Borika megcsörgette a számot, de senki sem válaszolt. Ez csütörtök délelőtt tizenegykor nem tűnt bíztatónak. Ránézett Gyulára, az informatikusra, aki tanácstalanul megrántotta a vállát. Aztán tovább vándorolt a tekintete, Boroscsuk úrra, majd Elena kisasszonyra. Mindketten feszült figyelemmel kísérték a próbálkozást, és csalódottság ült az arcukra, amikor nem sikerült.
– Nem tudom, mi történhetett. Ilyen még sohasem fordult elő. Liza kisasszony mindig pontos, és sohasem hagy ki egyetlen napot sem.
Igor felpattant, és kisietett a szobából. Elena a maga lágy és finom módján faggatni kezdte az asszisztenst. Borika angolja nem volt éppen a csúcson, viszont érdekes módon oroszul egészen jól beszélt, így Elenával teljes mértékben megértették egymást. Mint oroszul tudók, tegeződve beszélgettek.
– Mit gondolsz, hol lehet?
– Tényleg fogalmam sincsen. Mióta ő lett a főnökünk, sohasem hagyott ki munkanapot. Ha nem jött be, mert ez persze előfordult, mindig el tudtam érni telefonon.
– Tegnap is el tudtad érni?
– Persze. Telefonált, hogy az anyjánál elérhetem. Aztán azt is jelezte, hogy be kell mennie a rendőrségre. De azóta nem jelentkezett.
– Értem. Milyen munkák vannak most folyamatban, mármint az orosz projekten kívül?
– Sok ilyen munka van… – Borika gyanakodva nézett az orosz nőre. Ez miért érdeklődik? – Miért kérdezed?
– Mi magunk is hoztunk ide munkát, és tudnom kell, nem járatjuk-e le magunkat azzal, hogy a Success nem működik jól.
– Nyugodj meg, a Success remekül működik. Kiváló munkatársaink vannak, remek projektvezetők, szuper pályázatírók…
– Nekem az a véleményem, Liza nagyon okos. Nélküle csak átlagosat tudtok alkotni, ő viszi bele a pályázatokba azt a kis pluszt, amitől az nyertessé válhat.
– Ezért is ő a főnök – bólintott Borika. – De nyugodj meg, elő fog kerülni.
Igor visszajött. Az arca a szokásosnál is komorabb volt.
– Che c’è? – kérdezte franciául Elena, arról érdeklődve, mi a gond. Igor is franciául válaszolt.
– Baj van. A tizennegyedik kerületi rendőrkapitányságon nem hallottak a nőről – a férfi még arra is vigyázott, hogy ne ejtse ki Liza nevét, ezzel alapot adva Borika részére bármilyen találgatásra.
– Micsoda?
– Senki sem kérte, hogy menjen be a kapitányságra. Pláne nem küldtek érte gépkocsit.
– Szerinted mi történt?
– Elrabolták. Nem tudom miért, talán a konkurencia.
– Nem hinném, ezek a magyar pályázatíró cégek nem ilyenek.
– Ne bízd el magad. A lány elmesélte, hogy az egyik ilyen cég meghekkelte a teljes rendszerüket. A másik ügynöke meg megölte a korábbi tulajdonost.
– Én valami mást érzek emögött. Az anyja?
– Nála voltam, amikor elment a rendőrökkel. Tudod, hogy jó emberismerő vagyok. Az a nő nem tesz ilyet a lányával.
– Akkor valami olyan történt, aminek az előzményeit mi nem ismerjük. Mit tegyünk?
– Várnunk kell. Nem láttam az autót, nincs nálunk a lány mobilja, hogy megpróbáljuk visszakerestetni a hívást. Szólok Grigorijnak, nézzen körül kicsit.
– Tedd azt.
Borika eddig udvariasan nem szólt közbe, de most már nem bírt a kíváncsiságával.
– Megkérdezhetem, mi történt?
– Persze. Igor lebonyolított néhány hívást, feltételezett helyeken, ahol Liza kisasszony lehet, de nem találta meg – Elena felvette legbájosabb mosolyát. – Segítünk, amiben tudunk. De arra kérlek, ha bármilyen hír érkezik, feltétlenül keress meg minket. Tudod, lehetnek olyan apropói az ügynek, amiben csak mi fogunk tudni lépni.
