Frenk a hátát az ajtónak vetette, zihálva próbálta magát összeszedni. A lábai még mindig remegtek a meneküléstől és a hideg márványpadló érintésétől. Pucér volt, bezárva egy szobába, amíg odakint egy Cézár nevű farkas kiborg lihegett a nyomában, és ha még ez mind nem lett volna elég, Hámori úr lánya szintén odakint enyelgett egy ismeretlen palival, és valószínűleg egy életre visszavetné a fejlődésben, ha Frenk hirtelen elébe toppanna anyaszült meztelenül.

Pillanatokon keresztül csak hallgatta a csendet, igyekezett megnyugtatni zilált idegeit. A szeme lassan hozzászokott a félhomályhoz. Ahogy körülnézett, feltűnt neki, hogy a helyiség zsúfolásig telve van színes szilveszteri kellékekkel.

És akkor rájött, hogy csöbörből vödörbe került.

A falakat girlandok és lufik díszítették, a földön konfettivel teli dobozok hevertek. Az egyik sarokban hatalmas torta állt, a tetején csillogó, arany betűkkel: „BUÉK 2024”. A tetejét félretolták, így látszott, hogy odabent elegendő hely van egy kisebb embernek. Valószínűleg majd valami csinos kislány fog kiugrani onnan a buli tetőfokán. Egy másik asztalon pezsgős poharak, bontatlan üvegek, és különféle party kellékek sorakoztak. Flitteres kalapok, trombiták, sőt egy konfettiágyú is állt ott.

– Mi a fene…? – suttogta Frenk, miközben felkelt, és csendben körbesétált a szobában.

Egy kis asztalkán gondosan összeállított lista hevert.

„Bende barátai: Vendéglista a szilveszteri bulira. December 31., 20.00 óra”

Frenk szeme végigsiklott a neveken: Gábor, Lilla, Zsófi, egy tucat ismeretlen név, amitől csak még jobban görcsbe rándult a gyomra. Az agya vadul kattogni kezdett.

– Szóval a kis Bende! – morogta magában. – Amíg apuci a hegyekben síel, addig ő ide hívja az egész haveri társaságot…

Legyintett, de ezzel véletlenül levert egy doboznyi konfettit, és a színes papírdarabkák szanaszét repültek körülötte. Úgy tűnt, mintha egy mini karácsonyfa robbant volna fel a szobában.

– A csudába…! – nyögött fel, miközben igyekezett lesöpörni magáról a konfettit, ami szinte teljesen beterítette. De a ragadós, apró papírpöttyök igencsak ragaszkodtak a bőréhez. Úgy nézett ki, mintha kanyarós lenne, csak a piros foltok helyett ezernyi szín pöttyözte be a testét.

Körülnézett, hátha talál valamit, amivel eltakarhatja magát. De különös módon, a szilveszteri kellékek gyártói valamennyien átlátszó műanyag tasakokba tették a termékeiket. Volt ugyan egy vagy két doboz, azok azonban olyan kicsik voltak, hogy legfeljebb a micsodája végére húzhatta fel őket. Az pedig nem sokat segített volna a jelenlegi helyzeten.

Aztán támadt egy ötlete. Eszébe jutott, hogy valamelyik estén, amikor Borika már álomba merült, az interneten látott egy divatbemutatót. Gyönyörű női modellek jöttek-mentek a színpadon… és semmi más sem takarta a testüket, csak egyszerű, fekete szigetelőszalag. Igaz, hogy ebben a szobában szigetelőszalagot nem talált, azonban ott voltak a konfetti szalagok! Vékonyak, persze, viszont jó sok volt belőlük. Talán megteszik ezek is szigetelőszalag helyett…

Igaz, neki volt egy olyan testrésze, amivel a női modellek nem rendelkeztek. Először ezt kezdte el körbetekerni. Tekerte, tekerte, míg végül egy nagy, színes bumszlit kapott odalent.

Tetszett neki az eredmény.

Ez működik! Nekiállt, hogy a lábát is betekerje, de ahogyan felállt, a konfettiszalag elszakadt. Türelmesen visszaült a székre, aztán ismét bekötötte. Aztán tekerte tovább a hasán, majd a kezén, míg majdnem úgy nézett ki, mint a gumiabroncs gyártó Michelin cég kabalafigurája, vagy még inkább, mint egy színes papírba tekert múmia.

Elégedetten ült egy kicsit, és lenézett magára. A szivárvány minden színében pompázott, de az tény, hogy a testének egyetlen apró darabja sem látszott.

Sikerült!

Tudta, hogy nagyon hülyén néz ki, de legalább nem meztelen! Így már elindulhat, hogy megtalálja a mosókonyhába vezető utat. Aztán, ha megvan a ruha és a token, majd felbukkan felöltözve, mintha most érkezett volna.

Felállt a székről…

…és a következő pillanatban a konfetti recsegve szakadt szét rajta. Még a bumszli is leesett. Frenk odakapott, és kétségbeesetten próbálta visszatekerni magára a szalagokat. Teljesen belegabalyodott, míg végül minden a földön kötött ki, és Frenk megint ott állt anyaszült meztelenül.

