– Nincsen logikus magyarázat arra, hogy ha velem akart találkozni a büfében, akkor miért ment helyette fel a negyedikre, és ugrott le a magasból. – Rónai negyedszerre mondta el ugyanezt a konklúziót az eltelt másfél órában, de a főnöke most is csak a fejét ingatta, és ő is sokadszorra ismételte el a saját verzióját:

– Egy öngyilkosnál nem tudhatod, mi járt a fejében. Talán neked akart üzenni. Nem volt köztetek valami nézeteltérés?

– Ugyan, dehogy.

– Vagy egyszerűen csak elborult az agya, és nem is emlékezett arra, hogy megbeszéltétek a találkozót. Bekattant, ment, ugrott…

– Nem hiszem…

– Na ide figyelj, Rónai! Szerencsére ezt nem is neked kell eldöntened. Majd a katonai ügyészség megvizsgálja a körülményeket, és kideríti, mi történt. Te pedig foglalkozz inkább a saját ügyeiddel. Vagy  nagyon ráérsz? Szignáljak rád néhány piaci zsebmetszést?

Rónai Viktor nemet intett. Még az hiányozna…

– Ha már ennyire magadra veszed ezt a szerencsétlen dolgot, ígérem, ha megtudok valamit, szólok neked. És most menj dolgozni!

Viktor elgondolkodva lépett ki a főnöke irodájából. Tudta, hogy a parancsnoka azt szeretné, ha nem ütné az orrát olyasmibe, ami nem tartozik rá. Csakhogy Rónai pont abban nem volt biztos, hogy semmi köze sincsen az informatikus szerencsétlen halálához. Túl sok a véletlen…

Döntött. Beszállt a liftbe, és felment a negyedikre. Lassan elsétált a sárga-fekete szalaggal lekerített részhez. A helyszínelők már elvégezték a munkájukat, de nyilván el akartak még valamit intézni, azért nem szüntették meg a kordont. Rónai azon töprengett, hogy került fel ide Tihanyi Tibi. Ha meg akarta magát ölni, nem valószínű, hogy lifttel jött fel. Inkább a lépcső az esélyes. Visszafelé indult, a lépcsőház irányába. A negyedik emeleten inkább raktárak, kihallgató szobák, és laborok voltak, ide csak az jött fel, akinek dolga volt itt, ezért nem tűnhetett fel senkinek, hogy Tihanyi mire készül. A lépcsőt nem nagyon használták, legfeljebb áramszünet esetében. Rónai abban sem volt biztos, hogy napi takarítás folyik a lépcsőházban. Ami azt illeti, most remélte, hogy nem.

Lassan lesétált a második emeletig. A zöld olajfestékkel lekent falakon nem látott semmi érdemlegeset. A lépcsőkön szintén. Megnézte a korlátok alját is. Semmi. Aztán lent, a második emeleti fordulóban, a korlátot tartó szerelvénybe akadva egy tépett papírfecnit vett észre. “…ivan” – ennyi látszott rajta. Persze az is lehet, hogy nem “i”, hanem “j” betű. Eltette, és belépett a második szintre.

Ezt az emeletet, ahol a számítógép szoba, és a közterületi kamerák figyelőszobája is helyet kapott, még az átkosban, azaz 1989 előtt beüvegezték. A masszív, nehezen törhető üveg megakadályozta, hogy Tihanyi innen ugorjon. Bár az is valószínűnek látszott, hogy ha a másodikról veti le magát, akkor szerezhet néhány csúnya, esetleg akár életre szóló sérülést is, de életben marad.

De ő a negyedik emeletet választotta.

Rónai benyitott az informatikus volt szobájába. Az ajtót zárva találta. Valószínűleg itt alaposan körülnéztek, ezért nem fog találni semmit. Akkor egyelőre ennyi.

Viktor megfordult, és visszatért az első emeletre, a saját helyére. Alig ült le az asztalához, a szemközt dolgozó nyomozó rászólt:

– Hol voltál, Rónai? A főnök égen-földön keres!

– Pontosan tőle jövök… – morogta Viktor. – Mit akar? – kérdezte hangosan.

– Az ügyészségtől akarnak veled beszélni. Az ügyésznő csak rád vár.

– Ügyésznő?

A másik vigyorogva megvonta a vállát. Közismert sztorinak számított a szobában Rónai és Nagy Zsuzsa ügyésznő kutya-macska viszonya. A vigyor azt mutatta, hogy Viktornak megint sikerült azt az erőszakos, pökhendi libát kifognia.

