volna meggyötört szívének.

– Be kell fejezni a disznótort… – mondta csendben. – Minden meg fog romlani. Nem tudtok majd vinni belőle haza…

Márk ránézett.

– Szerinted van bárkinek is gusztusa ahhoz, hogy egyen abból a húsból, ami mellett ott hever egy hulla?

Iván megfordult, és éppen jelentkezni akart, hogy igen, ő kifejezetten szeretne hurkát, kolbászt és egyebeket hazavinni, függetlenül attól, hogy Vilmost ott terítették ki az asztalon, vagy nem, amikor a tekintete találkozott Cilikéével, és rájött, hogy ezt talán most mégsem kéne. Inkább visszafordult megint, hogy a reggeli tájat figyelje.

A többiek arcán viszont inkább úgy látszott, hogy semmi kedvük sincsen lemenni a nyári konyhába. Hermina sóhajtott, aztán Cilikére nézett.

– Cili… tudnál segíteni?

Cilike odament a pálinkás üveghez, aminek a tartalma alaposan megfogyatkozott. Töltött magának még egy kupicával, felhajtotta, aztán bólintott.

– Persze, Hermin. Megyek…

Nem is bánta, hogy ott hagyhatta az egész díszes kompániát. Az egyikük gyilkos. Úgy gondolta, ha Herminnel kettesben hurkát töltenek, közben talán tud gondolkodni ezen az egész ügyön.

Persze jó lett volna, ha Vilmos nem hever ott az asztalon, az ismét hangosan zokogó Krisztina társaságában. Cilike úgy döntött, letakarja a testet, egyrészt kegyeleti okokból, másrészt pedig, ha Krisztina nem szembesül minden egyes pillanatban a látvánnyal, akkor talán abbahagyja a hangos, szinte üvöltő gyászolást. Körülnézett, és az egyik nylon asztalterítő mellett döntött, ami összehajtva feküdt egy széken. Hermina nyilván tartaléknak szánta. Odalépett Vilmos mellé.

– Kicsim… – mondta csendesen a feleségnek. – Takarjuk le szegényt. Neked is jobb lesz, ha nem látod…

– Mellette kell maradnom… – nyöszörögte Krisztina. – Most nem tudnék elviselni senkit sem a közelünkben…

– Jól van… ülj csak itt. De én letakarom.

A nylon asztalterítőt Vilmosra terítette. Krisztina megragadta a férje kezét, és kihúzta a takaró alól. Azt szorongatta a kezében.

Cilike is lenézett a kézre, és felvonta a szemöldökét.

– Várj csak egy pillanatra! – azzal megfogta a halott kezét, és a szemei elé emelte. – Régóta rajta vannak a körmén ezek a félhold alakú, fehér foltok?

Krisztina csodálkozva bámult rá.

– Nem tudom… mindig is gondos ember volt, rendszeresen járt manikűröshöz. De nem emlékszem, hogy láttam volna rajta ilyen foltokat. Ez… ez nem azért van, mert… meghalt?

Az utolsó szót már megint sírva ejtette ki.

– Vagy azért van, mert meghalt… vagy azért halt meg, mert ez rajta van… – mondta sötét arccal Cilike. – Nem tudom.

– Na de… mi ez?

– Hagyjuk! Mi itt csináljuk a dolgunkat Herminnel…

Krisztinán látszott, hogy kérdezősködne még, aztán felhagyott ezzel, és ismét Vilmos felé fordította minden figyelmét. Közben Cilike és Hermina nekiálltak, hogy folytassák a félbehagyott munkát. Befejezték a belek mosását és ellenőrzését, aztán nekiálltak a húsdarálásnak. Közben beszélgettek.

– Nem tudom, Hermin… – mondta Cilike. – Én háttal álltam, a mosogatónál, Líviával. Te nem tudod, ment ki valaki Vilmossal, vagy utána?

– Nem emlékszem… – töprengett a testvére. – Krisztina és Csenge, aztán Olga is kimentek a mosdóba… Waltert felküldtem két tiszta vájlingért, vitte magával Zolit is. Ez rémlik…

Krisztina hirtelen megszólalt.

– És azt se felejtsd el, hogy Márk is eltűnt, legalább tíz percre! Szerintem miután Vilmos kiment.

– Erre nem emlékszem – mondta Hermina.

– Pedig úgy volt! És amikor visszajött, láttam rajta, hogy ideges! Olga is látta, de nem szólt!

– Olga a menyasszonya – szólt közbe Cilike. – Nem hiszem, hogy ellene tanúskodna. De az azért nagyon szép dolog, hogy ti ketten ennyire igyekeztek egymást bemártani!

– Mi ketten? – kérdezte éles hangon Krisztina.

– Ti bizony. Odafent Márk éppen azt taglalja, hogy neked fűződött a legnagyobb érdeked Vilmos halálához. Hiszen nem kell tovább elviselned magad mellett, és megkapod a pénze egy jelentős részét.

Krisztinának megint kezdett vörösödni a szeme.

– Nekem ő volt a legfontosabb! – cincogta vékony hangon. – Minek a pénz, ha ő nincs velem?

Ezt a kifakadást Cilike erősnek érezte, de nem felelt. Akár még igaz is lehet. Látott már ő apakomplexusban szenvedő fiatal nőket. Persze még több olyat, aki nem apa-, hanem bankkártya komplexusban szenvedett…

– Márk… aljas! Sohasem értette meg Vilmost! És nem is szerette, pedig az én Vilim mindent megtett, hogy Márkot ne viselje meg nagyon, hogy a szülei elváltak. De semmi egyebet nem kapott a fiától, csak lenéző kritikát. Hiszen… ti is hallottátok. Tegnap sem fogta vissza magát.

– Csakhogy Márk nem örököl semmit, ha nem vállalja a cég vezetését. És akkor a tiéd lesz minden!

Ezt Hermina mondta, mialatt két kézzel gyúrta, gyömöszölte a húst és rizst. Majd odaszólt Cilikének.

– Tennél bele paprikát? Azt a csomagot, egyben.

Cilike beszórta a fűszert, majd a figyelmét ismét Krisztinára fordította. A nő már nem sírt. Gyűlölet lobogott a szemében, ahogyan Márkra gondolt.

– Felmegyek, és megmondom neki a magamét! – kiáltott fel. – Engem nem fog megvádolni!

– Menj csak… – biztatta Cilike, arra gondolva, hogy onnantól nyugalmasabban tudnak dolgozni Herminával.