– Természetesen. Én is tudom, ez a cég nem megy Liza kisasszony nélkül. Nem akarok munka nélkül maradni.
Kolossy dühösen járt fel és alá a szobájában. Viki a kávézóasztalka melletti fotelben ülve nézte, mialatt ledobta a cipőjét, és mindkét lábát maga alá húzta.
– Milyen lehetőségeink vannak? Ezt a pofátlan alakot nem akarom az irodámban látni! – Bernát a levegőbe csapott. – Még hogy ő is tulajdonos! Egy senkiházi, akiből én csináltam ügyvédet!
– Ne bosszankodj – Viktória megnyugtatóan modulálta a hangját. Tudta, ez a telt, mély búgás nyugtatólag hat a férfi felkorbácsolt idegeire. – Ki fogjuk találni, hogyan távolítsuk el innen. Talán egy kamarai etikai vizsgálat?
– Milyen bizonyítékaid vannak? Szerintem nem sok. Néhány gyanús levél, amit Lipót is írhatott, meg a nyomtatós oldal, amit találtál, aztán a videó… bár a videón nem ő látható.
– Igaz. Be kell vonni a két nőt. Ha rávallanak, rendben vagyunk.
– Miért vallanának rá? – Kolossy arckifejezése elárulta, hogy nem ad ennek az változatnak túl nagy esélyt.
– Ahogyan ezt a Patrikot láttam, egy gerinctelen alak. Nem segített a nőknek, pedig kiállhatott volna értük. Inkább hagyta őket menni a levesbe. Hidd el, ezt egyetlen nő sem felejti el.
– Én nem tudom, ehhez hogyan lehet hozzákezdeni. Azt viszont tudom, ilyen körülmények között itt dolgozni nem lehet. Nem tudhatod, mikor tesz keresztbe, mikor veszi el az ügyfeledet, mikor szúr ismét hátba…
– A két nőt bízd rám, Bernát. De azt meg kell beszélnünk, milyen felhatalmazást adsz a velük való tárgyalásra. Mit ígérhetek nekik, ha segítenek. Adélnak? Visszaveszed?
– Soha! Megcsalt, elárult. Bármikor megteheti újra.
– És Erzsike?
– Azt hiszem, ő csak az állását féltette. De szükségünk van nekünk Cilike mellett egy másik titkárnőre?
– Nem.
– Akkor te magad adtad meg a választ.
– Az rendben van, Bernát, de valamit be kell ígérnem nekik. A két szép szemedért nem fognak Lipót ellen vallani.
– De bosszúból talán igen. Különösen, ha Patrik kihasználta és átverte őket.
Viki felkelt, és az ablakhoz sétált. Odakint már megint kezdődött a szokásos délutáni napsütés. A redőnyt félig le kellett engedni, hogy a meleg és az erős fény beáramlását valahogy megakadályozzák. A nő ösztönös mozdulattal megigazította a függönyt, aztán megfordult.
– Valamit adnunk kell nekik, ha valamit várunk tőlük.
– Mire gondolsz?
– Arra, hogy el kell döntened, melyik neked a fontosabb. Eltávolítani innen Lipótot, vagy megbüntetni azt a két nőt, akik valószínűleg csak megtévedtek, de nem zsigerből gonoszok, mint a fickó.
– Nem tudom… mind a kettő fontos. Az igazság nem engedheti meg, hogy Adél vagy Erzsébet visszajöjjön ide dolgozni!
– Teljesen igazad van, Bernát, tudom, hogy hatalmas igazságérzet munkál benned. De vannak egyéb szempontok is. Például a célszerűség.
– Célszerűség! – Kolossy felhorkant. – Ha bármelyiket meglátom az irodámban, leteremtem őket a sárga földig!
– Én pedig azt mondom, ha Adél segít, vegyük vissza. Ha gondolod, próbaidő kikötésével. Írjon nekünk alá egy nyilatkozatot arról, amit tett, ezt eltesszük a páncélba, és soha senkinek sem kell látnia, ha Adél hűséges lesz hozzánk.