– Hát köszi, Petikém… – mondta a nyomozó, azzal indult vissza a főnökéhez.

– Hol volt, Rónai? – a magázás is azt jelezte, hogy felsőbb hatóság képviselője tartózkodott a szobában. A rendőrfőnök morcosnak tűnt.

A nő háttal állt az ajtónak, és kifelé nézett az ablakon. Most megfordult. Rónai maradék reménysége is elszállt. Valóban dr. Nagy Zsuzsanna ügyésznő várta.

– Üljön le, Rónai! – parancsolta. – Engem bíztak meg azzal, hogy felderítsem Tihanyi Tibor halálának a körülményeit.

– És jutott valamire?

– Kíméljen meg a beszólásaitól. Ismerem magát. Ha nem lenne ezer tanúja, még azt sem zárnám ki, hogy maga lökte le azt a szerencsétlent…

– Miért, lelökték?

A rendőrfőnök megszólalt.

– Most én mondom, Rónai, hogy hagyja az ügyésznőt dolgozni. Kommentárok és visszakérdezés nélkül válaszoljon a kérdéseire!

– Dehát eddig még egy kérdést sem tett fel… – mondta gonoszul Viktor. Ám elharapta a mondatot, mert a főnöke szeme villámokat szórt rá.

– Jobban teszi, ha nem fölényeskedik. Bajban van, nekem elhiheti. Birtokunkba jutott egy felvétel, amelyen illegális információk kiadását kérte az elhunyttól. – odalépett az asztalhoz, amelyiken olyasmi kazettás magnó állt, mint amilyeneket a bíróságokon használtak. Rónainak bevillant, hogy gyerekkorában ő is ilyet kapott a szüleitől. Nem voltak éppen gazdagok, és az egyik hónapban rá költötték a családi pótlék jelentős részét. A magnetofon azóta már régen a szeméttelepen végezte, de az emlék örökre megmaradt.

Az ügyésznő bekapcsolta a magnót.

“- Tihanyi.

– Ezt mivel magyarázza?

– Utána kellett volna néznem egy dolognak.

– De Tihanyi sohasem ért oda a büféhez, mert leugrott a negyedik emeletről.

– Igen, tudom. Ne várja azt tőlem, hogy erre válaszolni tudjak.

– A kód kikérése illegális, ezt maga is tudja. Ahogyan Tihanyi is tudta, ez kiderül a beszélgetésből. Milyen kódra volt kíváncsi, és miért?

– Nem érdekes.

– Szóval nem érdekes… Ide figyeljen, maga felfuvalkodott hólyag! Meghalt egy rendőrségi alkalmazott, és minden körülmény fontos lehet!

– Ügyésznő… – szólt közbe a rendőrfőnök. – Én úgy gondolom, célszerűbb lenne először a nyomokat megvizsgálni. Ha kizárható az idegenkezűség, akkor valóban teljesen mindegy, milyen kódra volt kíváncsi Rónai. Különösen, hogy ezek után azt már sohasem tudja meg.

– Rám bízná a nyomozást, rendőrfőnök úr? – kérdezte élesen Nagy Zsuzsa. – Ugye nem próbálja meg elvonni a hatáskörömet?

– Nem. De ismerem az embereimet, és közülük Rónai a legjobb. Felesleges lenne bemártania saját magát jobban, mint amennyire feltétlenül szükséges. Ezért én utasítom, hogy erre a kérdésre ne válaszoljon!

– Még egyszer kérdezem, elvonja a hatáskörömet?

– Hozzon titoktartás alóli felmentvényt, és Rónai majd akkor válaszol folyamatban lévő nyomozati ügyekkel kapcsolatban!

– Ez az utolsó szava?

– Igen!

Viktor csak kapkodta a fejét. Nem gondolta, hogy a főnöke fogja megvédeni ettől a bestiától.

– Nos, rendben. Azt hiszem, alaposabb vizsgálatra lesz szükség ebben az ügyben. Szerdán tízkor várom magát, Rónai, a Fő utcában. Ismeri a járást?

– Hát persze. Jártam már ott, amikor ellenem akart vádat emelni. Ültem is bent három napot.

– Akkor tudja, mit kockáztat. Viszontlátásra!

A két férfi némán nézett a nő után. Aztán a csendet a rendőrfőnök törte meg.

– Remélem, Viktor, ezzel befejezted a nyomozgatást.

– Mire gondolsz, főnök?

– Nem vagyok hülye. Pontosan tudom, hogy fent jártál a negyediken, és megnézted a helyszínt. Ezzel legyen vége.