Krisztina valóban felpattant, és harciasan kisietett az ajtón. Nem kellett sok idő, és Walter jelent meg helyette.

– Én ezt nem bírom, szívem – mondta, és fáradtan leült ugyanarra a hokedlire, amin nemrégiben még Krisztina gubbasztott. – Őnagysága feljött, és nekiugrott Márknak. Na, mondjuk egyik tizenkilenc, másik egy híján húsz…

Hermina azonnal munkára fogta a férjét. Neki kellett megtömni, majd tekerni a hurkatöltőt.

Az ajtóban Csenge jelent meg. Úgy látszik, már ő sem bírta a fenti légkört.

– Üvöltöznek… – mondta panaszosan. – Nem tudom, mihez kezdjek most. A munkáltatóm halott. Márknak nincs jó véleménye rólam és Zoliról. Valószínűleg az utcára kerültünk…

– Lehet… – szólt közbe Walter, miközben nagy odafigyeléssel tekerte a hurkatöltőt. – De Vilmos nem szólt neked?

– Miről?

– A végrendeletéről. Fura, mert nekem említette, és úgy gondoltam, ha nekem mondta, akkor neked is…

– Miről van szó? – szólt közbe Cilike.

Walter akkurátusan befejezte a soron következő hurkát. Összekötötte a végét, majd vette a következő belet, és felapplikálta a töltőre. Csak ekkor folytatta, látván, hogy Csenge nem szólal meg.

– Vilmos említett pár dolgot a végrendeletéről. Például, hogy Krisztina megkapja mindennek a felét. Vagy hogy Csenge férje részére létrehozott egy alapítványt, ötven millió forinttal. Vilmos halála után Csenge és Zoli onnan kapják majd a jövedelmüket.

– Te erről nem is tudtál? – kérdezte Cilike.

Csenge megrázta a fejét.

– Mondott nekem valamit, igen… de azt hittem, csak viccel. Viszont, ha beszélt a végrendeletéről, gondolom azt is említette, hogy Walter bácsi és Hermina néni is kap egy szép összeget.

Cilike figyelmét nem kerülte el, hogy Walter és Hermina összenéznek, úgyhogy inkább rákérdezett.

– Mármint?

– Tudomásom szerint huszonhárom milliót.

– Annyiba kerül a műtét! – mondta gyorsan Hermina. – Walter szívműtétje!

Cilike csak mormogott magában. A végén még kiderül, hogy Vilmos halála mindenkinek megoldja az életét… Hirtelen felmerült előtte Hermina képe, ahogyan még egy napja sincsen, hogy azt mondja: “Én ölni tudnék azért, hogy Walter meggyógyuljon!”

És Hermina volt az, aki felfedezte a gyilkosságot…

“Nem!” – kiáltott fel magában Cilike, mialatt egy hatalmas vájlingban keverte a pörcnek valót. – “Kiben bízhatok, ha a saját testvéremben nem bízok?”

De a gondolat csak nem hagyta nyugodni.

Aznap este, szilveszter éjjelén, Hermina megpróbálta valahogyan helyre billenteni a hangulatot. Kissé már megnyugodott, főként azért, mert Cilike, Walter és Csenge segítségével sikerült végigvinni a teljes disznótort. A kolbászok, hurkák, szalonnák, húsok mind ott voltak letakarva a veremben. Hermina a nyári konyhában is lekapcsolt minden fűtést. Azt ígérte Cilinek, hamarosan olyan hideg lesz ott is, mint egy hűtőházban. Szóval… Vilmos maradhat, nem kell lecipelni a verembe, a húsok mellé…

Hermina annyira megnyugodott, hogy helyénvalónak érezte bekapcsolni a tévét. De Krisztina azonnal közbelépett, és határozott mozdulattal kikapcsolta a képernyőt, majd megrovó tekintettel nézett a házigazdára.

– Halott van a házban… – suttogta. – És te mulatni akarsz?

– Nem, dehogy… – felelte Hermina zavartan és kissé idegesen. – De mégiscsak szilveszter van ma. Nem ülhetünk némán…

Walter közben behozott két üveg pálinkát. Ahogyan töltött, azonnal belengte a helyiséget a szatmári szilva illata. Mindenki ivott, mialatt talán arra gondoltak, legalább ennyivel adózzanak az újévnek, ha már egyszer sikerült ilyen prímán elrontania valakinek ezt az összejövetel.

Mármint annak a valakinek, aki meggyilkolta Vilmost.

Kétség nem fért ahhoz, hogy gyilkosság történt. Erre utalt az autó megrongált négy kereke, és erre a kés Vilmos mellkasában. Cilikét ugyan zavarta valami a késsel kapcsolatban, de nem tudott rájönni, hogy mi az. Ezért hát inkább bedobott még egy felest, és odasomfordált Márkhoz.

– Édes fiam… – mondta. – Azt hallottam, hogy kimentél valahová tíz percre, pont akkor, amikor Vilmos is távozott…

– Engem gyanúsít?! – kérdezte éles hangon Márk. Olga odakapta a tekintetét, mire a férfi igyekezett visszafogni magát.

– Nem… – felelt Cilike. – Csak tudni szeretném, merre jártál.

Márkon látszott, hogy még most is ideges az emlék miatt.

– Tudja, eszembe jutott, hogy ezekben a modern autókban már nincs pótkerék. Van helyette egy kerékjavító-készlet, amolyan ragasztó csík, amivel be lehet fedni a lyukat addig, amíg az ember el nem ér egy javító műhelybe. Arra gondoltam, hátha meg tudom javítani vele mind a négy kereket. De nem. Bárki is vágta szét a gumikat, alapos munkát végzett. A javító készlet még egyetlen gumira sem lett volna elég, nem hogy négyre. Ez történt, ezért voltam távol.

– Értem. Köszönöm, hogy elmondtad.

Márk bólintott, aztán odébb ment, Olgához. Cilike is megfordult, és ezúttal Waltert vette célba.

– Te, Walter… Hermina azt mondta, felküldött téged, meg Zolit egy vájlingért az emeletre…

– Így volt… – hümmögött Walter, miközben egy kupica pálinkát szopogatott. – De nem egy, hanem két vájlingért. Nekem kellett lehoznom mind a kettőt, mert út közben Zoli eltűnt.

– Eltűnt?

– Igen, utóbb Csenge azt mondta, Zolinak pisilnie kellett.

– És mikor láttad legközelebb Zolit?

Walter elgondolkodott.

– No várj csak, Cili… igen, tudom már! Kint az udvaron. Mikor Hermina sikoltott, utána.

