A hetedik elöljárót a kereszten találták meg, amelyet a falu védelmére emeltek. Fejjel lefelé lógott, lábainál fogva kikötve a kereszt két vízszintes szárára, és úgy kivéreztették, mint egy disznót. Vérét elmosta a már napok óta folyamatosan szakadó eső.

Amikor két komor falusi leemelte a testet a keresztről, arról beszélgettek, hogyan történhetett ez. Hiszen Poljenko, az elöljáró, az utóbbi időben ki sem merészkedett a házából. Azóta, hogy Rahmanyikovot, aki szintén elöljáró volt, megtalálták az emésztőbe fulladva. Mindenki tudta, hogy Rahmanyikov nem véletlen baleset áldozata lett.

A Szellem ölte meg.

A dühöngő kísértet, akit soha senki sem látott. Aki a hét elöljáró rejtélyes bűne miatt támadt a falura, és sorban vadászta le a falu vezetőit.

Már senki sem érezte magát biztonságban. Ki tudja, miután a hét elöljáró meghalt, a Szellem nem folytatja-e az elöljárók családtagjaival, a feleségekkel, gyerekekkel, szülőkkel, majd az unokatestvérekkel, sógorokkal, sógornőkkel, vejekkel és menyekkel, egészen addig, amíg a hét elöljárónak írmagja sem marad? Ez az egész falut jelentette, hiszen biztonsággal senki sem mondhatta el magáról az ott élők közül, hogy valamilyen módon nincsen rokonságban valamelyik elöljáróval.

Mikor a testet a sárban és tócsákon keresztül visszavitték a faluba, Poljenko asszonya sírva, üvöltve rohant ki a házukból. A kapuban két kicsi gyermeke figyelte a történéseket. Az asszony rávetette magát ura hófehér, hideg testére, és zokogva káromolta a gyilkosát. Közben magát is átkozta, mert nem lett volna szabad az este elengednie a férjét. Poljenko menekülni akart a családdal együtt. A feleség már bepakolt mindent, a férfi pedig azért merészkedett ki az éjszakába, hogy elhozza a titkos kincset, melynek hollétéről már csak neki volt tudomása.

A kincset, bűnük véres jutalmát, a hét elöljáró rejtette el. Amikor az első elöljáró meghalt, a többi hat között felütötte a fejét a bizalmatlanság. Mindannyian arra gondoltak, hogy a gyilkost közöttük kell keresni, mert egyikük csak magának akarja megszerezni az elásott láda aranyat. Azután, mikor a második, majd a harmadik, a negyedik és ötödik elöljáró is gyilkosság áldozata lett, Poljenko és Rahmanyikov összeverekedtek a kocsmában. Mind a ketten a másikat vádolták a gyilkosságokkal.

Pedig akkor már többen suttogtak egy ismeretlen árnyékról, egy fekete, csak éjszaka portyázó, láthatatlan lidércről, aki felelős lehet a halálesetekért. Volt, aki látott valamit, mások hallottak egy neszt, éreztek egy illatot, vagy csak egy gyorsan elmúló érzés kerítette őket hatalmába. Kevesen gondolták, hogy valóban Poljenko vagy Rahmanyikov követte volna el a gyilkosságokat, különösen, hogy senki sem tudott az indítékról, azaz a kincsről, csak a hét elöljáró.

Mára már Rahmanyikov a kocsma jégvermében hevert hatodmagával, s most majd Poljenko is odakerül hetediknek.

S egyvalaki maradt tettesként – a Szellem.

A falusiak összegyűltek a kocsmában, és egymás szavába vágva, rémülten kiabálva próbáltak valamit kitalálni. De nem sokra jutottak.

Többen is hiányoztak közülük, például Tyihonovék, akik amint meglátták, ahogyan a hetedik elöljáró testét leemelik a saroglyáról, máris pakolni kezdtek.

Ők nem maradnak itt, ezen az elátkozott helyen! Főleg, mert Poljenko rokonai, az asszony a most meggyilkolt elöljáró testvére.

Szekérre ültek, s amilyen hamar lehet, elindultak.

– A Szellem volt az! – kiáltotta valaki a kocsmában. – Kiírtja az egész falut!

– Fogadjunk fel valakit! – javasolta egy másik hang. – Aki megvéd minket tőle! Egy… egy vitézt!

Többen is helyeseltek.

– De mit adhatnánk neki fizetségül? – kérdezte egy harmadik ember.