– Ok, parancsnok úr.

– Ez a nő ki fogja deríteni, amit ki lehet a dologgal kapcsolatban.

– Kétségem nincsen… Főnök, ha nincsen más, mennem kellene…

– Menj csak! Most megvédtelek. De ha nem tartod be, amit ígértél, még egyszer nem fogok kiállni érted. Világos?

Rónai bólintott, azzal kilépett az ajtón. A zsebébe nyúlt, és kitapogatta a papírfecnit, amit a lépcsőházban talált. Lehet, hogy az egészhez semmi köze sincsen, de ennek az egy dolognak még utána megy.

---

– Tudom, hogy a lányodról van szó. Azzal is tisztában vagyok, hogy harcolni fogsz egészen a végéig. De a tárgyalótermen kívül attól még lehetünk barátok… – Viktória lágyan Bernátra nézett. – És örülök annak, hogy most már tényleg nem sejthetsz a szavaim mögött semmiféle hátsó szándékot. Annak idején talán jobban hittél a rosszakaróinknak, mint nekem…

– Nem tudom, Viki, hogy mit akarsz tőlem. Nyolc évvel ezelőtt… Nos akkor úgy éreztem, mindent megadnék azért, hogy összekösd velem az életedet…

A randevút Viktória kezdeményezte. Természetesen a folyamatban lévő perre hivatkozott, de valójában az azzal kapcsolatos kérdéseket, mármint mindazt a keveset, amit nem akartak a bíróságra bízni, már előző alkalommal megbeszélték.

A nő a Városligetben várta. Fekete miniruhát vett fel világos blézerrel. Kolossynak az első pillantásra vége lett, ahogyan meglátta. De nem árulta el magát, hanem igyekezett kipuhatolni, mit akarhat a másik. S most úgy tűnt, semmi egyebet, mint őt magát.

– Most már késő? – Viki szája egy egészen kicsit legörbült, mintha sírni készülne. – Tudod, amikor először találkoztunk, én ügyvédjelölt voltam, te pedig egyszerű ügyvéd a legnagyobb külkerületi irodában. Azonnal beléd szerettem. Komoly voltál, megfontolt, nem híjján olyan ideáknak, amelyek ma egyszerűen nem divatosak. És okos. Nagyon okos, soha nem találkoztam ennyire okos jogásszal. Akkora távolság állt közöttünk, ami bárkit visszariasztott volna. De engem nem. Szívós munkával lebontottam a falakat, amik közöttünk álltak. Viszont máig nem tudom, mi jött közbe…

– A pletyka. Az ügyeid másokkal, Péterfyvel, Korsós Lajossal…

– Rosszindulat volt, Bernát. Ezek az emberek akartak engem, én azonban csak téged akartalak. Nem szerezhettek meg, így elválasztottak tőlem.

– Nem tudom, Viki…

– És Sarolta?

– Sarolta később jött. Sohasem tudtalak elfelejteni, és ő sem próbált meg elfelejtetni téged velem soha. De Sarolta után találkoztunk…

– Hát persze, nyolc évvel ezelőtt. De akkor férjnél voltam. Mit tehettem volna?

– Talán, ha nem hitegetsz, az segít.

– Hitegettelek? Sohasem akartalak becsapni. De csak nagyon nehezen tudtam elszabadulni tőled. Később rá is ment a házasságom…

– Megint megkérdezem, Viki. Mit akarsz tőlem?

Lassan sötétedni kezdett. Még mindig a Városligetben sétáltak, a karjuk néha összeért, és egyikük sem akart eltávolodni a másiktól. Az öreg fák összehajoltak fölöttük, és romantikus dalokat susogtak egymásnak csendesen.

Viktória megállt, és szembe fordult Bernáttal.

– Azt akarom… Nem, azt szeretném, ha megpróbálnánk együtt. Amikor megtudtam, hogy a te lányod lesz az ellenfél, először nem akartam vállalni az ügyet. Egyetlen dolog miatt azonban beadtam a derekamat. Azért, mert tudtam, a per kapcsán találkozni fogunk.

– Miért nem hívtál fel egyszerűen?

– Tudod, hogy az nem úgy működik. Felhívlak, és mit mondok neked? Hogy jó lenne újra együtt veled? Vagy kitaláltam volna valami nevetséges, átlátszó történetet, hogy miért kell találkoznunk?