– Ezt még meg kell emésztenem…
– Ne sokáig emészd, mert lépnünk kell, ha nem akarod ennek a szemétládának a képét nézni minden nap.
– Tedd azt, amit jónak látsz. Szabadkezet adok neked. Megbeszéltük annak idején, hogy neked kell megvédened a világ gyarlóságától. Azt hiszem, ez is egy ilyen eset.
– Rendben van, Bernát. Beszélek velük. Erzsike szempontjából még kitalálok valamit.
Kopogtak, és Cilike dugta be az orrát.
– Elnézést kérek, ügyvéd úr, de…
– Mi a baj, Cilike?
– Lipót ügyvéd úr megbízott azzal, hogy írjam le a polgári törvénykönyvet…
– Micsoda?
Mind a két ügyvéd döbbenten meredt a titkárnőre.
– Igen, ezt a feladatot adta. Írjam le a törvénykönyvet. Meg is indokolta. Neki szerkeszthető formátumban van rá szüksége, mert szeretne egy olyan jogi adatbázist, amelyikből az egyes periratokhoz egy az egyben ki tudja emelni a szövegeket, szükség esetén módosítva vagy átírva.
– Ez elmebeteg! – szakadt ki a sommás vélemény Kolossyból. Viki összevonta a szemöldökét.
– Ne gondold, Bernát. Ez a fickó ravasz. Meg akarja bénítani az iroda munkáját. Amíg Cilike ezt az eszement munkát végzi, addig nem tud nekünk mást csinálni.
– Cilike, megmondja Lipót ügyvéd úrnak, hogy az én utasításomra nem végez neki többé munkát. Ha ezt kifogásolja, jöjjön be hozzám, és beszélje meg velem!
– Értettem, ügyvéd úr! – a titkárnő szemmel láthatólag elégedetten távozott, megszabadulva a hatalmas, és teljesen felesleges munka nyűgétől.
– Ez is jól példázza, miért kell minél hamarabb megszabadulnunk tőle! Ez egy anarchista!
– Ne túlozz, Bernát, egyszerűen csak ellenünk dolgozik, mégpedig teljes erővel.
– Lecseréltetem a zárat!
– Ugyan, te is tudod, hogy bármikor bejöhet, hiszen a lakás az övé is, mint az iroda egyik tulajdonosáé. Inkább maradjunk abban, hogy beszélek a két nővel. Ha hajlandók Lipótra vallani, akkor van a kezünkben ütőkártya!
Kolossy fújt egyet.
– Meggyőztél! Kezdd el, beszélj velük… aztán meglátjuk!
Madamme Chuchot elkezdte szokásos délutáni rendelését. Ilyenkor telefonon keresztül fogadott ügyfeleket, és álmosító, susogó hangján jósolt a jövőről. Ha befutott egy hívás, egy ideig váratta, és a kazettáról játszott álinformációkkal növelte a beszélgetés időtarrtamát, majd alaposan kifaggatta a kliensét, igyekezve morzsákat gyűjteni a megalapozott jóslathoz. Végül elmondta az álláspontját, ami többnyire inkább vélemény volt, semmint konkrét, jövőre vonatkozó tényközlés.
Pont egy hiszékeny hatvanas férfinél tartott.
– … és azt érzem, hogy a lánya sohasem felejti el azt az útravalót, amit az apától kapott.
– Nekem nincs lányom, asszonyom!
– Igen, kedves uram, de egy fiatal lányba szerelmes, nem?
– De.
– Ez a fiatal lány jelképezi a leányt, aki az apjához vágyik. Maga pedig az apa. Magához vágyódik, ezért néz magára olyan szépen a kék szemeivel…
– Zöld.
– Nem, mert az ég nagy kékségében felolvad majd ez a pillantás, amikor egymást keresi majd a kezük…
– Aha! Már értem!
– Köszönöm, uram, most búcsúzom, új telefonálóm van!
Ahogyan a fickó kilépett a vonalból, Sarolta megint belebúgott a kagylóba.
– Madamme Chuchot…
– Örülök, hogy hallom a hangod, bambina!
