A Mayamoto különszobájában négy személyre terítettek. A hangulatot a félhomályba burkolózó falak, és a középen, négy pontlámpa alatt elhelyezett asztal biztosította, az egyedi, speciális füstölővel előállított illat, és az asztalon elhelyezett különleges ételek és italok mellett.

– Jó étvágyat kívánok! – mosolygott Regényi, és szélesen az asztalra mutatott. Kálmán nem sokat habozott, gyorsan összeválogatott egy nagy halom susit, nigirit, és különböző, egzotikusan kinéző falatkát. Adél és Patrik sokkal visszafogottabban viselkedett. Néhány kis falat a tányérokra, s egészen kevés a szakéból.

A vacsora után a meghívójuk intett, mire egy keleties kinézetű hölgy körbekínálta a szivaros dobozt. Adél elutasította az ajánlatot, mire a három férfi, közülük Regényi erős szívfájdalommal, lemondott a füstölésről. István ekkor kezdte el a beszélgetést.

– Szóval, ahogyan korábban már említettem, Adél kisasszony telefonjának a cellainformációja vezetett minket a helyszínre. Az emberem megtudta, hogy a két rendőr, aki magát, Lipót doktor, be akarta kísérni a rendőrségre, valójában nem is létezik. Ki tudja, mi történt volna magával, ha akkor velük megy… amit megtudtam, meg akartam osztani a kisasszonnyal, de sehogyan sem tudtam elérni. Ideges lettem, és baráti szívességként lekértem a cellainformációt. A többi már egyszerűen ment. Tudtam, hogy Lipót doktor családjának van ott egy kis háza, hiszen hirdették is eladásra. Azután, amikor a kapcsolatom lövöldözést jelentett a körzetben, riadóztattam egy nagyon jó barátomat, Szilágyi ezredest, aki egy különleges egység parancsnoka. A többit már tudják…

– Az biztos, hogy profi egység! – lelkesedett Kálmán. – Úgy kikapták mögülünk a Hummert, mintha ott se lett volna! Tényleg, mi történt a gazfickókkal?

– Csak az autót sikerült kiemelnünk, az utasai szó szerint megúszták. – mondta borús homlokkal Regényi. – De a német fickót keresik.

– És a másik társaság? A két álrendőr?

– Az autót ott is megtaláltuk, de egyebet nem. Talán még a folyóparton rejtőztek, de ahhoz kevesen voltak az ezredes emberei, hogy átfésüljék a terepet. Inkább magukat helyeztük biztonságba.

– Még egyszer köszönjük, maguk nélkül valószínűleg már nem élnénk – szólt közbe Patrik. – Aggasztó, hogy mindegyik gazfickó megszökött…

– Ebben igaza van. De ahhoz, hogy megtaláljuk őket, tudnunk kellene, legalább nagy vonalakban, hogy mit is kerestek. Maga volt a célpont, Lipót doktor. Mit gondol?

– Fogalmam sincs.

– Csak van valami halvány gyanúja…

– Valójában semmi. Nem hinném, hogy a közös perünk az oka. Más balhés ügyem pedig nincsen…

– Miért, ezt a pert balhésnak gondolja? – nevetett Regényi. – Meglehet, nem lesz egyszerű dolga a maga Mihóczki nevű cimborájának.

– Várjunk csak! – szólt közbe Kálmán elgondolkodva. – Mikor Lipót doktor után nyomoztam… mármint – tette hozzá gyorsan, Patrik furcsa arckifejezése miatt – amikor meg akartam találni, hallottam vele kapcsolatban egy különös kifejezést.

– És mi volt az? – kérdezte Regényi.

– Proxytanol? Mintha ez lenne a neve…

– Mond ez magának valamit, doktor? – kérdezte István.

– Nem… – töprengett Patrik. – Semmit.

– Nos, ez nyilván valamiféle találmány lehet, vagy ilyesmi. Mintha egy szabadalmi ügy kapcsán emlegették volna ezt a szót, és Lipót doktor nevét – gondolkodott hangosan Kálmán.

– Szabadalmi ügy! – kiáltott fel Patrik. – Valami rémlik… egy összeaszott kis emberke… meg a féltve őrzött szabadalma, amit nem küldhettem be a Szabadalmi Hivatalba…

– És hol van ez a szabadalom?