Bernát nem válaszolt, csak nézte a nála majdnem tizenhárom évvel fiatalabb nőt. Viktória félénken elmosolyodott, és lassan egyre közelebb került a férfihoz. Végül a szájuk összeért, és hosszú csókban forrtak össze.

---

A kétemeletes palotában, amiben együtt béreltek egy szép apartmant, Sarolta ezen az estén a szokásosnál is morcosabban viselkedett. Roberto komolyan várta már, hogy vége legyen. Tizenkét évig élt együtt ezzel a nővel, de mára semmi sem maradt az érzelmekből. A technika és az üzlet ugyan összetartotta őket, ám Roberto másra vágyott. Lizára.

Vágyának tárgyáig azonban még el kellett intéznie egy dolgot. Meg kellett szabadulnia Saroltától.

– Mit gondolsz, az a lány lemond magától a pénzről? – kérdezte Carlotta.

– Lehet. Ügyvéd az apja. El fogja neki magyarázni, hogy nincs esélye.

– Nyakas lány. Attól tartok, valamiben töri a fejét. De ha igen, akkor neked kell közbelépned.

– Nyugodj meg, bambina, megteszem, ami szükséges… – mosolygott Roberto, és megcsókolta a nőt. Sarolta nem csókolta vissza, hanem a haját kezdte fésülgetni.

– Fáj a fejem… – mondta. – Ma korán le szeretnék feküdni. Holnap este amúgy is jön egy ügyfelem.

– Minek csinálod ezt a jóslásos hókuszpókuszt? Nincs nekünk erre szükségünk. Van elegendő pénzünk…

– Ha azt mondom neked, én hiszek ebben a dologban, és komolyan gondolom, hogy látom a jövőt, azt elhiszed?

– Dehogy hiszem, bambina! Sokkal okosabb nő vagy te annál, hogy ilyesmiben higgy.

– Rendben. Akkor azt mondom neked, hogy szórakoztat. Tetszik, hogy a legkülönfélébb emberek jönnek el hozzám, gazdagok és szegények, vidékiek és fővárosiak, nők és férfiak, és hiszik azt, amit mondok nekik.

– Ez a magyarázat már jobban tetszik! Ez az én Carlottám! – nevetett Roberto.

– Megyek, megmosom a hajam. Megtennéd, hogy töltessz nekem egy pohár ouzot?

– Persze, angyalom!

Sarolta kiment a nagyszobából. A palota teljes felső emeletét ők birtokolták. Két fürdőszoba egyedi, porcelán berendezéssel, kecses, hajlított, francia jellegű lábakon álló fürdőkáddal, egy hatalmas nappali, ahol plazmatévé, minden igényt kielégítő hifi, Apple TV, és egészen kivételes, puha bőr ülőgarnitúra, egyedi, farönköt formázó üveg dohányzóasztallal, ebédlő garnitúrával, valamint három hálószoba, amelyekből az egyiket a közös örömöknek, a másik kettőt pedig a nyugodt alvásnak szentelték (éppen ezért a közös hálóban baldachinos vízágy, a másik kettőben kellemes, puha duplaágyak voltak. Sarolta a közelebbi fürdőszobába ment, de azt is két ajtónyival odébb tervezték a nappalitól.

Roberto várt néhány pillanatot, majd amikor hallotta, hogy a nő nekiáll ereszteni a vizet a fürdőszobában, elővette a fiolát, ami a szert tartalmazta. Öntött egy pohár bort, és a fiola tartalmát belekeverte. Ezt követően leült a kedvenc foteljébe, háttal az ajtónak, és sportműsort keresett a tévében.

Hallotta, ahogyan Sarolta visszajön, és megáll az ebédlőasztal mellett.

– Kitöltöttem, bambina, ahogyan kérted!

– Rendben van, köszönjük az együttműködést!

Roberto megperdült, mert Carlotta helyett egy érdes férfihang szólal meg az asztal mellett. Az olasz előre lendült, hogy kiöntse a pohár tartalmát, azonban a másik megelőzte. Elkapta Roberto kezét, és visszadobta a fotelbe. De az olasz még nem adta meg magát. Felkapta a tévé távirányítóját, és a pohárhoz vágta.

Az ismeretlen férfi reflexmozdulattal emelte fel a kezét, és ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a távirányító centiméterekkel elkerülje a célpontot. Újabb férfiak tódultak be a szobába, kezükben pisztollyal.

– Roberto Magadino! Letartóztatom Kolossyné Kuknyó Sarolta elleni szándékos emberölés kísérlete miatt! – mondta az elsőként a szobába lépett rendőr. Ketten az olaszoz léptek, hátra feszítették a kezét, és megbilincselték.