– A fene egye meg! – szitkozódott magában, és eszébe ötlött, hogy igencsak cifra eset lesz, amikor Bende és barátai megérkeznek, és bejönnek ide, hogy kivigyék a szilveszteri kellékeket.

A szeme előtt megjelent a kép, amint Bende és a haverjai pezsgős poharakat lóbálva egyszer csak meglátják őt – a meztelen autószerelőt, aki konfettivel borítva áll a szoba közepén.

A falon egy falióra ketyegett halkan. Frenk rápillantott. Hat óra múlt.

Basszus!

Már egy órája otthon kellene lennie! Borika már biztosan kezd ideges lenni. De ami még rosszabb… hogy két órán belül Bende és barátai megjelennek a házban, és mindent elözönlenek.

Azt a mindenit! Innen sürgősen el kell tűnnie!

A terve egyszerű volt. Nesztelenül megkeresi a mosókonyhához vezető lejárót, lemegy, és összeszedi a ruháját.

Lassan, óvatosan kinyitotta az ajtót, amely halk nyikorgással engedett a nyomásnak. A folyosó üres volt, csak távolból hallatszott valami tompa zúgás – légkondicionáló vagy valamilyen más, rejtett berendezés. Frenk kifújta a levegőt, amit eddig visszatartott, és kilépett a szobából.

Tisztán hallatszott a nappaliból Nóra és Pityuka enyelgése. Frenk lábujjhegyen lopakodott át azon a szűk területen, amire odabentről rá lehetett látni, és imádkozott, hogy se a lány, se a férfi ne nézzen arra éppen abban a másodpercben. Ő maga azonban nem tudta megállni, hogy oda ne pillantson.

Majdnem felkiáltott rémületében!

Cézár ott állt a kanapé mellett, és egyenesen rámeredt. Szemei vörösen csillogtak, a szája kinyílt. Tűhegyes fémfogai megcsillantak a nappali csillárjának fényében.

Azonban Frenk a következő másodpercben azt is észrevette, hogy Cézár hátán ott fekszik egy tálca, azon pezsgős üveg és két félig tele pohár. Megnyugodott, már amennyire a szituációban megnyugodhatott. Cézár most nem fog támadni, egészen addig, amíg Nóra el nem engedi.

Tovább lépett, miközben a márványpadló hidege újra eszébe juttatta, hogy mennyire kiszolgáltatott helyzetben van. Nem elég, hogy meztelen, de ráadásul fogalma sincs, merre van a mosókonyha.

„Csak nyugalom, Frenk!” – gondolta keserűen. – “Mozogj úgy, mint egy kémfilmben! Egy csupasz idióta a kémfilmben…”

A ház, amely nemrég, nappali fényben még barátságosan modern volt, most a félhomályban szinte ijesztőnek tűnt. Frenk minden apró zörejre összerezzent. Pedig hol itt, hol ott csippantott valami, vagy villant egy LED-jelzőfény. Frenknek az a kényszerképzete támadt, hogy a ház megfigyeli őt, és csak arra vár, hogy lecsapjon rá, mint betolakodóra.

Összerezzent, és felgyorsította a lépéseit.

Ahogy haladt, egyszer csak meglátott valami fényt. Egy ajtóküszöb alól szűrődött ki. Megállt az ajtó előtt és hallgatózott. Semmiféle neszt sem hallott, ezért a férfi vett egy mély lélegzetet, és benyitott.

A konyhára talált rá. Valószínűleg azért égett itt a villany, mert nemrégiben Cézár erre járt, hogy tálcát, poharakat és pezsgőt vigyen Nórának. Most azonban üres és csendes volt a hely.

A helyiség tágas és elegáns volt, mintha egy profi étterem konyháját másolták volna ide. A pultok csillogtak, az edények makulátlanul sorakoztak a polcokon, és a konyha minden zugából az automatizált berendezések elegáns praktikuma sugárzott.

Frenk körülnézett, és majdnem felkiáltott örömében.

Az ajtó mellett egy falifogast látott. A fogason pedig egy kötény lógott!

Hófehér szakácskötény volt, amit vörös „CHEF OF THE YEAR” felirat díszített.

„Ez az, Frenk, erre van szükséged!” – gondolta, és gyors mozdulattal lerántotta a fogasról. Ügyetlenül maga elé kötötte, aztán megpaskolta a hasát.

– Ez legalább elölről takar! – motyogta félhangosan, és önkéntelenül elmosolyodott. Végre, ennyi feszült, pucéron eltöltött idő után legalább valamit magára tud ölteni. Persze, a kötény azért nem maga a tökély… a tököt rejti, de a hátsó fertály még mindig szabadon flangál. De a semminél mindenképpen több. Ezek szerint bárkivel is találkozik, annak mindig a szemébe fog nézni…

Most már kevésbé érezte magát kiszolgáltatottnak.

Ahogy körülnézett, a konyha halk zúgása kissé megnyugtatta, de csak egy pillanatra. Frenk pontosan tudta, hogy nem sok ideje van cselekedni. Rá kellett jönnie, merre található a mosókonyha, és gyorsan el kellett érnie, mielőtt bárki meglátná.

De az esélye erre hirtelen nagységrendekkel csökkent.