– Gyűjtsük össze! Mindenki hozza amit csak tud!

A tanácskozás már éppen feloszlott volna, hogy mindenki hazamenjen, és az értékeivel térjen vissza, amikor a kocsma ajtajában megjelent Tyihonov.

Meglepve bámultak rá, hiszen sokan látták, ahogyan családostól elindul, és egyetlen kehes lovát hajtva a szekere előtt, kihajt a faluból.

Mit keres ez itt?

– A híd! – mondta Tyihonov. – Elmosta az ár! Fogva vagyunk, mert azon a vízen ugyan senki át nem kel!

A faluból egyetlen úton lehetett kijutni. Az út két meredek hegyorom között vezetett, egyenesen a hídhoz, ami a folyó fölött ívelt át. Tyihonov most azt mondta, hogy a folyamatos esőtől annyira megáradt a folyó, hogy elsodorta a hidat. Meg kellett várni, amíg levonul az ár, majd újjáépíteni a tönkrement építményt. Addig bizony a faluból senki nem ment sehová.

Volt egy másik lehetőség is. Megindulni a sötét erdőn át, fel a hegynek. De arrafelé csak a legtapasztaltabbak és legerősebbek indulhattak volna el, gyerekek és asszonyok bizonyosan nem. És a legerősebbeknek is inába szállt a bátorsága, ha arra gondoltak, hogy a Szellem ott les rájuk valahol a fák között…

– Végünk! – kiáltotta valaki.

Mindenki menekülőre fogta. Kirohantak a kocsmából, be a házaikba, és belülről bezárták az ajtókat.

Kivéve három lányt.

Daria, Irina és Tatjana a falu árvái voltak. Apjukat nem ismerték, anyjuk tizenöt éve halt meg a nagy járványban. Amint dolgozni tudtak, már egészen kis koruk óta egyik háztól a másikig jártak, elvégezték a cselédmunkát, és megéltek abból, amit a falusiaktól kaptak. Ők senkinek sem voltak a rokonai. Egyik elöljárónak sem, így talán nem fenyegette őket akkora veszély, mint a többieket.

De ők úgy gondolták, tartoznak a falunak. Ahogyan hallották a kétségbeesést maguk körül, és látták, hogy mindenki rémülten zárkózik be a házába, mert elmenekülni nem lehetséges, azt érezték, eljött az idő, amikor visszafizethetik a tartozásukat a falunak.

Ott a kocsmában, a sápadozó pultos mellett, a Szellemről beszéltek.

– El kell mennünk hozzá – mondta Daria, a legidősebb lány, komoly tekintettel. – Nem hagyhatjuk, hogy tovább pusztítson. Valahogyan meg kell próbálnunk beszélni vele.

– Talán elérhetjük, hogy irgalmazzon – tette hozzá Irina, középső nővér. – Nem lehet annyira kegyetlen, hogy a falu minden lakóját elpusztítsa. Talán meggyőzhetjük.

Tatjana, a legfiatalabb, hallgatagon nézte a két nővérét. A szívében furcsa érzések kavarogtak. Ő mindig is tudta, hogy a Szellem több, mint egy bosszúálló árnyék. Valami mélyebb, emberibb rejlik benne, amit talán csak ő képes megérinteni.

Akkor történt, amikor az ötödik elöljárót megtalálták. Zsukovék kisfiára akkoriban Tatjana vigyázott. A kisgyermek, vagy az apja halálhíre miatt, vagy mert megfázott, belázasodott, és az anya, akit teljesen letört a férje halálhíre, nem tudott segíteni rajta.

Tatjana elhatározta, hogy gyógyteát főz a kicsinek, azonban ehhez el kellett mennie az erdőbe, hogy összeszedje a hozzávalókat. Éjjel osont ki a házból, és egyenesen a sötét erdőbe sietett. Ismerte azt a tisztást, ahol a gyógynövények nőttek, hiszen máskor is előfordult már, hogy – Daria tiltása ellenére – egyedül jött el ide.

Ahogyan a gyógynövényeket kereste, morzsolgatva a szárukat és szagolgatva őket, egyszerre azt érezte, hogy hideg, jeges levegő suhan át a tisztáson. Felnézett, és meglátta őt.

Akkor már nyílt titokként suttogtak a falusiak arról, hogy él valaki az erdőben, akit Szellemnek neveztek el, és aki hidegvérű gyilkos volt, mert sorra ölte meg a falu elöljáróit.