Sarolta úgy dobta el a telefont, mintha kígyó csípte volna meg. Aztán óvatosan felemelte, mintha arra vigyázna, hogy ki ne másszon belőle személyesen Roberto.
– Mit akarsz?
– Nono, hát szabad ilyen csúnyán fogadni a régi társadat?
– Meg akartál ölni. Örülj, hogy nem csaptam le a telefont.
– Harcias vagy, mint mindig. De hátrább az agarakkal. Üzletet ajánlok.
– Miféle üzletet? Öljem meg magam saját kezemmel, hogy ne kelljen hozzám nyúlnod?
– Ugyan, ugyan, bambina. A pénzt én tettem el, igaz? Nincs értelme megölnöm téged. Liza kedvéért megtettem volna, de csak úgy? Esetleg, ha nagyon felbosszantassz…
– Na nyögd ki, milyen üzletet javasolsz?
– Figyelj jól, kislány, hogy megértsd. Nekem adod a teljes örökségedet…
– Hah!
– … és megkapod cserébe a lányod, éppen és egészségesen.
– Mi?! Elraboltad Lizát, te szemét?!
– El én. Sohasem tér vissza, ha nem azt csinálod, amit én mondok. Persze én nem vagyok vadember. Ha nem teljesíted az utasításaimat, akkor is megkapod a lányod. Csak darabokban…
– Szemétláda!
– A következő szidalom Liza kisujjába fog kerülni, értve vagyok?!
Sarolta csak úgy magában, elmorzsolt egy szitkot. De hangosan azt mondta:
– Értem.
– Na, akkor gondolkodj a dolgon, amit mondtam. Kapsz öt percet. Az örökséged, Liza életéért cserébe. Még van négy perc negyven másodperced. Hamarosan újra hívlak! – azzal Roberto letette.
Sarolta maga elé meredt, aztán tárcsázott. Angolul szólt bele.
– Sarolta vagyok!
– Üdvözlöm! Örülök, hogy hallom a hangját! Van valami híre a lányáról?
– Igen, van!
– Mondja gyorsan! – Igor hangja izgatottan csengett. Ez a fiú szerelmes a lányomba! – gondolta Sarolta.
– Tudom, ki rabolta el!
– Honnan?
– Az illető az imént hívott.
Sarolta részletesen beszámolt arról, ki is az a Roberto, és hogyan zajlott le a beszélgetés.
– Köszönöm, ez nagyon hasznosnak tűnő információ! – az orosz hálálkodott még egy sort, aztán letette.
Ismét csörgött a mobil.
– Gondolkodtál a dolgon, Sacikám?
– Igen… azt hiszem, bele kell mennem… hogyan gondoltad a lebonyolítását?
– Attól tartok, amíg vége nincs a hagyatéki eljárásnak, addig fogva kell tartanom a lányodat.
– De az akár egy hónap is lehet még!
– Nem hiszem. Te magad mondtad annak idején, hogy a közjegyző meghozta a döntést. Már le kellett telnie a megtámadási határidőnek. Szóvalj ne hazudj itt nekem!
– Jól van, jól van! Bocsáss meg! Szóval mit szeretnél?
– Csak annyit, holnap együtt elmegyünk a hagyatékátadó végzéssel együtt egy ügyvédhez vagy közjegyzőhöz, és te rám íratsz mindent. Ennyire egyszerű.
– Honnan tudhatom, hogy nem csapsz be, és tényleg nem lesz semmi baja Lizának?
– Valójában sehonnan, ez ebben a szép! A kölcsönös bizalom! Nos, akkor holnap reggel érted megyek. Ugye nem kell mondanom, senkinek egy szót se, különben Liza csinos pofikájának annyi.
– Nem kell mondanod… – Sarolta letette a telefont, és körülnézett. Fogalma sem volt, mit tegyen most. Talán Boroscsuk megoldja ezt a gondot? Akkor viszont egy szót sem az oroszról senkinek!