Ugyanis, miközben a pultok között kereste a tovább vezető ajtót, halk léptek hallatszottak a konyha bejárata felől. Frenk azonnal behúzódott a konyhapult mögé, és megdermedt. Vajon ki lehet az? Nóra kisasszony? Vagy Pityuka tévedt el? Cézár nem lehet. Az ő acélos, kőkemény lépteit Frenk talán már álmából felébresztve is felismerte volna…

Az ajtó lassan kinyílt, és egy középkorú, megviselt külsejű férfi lépett be. A kertész volt az, akit Frenk korábban átmászni látott a kerítésen. Farmer kezeslábast viselt, amibe vastag flanel inget gyűrt be hányaveti módon. Arcán türelmetlenség ült, mintha valamit nagyon keresne.

– Hol a francban lehet? – motyogta. – A fenébe is, mindig itt tartották… a beszállítók miatt. Csak nem vitték magukkal…

A férfi a pultok között kezdett kutatni, szekrényajtókat nyitogatott, fiókokat húzott ki, és láthatóan valamiért nagyon céltudatos volt.

A távolból pittyenés hallatszott. Frenk és a kertész egyszerre kapták fel a fejüket a hangra. Mind a ketten tudták, hogy mit jelent. A kertész még vadabbul folytatta a turkálást a fiókokban.

– Bassza meg, hol lehet az a token? – hadarta magában. – Anélkül felfal a dög! Pedig tuti, hogy itt tartják valahol… a beszállítók ezzel cígölték be a kamrába az árut, amit hoztak.

Frenk arca felragyogott. Egy token! Mégpedig itt valahol a konyhában! Csakis erről beszélhetett a kertész.

Meg kell találnia, még a fickó előtt!

Óvatosan körülnézett ott, ahol lapult. Itt is van egy fiók. Meg egy szekrény is…

Felemelte a kezét, és kinyitotta a konyhaszekrény ajtaját.

Ekkor történt a baleset.

Valaki, talán a szakács, aki már igyekezett hazafelé a téli szünetre, rosszul rakott be egy lábasfedőt a szekrénybe. Ahogyan Frenk kinyitotta az ajtót, a lábas teteje kigurult, és mielőtt a férfi elkaphatta volna, borzalmas csörgéssel a márványpadlóra zuhant.

A kertész megtorpant, és a hang irányába fordult.

– Mi a… ki van ott? – kérdezte reszkető hangon. Nyilván azt hitte, hogy lebukott.

Frenk lassan előlépett a pult mögül, mialatt a kötényt szorosan fogta magán.

A kertész ijedtsége azonnal elmúlt.

– Hát ez meg mi? – kérdezte, és felvonta a szemöldökét. – Egy pucér szakács? Te meg mit keresel itt?

Frenk nyelt egy nagyot.

– Én… én csak… az autók…

A kertész arcán gúnyos mosoly jelent meg. Azt hitte érti a történetet. Ez a fickó itt ugyanúgy cafcarászni jött ide, mint ő maga. Csak útközben valahol elvesztette a nadrágját…

– Autók, mi? – kérdezte éles hangon. – Akkor mit keresel a konyhában? És főleg… miért vagy pucéron?

Frenk nem felelt, csak a tekintete járt körbe, hátha felfedezi, hol tarthatják Hámoriék azt a tokent, amit a beszállítóknak adnak.

A kertész közben lazábbra vette a figurát. Látta, hogy Frenk legalább annyira kínosan érzi magát, mint amennyire ő ideges.

– Nézd, haver, nem kell nagy ügyet csinálnunk ebből. Te rejtőzködsz, és én is rejtőzködöm. Van itt elég mindenből… pezsgő, torta, talán még valami kis extra ékszer vagy zsozsó is. Nem kell egymást zavarni, nem igaz? Én elveszem, amit az a fukar Hámori nem fizetett ki nekem. Te meg… szerezz magadnak valami ruhát!

Frenk összeráncolta a homlokát. Hámori úr iránti hűsége és a helyzet abszurditása között őrlődött. De a döntése nem lehetett kétséges.

– Nézd, én itt dolgozom, Hámori úr megbízik bennem… és nem fogom hagyni, hogy bármit elvigyél innen!

A kertész egy pillanatra döbbenten nézett, aztán keserűen elmosolyodott.

– Ó, hogy te ilyen becsületes kis senki vagy? Hallod, Hámori úr biztosan nagyon hálás lesz neked. Majd vet neked valami csontocskát…

Aztán hirtelen felemelt valamit a pultról. Egy jókora húsklopfoló volt. Meglengette, és fenyegetően folytatta.

– De tudod mit? Jobb lesz, ha nem állsz az utamba, mert megjárhatod!

Frenk mozdulatlanná dermedt. Gyorsan körbe pillantott, de az környezetében nem látott hasonló, fegyverként használható konyhai eszközt. Esetleg a földön heverő fedőt, na de azt maximum pajzsként használhatja, és ki tudja, mit érne a kertész dühödt rohamával szemben.

A kertész, fél szemmel figyelve Frenket, tovább kutatott a fiókokban. Aztán hirtelen kifakadt.

– Nem igaz, hogy nincs sehol az a szarság!