A Hold fénye megcsillant a fák között, és halványan megvilágította a tisztást. A Szellem előlépett a fák közül. Hatalmas, sötét alakja szinte beleolvadt az éjszakába. A szemei sötéten izzottak, mintha a múlt fájdalma és dühös haragja élt volna bennük. Tatjana érezte ezt, és hideglelősen megmerevedett.

A Szellem lassan közelebb jött. Árnyékba boruló szemei a lányt fürkészték. Kezében óriási pallost tartott, melynek egyetlen suhintásával el tudta volna választani Tatjana fejét a testétől.

– Miért jöttél ide? – kérdezte a Szellem mély, reszelős hangon. A szavaiban volt valami testetlen, ódon fáradtság.

Tatjana csak nézte az árnyat, aki lassan emberi formát öltött előtte. Az eszével arra gondolt, hogy futnia kellene. Menekülni, minél távolabb innen. De a szíve mást súgott. Megérezte a férfi magányát és fájdalmát.

– Nem félek tőled – mondta halkan. – A falusiak rettegnek, de én nem hiszem, hogy benned csak gyűlölet van, és csupán ártani akarsz!

A Szellem nem válaszolt azonnal. Tatjana érezte, hogy figyelmesen mérlegeli az elhangzott szavakat. A csend súlyos volt. Tatjana azonban úgy érezte, hogy a Szellem nem ellensége, és hogy valami mélyebb igazságot rejt az, amit a férfi tesz.

– Te más vagy – mondta végül a Szellem, és a hangjában enyhülés bujkált. – Nem úgy beszélsz, mint a többiek. Nem félelem, hanem megértés van benned. Miért?

Tatjana összeszedte a bátorságát. Felállt, és közelebb lépett az árnyalakhoz. Már látni vélte a borostás arcot, és a sötét szemeket a csuklya rejtekében.

– Mert látom benned az embert. Te nem egy szellem vagy, hanem férfi, akinek története van. És… én szeretném megismerni ezt a történetet.

A Szellem lassan közelebb lépett hozzá, és a holdfény most először világította meg az arcát. Tatjana szívét megdobogtatta, hogy nem egy gonosz árnyékot látott maga előtt, hanem egy embert. Egy férfit, akinek arca kemény volt, de a szemében mély fájdalom tükröződött.

– Az én történetem nem szép – mondta a Szellem halkan. – Bosszút állok a falun, mert elárulták azt, akit szerettem és szolgáltam. De te… te olyan tiszta vagy. Nem kéne itt lenned.

Tatjana óvatosan kinyújtotta a kezét.

– Van választásod – mondta lágyan. – Nem kell tovább pusztítanod. Lehet, hogy még mindig van esély a megváltásra.

A Szellem tekintete elmélyült. Talán először érezte hosszú idő óta, hogy van valaki, aki érti őt. Nem beszélt, de a csend közöttük mássá vált. Többé már nem a félelem és a harag uralta.

Tatjana és a Szellem az első találkozás után hosszú órákon át beszélgettek az éjszakában.

A lány soha nem árulta el, hogy találkozott a Szellemmel, és titokban tartotta azt a különös, mély kapcsolatot, amely kettejük között kialakult. Igaz, mióta Rahmanyikov meghalt, nem találkozott a Szellemmel, mert bántotta, hogy a férfiban még mindig inkább munkálkodott a bosszú, mint a szeretet érzése.

De most nem mondhatott mást a testvéreinek.

– Én is megyek veletek – suttogta. Hitt abban, hogy a Szellem képes szeretni, még ha korábban talán már el is feledte, mi a szeretet.

A falusiak házaik rejtekéből, némán figyelték, ahogy a három testvér elindult az erdő felé. A szóbeszéd szerint ott, a legsötétebb zugban, ahol a fák koronái összeborulnak, és ahová a napfény sosem ér el, várakozott a Szellem.

Ahogy egyre mélyebbre jutottak az erdőben, a félelem árnyai kísértették Dariát és Irinát. Daria próbált erős maradni, bár minden lépésnél a szívébe mart az aggodalom. Irina eltökélt volt, de érezte, hogy valami különös feszültség vibrál köztük. Tatjana hallgatott, pedig mélyen belül tudta, hogy valami megváltozik ezen az éjjelen.