– Köszönöm, Walter.

A férfi bólintott, és tovább ücsörgött elgondolkodva. Néha belenyalt a pálinkás poharába.

Közeledett az éjfél. Senki sem ment aludni. Az összetartozó párok egymás közelében tartózkodtak. Márk és Olga az asztal mellett ültek, és csendesen beszélgettek. Ugyanezt tette Csenge és Zoli is, ők azonban süketnéma jelzésekkel kommunikáltak. Lívia és Krisztina egymás kezét fogva bámultak ki az ablakon. Walter éppen körbe kínálta az üveget, míg Hermina most lépett be a szobába, kezében egy nagy tálcával, rajta disznótorossal, toroskáposztával, kenyérrel. Elvégre éjfél előtt nem szabad csirkét vagy halat enni, mert elkaparja a szerencsét. Persze jelenleg nehéz lett volna megmondani, hogy kinek áll szerencsésre a csillagzata…

Cilike látta, hogy Lívia feláll, és kivezeti Krisztinát a szobából. Pont most, étkezés előtt?

Felkelt, és kényelmesen a két nő után sétált. Látta, hogy azok a bejárati ajtó felé kanyarodnak, majd hallotta a nyikorgásból, hogy valószínűleg kimentek a ház elé, ahol a szétvágott kerekű luxusautó állt.

Cilikének volt egy olyan érzése, hogy nem kellene elárulnia a jelenlétét. Maga sem tudta, miből gondolta. Valahogy a két nő mozgása azt sugallta, mindenképpen kettesben akarnak lenni. Hogy ebben van-e valami különös? Cilike nem gondolta. Elvégre két barátnőről van szó, akik eddig is szinte egy családot alkottak, kiegészítve Vilmossal.

A ház sarkánál észlelt valami kis mozgást. Az órájára nézett. Fél tizenkettő. Fél óra múlva beköszönt az új esztendő. De itt és most nem lesz majd dudaszó és tűzijáték…

Ez utóbbiban Cilike tévedett. Ugyanis ahogyan a ház sarkához ért, a szeme sarkából egy sötét árnyékot vett észre. Már nem volt ideje megfordulni. Éles fájdalom hasított a fejébe, és a szeme előtt tűzkarikák gyúltak. Úgy érezte, mintha egy egész tűzijáték robbant volna fel közvetlenül előtte.

Aztán minden valami fullasztó sötétségbe csúszott.

– Cili! Kicsi tutyabutyám! – hallott egy hangot valahonnan nagyon messziről. Ki lehet az? Ismerős… fárasztóan ismerős.

– Térj magadhoz, Cilicica! Hallod?! Gyere ide, hozzám! Hallgasd a hangomat!

Cilike nem volt biztos benne, hogy ehhez a hanghoz vissza akar térni.

– Hagyjál aludni… – nyöszörögte.

– Hahó! Él! – kiáltotta valaki. – Iván! Masszírozd erősebben!

Most már érezte, hogy a mellkasát nyomogatják. A fején hűvösséget tapasztalt, aztán lefolyt a torkán valami égető, erős folyadék.

Köhögve ült fel, és maga körül ott találta az egész díszes kompániát. Hozzá legközelebb Walter térdelt, a kezében pálinkás pohárral. Aztán Iván következett rémült tekintettel. Mellette Hermin állt, és valami vastag, jeges zacskót fogott.

– Cseréld ki a borogatást, Walter! – utasította a férjét.

Cilike felnyögött a váratlan fájdalomtól, amikor a sógora a fejéhez ért. De aztán jéghideg borogatás feledtette a kínt.

– Mi… mi történt? – kérdezte.

– Biztosan elbotlottál – válaszolt Hermin. – Ott találtunk bevert fejjel a ház mellett. Mi a csudának járkálsz arra éjnek idején?

– Nem… nem tudom… – felelte Cilike, és önkéntelenül a fejéhez nyúlt. Az agyába hasító fájdalom miatt azonban gyorsan letett az ilyesféle virtuskodásról. Eszébe jutott Krisztina és Lívia, akik félrevonultak beszélgetni. De nem jutott a közelükbe, mert közben valami történt…

Hirtelen tisztán emlékezett mindenre! A nesz, aztán az árnyék, ami hirtelen kivált a sötétségből. Majd a fájdalom…

– Leütöttek – mondta.

Szörnyülködő moraj hangzott fel.

– De hogyan? – kérdezte aggódó hangon Lívia. – És miért?

– Egyiket sem tudom… – morogta Cilike. – De csak kapjam kézbe a bitangot… megkeserüli még ezt!

Hermina óvatosan megint borogatást cserélt. Közben alaposabban megszemlélte Cilike fejét.

– Szerencséd volt… – mondta, és összevonta a szemöldökét. – Ha nagyobbat üt, akkor betörik a fejed, és ott halsz meg!

– Hogy találtatok rám? – kérdezte sziszegve Cilike.

– Iván… látta, hogy kimégy, aztán nem jöttél vissza. A férjed óvatos duhaj. A keresésedre indult, de nem egyedül, hanem Walterrel. Ketten találtak meg a fal mellett.

A nappaliban voltak. Az óra fél egyet mutatott. Fél órája beléptek az új esztendőbe. Cilikének eszébe jutott, hogy egy órája nézte meg legutóbb a saját óráját. Közvetlenül az előtt, hogy leütötték.

Ránézett Líviára.

– Ti… láttatok valamit? Előttem sétáltatok, olyan húsz méterrel…

– Semmit. Megkerültük a házat, és visszajöttünk ide, a napaliba – felelte az.

Krisztina bólogatott.

– Valóban így történt.

– Egy tanulság van! – szólalt meg Márk határozottan. – Az éjjel jobb, ha senki sem mászkál egyedül. Itt olyan folyamatok zajlanak, amiket nem érthetünk. Előbb az apám meggyilkolása… aztán ennek a nőnek a leütése… Csak akkor vagyunk biztonságban, ha a párunkkal vagyunk!

– Kivéve… – szólalt meg Csenge halkan.

Minden szem feléje fordult. A titkárnő folytatta.

– Kivéve, ha az a gyilkos, akivel bezárkózunk…

– Ugyan! – nevetett fel kissé erőltetetten Márk, de azért egy zavart pillantást vetett Olgára. – Én bízom a páromban! Aki nem bízik a sajátjában, az menjen be másokhoz!

Az étel és a pálinka is elfogyott. Hogy ez utóbbiban mennyi szerepe volt annak, hogy Cilikére is locsolt Walter bőven, azt nem lehetett tudni. Mindenesetre a nő most úgy érezte, bűzlik a szatmári szilvától, mint valami alkoholista. Ivánra nézett.