Frenk már tudta, hogy nem lesznek jóban a kertésszel. Nemcsak a rossz szándékai miatt… a mosdatlan szája sem volt szimpatikus.

– Na, tűnj el innen, te nudista! – folytatta a kertész, és megemelte a klopfolót.

De a mozdulat megakadt.

Fémes csikorgás hallatszott a konyha ajtaja felől, majd egy fenyegető csippantás.

Cézár lépett be a konyhába.

Valószínűleg az iménti zaj keltette fel a figyelmét, amikor Frenk véletlenül földhöz csapta azt a fedőt. Hámori Nóra már elengedte, mert kezdett komolyra fordulni a csevegése Pityukával. Cézár pedig elővette a második feladatot, amit a processzora elraktározott korábban.

Megkeresni a betolakodókat.

Ahogyan belépett a konyhába, két rémült szempár fordult felé.

A robotkutya szeme vörösen izzott, és halk, morgásra emlékeztető hangot adott ki. Egyik lábát lassan felemelte, mintha éppen ugrásra készülne.

Frenk mozdulatlanná merevedett. A kertész viszont ellentétes taktikát választott. Lassan hátrálni kezdett, a konyha másik kijárata felé, ami a ház hátsó traktusába vezetett.

Cézár hol az egyik, hol a másik férfira nézett.

„Csak ne rám nézzen, csak ne rám nézzen…” – suttogta magában Frenk, és behunyta a szemét.

– Őt kapd el, cicus, ne engem! – hörögte a kertész halkan, de a néma csöndben még ez is kiáltásnak tűnt.

Cézár döntésre jutott. Kaffantott egyet, aztán nekilódult, és egyre gyorsabban ügetett, száját kitátva.

Egyenesen a két férfi felé.

Frenk felkiáltott, és rémülten felugrott a konyhapultra. A kertész sarkon fordult, és menekülni kezdett.

A robotkutya őt választotta. Úgy rohant el Frenk mellett, mintha az ott se lenne, és hamarosan már jóval messzebbről hallatszott a kertész kiáltása és Cézár haragos pityegése.

– Uhh.. megint megúsztam… – suttogta Frenk, és nem különösebben kecses mozdulatokkal lemászott a pultról.

Közben a kötény zsebe hozzáverődött a pult széléhez, és koppanó hangot hallatott. Frenk kíváncsian nyúlt oda – be a kötény zsebébe. És maga is meglepődött azon, amit talált.

Ahogyan benyúlt a zsebbe, egy apró tárgyat húzott ki onnan.

Egy tokent!

– Ó, hát ide tették! – mondta hangosan. -Szóval ezért nem támadt rám Cézár!

Igen, a robotkutya nyilvánvalóan érzékelte a tokent Frenk zsebében, ezért az egyetlen – számára ellenséges – célpontot választotta. A kertészt.

Frenk elvigyorodott.

– Jó mulatást, kutyuska! – mondta elégedetten.

Végre nem kell félnie a kutyától, elmehet, megkeresheti a mosókonyhát, felöltözhet, aztán segíthet Cézárnak a kertésszel kapcsolatban.

Bízott benne, hogy Nóra és Pityuka nem mozdulnak ki a nappaliból. Éppen eléggé el lehetnek most foglalva egymással.

Szóval… nincs veszély!

Lelkesen kilépett a konyhából…

…aztán máris visszaugrott ugyanoda, és lihegve tapadt a falhoz.

Az előszoba ugyanis, ahová a konyhának ez az ajtaja nyílt, hirtelen megtelt élettel.

A bejárati ajtó váratlanul kicsapódott, és először egy sporttáska landolt a fényes márványpadlón, majd Bende lépett be, Hámori úr fia, széles mosollyal az arcán.

– Hölgyeim és uraim, a buli hivatalosan megkezdődött! – jelentette ki teátrálisan, majd a táskáját arrébb rúgta a lábával.

Mögötte egy lány és egy fiú érkezett. A fiú elég magas, szemüveges srác volt, és bizonytalanul egyensúlyozva cipelt egy doboznyi pezsgőt. Szemmel láthatóan örült annak, hogy végre megszabadult terhétől, amikor az egész kartont nagy műgonddal elhelyezte az előszobai üvegasztalon.

– Te, Bende, ez a hely nem túl nagy nekünk? – kérdezte, miközben körbepillantott az elegáns, tágas előszobán. – Komolyan, ez inkább kastély, mint villa.

– Ez benne a poén, Gáborom! – vigyorgott Bende, miközben karjával nagy mozdulatokat tett, mintha a birtokát mutogatná. – Egyszer vagyunk fiatalok, öregem, nem igaz?

A fiatal lány, aki szintén velük érkezett, először csak a telefonját nyomkodta, de a ház belsejének kialakítása végül felkeltette az érdeklődését.

– Oké, Bende, bevallom, ez tényleg menő – jegyezte meg halvány mosollyal az arcán. – De biztos, hogy csak mi leszünk itt?

– Egyelőre, Zsófi, egyelőre! – válaszolta Bende titokzatos mosollyal. – Ha minden jól alakul, azért lesz még néhány vendég.