Végül megérkeztek az erdő mélyére, ahol a Szellem valóban várt rájuk. Az alakja fagyos fuvallattal suhant feléjük, szeméből harag és bánat sugárzott. Daria és Irina, noha szembe akartak szállni vele, a Szellem hatalma előtt tehetetlennek érezték magukat. De Tatjana más volt. Ő nem félelemmel nézett a Szellemre, hanem a szeretet tiszta, mély érzésével.

– Kérlek, hallgass meg minket! – kiáltotta Daria, de a Szellem nem mozdult. Csendben, némán figyelte a legidősebb lányt, mintha a szavai már nem érhetnék el.

– Nem vagyunk az ellenségeid! – szólt Irina is, ám a Szellem árnyéka meg sem rezdült.

Tatjana lassan előrelépett. Tekintete a Szellemébe fúródott, és bár a falu megmentéséért jött, érezte, hogy valami mélyebb cél is hajtja. Nem volt szüksége szavakra, a szeretet, amit érzett, áthatolt a Szellem rideg lelkén.

A Szellem árnyéka megremegett. Mintha a lány szavai, érzelmei megroppantották volna a falakat, amelyek a szívét védték. Tatjana közelebb lépett hozzá.

– Miért tennél mindent tönkre, amikor képes vagy szeretni? – kérdezte Tatjana, és még közelebb lépett.

Ekkor csoda történt. A Szellem lehajtotta a fejét. Tatjana szavai és a lány tiszta szerelme gyógyírként hatottak lelki sebeire. Ahogyan Tatjana megérintette a Szellem vállát, úgy tűnt, mintha a hideg fuvallat elpárologna a levegőből. Az árnyék megadta magát, és Tatjana karjaiban emberré vált, akit elfelejtett a világ.

A három testvér úgy tért vissza a faluba, hogy bírták a Szellem ígéretét arról, hogy többé nem bánt senkit a falusiak közül. Azonban a falu lakói soha nem tudták meg, mi történt az erdőben azon az éjjelen.

Tatjana és Irina ezt követően is gyakran meglátogatták a Szellemet, aki az erdő mélyén, egy kis kunyhóban élt. Daria ugyan óva intette őket ettől, de sem Tatjana, sem Irina nem hallgattak rá. Mind a ketten éreztek valamit a férfi iránt – valamit, ami sokkal több volt, mint egyszerű tisztelet vagy barátság. Sokat beszélgettek hármasban, sőt az is előfordult, hogy akár Tatjana, akár Irina önmagában merészkedett be az erdőbe, hiszen most már nem kellett félniük a Szellem haragjától.

Egy alkalommal, amikor Tatjana ismét Zsukovék kisfiára vigyázott, Irina egyedül látogatta meg a titokzatos férfit, aki egyiküknek sem árulta el, ki is ő valójában, és azt sem, hogy mi volt az a bűn, ami miatt bosszút kellett állnia a falu hét elöljáróján. Ültek a szabad ég alatt, Irina virágokból koszorút kötött a Szellemnek, beszélgettek, és egyszerre a lány odafordult a férfihoz, és megcsókolta.

De nem talált viszonzásra.

A Szellem gyengéden eltolta magától Irinát.

– Ne haragudj – mondta. – Barátok vagyunk, és mindent megtennék érted. De a szívemet nem adhatom oda.

Irina elpirult.

– Te ne haragudj! – felelte. – Tiszteletben tartom a döntésedet, hogy… hogy a szívedet senkinek sem akarod odaadni. Talán egyszer… majd megváltoztatod az akaratodat.

– Talán… – felelte a Szellem.

Irina hamarosan távozott. Kicsivel később Tatjana érkezett, aki befejezte aznapra a munkát Zsukovéknál.

Csendes, holdfényes éjszaka volt. A fák között sétáltak, mintha csak a természet részei lennének, és minden, ami körülöttük létezett, elcsendesedett, mintha a világ is megérezte volna, hogy valami különleges történik. Tatjana szíve majdnem kiugrott a mellkasából, ahogy a Szellem a kezét fogta, és olyan mély, érzelmekkel teli tekintettel nézett rá, amitől a lány egyszerre érezte magát biztonságban és izgatottan. Tudta, hogy a falusiak soha nem értenék meg ezt a kapcsolatot, de a Szellem Tatjana számára soha nem volt félelmetes lény – sőt, ő volt az egyetlen, aki valaha is igazán megértette.