– Gyere… menjünk! Tudsz segíteni?

A férje karjára támaszkodva bementek a szobájukba. Kisvártatva a többiek is követték a példájukat. A nappaliban senki sem maradt.

Ivánnak még asszisztálni kellett ahhoz, hogy Cilike lezuhanyozik, és pizsamába bújik. Ha már ott volt, ő maga is lefürdött, és mindketten tisztán, jó illatúan mentek be a szobájukba. A nőnek még mindig fájt a feje, de el kellett ismerni, hogy az alkohol és a jeges zacskók megtették jótékony hatásukat.

Elaludni azonban nem bírt. Iván már régen ott hortyogott mellette, de Cilike fejében egymást kergették a gondolatok.

Vilmos halála személyes üggyé vált. Valaki, feltehetően a gyilkos, leütötte őt, de hogy miért, arra nem tudott rájönni. Ahogyan arra sem, ki ölte meg Walter dúsgazdag testvérét és miért.

Gondolatban végigvette a lehetőségeket.

Elsőként ott van az elhunyt felesége, Krisztina. Ha hinni lehet Márknak, no meg Cilike saját benyomásainak, a nő egy igazi aranyásó. Ráadásul a végrendelet szerint megkapja Vilmos vagyonának a felét. Talán szeretője is van. Sokkal kevesebb dolog miatt is gyilkoltak már emberek.

Következik a másik legnagyobb esélyes. Természetesen Márk. Ő a másik örökös, rosszban van az apjával, és veszélyben van az öröksége is. Meglehetőst szenvedélyes fickó, nem tesz lakatot a nyelvére. Ugyan a menyasszonya igyekszik tompítani az élét mindannak, amit Márk beszél, de inkább kevesebb, mint több sikerrel. Krisztina szerint volt tíz olyan perc Vilmos halálának az időpontjában, amivel a férfi nem tud elszámolni, és az az autós sztori a kerékjavító készlettel vagy igaz, vagy nem.

És a többiek? Zoli életre szóló sérüléseket szerzett Vilmos miatt, a felesége, Csenge pedig el kell hogy viselje munkáltatója szeszélyeit. A férfi eltűnt, abban az időszakban, amikor Vilmost meggyilkolták, és az az ürügy, hogy a mosdóban volt, ugyanolyan gyenge lábakon áll, mint Márk autós története.

Lívia? A férje öngyilkos lett Vilmos miatt, és a nő élete egycsapásra tönkre ment. Indítéknak ez bőven elég, azonban… Lívia ott mosogatott Cilike mellett, amikor a gyilkosság történt. Ha az indíték jó, akkor az alibi még jobb.

Sajnos gondolni kell még valakikre… Hermina és Walter. Walter szívbaját egy műtét orvosolná, azonban a műtéthez szükséges pénzt csak akkor kapják meg, ha Vilmos meghal. Kell ennél jobb indíték? Hermina találta meg a testet odakint az udvaron. Tulajdonképpen nyugodtan le is szúrhatta azzal a késsel…

Az a kés. Cilike hirtelen felült az ágyban. Tudta, hogy nem szabadna ezt tennie, de mindenképpen meg kellett néznie azt a kést, amit Vilmos teste alatt találtak. Okvetlenül.

Felkelt, megkereste a sötétben a papucsát, majd a mobiltelefonját. Hajnali fél kettőt mutatott. Pár percig csak ült az ágy szélén, és Iván békés szuszogását hallgatta. Aztán erőt vett magán, felkelt, a hátára kanyarította a kabátját, és kiment az ajtón.

Ezúttal sehonnan sem hallott hangokat. Vagy mindenki aludt, vagy senkinek sem volt kedve beszélgetni. Cilike óvatosan, tapogatózva lement a lépcsőn, és a nappaliban találta magát.

Azonban nem itt volt dolga. Sokkal kellemetlenebb helyre kellett mennie.

Vilmoshoz, a nyári konyhába.

Csönd volt, és egészen kellemes idő. Cilike nem fázott, pedig a lábán nem viselt zoknit. Megállt a konyha ajtaja előtt, és hallgatózott. Mondjuk, ezt feleslegesen tette, ugyanis a nyári konyha ajtaja üvegezett kivitelű volt. Ha valaki lapul odabent, akkor az már régen észrevette Cilikét.

Végül felsóhajtott, és merész mozdulattal benyitott, majd felkapcsolta a villanyt.

A nyári konyhában nem tartózkodott senki. Hermina már elpakolt mindent, ami a disznótorhoz kellett. Az asztalon ott feküdt letakarva Vilmos teste. A keze kilógott, ahogyan Krisztina hagyta délelőtt. A komódon pedig, egy nylon szatyorba téve, ott hevert a kés.

Cilike körülnézett, és elvett a mosogatóról egy gumikesztyűt. Feltehetően ugyanazt, amit ő maga viselt reggel. Felvette, és azzal fogta meg a kést, nagyon óvatosan, hogy a nyélről ne töröljön le semmiféle nyomot.

Aztán bólintott. Pontosan úgy van, ahogyan gondolta.

Ez a kés az volt, mivel Vilmos dolgozott a disznóvágás során. Ezzel szelte a húst. Tehát, amikor kiment, valószínűleg ő maga vitte magával. Annál is inkább, mert Cilikének eszébe jutott, amit Vilmos mondott.

“Senki sem nyúlhat a késemhez! Ezzel jól tudok dolgozni, nincs kedvem valami más, tompa vacakkal nyesegetni a húst!”

De ha ő maga vitte magával… akkor a gyilkos kicsavarta a kezéből, és döfött? Vagy… hogy történhetett? Cilike nem tudta elképzelni a szituációt. Ahhoz, hogy egy késsel felfegyverzett férfit valaki leszereljen, nagy rutin és erő szükséges. Nem valószínű, hogy akár Krisztina, akár Lívia, Csenge vagy Hermina képes lenne olyan közelharcot folytatni bármely férfival, különösen az amúgy jó erőben lévő Vilmossal, aminek a végén a nő győz. Tehát jónéhány gyanúsított kiesik. Viszont Márk vagy Zoli… Mind a kettő magas, mind a kettő jó kondiban van…

Cilike töprengve nézte a kést, aztán a hullát. Vilmos, Vilmos… valami itt nem stimmel. Te vitted ki a kést magaddal. De minek mentél ki az udvarra? Minek??