Frenk eközben a konyhaajtó mögött lapult. Hallotta, ahogy Bende és a barátai beszélgetnek, és minden egyes hang csak jobban felgyorsította a szívverését.

– Ez egy rémálom… – suttogta magában. – Ha észrevesznek…

Egyszerre csak dühödt trappolás hallatszott, és a következő pillanatban Hámori Nóra hangja töltötte be a teret. Olyan hangos és olyan parancsoló volt, hogy néhány másodpercre mindenki elhallgatott.

– Mégis mi a fenét keresel itt, Bende?! – csattant fel Nóra.

Bende egy pillanatra megdermedt, majd széles mosolyra húzta a száját.

– Nóra? TE mit keresel itt?! Azt hittem, a pasidnál vagy… vagy várj csak, ő az?

Pityukára mutatott, aki éppen most óvakodott ki Nóra után a nappaliból.

– Szia… – nyögte olyan hangon, mint aki nem biztos benne, hogy meg kell szólalnia.

Nóra előrelépett, és kihúzta magát Bende előtt, de így is csak az öccse orráig ért.

– Figyelj, Bende, ez a ház most az enyém. Apáék megbíztak, hogy vigyázzak rá…

Bende felkacagott.

– És tényleg azt akarod, hogy ezt elhiggyem? Apa mondta nekem, hogy azt a béna sofőrt bízta meg azzal, hogy időnként a házra nézzen. Tudod, melyiket! Amelyik megszabadított az előző pasidtól…

– Ne beszélj így Frenk bácsiról! – kiáltotta Nóra. Frenk alig tíz méterre onnan, melegséget érzett a szívében. Ez a lány… ez rendes.

Nóra szemei villámokat szórtak, ahogyan közelebb lépett a testvéréhez. Bende védekezően felemelte a karjait.

– Nyugi, nővérkém, nyugi! Amúgy meg… hiába is küldenél el, mert hamarosan legalább tizenöt haver érkezik még, akik mind itt akarnak bulizni! De rohadt nagy ez a ház… elférünk benne mi is, ti is.

Nóra szinte remegett a dühtől, de Pityuka a vállára tette a kezét.

– Ne húzd fel magad, bébi. Hadd legyenek itt, úgysem zavarnak…

– Bébi?! – kiáltott fel Nóra, szúrós szemmel nézett Pityukára

Az máris rájött, hogy nem kellene beleavatkoznia a testvérek beszélgetésébe, ezért inkább visszavonult. Megállt Gábor mellett, és nézegetni kezdte a pezsgős kartont.

– Zsófi! – fordult hátra Bende, hogy elterelje a figyelmet. – Nézd meg, van-e pezsgős pohár a konyhában!

Zsófi a konyha felé fordult.

A legrosszabb pillanatban.

Frenk ugyanis éppen ezt a másodpercet választotta arra, hogy előlépjen az ajtó mögül, és megpróbáljon valahol máshol elbújni. Ezen mozdulatsor közben pontosan a meztelen sejhaját mutatva az előszoba felé.

Zsófi megtorpant.

– Te Bende! – mondta furcsa hangon. – Mintha… egy pucér pasit láttam volna a konyhában…

Bende ránézett, és elvigyorodott.

– Mit vársz, Zsófikám? Hiszen szilveszter van! Ma bármi megeshet!

Aztán komolyra fordítva a szót, folytatta.

– Na elég a kifogásokból! Hozd végre azokat a poharakat!

– Na de… – nyögött Zsófi, de mivel maga sem volt biztos abban, amit látott, és nem akarta, hogy Nóra és Bende esetleg mind a ketten nekiessenek, inkább elindult a konyha felé.

Odabent Frenk felnyögött.

– A fenébe! Ez a lány pont idejön! Más se hiányzik, mint hogy meglásson! A jó ég sem mossa le rólam, hogy szatír vagyok…

Szinte maga előtt látta a másnap reggeli újságok címlapjait: “Pucér perverz autószerelő rontott rá egy ártatlan lányra a konyhában!”

Jézusom!

Gyorsan kellett cselekednie. Nem maradt más út, mint ugyanaz a hátsó ajtó, amin az imént a kertész menekült el Cézár elől. Frenk éppen egy másodperccel előbb tűnt el arrafelé, mint ahogyan Zsófi megérkezett a konyhába.

A lány kisé csodálkozva emelte fel a földről a klopfolót és a fazék tetejét. Körülnézett, hogy ezek ugyan hogy kerülhettek a földre, aztán a figyelmét inkább a pezsgőspoharak keresésére fordította.

Közben Frenk alig öt méterrel odébb slisszolt a folyosón, kezeivel úgy-ahogy eltakarva meztelen hátsóját. Nem akarta ugyanis, hogy Zsófi meglássa a pucérságát, ha véletlenül kinyitja a hátsó ajtót, és kinéz a folyosóra.

Szerencsére azonban nem történt ilyesmi, és Frenk most először az este során bízni kezdett abban, hogy megtalálja a mosókonyhába vezető utat, ott felveszi a ruháit, és minden megoldódik végre. Legalább már Cézártól nem kellett félnie, a token birtokában.

A folyosón félhomály uralkodott, a fal mentén apró, süllyesztett lámpák világították meg a márványpadlót. A férfi próbált hangtalanul lépkedni, de a hideg kő érintése újra és újra emlékeztette, hogy még mindig csak egy kötényt visel.