És ekkor Tatjana és a Szellem egymásra találtak. Az erdőben, az árnyak és fények játékában, egymás karjaiban úgy érezték, semmi sem állhat közéjük. A Szellem, aki korábban csak bosszúra és fájdalomra tudott gondolni, most úgy érezte, meglelte a békét. A lány szeretete olyan erővel hatott rá, hogy azt gondolta, talán van számára visszaút az emberek világába.

A Szellem, szerelme bizonyítékául egy gyűrűt húzott Tatjana kezére.

– Ez a gyűrű jelképezze az örök hűségemet irántad – mondta halkan, és ismét megcsókolták egymást. Akkor még egyikük sem tudta, hogy az első, boldog együttlét során Tatjana méhében megfogant szerelmük záloga.

Mikor Tatjana hazafelé indult, megpillantotta a koszorút, amit Irina font a Szellemnek.

– Ej, de szép koszorú! – mondta boldogan, eltelve a Szellem iránti szerelmével.

– A tiéd – mosolygott a férfi, és Tatjana fejére tette a virágokból font éket.

A lány így ment haza. Az első, akivel találkozott, Irina volt. Irina azonnal felismerte a koszorút a húga homlokán.

– Merre jártál? – kérdezte éles hangon.

– Nála voltam – súgta Tatjana őszintén. – És megajándékozott a szerelmével.

Irina nem szólt tovább semmit. Sarkon fordult, és dühösen elrohant. Úgy érezte, a Szellem megcsalta és becsapta őt. Hiszen azt mondta, senki iránt nem érez semmit. És Tatjana mégis elcsábította? Irina tudta, hogy a testvére nem hazudna, ráadásul ott virított a homlokán bizonyítékul a koszorú.

– Ráadásul az én koszorúmat adta neki! – zsörtölődött magában a középső lány. – Micsoda egy pimasz, aljas gazember!

Napokon át dúlt-fúlt magában, és többé nem ment a Szellem közelébe sem. Irigy szemmel leste, amikor Tatjana esténként kióvakodott a kisházból, ahol a három nővér lakott, és sietett a szeretőjéhez az erdőbe. Irinát csak az fűtötte, hogyan tudna megfizetni azért a csalárdságért, amit a Szellemtől és Tatjanától kapott.

Aztán eljött annak is az ideje.

Az egyik meggyilkolt elöljáró, Zsukov, akinek a gyermekét Tatjana gondozta, igencsak vérmes feleséget hagyott maga után. Ráadásul az asszonynak volt három bátyja, akiket folyamatosan tüzelt annak érdekében, hogy állnának bosszút Zsukovért.

A falusi ember már csak olyan, hamar elfelejti, ha félt valamitől. Ha nem is tudták, pontosan mi történt a három lány és a Szellem között az erdőben, de azt megértették, hogy a Szellem is csak egy hús-vér ember. Márpedig ha az, akkor megsebezhető!

Zsukov felesége addig gerjesztette az indulatokat, míg a falusiak egyszer úgy döntöttek, hogy mennek, és leszámolnak azzal, aki mind a hét elöljárójukat megölte. Elmentek a három lányhoz, és rájuk parancsoltak, vezessék őket azonnal a Szellemhez.

Daria és Tatjana nemet mondtak, Irina azonban érezte, hogy elérkezett a bosszú pillanata. Vállalkozott rá, hogy elvezesse a kaszával, kapával felszerelt, dühös embertömeget a Szellemhez.

Ahogyan Irina és a falusiak elmentek, Tatjana azonnal rohant volna, hogy figyelmeztesse a szerelmét. Daria azonban megakadályozta ezt, és bezárta Tatjanát a kunyhójukba.

– Nem mehetsz oda! – kiabálta a húgának. – Megölnek téged is!

Tatjana sírt, könyörgött, de hiába. Daria ezzel valószínűleg megmentette az életét.

A falusiak nem tudtak rajtaütni a Szellemen, aki hétpróbás katona volt. Ám az összecsapásnak több halálos áldozata lett, közöttük Zsukov feleségének egyik bátyja. A Szellemet azonban nem tudták sem elfogni, sem megölni.

A dühös és megtépázott büszkeségű falusiak visszatértek. A kocsmában gyűltek össze, hogy megvitassák, hogyan térjenek vissza az erdőbe, és hogyan pusztítsák el a Szellemet.

Közben Tatjana megszökött a kunyhóból, és az erdőbe rohant. Hosszan bolyongott a komor, félelmetesen susogó fák között, amikor hirtelen a Szellem lépett elébe.