A nő úgy érezte, ennél többet ebből a helyzetből nem lehet kihozni. Végre rájött, mi zavarta a késsel kapcsolatban. De hiába jött rá, mert az eredmény még zavarosabbá tette az egész ügyet.

Lekapcsolta a villanyt a konyhában, és hagyta, hogy Vilmos tovább aludja ott örök álmát. De mielőtt becsukhatta volna az ajtót, mintha valami neszt hallott volna odabentről.  Egy pillanatra majdnem szívinfarktust kapott. Aztán határozott mozdulattal felkapcsolta a villanyt ismét.

Semmi. Nem mozdult semmi.

Felslattyogott a szobájába, kibújt a kabátból, a papucsból, és befeküdt Iván mellé.

Hamarosan békésen aludt.

Álmában újabb és újabb képek merültek fel előtte az elmúlt nap történéseiből. Előbb Iván beszélt.

“Inkább rákos. Hullik a haja. Észrevetted, hogy a zakóján volt néhány hajszál?”

Aztán a saját hangját hallotta.

“Lehet, hogy Alzheimeres?”

Azután Lívia felháborodott hangja következett.

“Egyszerűen kiverte a kezemből a csészét! Én nem is értem!”

Majd maga előtt látta Vilmost, ahogyan a remegő kezét igyekszik elrejteni.

Reggelre azonban mindezt elfelejtette.

Ragyogó napsütéssel köszöntött rájuk az új esztendő első napja. Ahogyan Cilike széthúzta a sötétítő függönyt, majdnem elvakította a napfény. Elmosolyodott, aztán eszébe jutott, hogy milyen, nem éppen örömteli események történtek az elmúlt időszakban. A fejéhez nyúlt, és felszisszent. Azért az a púp egy darabig még megmarad…

Halkan kopogtak. Cilike csak most nézett az órájára. Mindössze fél kilencet mutatott. Megnézte, ki akar bejönni.

– Tudnál egy kicsit segíteni? – kérdezte Hermina a küszöbön állva.

– Persze, megyek! Egy pillanat!

Cilike felkapta a ruháját, és hamarosan lent volt a nappaliban. Onnan tovább sétált a konyhába. Ez a konyha az épületen belül volt, nem kint az udvarban, mint a nyári konyha. Az ajtaja az előszobából nyílt, ahol az emeletre felmenő lépcső kezdődött.

– Arra gondoltam, rántottát sütök reggelire! – mondta Hermina. – Rengeteg tojásom van, nagyon jól tojnak a tyúkok.

– Jól van, keressünk valami nagy edényt. Elégre elég sokan vagyunk. Személyenként hány tojásra gondoltál?

– Háromra, Csenge nyilván kevesebbet eszik, a férje többet. Gondolom, Krisztinának se lesz étvágya. Te? Mennyit eszel?

– Hármat simán – mondta magabiztosan Cilike. Ez a mennyiség az ő bendőjének meg se kottyant.

– Szelnél kenyeret? Hoztam be a fóliából paprikát és paradicsomot.

– Ilyenkor? Január elsején? Paradicsomot?

– A fóliában megterem – felelte Hermina. – Nem is gondolnád. Még retek is van, meg újhagyma!

A testvérek nekiálltak, hogy elkészítsék a reggelit. Közben mozgolódás támadt kint, a nappali felől. Cilike kinézett és látta, hogy Lívia és Krisztina jönnek le a lépcsőn. Krisztina sálat viselt a nyakában.

– No, hát hideg van? – kérdezte Hermina, aki szintén kinézett a nővére háta mögött a hangokra.

– Nem, dehogy… – felelte Krisztina. – Csak fáj a torkom kicsit. Talán tegnap este, amikor kiszellőztettük a fejünket… akkor fáztam meg.

– Csinálok jó meleg citromos teát! – tüsténkedett azonnal Hermina. – Te azt kapsz a reggelihez!

– Köszönöm szépen – köhécselte Krisztina, azzal Líviával a nyomában besétált a nappaliba.

Hermina és Cilike visszatértek a munkájukhoz. Egyszerre Hermina megszólalt.

– Te Cili!

– Igen?

– Nem lenne finomabb ez a rántotta egy kis sült szalonnával?

– Uhh, ne is mondd, Hermin! – szólt Cilike, és összefutott a szájában a nyál.

– Merthogy a veremben van tavalyi szalonna! Ha szépen megkérlek, kiszaladsz, és hozol belőle egy egészséges, nagy darabot?

Cilike szívesen ment. A szalonnás, hagymás rántotta minden gondolatát lefoglalta. Vitt egy kést is magával, amivel szelni tud majd a szalonnából.

Tudta, merre van a verem, hiszen tegnap Hermin megmutatta neki, mint olyan lehetséges helyet, ahová eltehetik Vilmost addig, amíg nem érkezik meg a rendőrség. Aztán végül Vilmos a nyári konyhában maradt, így nem kellett kipakolni az egész vermet.

A nő elindult a keskeny ösvényen, ami a veteményes kerten vezetett keresztül. Ennek a végében kis szőlőültetvény kúszott fel a kerítésre, és azok mellett sötétlett a verem lejárata. Ezt félig a föld alá ásták be, és masszív fatetővel vonták be. Még ajtaja is volt, amin kis lakat fityegett, de jelenleg benne volt a kulcs.

Cilike szeme előtt a szalonna lebegett, mégis észrevette az apró kis tárgyat a lába mellett. Megállt, lehajolt, és felemelte. Kicsi műanyag flakon volt, csúcsos végződésű tetővel, aminek a teteje le volt csippentve ollóval. Cilike tudta, mi lehet ez, hiszen odahaza ő is alkalmazott hasonlót a szobanövényeknél. Csúccsal lefelé bele kellett ezeket szúrni a földbe, aztán a hatóanyag lassan kicsepegett az ollóval nyitott résen.

Megnézte a címkét, és éppen eldobta volna az üres vacakot, amikor hirtelen belenyilallt valami. Már lendülő kezét lefékezte, és ismét elolvasta, mi áll a flakon címkéjén.

Pár pillanatig mereven nézett maga elé, aztán megfordult, és visszasietett a konyhába.

Hermina csodálkozva nézett rá.

– És a szalonna?

– Ne haragudj, Hermin, de ez fontos! – mondta Cilike.

– Na mondd, de aztán siess azért a szalonnáért, mert annak a zsírjában akarom megpirítani a hagymát. Olyan finom lesz, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaljuk utána!

– Az biztos, Hermin, de most válaszolj! Van nektek rózsakertetek?