A távolból Bende kiáltása hallatszott.

– Cézár! Hé, Cézár! Gyere ide, kutyuli!

Úgy látszik, ő is dicsekedni akart a barátai előtt a robotkutyával. Azonban Frenk nem hallotta a kutya trappolását, miközben a Hámori fiú egyre türelmetlenebbül szólongatta.

Hol lehet az a dög? Bezzeg, amikor Frenket kellett üldözni, állandóan felbukkant!

Mintha az egyik ajtó mögött valami fura, kaparó zajt hallott volna. Megtorpant és hallgatózni kezdett. Igyekezett kiszűrni Bende távoli kiabálását, és csak erre a hangra koncentrálni. Igen… valami fémes dolog kapar valami. Talán egy ajtót?

Az ösztönei azt diktálták, hogy menjen tovább. De a kíváncsisága arra hajtotta, hogy nézze meg, mi történik. Talán Cézár van bajban. És végül is… ha Frenkél van a token, akkor Cézár haver.

Arról nem beszélve, hogy ha Cézár nem jelentkezik Bendénél, akkor a fiú még a végén kitalálja, hogy menjenek, és keressék meg a kutyát. Az pedig Frenknek nem lett volna valami jó dolog. Elgondolását csak megerősítette, hogy megint meghallotta Bende hangját.

– Cézár! Hol vagy, te rozsdás kutyaváz?! – kiabálta a fiú, és szavait könnyű nevetés követte.

Igyekezni kell, mert ezek mindjárt nekiállnak, és átfésülik a házat…

Kinyitotta az ajtót. Rögtön látta, hogy a konyhához tartozó helyiségbe lépett be. Úgy nézett ki, mintha itt készítették volna elő a húsokat a főzéshez. Néhány fémasztal állt egymás mellett, és a mennyezetre erősített sínen kampók sorakoztak. Kettőről egy-egy fél disznó lógott. A helyiségben hideg volt, Frenk azonnal megborzongott, amikor a lába a márványpadlónál jóval hidegebb fémpadóra tapodott.

Szemben egy újabb ajtó terpeszkedett. Valószínűleg az lehetett a mélyhűtő kamra.

És a kaparászó hangok határozottan onnan érkeztek.

Frenk megállt az ajtó előtt, és a keze megmozdult, hogy lenyomja a kilincset.

Csak egy árnyékot látott, ami valahonnan oldalról, az egyik fél disznó mögül tűnt fel. Aztán azt érezte, hogy valami puha, és mégis kemény dolog megragadja a nyakánál fogva.

A kertész volt az. Kezében egy hatalmas, felfújt, műanyag cukorbotot tartott.

A bot hajlott részével elkapta Frenk nyakát, és hátrarántotta. A hirtelen támadás miatt Frenk a földre zuhant. A kertész azonban nem elégedett meg ennyivel. Lesújtott a cukorbottal, amitől Frenk érezte, hogy meglottyan az agya a koponyájában. Pillanatokra elsötétült előtte minden, alig hallotta, mit beszél a támadója.

– Elkaptam a kutyust, apukám! – kiáltotta elégedetten. – Bezártam a mélyhűtőbe! Szerencsére a hideg összezavarta az érzékelőit…

Lehajolt, és megragadta a kötényt, ami a földön heverő Frenket takarta. Frenk alig hallhatóan nyöszörgött.

– Ne… Csak azt ne…

A kertész nem hallgatott rá. Egyetlen előterjes mozdulattal lerántotta a kötényt, zsebében a tokennel. Aztán diadalmasan felemelte.

– Ki akartad engedni a kutyust… – mondta, és elvigyorodott. – Segítek…

A mélyhűtő ajtajához lépett, és felcsapta a záró hevederét.

– Jó szórakozást! – folytatta. – Én megyek, és összeszedem, amit csak tudok. Addig ti jól ellesztek egymással…

Kitárta az ajtót, aztán kirohant a helyiségből. Frenk kábultan próbált feltápászkodni, immár megint tök pucéron. De a mozdulata megakadt, amikor meghallotta a körmök karistoló hangját a fémpadlón.

Cézár lassan kiléptetett a hűtőkamrából. A szeme vörösen izzott a félhomályban. Fémlábai egyenként csattantak a padlón, mintha minden lépése külön-külön ítéletet hirdetne.

Frenk érezte, ahogy a szíve egyetlen fájdalmas dobbanással a torkába ugrik. Megpróbált feltápászkodni, menekülni, de az iménti ütéstől félig még mindig kótyagos volt. Tudta, hogy most vége. Nem tud elfutni Cézár elől, és nem is tudja bezárni a kutyát a hűtőbe, mint ahogyan azt – ki tudja, hogyan – a kertész tette.

A távolból megint felhangzott Bende hangja.

– Hé, Cézár! Gyere már ide, rézfarkú barátom!

A robotkutya megmozdult. Aztán úgy robogott el Frenk mellett, mintha meg se látta volna. Talán már neki is kezdett elege lenni az autószerelőből, aki egyszer barát, egyszer ellenség, de akár így, akár úgy, soha egy szál ruha nincsen rajta.