– Az irodában, a páncélban. Már emlékszem. Bernát nem volt bent akkor hosszabb ideig, egy hétig, talán kettőig, mert Szerbiába kellett mennie. És akkor bejött ez a hajlott hátú ember, és azt mondta, van egy nagyon fontos szabadalma. Ez a proxy… izé, valami. Kérte, helyezzem biztonságba. Emlékszem, megkérdeztem, miért nem adjuk be a Szabadalmi Hivatalba, én elintézném neki. Azt mondta, ez a dolog még nem érett meg erre…. vagy valami ilyesmit. Hát jó, készítettem egy letéti szerződést, és beraktam a borítékot a páncélba. Az igazság az, hogy el is felejtettem, és még Bernátnak sem említettem.

– Hát jó. Körülnézetek az embereimmel, mi lehet ez a proxytanol – Regényi elgondolkodva rágcsált egy fogpiszkálót, feltehetőleg a szivar helyett, amitől megfosztotta magát Adél kedvéért.

– Én is körülnézhetek, ha gondolják! – ajánlkozott Kálmán.

– Szerintem jobb lenne, ha te egy kicsit elkerülnéd a veszélyes helyeket! – Adél közbeszólása általános derültséget váltott ki a férfiakból.

– Nos, köszönjük a meghívást, és köszönünk mindent – szólalt meg Patrik, és lassan asztalt bontottak.

– Beszélek holnap Szilágyi ezredessel, szükségesnek tartja-e az ön védelmét. – válaszolt Regényi, azzal kezet fogtak, Adéllal váltottak egy tartózkodó, baráti puszit, és az asztaltársaság feloszlott.

Amikor hazaértek, Adél eresztett egy kád forró vizet, és beleparancsolta Patrikot. Ő a kád szélére ült, és egy puha, ergonómikus szivaccsal mosni kezdte a férfi hátát, vállát, mellkasát.

– Nagyon megijesztettél, amikor elszöktél – mondta csendesen. – De kiderült, igazad volt. Ha akkor hagyod magad elvezettetni, ma talán már nem élnél.

Patrik bólintott.

– S mindezt tényleg amiatt a találmány miatt? Valahogy nem tudom elképzelni. Nem érzem abban az emberkében, abban a leragasztott, nagy borítékban a veszélyt…

– Hagyjuk ezt most. Próbálj meg inkább pihenni.

Patrik bólintott. Holnap ismét bemegy az irodába. Várják más emberek ügyes-bajos dolgai. Most valahogy nem érezte tehernek, hogy ilyesmivel kell foglalkoznia. Lefeküdt, és hagyta, hogy Adél átkarolja. Félálomban még érezte, ahogyan a lány puha puszival kíván neki jó éjszakát, aztán hosszú idő óta először mély, nyugodt álomba merült.

---

Kálmán sem tett másként. A hosszadalmas kórházi kezelés után a tiszaugi életre-halálra menő kergetőzés sokat kivett belőle. Elhatározta, hogy másnap egészen kilencig alszik, bármi történjék is.

Természetesen nyolckor csengett a telefonja, olyan kitartóan, hogy kénytelen volt felvenni.

– Halló, Kálmán, itt Klári!

Ohó, ez a biztosítós csaj! Kálmán gyorsan végigpörgette gondolatban, hogy mivel is váltak el egymástól, és már tudta, hogy füllentenie kell.

– Hol tart az ügyeinkben, Kálmán?

– Kedves Klárika, áttanulmányoztam a rendelkezésemre bocsátott adatokat, a kamionok védelmi berendezéseinek a sematikus vázlatát is. A Youtube-ról letöltöttem egy hasonló berendezés működési elvéről szóló bemutató videót…

– Jutott valamire? Ez a kérdés, Kálmán, ne beszéljen mellé!

A férfi nem is gondolta, hogy ez a kis törékeny, mosolygós nő ilyen keményen is tud beszélni.

– Jó munkához idő kell, értse meg, Klárika. Elő kell készülnöm. Mostantól jöhet a helyszíni vizsgálódás.

– Mire gondol?

– Az utolsó bejelentkezési ponttól kezdve átvizsgálom a tervezett útvonalat. Ha szükséges, centiről centire.

– Nos, kedves Kálmán, a megbízónk eredményeket vár. Ez nem a Vöröskereszt, hogy ajándékozzanak valakinek egy százezer forinttal feltöltött bankkártyát. Ez egy előleg, amiért cserébe aktivitást várnak el, és lehetőség szerint eredményeket!

– Megértettem. És meg is teszek minden tőlem telhetőt.

– Nem gondolja, Kálmánka, hogy jobb lenne, ha magával tartanék?

– Nem hinném…

– Én pedig biztosan tudom, hogy maga sokkal lendületesebb lenne, ha bemutathatná valakinek, mire is képes. Szóval, mikor tervezi az indulást?