– Hát élsz! – kiáltotta boldogságtól elcsukló hangon Tatjana. – Már a legrosszabbtól féltem!

– Kutyabajom! – legyintett a Szellem. – De ugyanez nem mondható el a támadóimról. Kettőt is lepedőben vittek el.

Kicsit megpihentek egymás karjaiban. A Szellem hallgatta Tatjana szívének dobogását, ami úgy hangzott, mint egy rémült kismadár vergődése. Aztán a szerelmesére nézett. A holdfény finoman táncolt Tatjana arcán. A férfi megfogta a kezét, és mélyen a szemébe nézett. A lánynak szívébe markolt a félelem, mert tudta, mit fog mondani a Szellem.

Nem tévedett.

– Nem maradhatok itt – mondta halkan, de határozottan a férfi. – A falusiak soha nem fogadnának el engem. A harc addig tartana, amíg vagy én, vagy minden falusi férfi el nem pusztul. És ha valaha megtudnák, hogy a kedvesem vagy, bizonyosan rajtad állnának bosszút.

Tatjana szíve majdnem megszakadt a szavak hallatán, de tudta, hogy a Szellemnek igaza van. A falu mindig is félt az ismeretlentől, és most a Szellem volt az, akit a legjobban gyűlöltek, és akitől a legjobban rettegtek.

– De mi lesz velünk? – suttogta Tatjana, miközben szorosan magához ölelte a Szellemet.

– Vissza fogok térni – válaszolta a férfi. – Amint biztosnak érzem, hogy már nem veszélyes ez a számodra. De most el kell mennem. Ha itt maradok, a falusiak rám találnak, és újabbakat kell megölnöm. Talán te is szenvedni fogsz miattam.

Tatjana szemében könnyek gyűltek, de nem akarta, hogy a Szellem lássa a fájdalmát. Ő is tudta, hogy ennek így kell lennie. Mégis, amikor eljött a búcsú ideje, úgy érezte, mintha a szíve egy darabja szakadt volna ki vele.

– Vigyázz magadra – mondta Tatjana rekedten, és a Szellem homlokához hajolt egy búcsúcsókra. – Visszavárlak.

A Szellem némán bólintott, majd eltűnt az erdő árnyai között, és Tatjana egyedül maradt a holdfényben, amely ezúttal hidegnek és üresnek tűnt. Bár a fájdalom mardosta a lelkét, tudta, hogy a Szellem döntése helyes volt. Egyedül kellett szembenéznie a falusiak rettegésével, és meg kellett védenie magát és szerelmüket.

Amíg ő az erdőben volt, Daria komoly beszélgetést folytatott Irinával, és esküszavát vette, hogy Irina nem fogja elárulni a falusiaknak Tatjana és a Szellem szerelmét. Irina vállalta ezt, de a szívében továbbra is égett a gyűlölet a Szellem, és saját húga iránt is, ami még akkor sem csitult, amikor megtudta, hogy a Szellem elhagyta ezt a környéket, és talán soha többé nem tér vissza.

Hónapok teltek el, és a falu élete visszatért a megszokott kerékvágásba. Tatjana azonban egyre gyengébb lett. Betegség támadta meg a testét, ami napról napra felemésztette. Hiába próbáltak a falusiak segíteni, a gyógynövények és a gyógyítók nem tudtak megálljt parancsolni a betegségnek. A lány szobájában feküdt, és a szíve még mindig a Szellem után vágyakozott.

Daria kezdetben nem tulajdonított különösebb jelentőséget Tatjana egyre rosszabb állapotának. Hiszen a faluban sokan estek kórba, a hideg, nyirkos környezetben a megfázás gyakori volt, különösen a hosszú esős időszakokban. Tatjana betegsége viszont más volt. A lány szinte észrevétlenül lett egyre gyengébb. Az első jelek – fáradtság, kedvetlenség, egy-egy enyhe köhögés – nem tűntek komolynak, de ahogy múltak a hetek, a lány arcából eltűnt az élet, és szemeiben kialudt a fény. Ez egyre jobban aggasztotta Dariát.

Egy nap, amikor Daria elment Tatjana kunyhójához, hogy meglátogassa, észrevett valamit furcsát a testvérén. Tatjana arcán nem a betegség látszott, hanem valami más, amitől Daria megborzongott. A lány szeme alatt mély karikák húzódtak, de az arca olyan volt, mintha egy láthatatlan erő lassan felemésztené őt belülről. Daria egyre inkább úgy érezte, hogy Tatjana nem egyszerűen beteg, hanem egy titokzatos hatalom hat rá.