Frenk hatalmasat fújt, és a hátára hengeredett. Ott lihegett hosszú percekig a jéghideg fémpadlón, míg végre erőt tudott venni magán. Aztán hasra fordult, és négykézlábra emelkedett.

Tudta, hogy nem sok ideje van. Ki tudja, meddig akarja egzecíroztatni Cézárt Bende? Talán megunja az egészet néhány kunszt után. Úgyhogy nincs sok idő, menni kell, és meg kell találni végre azt az ótvar lejárót a mosókonyhához!

Ráadásul megint egy szál kétségbeesésbe öltözve! Az a szemét kertész elvitte a konyhai kötényt, és itt, ebben a hideg, húsokkal teli szobában Frenk semmi olyat sem látott, amivel eltakarhatta volna magát. Hacsak nem vesz fel magára egy fél disznót…

Kilépett a folyosóra, és elindult a nappalival, konyhával, Nórával és Bendével, meg a vendégeikkel ellenkező irányba. Befordult egy sarkon, és hirtelen ismét meglátta a kertészt. Kisebb zsákot tartott a kezében, ki tudja, hol szerezhette? A zsák szemmel láthatóan nem volt üres. De az is látszott, hogy a kertész még nem elégedett az eredménnyel.

– Na ne! – hördült fel Frenk. – Ez még tovább akar lopni?!

Hagynia kellett volna az egészet, megkeresni a cókmókját, aztán esetleg majd azt követően menni a kertész után – ha az akkor még a házban van. De Frenket bántotta, hogy ez a gonosz, sötét ember meglopja Hámori urat. Vele mindig rendes volt a milliárdos. Most is, jó pénzt fizet neki ezért az egy hétért, ráadásul engedte, hogy használja a jaccuzzit… Frenk sötéten elmosolyodott. Igaz, ennek az utóbbi engedélynek nem lett éppen jó a végkifejlete. De erről Hámori nem tehet. Ahogyan nem tehet róla Nóra kisasszony és Bende sem.

Nem! Meg kell állítani ezt a szemét alakot, ezt a kertészt, aki ki akarja fosztani a volt munkaadóját!

Frenk nem habozott tovább. Úgy ahogy volt, csupaszon, a szoba felé vetette magát. Mikor odaért, nesztelenül lenyomta a kilincset, és óvatosan kinyitotta az ajtót.

A szoba kissé homályos volt, de ahogy a szeme hozzászokott, meglepő látvány tárult elé.

A helyiség falait csillogó, aranyozott keretbe foglalt festmények díszítették. Frenk sosem volt igazán otthon a művészetek világában, úgyhogy nem tudta megmondani, kinek a művei lehetnek. A terem közepén márványból faragott szobrok sorakoztak. Voltak köztük klasszikus stílusú alkotások és modern, absztrakt formák is. A legtöbb egy-egy talapzaton állt.

A kertész a terem közepén tette le a zsákját, és mohón körbenézett. Az egyik kisebb szobrot kezdte vizsgálni, talán hogy ellenőrizze, el tudja-e vinni azt is.

Frenk gyorsan belépett a szobába. A kertész felkapta a fejét, talán megérzett valamit. Frenk fellépett egy üres talapzatra, és mozdulatlanná merevedett.

A kertész gyanakodva nézett körbe.

– Hé, ki van itt?! – kérdezte halkan.

Frenk nem mozdult. Tartotta magát, mintha ő is egy szobor lenne.

A kertész megnyugodott. Kétszer is megrázta a zsákját, hogy a benne lévő tárgyak jobban elrendeződjenek, és elégedetten vakargatta az állát.

– Talán még egy szobor is beleférne – dünnyögte. Aztán mást gondolt. Visszatette a vizsgált szobrot a helyére, majd egy kép elé lépett. Közben félhangosan mormogott tovább az orra alatt.

– Hámoriné… ez mind az ő “alkotása”. A nagyságos asszony nagyon szeret meztelen férfiakat festeni, meg szoborba önteni… Persze élő modelleket alkalmaz, fiatal, izmos csávókat… Ez is csak egy perverzió, nem is tudom, Hámori miért hagyja… Én biztos szájon verném az asszonyt, ha ilyesmit csinálna odahaza…

A kép nem nyerte el a kertész tetszését. Az ezüst gyertyatartó azonban, ami a kép előtti asztalon állt, már annál inkább. Elégedetten felemelte, méricskélte a kezében a súlyát, aztán beletette azt is a zsákba.

– Én vagyok a Télapó… – mondta közben vigyorogva. – A zsákkal. Csak éppen nem hozok, hanem elviszek… Már csak a krampusz hiányzik mellőlem!

– Ha csak az kell… itt vagyok! – szólalt meg mögötte hirtelen egy hang.

A kertész döbbenten megpördült.

– Meglepetés! – üvöltötte Frenk, és lecsapott a jobb ökle.

A rejtőzéssel töltött idő minden frusztrációját, elkeseredettségét, dühét és megaláztatását ebben az egy ütésben engedte ki magából. Telibe találta a kertész állát, aki nyekkent egyet, aztán magával rántva még két szobrot meg egy kisasztalt, ájultan terült el a földön.