-Délben… – mondta dühösen Kálmán. Semmi kedve sem volt elmenni most Budapestről. Bár, ha jobban végig gondolta, Adéllal kapcsolatban most nem nagyon remélhetett semmit. A lány olyan szerelmes szemeket meresztett az ő Lipót doktorjára, hogy Kálmánnak kétsége nem lehetett az érzelmei iránt. Akkor mi tartja itt? Rónai nem jelentkezett még, így valószínűleg nem történt semmi, különben is, a proxytanol ügyre fény derült, Lipót doktor előkerült, így a rendőr évfolyamtárstól nem lehetett semmiféle hasznosabb információt várni. Ez a beszédes kis csaj pedig, aki élete nagy lehetőségének tartja ezt a lufit, amit biztosan nem ő, vagy Kálmán fog megoldani, végül is kellemes útitársnak ígérkezett. – Elmegyek magácskáért, ha megmondja, hol vegyem fel! – mondta sokkal békésebben. Klárika hangján hallatszott, hogy madarat lehet vele fogatni a hírre.

– Ha az Alagút Lánchíd felé eső bejáratánál felvesz engem a buszmegállóban, mondjuk pontban délben, azt megköszönöm.

– Ott leszek!

A férfi letette a telefont. Azután ismét tárcsázott. Arra gondolt, megosztja Rónaival az információkat, amiket kapott.

– Rónai.

– Szia, Kálmán vagyok!

– Szia. Ne mondj semmit. Találkozzunk ott, ahol minden kedden.

– De ma szerda van… – akarta mondani Kálmán, azonban Viktor már letette. Minden kedden? Nem is szoktak találkozni keddenként… Mire gondolhatott a másik? Vagy keverte őt valakivel? Nem valószínű. Minden kedden…

Hoppá! Kálmánnak beugrott, hogy több előadás alatt is szórakoztatták magukat azzal a régi reklámszöveggel, amit talán még a születésük előtt játszott rendszeresen a televízió. “Minden kedden mindig más kedvezménnyek kedveskedik… minden Skála áruház!”

Budapesten egyetlen Skála áruház állt már csak, a Nyugati téren, a pályaudvarral szemben. Ráadásul Rónai munkahelye nem messze esett onnan. Kálmán az órájára nézett. Fél kilenc. Délig még simán le tudja bonyolítani ezt a megbeszélést.

Tömegközlekedéssel kellett mennie, mert a kölcsönbe kapott, ősöreg Suzukit még mindig bütykölte egy ismerős. Azért is el kell még mennie dél előtt.

Ahogyan felsétált az aluljáróból, azonnal meglátta Rónai megtermett, mackós alakját, a folyamatosan körbe futó fényreklám alatt.

– Szevasz, öregem! – köszöntötte a rendőr gondterhelten.

– Szia! Valami gond van?

– Azt hiszem, igen. Te ismerted Tihanyi Tibit?

– Nem. Nem tudom. Ki az?

– Az informatikusunk. Az történt, hogy amikor finoman tapogatózni kezdtem abban az ügyben, amire megkértél… tudod.. az a proxy…

– Proxytanol?

– Igen, igen. Szóval, megkértem egy szívességre Tibit. Fél órával később halott volt…

Kálmán füttyentett.

– Lehetséges a véletlen?

– Azt próbálják meg bizonyítani, hogy öngyilkos lett. De nem nagyon van értelme. Találtam egy papírfecnit. Megnézed?

Kálmán a kezébe vette a tárgyat. Ismerősnek tűnt. Mi a csuda lehet ez? Aztán beugrott.

– Te, figyelj, Viktor, ez egy injekciós ampulla védőtokja. Tudod, feltépik a papírt, kiveszik az ampullát, belenyomják a tűt… volt ebben részem elég sokáig.

– Különös. És milyen gyógyszer lehet?

– …ivan… ivan… az ember kivan… – sütött el egy gyenge szóviccet Kálmán, de Rónai elsötétülő tekintetéből azonnal látta, hogy a másiknak nincs kedve tréfálni. – Te, figyelj, én nem tudom, de ennek nagyon nyugtató kinézete van… Diprivan?

– Az mi?

– Egy nagyon erős nyugtató. Állítólag azt vett be Michael Jackson is a halála előtt. Annak idején az egész világ ezt a nevet hajtogatta, nekem is innen ismerős!

– Diprivan – Rónai felírta a nevet. – Ok, van egy gyógyszerész ismerősöm. Lecsekkolom nála ezt a gyógyszert. Amúgy miért hívtál?