Hermina arckifejezése azt mutatta, hogy nem nagyon érti, mit akar a testvére. Talán az eltelt két nap miatt elment az esze?

– Felelj, Hermin, ez életbevágó! Van rózsakertetek vagy nincs?!

Hermina széttárta a kezét, az őszinte csodálkozás jeleként.

– Nincs. Egy négyzetméternyi rózsánk sincsen. Zöldséget, gyümölcsöt termesztünk, rózsát nem.

– Azta…! – mondta Cilike, és elnémult. A tekintete elhomályosodott. Látszott, hogy gondolatban valahol egészen máshol jár.

Aztán megfordult, és másodszor is elment szalonnáért.

A reggeli a szokásos, feszült légkörben zajlott. Senki sem aludt jól, és mindenkit megviselt kicsit, hogy ezen rendkívüli körülmények között kellett tölteniük a szilvesztert. Semmi vígasság, semmi hámból kirúgás, semmi részegeskedés, vagy visszaszámlálás éjfélkor… Helyette Vilmos halála, majd a nyomott hangulat, amiben senki sem tudta, kiben bízhat, és kiben nem.

Ennek ellenére a rántottának nagy sikere volt. Mindenki előtt ott állt a kis kupica pálinka megint. Krisztina teát is kapott. Lassan, fájdalmas arccal kortyolgatta.

Cilike Herminára nézett, és bólintott. A testvére felkelt, kiment, majd visszajött egy kendőfélével. Vastag, kötött jószág volt. Megállt Krisztina mellett, aztán megszólalt.

– Nézd, drágám, mit hoztam neked!

Krisztina meglepetten nézett fel. Fogalma sem volt, mit akarhat a vendéglátója, ezért kényszeredetten mosolygott.

– Mit is…? – kérdezte.

Hermina meglengette a kezében tartott kötött kendőt.

– A csodakendőt!

Krisztina továbbra sem értette, mit akar tőle Hermina. Zavartan Líviára pillantott, aki mellette ült.

– Igen? – mondta óvatosan.

– Én az anyámtól kaptam, ő pedig az ő anyjától – lelkendezett Hermina. – Át van itatva gyógynövényekkel, és még ki tudja, miféle medicinákkal! Nagyon gyorsan meggyógyítja a torokfájást!

– Ja, köszönöm… – felelte Krisztina. – De jó nekem a sálam.

– Nem, nem, meglátod, milyen nagy a különbség! Szinte érzed majd, ahogyan az egészség belekúszik a torkodba!

– Nem kérem, köszönöm!

– Dehogynem! – erősködött továbbra is Hermina. – Nincs ennél jobb!

A huzakodást Lívia elégelte meg. Felpattant, és Hermina elé lépett.

– Nem érted, hogy nem kell neki? – kérdezte dühösen. – Kiütései lesznek az ilyen vackoktól! Allergiás!

– Ezektől biztosan nem! – felelte büszkén Hermina. – Csupa válogatott szer, egyik sem allergén anyag!

– Mondtam már, nem veszem fel! – jelentette ki Krisztina.

– Jaj, hagyjuk már ezt! – ugrott fel Márk, azzal minden további magyarázat nélkül odalépett Krisztinához, és letépte a nyakáról a sálat.

A nő felkiáltott a fájdalomtól vagy az ijedtségtől, Lívia és a többiek pedig a felháborodástól, amit az erőszakos cselekmény kiváltott belőlük.

De a felháborodás váratlanul döbbenetbe csapott át. Krisztina karcsú, fehér hattyúnyakán vöröses-lilás folt világított, ami egyértelműen egy száj körvonalait mutatta.

Valaki az elmúlt éjjelen, nyilvánvalóan szeretkezés közben, kiszívta a nyakát.

– Hát ez…?! – hördült fel Márk. – Mi ez?!

– Nem látod? – kérdezte Olga gúnyos hangon. – Pedig eléggé egyértelmű.

– Az én dolgom! – kiáltotta Krisztina. – A magánéletem… az csak rám tartozik!

Hirtelen csend támadt. Mindenki felfogta a dolog abszurditását. Míg Krisztina férje holtan hevert a nyári konyhában, a friss özvegy az éjszaka valakivel hancúrozott.

De kivel?

Cilike gyorsan körülnézett. Látta, hogy Olga nyugodt, ahogyan Csenge is. Mind a ketten tudják, hogy nem a barátjukról, férjükről van szó, hiszen egész éjjel együtt voltak velük. Walter és Iván pedig… hát… valljuk be, igen csekély valószínűséggel indulhatnának a Krisztinával szeretkezők versenyén. Iván amúgy is ott hortyogott Cilike mellett az éjszaka.

Férfiak kilőve. Akkor kik maradnak?

Cilike megszólalt.

– Bevallom, még engem is sikerült megtévesztened. Hosszú ideig fel sem merült bennem, hogy bármi közöd lehet Vilmos halálához. Aztán megtaláltam ezt…

Elővette a zsebéből a kicsi flakont.

– Én elhiszem, hogy gyorsan el kellett tüntetned. Arra gondoltál, nem fog szemet szúrni egy ilyen tápanyagos flakon itt, ahol amúgy is a mezőgazdasággal foglalkoznak. Időd sem volt jobb helyre dugni. Egyszerűen bedobtad a veteményesbe, és úgy gondoltad, sohase fognak rátalálni. Vagy ha igen, egyszerűen kidobják a szemétbe, mint a többi, hasonló flakont.

– Miről van szó? – kérdezte Márk értetlenül. – Milyen flakon? Milyen veteményeskert?

Cilike színpadiasan rámutatott valakire.

– Ezt kérdezd meg tőle, fiam!

Minden szem Líviára meredt, aki ott állt Krisztina mellett.

– Kérdezd meg tőle. Krisztina szeretőjétől! – folytatta Cilike. – Már tegnap este gyanús volt a dolog, amikor kettesben sétálni mentek. Nyilván mást is csinálhattak, és hogy ne lássam meg őket, a kedves Lívia fejbe kólintott. Furcsamód onnan tudom, hogy nő volt a támadóm, hogy nem haltam meg. Szerintem, ha Márk vagy Zoli üt meg, valószínűleg örökre ott maradok.