Sarolta most lépett be a szobába. Megállt a férfi előtt, akit valaha szeretett. Egy darabig csak nézte a másikat, aztán hirtelen irtózatos erővel pofon vágta.

– Megvannak a művészi felvételek a méregkeverésről? – kérdezte a főnök.

– Természetesen, százados úr!

– Köszönöm. Asszonyom, ha egyebet nem akar tenni a gazfickóval, akkor elvisszük. Fiúk, a bort azonnal laborba. A szer két órán belül kimutathatatlan.

Sarolta bólintott. Nem nézett többé Robertora.

Ahogyan az olaszt vitték kifelé, ismerős alakot látott meg. Liza állt odakint, a lakás előtt, a rendőrök között. A lány odalépett Roberto elé.

– Azt hitted, hagyom megölni az anyámat? – sziszegte. – Börtönben fogsz megrohadni ezért!

– Azt nem hinném… – sziszegett vissza az olasz. – Ki fogok sétálni, ezt garantálom. És akkor küldök valakit érted, szivi!

– Sok sikert hozzá, te szemét!

– Vigyék! – mondta a százados, majd Lizához fordult. – Kisasszony, köszönjük a segítségét. Bátor dolgot tett.

Liza bólogatott, aztán befelé nézett, a lakásba. A rendőr észbe kapott.

– Persze, menjen csak az édesanyjához! Akkor… Még egyszer köszönjük! Gyerünk, fiúk!

A rendőrök távoztak. Vitték Robertot, és vitték a bizonyítékot.

Liza besétált anyja lakásába, és bezárta az ajtót.

– Így ér véget egy szerelem… – mondta keserűen Sarolta.

– Ez az ember egy kis szemétláda volt. Sohase sajnáld!

– Tizenkét évig éltünk együtt. Egyszer… egyszer még teherbe is estem tőle…

– Tudom. Mondta ez a görény.

Sarolta felemelte a fejét. Ismét a kemény üzletasszony volt, akivel Liza a Margitszigeten sétált.

– Nos, Liza, köszönöm, amit értem tettél. Nem lehetett könnyű a hagyatéki ügyek után.

– Az anyám vagy – válaszolta Liza. – Nem hagyhattam, hogy megöljön. És, tudod, nem hiszem, hogy az én személyemen múlt volna. Az ilyen emberek mindig találnak egy indokot, és az indok mellé valakit, hogy megtegyék, ami egyszer befészkelte magát az agyukba. Ha nemet mondok neki, máskor, más nő miatt keveri ki neked azt a bort…

– Tudod, Liza, az a baj, hogy igazad van. Megmentetted az életemet, és felnyitottad a szememet. Vársz ezért valamit cserébe?

A szőke lány megrázta a fejét.

– Nem azért tettem, hogy nekem add a részed.

– Rendben. Nos, nem is adom. Ha kell neked, vedd el. Szeretlek, mert a lányom vagy. De én is a saját erőmből szereztem ennyi pénzt. Neked is végig kell járnod az utadat. Ha most hozzád vágok százmilliót, félek, egy életre elrontalak.

– Csakhogy te bűncselekményekkel szerezted azt a pénzt…

– Meg is bűnhődtem érte, hidd el. Azt a tíz évet, távol mindentől, nem kívánom senkinek…

– Gondoltam, hogy ezt fogod mondani – válaszolta Liza szárazon. – Mikor utazol?

– Nem tudom. Új-Zélandot igazából Roberto erőltette. Nekem idehaza is jó…

– Nos, az imént az kérdezted, kérek-e valamit cserébe. Most rájöttem, hogy igen.

– Mondd ki. Ha módomban áll, teljesítem.

– Találkozz apával.

Sarolta fáradtan elmosolyodott. Ez a gyerek… Tuda, hogy Liza előbb vagy utóbb elő fog hozakodni az ötlettel.

– Nem hinném, hogy ő akar találkozni velem.

– Azt csak bízd rám. Megszervezem a randevút. Kérlek, vedd fel nekem a telefont, ha kereslek…

– Eddig is minden hívásodat felvettem – mosolygott Sarolta.

– Igaz. Akkor, ha nincs más…

– Menj… Nem adsz egy puszit anyádnak?

Liza odalépett Sarolta elé, és megölelte.

– Akkor szia, anyám!

– Szia, kislányom! És… köszönöm!

– Az anyám vagy… – válaszolta Liza, és kívülről becsukta az ajtót.