– Ja igen. El akartam mondani, amit megtudtam a proxytanollal kapcsolatban.

Kálmán röviden ismertette mindazt, ami történt velük, és amit Patrik elmondott neki előző este. A rendőr csóválta a fejét.

– Nem logikus. Miért akarnák emiatt megölni az ügyvédet, és miért intézik el a mi informatikusunkat? Mi lehet ez a proxytanol? – Rónai néhány pillanatig a földet vizslatta, majd hirtelen felnézett. – Mondd, Kálmán, nem ismersz véletlenül egy ügyes és diszkrét hackert?

---

A televízió épülete előtt fekete Mercedes fékezett. A sofőr kipattant, és kinyitotta a hátsó ajtót. Érdekes figura emelkedett ki az ülésből. Körülnézett, megvárta a bajszos, őszülő halántékú urat, majd együtt megindultak felfelé a lépcsőn. Bent a biztonsági őr figyelte, ahogyan az üvegajtóhoz érnek. A különös figura testhez simuló bőrnadrágot viselt, felül pedig csiricsáré inget, amit félig betűrt a nadrágba, félig lógva hagyott. Az ing mélyen szétnyílt, és betekintést engedett egy fekete, az őr szerint alaposan kitömött melltartóra. Az alak nyakán vastag aranylánc fityegett. Ahogyan a biztonsági ember szeme egyre feljebb tévedt, egyre inkább megzavarodott. A lába alapján férfi, a mellei alapján nő illető feje zavarbaejtően összetett volt. Fekete napszemüvegét feltolta a homlokára, vastag, húsos orra alatt határozott, vékony bajusz díszelgett. A bajusz alatt viszont húsos, nőies száj csücsörített, ahogyan tulajdonosa beleszívott egy vékony szál Eve-be.

– Jó napot kívánunk! – szólt hangosan az ezüstös hajú úr. Na az legalább tutira férfinak tűnt. – Molnár úrhoz jöttünk! Ivan von Marcos impresszárió vagyok, ez pedig itt az ügyfelem, Tormai Cecil.

– Milyen presszárió? – kérdezte a nyugdíjas biztonsági őr, akinek lehetett valami emlékképe felesége nőgyógyászati vizsgálatairól.

– Hagyja a titulust, csak jelentsen be egyszerűen! – igyekezett elejét venni a további félreértéseknek Iván. – Megbeszélt találkozóra jövünk!

Az őr felszólt a titkárságra. Úgy látszik, valóban várták a két furcsa alakot. Kaptak egy-egy vendégkártyát, amivel átmehettek a biztonsági ajtón, azzal már bent is voltak.

– Ne izgulj! – suttogta Iván. Cilike nem szólt, csak megszorította a párja kezét. Közben az járt a fejében, ha újra kezdhetné, biztosan nem adná a nevét egy ilyen őrültséghez.

Felsétáltak az első emeletre, és bekopogtak a Titkárság feliratú ajtón. Onnan tovább irányították őket a tárgyalóba. Cilike megállapította magában, hogy minden cégnél ugyanolyanok a tárgyalók. Nagy, ovális üvegasztal mattszürke lábakkal, mellette bükkszínű székek, a sarokban aplikációs tábla, általában valamilyen kivehetetlen ábrával és szöveggel, amit csak azok, és csak akkor értenek, amikor az előadó felrajzolja őket a táblára. Iván és a párja leültek az asztal egyik oldalára. Hamarosan három férfi lépett be. Egyikük, egy magas, szakállas fickó volt Molnár úr. Rajta kívül egy szintén nyurga, vörös, nyugtalan tekintetű, és egy harmadik, alacsony, köpcös, kese hajjal, érkezett.

– Üdvözlöm, Markos úr! – mondta Molnár. – Én Molnár Gábor vagyok, ezek itt Varjú Géza és Abel Tesserin kollégáim. – Molnár most nézett rá először Cilikére. Alaposan végigmérte, aztán lassan elmosolyodott. – És üdvözlöm önt is, kedves Cecil.

– Én…. khm, khm… én is üdvözlöm! – váltott oktávval mélyebb hangra Cilike.

– Zavarban van?

– Nem… csak ez az első alkalom, hogy televíziós szerződésről tárgyalok… – válaszolta talpraesetten a nő.

– Ne haragudjon meg a kérdésért. Ön nő, vagy férfi? – Molnár nem habozott, azonnal a tárgyra tért. Mint minden időszűkében lévő üzletember, ő sem szerette fecsérelni az idejét.