– Ugyan már! – szólt közbe Lívia. – Az egész csak egy kitaláció…

– Az lenne? – kérdezte Cilike, majd folytatta. – Nem hiszem. Szerintem, amikor Ottó meghalt, és Krisztina megsajnált, te úgy döntöttél, bosszút állsz. De nemcsak bosszút… visszaszerzed a pénzt is, amit Ottó veszített. Sőt még többet. Ezért hát szívós munkával felküzdötted magad társalkodónőből szeretővé. Igen. Elcsábítottad Krisztinát…

– Hát te voltál? – kérdezte döbbenten Márk. – Tudtam, hogy van valaki… de hogy te…?

Krisztina furcsa tekintettel meredt a barátnőjére, aki felnevetett.

– És ezért ledöftem Vilmost? – kérdezte gunyorosan Lívia. – Mosogatás közben? Mikor ott álltam melletted? Ezt te sem gondolhatod komolyan!

Cilike mosolygott, amitől megrezdült pár üvegpohár a vitrinben.

– Azt, hogy Krisztina szeretője vagy, könnyen bizonyíthatjuk. Csak meg kell nézni, hogy az a szájnyom ott, Krisztina nyakán, illik-e a te szádhoz. Illeni fog, ránézésre mondom…

– Honnan tudta, hogy lesz egy ilyen a nyakán? – kérdezte Csenge.

– Nem tudtam, csak sejtettem. Ahogyan lejöttek ma reggel a lépcsőn ketten… valahogy rájuk volt írva, hogy mit csináltak éjszaka. Úgyhogy gyorsan kitaláltam Herminával ezt a kendős trükköt. Persze Hermina kendője nincs átitatva semmiféle gyógynövényekkel sem. Egy egyszerű kendő…

– És ha nem jön be? Ha valóban csak fáj a torka?

– Akkor a sál helyett kap egy vastag, meleg kendőt. Na bumm…

– De mi köze van ennek az egésznek a tápanyagos flakonhoz? –  Márk felhúzott szemöldökkel nézett Cilikére, mint aki valami nagyon fontos körülményre világít rá.

– Talán hallottatok már a peszticidekről – folytatta Cilike. – Ezek növényvédő szerek. Különféle fajtáik vannak, mint a herbacidek, amikkel a gyomnövényeket irtják, vagy a rovar kártevők ellen használatos inzekticidek. De mondhatom a gombák ellen eredményes fungicidokat, az akták ellen használt akaricideket, vagy akár a nematicideket, amikkel a férgek ellen védekezik az ember. Mindegyiknek közös jellemzője, hogy mérgező. Ezeket vegyi fegyvereknek kísérletezték ki valaha, aztán az ember rájött, hogy a mezőgazdaságban is használhatóak. Csakhogy akkor is nagyon nagy problémát okoznak, amikor kis mennyiségben felszivárognak a talajból, bejutnak a növényekbe, aztán az emberek megeszik őket. Akkor meg különösen veszélyesek, ha valaki nem rágcsáló vagy gyomnövény ellen használja őket, hanem közvetlenül egy embernek adagolja be…

– Nem értem – szólt közbe ismét Márk. – Valami mérgezésről beszél? De hiszen mindannyian láttuk, hogy Vilmost késsel ölték meg!

Cilike bólintott.

– Én is csak lassan raktam össze a történetet. Korábban is gyanakodnom kellett volna. Vannak például arzént tartalmazó peszticidek. Tipikusan ilyenekkel védekeznek a rózsák kártevői ellen. Ha az arzén az emberi szervezetbe jut, nagyon nehezen mutatható ki. Legfeljebb akkor, ha az orvos tudja, mit keres. Különben miért vizsgálná meg a halott hajszálait, amiben lerakódik az arzén? Vagy miért keresne félhold alakú fehér foltokat a hulla körmein? Ezen kívül az arzénmérgezés jellemző tünetei közé tartozik a kézremegés és a hajhullás…

Krisztina, aki eddig megtörten ácsorgott, most hirtelen felegyenesedett. Karmokká görbítette az ujjait, és Líviára vetette magát.

– Megölted!!! – üvöltötte, és ki akarta kaparni a volt barátnője szemét. Walter és Zoli szedték le róla, miközben Márk elkapta Lívia a karját, mert úgy tűnt, a nő megelégelte a mesedélutánt, és menekülni akar.

– Nem mégy sehová! – dörrent rá Márk. – Előbb szépen meghallgatjuk, amit Cilike mesél!

– Te magad mondtad, hogy gyakran te készítetted a reggelit Vilmos házában. Semmilyen problémát nem jelentett, hogy pár csepp mérget tegyél az italába. Folyamatosan mérgezted, hogy egyre inkább elgyengüljön, és a végén, egyszer majd meghaljon. Aztán úgy döntöttél, itt és most jött el a cselekvés órája. Talán hallottad, amit Vilmos a végrendeletéről mond Walternak. A disznóölés reggelén három kupica pálinkát is adtál Vilmosnak. Nyilván mindegyikben ott lapult a méreg. Emlékezzetek… Lívia mindenkinek odaadta a saját poharát. Nem ti választottátok ki, melyik poharat veszitek el a tálcájáról. Majd arra is gondja volt, hogy az összeset elmosogassa. Így nem maradt nyoma a méregnek.

Márk, Walter, Iván és a többiek is elhűltek. Valóban, arra emlékeztek, hogy a kezükbe kapták a poharakat.

– Persze ez a méreg, aminek a flakonját megtaláltam, lehetett volna olyan is, amit Hermináék használnak a kertjükben. De hibát követtél el, mert olyan peszticidet használtál, amit a rózsatermesztésben alkalmaznak, a rózsák kártevői ellen. Márpedig Hermináék nem nevelnek rózsákat. Te viszont igen! Magad dicsekedtél el vele, hogy van egy szép rózsakerted…

– Még mindig nem tiszta ez a késes dolog! – ismételte meg Márk, miközben erősen tartotta Lívia karját.

Cilike szomorúan bólintott.

– A méreg megtette a hatását. Vilmos hirtelen rosszul lett, a disznótor kellős közepén. Még volt annyi önuralma és ereje, hogy kimenjen az udvarra. Talán arra gondolt, a friss levegőn jobban lesz. Talán nem is gondolt mérgezésre, csak egy futó gyomorrontásra, mondjuk a friss, sült vértől. Nem tudni… Kiment, és vitte a kését is, mert azzal akarta folytatni a munkát, ha visszatér. Azt senkinek sem akarta átengedni. Csakhogy odakint még rosszabbul lett. Valószínűleg elesett, olyan szerencsétlenül, hogy a kés a föld és a teste közé szorult, és így saját magát szúrta meg. Lehet, hogy ez a seb is halálos lett volna, de a mérgezés előtte már szintén az volt. És ez a késes véletlen remekül jött Líviának, hiszen teljesen tévútra terelte a gondolkodásunkat.