Az érzés tovább erősödött benne, amikor másnap este hazafelé tartott, és megpillantotta Irinát a falu határában. A nő furcsán viselkedett: magában mormolt valamit, és Daria egy pillanatra azt hitte, látja, hogy Irina a kunyhó felé halad, ahol Tatjana lakott. Bár a falusiak Irinát mindig jókedvű és erős nőnek ismerték, az utóbbi időben valami megváltozott benne. Különösen azóta, hogy Tatjana és a Szellem egymásra találtak. Daria nem tudta elhessegetni a gondolatot, hogy Irina titokban mindig is vágyott a Szellem szerelmére, és talán Tatjana boldogsága miatt érez ekkora féltékenységet.

Aznap éjjel Daria álmatlanul forgolódott az ágyában. A megérzései egyre erősebbek lettek. Az elméjében kezdett egy sötét gondolat formálódni: talán Irinának köze lehet Tatjana betegségéhez. De hogyan? És miért? Egyszerre vált minden világossá: Irina talán képes lett volna akár mérget is adni Tatianának, hogy bosszúvágyát beteljesítse. Irina mindig is erős akaratú volt, és soha nem riadt vissza attól, hogy a céljai elérése érdekében szélsőséges eszközöket használjon.

Daria egyre jobban gyanakodott, és elhatározta, hogy kideríti az igazságot. Egy este, amikor Irina nem tartózkodott a kunyhójában, Daria elment, hogy körülnézzen. A levegő hideg és nyomasztó volt, az égboltot fekete felhők borították. Daria belépett a kunyhóba, és a polcokon, a sötét sarkokban kutatni kezdett. Az egyik rejtett zugban, egy fából készült doboz mélyén talált valamit, amitől összeszorult a szíve: kis üvegcsét, benne halványsárga folyadékkal. A folyadék illata bántóan erősnek hatott, és Daria azonnal felismerte. Ez egy lassan ható méreg, amit az erdőben talált növényekből készítettek.

Daria megrendült. Nem akarta elhinni, hogy Irina ilyesmire lenne képes, de a bizonyítékot ott tartotta a kezében. Irina mérget adott Tatianának, hogy megszabaduljon tőle.

Nem volt idő a habozásra. Daria tudta, hogy Tatjana élete veszélyben van, és valamit tennie kell. Tatjana, akit egykor életerős lánynak ismert, most haldoklott, és nem tudhatta, meddig bírja még. De nemcsak Tatjana élete volt tét. Hiszen a lány a Szellem gyermekét hordta a szíve alatt. Daria számára most vált világossá, hogy Irina nemcsak Tatianát, hanem a születendő gyermeket is el fogja pusztítani.

Tatjana olyan állapotban volt, hogy nem lehetett messzire vinni, de a gyermeket meg kellett menteni. Daria az éjszaka leple alatt cselekedett. Tudta, hogy csak egyetlen esélye van, mielőtt Irina visszatér. Átvitte Tatjánát a saját kunyhójába, és segített neki, hogy világra hozhassa a Szellem gyermekét.

Daria úgy vigyázott a kicsire, mintha a sajátja lett volna.

Tatjana haldoklott, de utolsó napjaiban boldog volt, hogy a gyermeke biztonságban született meg. Daria megesküdött, hogy bármi áron megvédi a gyermeket, és senkinek sem fogja elárulni, ki az apa – még magának a Szellemnek sem. A gyermeket biztonságos helyre vitte. Olyan helyre, ahol senki, soha nem találhatja meg a faluból. És ahol Irina bosszúja sem érheti el őt soha.

A hírek a Szellemhez is eljutottak. Hallotta, hogy Tatjana haldoklik, és hogy senki sem tud rajta segíteni. A fájdalom, amit akkor érzett, mélyebb volt, mint bármi, amit valaha átélt. Nem maradhatott távol. Tudta, hogy a veszély ellenére is vissza kell térnie a szerelméhez.

Amikor titokban visszalopózott a faluba, a hely szinte felismerhetetlen volt számára. A harag és a bosszúvágy eltorzította az itt élők lelkét. Minden sötét és fekete volt, halott fák és torz bokrok kapaszkodtak a földbe. Az emberek csendesen húzódtak meg a házaikban, mintha a falu lelkét is megbénította volna egy halálos átok.