– Ez is, az is… – mondta sejtelmesen Cilike. – A barátaim egyszerűen csak transzveszcicának hívnak… – Iván azt hitte, leesik a székről. Ez azért túlzás!

– Hm, értem. Nos, ha megengedi, megnéztem a bemutatkozó videóját, amit Markos úr bocsátott a rendelkezésünkre. Meggyőző.

– Köszönöm. Akkor beszélhetünk a szerződés részleteiről?

– Talán annyira ne fussunk előre… szeretnénk biztosra menni. Hajlandó alávetni magát egy orvosi ellenőrzésnek?

Iván arra gondolt, hogy ennyi volt. Megpróbálták, nem sikerült, most szépen hazamennek, mielőtt kitörne a balhé. De Cilike másként képzelte ezt.

– Hogyne! Most? – felugrott és nekiállt, hogy kigombolja a bőrnadrágját. A vörös fickó előrehajolt a székében, hogy jobban lásson.

– Nem most! – Molnár felkiáltása talán hangosabbra sikerült, mint szerette volna. – Majd… ha szükségesnek látjuk, arra is sor kerül. Én inkább azt javasolnám, hallgassák meg Abel kollégámat az elképzeléseinkről…

Abel Tesserin, a köpcös kese, bólintott, és beszélni kezdett. Érdekesen, pöszén ejtette a szavakat.

– A műszorszerkesztészi elképszelészeink szerint a késző eszti műszorszáfban lenne egy olyan új program, amelyben érdekes, különleges, sajátos, mulatságos… – Cilike észre sem vette, mikor szokta meg a füle a pöszítést, és kódolta le érthetőre Abel beszédét. – Egyszóval egy olyan műsor, amelyikben extravagáns amatőr és profi művészek szórakoztatják a közönséget. Nos, műsorvezetőként gondoltunk először Palucsekre, aki, mint bizonyára tudják, csatornánk legnagyobb ásza. De ő le van terhelve, két új vetélkedője is indul májustól, ezért másban kell gondolkodnunk. Ekkor jött Gabi elképzelése – intett Molnár felé – ami szerint miért ne lehetne a műsorvezető is egy extravagáns, különös személyiség. Sok, nagyon sok bemutatkozó videót néztünk meg, és úgy látjuk, az egyik esélyes ön lenne. Cecil. Arra gondoltunk, hogy alul jobban kidomborítanánk a férfias jegyeket, míg felül nőiessé tennénk…

– Nem tudom, nem válna-e nevetségessé… – szólt közbe most először Iván. Neki még meg kellett emésztenie az iménti izgalmakat, amiket Cilike fantasztikus nyugalommal kezelt.

– A nevetséges és az extravagáns között igen vékony mezsgye húzódik – szólt bölcsen Molnár. – Ki fogjuk tapogatni, meg fogjuk találni a megfelelő arányt. Térjünk át az anyagiakra. Az első adásért nem fizetünk semmit. A másodikért és a harmadikért sem. Ha a műsor megéri a négy adást, és nézettségben a csatorna első tíz műsorában lesz, akkor azonban ezt az összeget gondoltuk adásonként…

Írt valamit egy cetlire, és megmutatta Ivánnak. A férfinak tátva maradt a szája, és még bólintani sem bírt.

– Természetesen ezt nem készpénzben adjuk, hanem reklámidőben, amivel önök gazdálkodnak, ahogyan akarnak.

Mi? Hogy? Iván visszatért a földre.

– Ne haragudjon, Molnár úr, de nem egészen értem. Azt akarja, hogy mi házaljunk reklámpercekért?

– Igen, és az innen származó bevétel az önöké. – bólintott Molnár.

– De mi nem vagyunk házaló ügynökök. Nem azzal foglalkozunk, hogy reklámperceket értékesítsünk.

– Én értem. De ez az ajánlatunk.

– Köszönjük – bólintott Iván. – Meg fogjuk gondolni. Gyere, Cecil!

Cilike bájosan biccentett, azzal felháborodott párját követve kikocogott a tárgyalóból.

– Még mit nem! – dohogott Iván egy órával később is. – Pénzt nem adnak, csak melót, és annak a fizetsége sem más, mint újabb meló…

– Ilyenek a multik – próbálta megnyugtatni Cilike, aki örült annak, hogy nem került sor az orvosi vizsgálatra. – Figyelj ide, Iván, megleszünk mi a világhír nélkül is…

– Azt hiszem, igen… – morogta Iván, de a fejében tovább zakatoltak a kerekek arról, hogyan aknázza ki Cilike arany torkát.