– Na de… ő tette tönkre az autó kerekeit?

– Igen – mondta Cilike. – Időt kellett nyernie. Nem tudhatta, hogy a késes dolog megtörténik, ezért úgy tervezte, hogy miután Vilmos összeesik és meghal, majd mindenki valamilyen természetes okra fog gyanakodni. Csakhogy még ezeket a rejtett mérgeket is ki lehet mutatni a szervezetben egy darabig, amíg le nem bomlanak. Líviának azért kellett időt nyernie, hogy mire Vilmos a boncasztalra kerül, addigra a patológus már ne találjon semmit. Mondom, nem tudhatta előre, hogy bekövetkezik a késes baleset.

– Most már minden világos – Márk sötét arccal nézett Líviára. – Te szemét kis ribanc! Megölted az apámat!

– Megölted a férjemet! – kiáltotta Krisztina. – És kihasználtad az érzelmeimet!

Lívia kiegyenesedett, és szembe fordult mindenkivel.

– Ugyan! Hiszen jót tettem veletek! Krisztina! Annyi pénzed lesz hamarosan, hogy azt se tudod, mire költsd! Walter! Megkapod a műtétedhez szükséges pénzt! Márk! Végre kiléphetsz az apád árnyékából, és nyilván te is fogsz örökölni! Csenge, Zoli… ti is szabadon élhettek most már… Én… én mindenkivel csak jót tettem!

A jelenlévők mintha elbizonytalanodtak volna. Cilike érzékelte a zavart az erőben. Hiszen ez a ribanc alapvetően igazat mondott. Vilmos halála mindenkinek jobb volt, mintha tovább élt volna.

– Talán… megengedhetnénk, hogy… – mondta Márk tétován, és nem nézett senki szemébe.

De mielőtt folytathatta volna, a hátuk mögött váratlanul megszólalt egy érdekes, kissé rekedtes, mégis határozott hang.

– Mi a fene folyik itt?!

Mindenki arrafelé fordult. Krisztina felsikoltott, aztán ájultan zuhant a padlóra. Lívia elsápadt, és a látomásra meredt.

Az ajtóban ott állt Vilmos.

A mellkasán véres volt a ruha, a haja csapzottan, koszosan lógott, ahogyan az arcát is sárfoltok csúfították, de kétségtelenül ő volt az.

És élt.

– Felébredek… – mondta akadozva. – Aztán egy asztalon fekszem, letakarva egy terítővel… Mi van itt, kérem?

Krisztina felnyitotta a szemeit. A kezeire támaszkodva felült, aztán felzokogva kérdezte.

– Hát te… nem haltál meg?!

Vilmos elvigyorodott, mint aki nem érti a kérdést.

– Ugyan… miért haltam volna meg?

Azzal fennakadtak a szemei, és összeesett.

Az egész társaság felbolydult.

– Gyorsan! – kiáltotta Cilike. – Fektessétek a pamlagra!

Megpróbálta feleleveníteni az ápolói szaktudását, de csak egy dologra jutott. Hogy itt orvosi segítség kell, minél hamarabb.

– A jó hír, hogy úgy látszik, sok vért vesztett, de a kés nem ért létfontosságú szerveket – mondta. – A rossz hír azonban, hogy minél hamarabb orvost kell szerezni neki!

A társaság tagjai összenéztek, de senki sem szólt. Hiszen január elseje van, a segítség innen negyven kilométerre, nincs autó, nincs telefon. És be kell vallani, segítőkészség se sok…

És akkor a legváratlanabb pillanatban, megszólalt Lívia.

– Én… én elmegyek. Riasztom a mentőket. Aztán… eltűnök.

– Na, azt nem! – mondta Hermina. – És ha csak úgy elszöksz?

– Szavamat adom!

– És az ér valamit?

Lívia odalépett Krisztina elé.

– Figyelj ide, Krisz… – Vilmos felesége elfordította a fejét, de Lívia folytatta. – Az, amit mondtam neked… és amit csináltunk… az a számomra is fontos volt! Az érzéseim igaziak. Szeretlek! És erre a szerelemre esküszöm, hogy a lehető leghamarabb megteszem azt a negyven kilométert, és szólok a segítségnek. Becslésem szerint hat óra alatt ott vagyok. De engedjétek meg, hogy ezért cserébe végleg eltűnjek az életetekből.

Cilikének eszébe jutott, hogy Lívia elmondta, nagyon szereti a hosszútávfutást. Talán igazat beszélt akkor is, és… most is.

Krisztina ránézett. A szemei könnybe lábadtak. Aztán csak annyit mondott:

– Menj! Siess!

Cilike kicsit meglepődött azon, hogy a többieknek sem volt ellenvetése.

Hazafelé a buszon Cilike és Iván természetesen még mindig a történtekről beszélgettek.

– Na te, hallod! – döcögött Cilike. – Amikor megjelent az ajtóban Vilmos, hát szerintem mindenki becsinált ijedtében!

– Én biztosan! – tódította Iván. – Úgy nézett ki, mint egy zombi!

– Én meg azt hittem pár pillanatig, hogy nekirohannak, és kinyírják szegény Vilit végleg… Ahogyan Márk keze megmozdult… Hát…

– Aztán minden rendbejött – próbálta lezárni a beszélgetést a férfi, mert szeretett volna szunyókálni egy kicsit.

– Igen. A mentők megérkeztek, ahogyan Lívia ígérte. Megállapították, hogy Vilmos állapota súlyos, de nem halálos. Valószínűleg megússza. Lívia pedig eltűnt… szerinted végleg?

– Nőkről van szó – mondta Iván bölcsen. – Szóval… semmit sem lehessen tudni…

Cilike kinézett az ablakon, ahol termőföldek suhantak el mellettük.

– Szerinted… Vilmos tanul a dologból? Odaadja a pénzt Walternek a műtétre? Kibékül a fiával? És mostantól nem fog szeszélyeskedni Csengével?

– Nem tudom. Szerinted?

Cilike megcsóválta a fejét.

– Nem tanul az semmit. Ugyanúgy basáskodni fog felettük, mint eddig.

– Na de miért?  – kérdezte Iván, és közben ásított egy hatalmasat.

Cilike megvonta a vállát.

– Hát azért, öreg, mert Vilmos egy bunkó.

Azzal kinézett az ablakon gondolataiba merülve, és hagyta, hogy a férje végre elszunnyadjon a vállán.