Ahogy a Szellem Tatjana kunyhójához ért, Dariával találkozott, akinek arcán szomorúság és keménység ült.

– Mit keresel itt? – kérdezte Daria hidegen, de a szavak mögött fájdalom lapult.

A Szellem nem válaszolt, de a tekintete beszédesebbnek látszott minden szónál. Daria látta benne az aggodalmat, a kétségbeesést, amit próbált elfojtani, de végül mégis előtört belőle. Tudta, hogy a Szellem miért tért vissza. Bár soha nem értett egyet Tatjanával, és őrültségnek tartotta ezt a pusztító szerelmet, most mégis látta a Szellem szemeiben a fájdalmat és a bűntudatot.

– Tatjana bent van – mondta végül halkan. – De jobb lenne, ha nem mennél be hozzá.

A Szellem nem törődött Daria szavaival. Határozott léptekkel elindult az ajtó felé, és belépett a kunyhóba.

A benti világ sötét volt és rideg. Az ágy mellett halványan pislákolt egy olajlámpás, és a levegőt átjárta a gyógynövényekre és a haldoklókra jellemző édeskés illat. Tatjana gyengén, mozdulatlanul feküdt az ágyon, a szemei alig nyíltak ki, amikor meghallotta a lépteket.

– Tatjana… – suttogta a Szellem, ahogy közelebb lépett az ágyhoz.

A lány lassan, nehezen felé fordította a fejét, és halvány mosoly jelent meg az arcán. Még ebben a törékeny, halálos létében is gyönyörű volt. Szemeiben az az őszinte szeretet és megbocsátás csillogott, amit a Szellem soha nem tudott elfelejteni.

– Tudtam, hogy visszajössz – suttogta Tatjana. A hangját alig lehetett hallani, de a Szellem mégis tisztán értette.

A Szellem letérdelt mellé, és gyengéden megfogta a lány kezét. Tatjana keze hideg volt, mint a jég, de még mindig érezni lehetett benne azt a finom erőt, ami annyi mindent megváltoztatott. A Szellem szemében könnyek gyűltek, és kibuggyantak a férfi kérges, kemény arcára.

– Soha nem kellett volna elmennem – mondta rekedt hangon. – Ha itt maradok, talán megmenthettelek volna.

Tatjana lassan megrázta a fejét.

– Nem te tehetsz róla… – suttogta. – De most már túl késő. A testem nem bírja tovább. Nem maradt sok időm…

A Szellem szíve összeszorult. Nem tudta elfogadni a lány szavait. Nem akarta elhinni, hogy elveszíti őt, azt a csodálatos lényt, aki megváltoztatta az életét. Egyetlen ember, aki képes volt megbocsátani neki, és szeretni annak ellenére, hogy ő maga mindig is árnyék maradt.

– Ne mondj ilyet – próbálta elfojtani a hangja remegését. – Van még remény, van még idő… És most már… amíg élek, nem hagylak el.

Tatjana fáradt mosollyal megszorította a Szellem kezét. Az a szorítás, bármilyen gyenge volt is, egy életnyi erőt sugárzott.

– Az időm lejárt – suttogta. – De nem bánom. Mert itt vagy. Mellettem. És ez minden, amire szükségem lehet.

A Szellem lehajtotta a fejét, és érezte, ahogy a fájdalom lassan eluralkodik rajta. Tatjana gyenge ujjai végigsimították az arcát, mintha meg akarták volna nyugtatni. A Szellem szemei végül lecsukódtak, és egy pillanatra elfelejtette az összes bűnét és hibáját. Mert ebben a pillanatban, Tatjana mellett, megbékélt az egész életével.

Ahogy az éjszaka leszállt, a Szellem ott maradt Tatjana mellett, figyelve a légzését, amely egyre gyengült. Nem hagyta el őt, amíg a lány utolsó lehelete el nem hagyta az ajkait.

Utolsó sóhaja az volt:

– Vigyázz rá…

Már nem árulhatta el, kire gondol.

Másnap reggel a falu fölött vastag köd gomolygott, de Tatjana kunyhójából többé már nem jött életjel.

A Szellem bevette magát a sötét, komor erdőbe. Soha többé nem távozott el onnan, esküjéhez híven ott maradt, ahol Tatjana sírja domborodott.

És sohasem tudta meg, hogy valahol a távolban él egy gyermek, aki a szerelmétől és tőle származik.