Frenk öt perccel később már eltűnt a szobából, de az öntudatlanul heverő kertész nem sokáig maradt magányos.

Bende és barátai, no meg Pityuka érkeztek, mert meghallották a hangzavart, a kiáltást, a bútorok felborulását. Benyomultak a helyiségbe, és megálltak a kertész fölött.

Frenk, aki nem mesze, egy sarok mögött rejtőzött, végighallgatta a meglepett beszólásokat.

– Hát ez meg…? – kérdezte Pityuka.

– Nézzétek, a kertész, akit apám a múlt héten kirúgott! Mit keres ez itt? – kiáltotta Bende haragosan.

– És mi van a zsákban…? – tette fel a logikus kérdést Gábor.

– Talán ő lehetett az, akit láttam a konyhában! – mondta Zsófi.

Majd mindannyian, szinte egyszerre kérdezték.

– De miért pucér??

Frenk a kertész farmer kezeslábasában és flanel ingében, zsebében a tokennel, elégedetten elmosolyodott. Úgy tűnik, talán megoldódik végre minden…

Körülnézett, és megpillantotta azt, amit már régóta keresett. “Hátsó lépcső” – hirdette a felirat egy szinte jelentéktelennek látszó ajtó felett. Ez biztosan levezet a mosókonyhába!

Elindult lefelé, és hamarosan valóban ott állt a mosókonyhában. Azonnal észrevette a mennyezeten a ledobó nyílást, és az alá tolt konténert is, melynek tetején ott hevertek a ruhái. Igen, ezeket szedte össze, és hajította le ide Cézár, amíg Frenk a jaccuzziban merengett.

Gyorsan átöltözött, a kertész ruháit tette a konténerbe a sajátja helyett. Most már két tokenje volt. Nyilván a konyhában tartott eszközt vissza kell vinnie. De azért annak meg kell találni a módját…

Végül egyszerűbb lett, mint gondolta. A mosókonyhából kilépve, a folyosó végén ott virított a felirat: “Garázs”.

Frenk odament, és benyitott a luxusautók közé, ahol az egész kaland kezdődött. Ott állt Jerry is, aki barátságosan nézett a gazdájára, mintha azt mondaná: “De jó, hogy látlak! Indulhatunk?”

– Még nem – felelte neki Frenk, azzal kilépett a garázsból az udvar felé, és szándékosan körbe menve a főbejárathoz sietett. Éppen akkor ért oda, amikor egy rendőrautó fékezett a kapu előtt. Szúrós tekintetű rendőr szállt ki belőle, és azonnal Frenknek szegezte a kérdést.

– Jó napot! Maga kicsoda?

– A sofőr vagyok… – felelte Frenk, aztán a rendőrrel együtt a bejáratra nézett, ami kinyílt.

Bende, Gábor és Pityuka, közösen tartották a még mindig félig kába kertészt, akire egy kötényt adtak, hogy valamennyire civilizálttá tegyék a megjelenését. Hófehér szakácskötény volt, amit vörös „CHEF OF THE YEAR” felirat díszített. Frenk vigyorogva nézte.

A rendőr beültette a kertészt a rendőrautóba, aztán látványos villogással és szirénázással elhajtott.

Bende csak most vette észre Frenket.

– Ó, Frenk bácsi! – kiáltotta barátságosan. Hiába no, nagy színész volt a gyerek, jól tudta palástolni, hogy mit gondol másokról.

– Szia, Bende! – felelte Frenk. – Izé… most érkeztem, és ránéztem az autókra. És van nálam egy plusz token is, a múltkor véletlenül elvittem. Hát ti?

Bende széles mozdulatokkal magyarázni kezdett.

– Ó, nem is sejti, Frenk bácsi, hogy itt micsoda balhé volt! Elkaptunk egy tolvajt!

– Tényleg? – tettette Frenk a csodálkozást, miközben odaadta a konyhai tokent a fiúnak. – Ez igen!

Bende büszkén kihúzta magát, mintha bármi köze is lenne a dologhoz.

– Az biztos! – mesélte. – Szép munka volt! Anyám alkotó műhelyében kaptuk el, éppen el akart lopni egy gyertyatartót!

– Hihetetlen! – válaszolta Frenk. – Majd legközelebb elmeséled! De most már mennem kell. Tudod… szilveszter van…

Bende annyira elmerült saját fantasztikus teljesítményében, hogy nem foglalkozott különösebben a szerelővel.

– Persze, Frenk bácsi, menjen csak! Ha látta volna, hogy mi volt itt… Hát az nem volt semmi!

Frenk elmosolyodott, aztán intett a lelkes fiataloknak.

– Azt elhiszem! Ez tényleg nem semmi volt…

Majd felemelte a kezét, és útban vissza a garázs felé, még odakiáltott Bendének és barátainak.

– Boldog új évet kívánok!

Azzal beült Jerrybe, elindult, és igyekezett haza, ahol Borika már biztosan repesve várta a fasírtokkal és a tévénézéssel.

És Frenk úgy gondolta, ennél szuperebb, csodálatosabb, nyugodtabb és meghittebb módon nem is lehetne eltölteni az év utolsó estéjét…