Megpróbálta elképzelni, Liza milyen helyzetben lehet, és eszébe jutott, hogy hét évvel ezelőt Roberto egyszer bezárta őt a rezidenciájuk pincéjébe. Annál félelmetesebb éjszakát el sem tudott képzelni. Ez a férfi ért ahhoz, hogy zavart és riadalmat keltsen. Nyilván ebben az esetben is arra megy ki a játék.
De ő, Sarolta, felveszi a kesztyűt!
Adél arra ébredt, hogy Barbara ott ül az ágyán, és cirógatja a karját. Amikor kinyitotta a szemét, a másik lány megriadt, de aztán, mivel az ügyvédjelölt nem szólt semmit, Barbara folytatta a simogatást.
– Rosszat álmodhattál – mondta lágyan. – Nyöszörögtél és csikorgattad a fogaidat. Megpróbáltalak megnyugtatni…
Adél nem válaszolt. Hagyta, hogy a társa tovább kényeztesse, miközben végiggondolta, mit is álmodhatott. Voltak rossz dolgok az életében rendesen, bármelyik felért egy rémálommal. Először is az ügyvédi pálya. Ha Kolossy vagy az a hepciás barátnője feljelenti a kamaránál, akkor garantáltan kicsapják, és sohasem lesz belőle ügyvéd. Pedig ezért tanult, ezt akarta, ezért vállalta az egyetemet, az albérleteket, az otthontól távoli éjszakákat. Családjában senki sem végzett még egyetemet, és az anyja büszkén mesélte mindenkinek, milyen okos is az ő lánya. Annyi bizonyos, hogy ha kirúgják őt a kamarából, akkor nem lesz mire büszkélkedni. Aztán a másik dolog a munkahely. Adél sok hirdetést végignézett, és sok állásinterjúra elment, mielőtt elfogadta volna, hogy Patrik betolja őt a Kolossy és Társához. Sehol sem tudott volna kibontakozni úgy, mint Kolossyéknál. Az ügyvédi előkészítőn beszélgetett más jelöltekkel, és időnként horrorisztikus történeteket hallott arról, hogyan zsigerelik ki egyes irodák az egyetemet végzett munkakezdőket. Kolossyéknál kizsigerelésről nem lehetett beszélni, és a fizetés is megfelelő volt. Végül a férfiügyek. Nemrég még hárman is legyeskedtek körülötte, ebből Patrik gonosznak bizonyult, Kálmánka feladta a várakozást, és összejött azzal a biztosítós macával, Regényi pedig valójában nem akar elválni, ami azt bizonyítja, hogy nem komolyak az érzelmei. Igaz viszont, hogy ajánlott egy állást, ami csábítóan hangzik. Adélnak mégsem füllött a foga igazán Amanda székéhez, mert úgy gondota, rengeteg energiáját fogja elvinni, hogy folyamatosan visszaverje a férfi közeledését. Mégis, meg kellett fontolnia a dolgot, mert ilyen fizetést nem ajánlottak máshol, beleértve e körbe Kolossyékat is.
Szóval volt miről elmélkednie, és nem csodálta, ha rosszat álmodott. Viszont, mire idáig jutott a gondolatokban, azt is észrevette, hogy Barbara kezd belemelegedni a cirógatásba, már nemcsak a karját, de a csípőjét, a combjait is simogatta, és be kellett vallja magának, hogy ez nem esett rosszul neki. Mielőtt azonban forróvá vált volna a helyzet, Adél mobilja zümmögni kezdett. A lány egy Skryllex számot állított be csengőhangnak, sőt tegnapelőtt délután lement a Volt Fesztiválra is, Sopronba, hogy élőben is meghallgassa az együttest élőben. Az erőteljes szintizene most magához térítette. Megnézte, ki keresi. Hm, Somlai Viktória ezúttal a legjobbkor telefonál neki…
– Halló, tessék!
– Szia, Adél, Somlai Viki vagyok! – hang nem tűnt ellenségesnek, sőt inkább valami kis bratyizós felhangot lehetett belőle kiérezni.
– Szia, mi a helyzet? – kérdezte óvatosan Adél. Jobbnak látta, ha a “megbántottál, mit akarsz még tőlem” lemezt ezúttal nem veszi elő.
– Beszélnünk kellene.
– Miről?
– Nos, egyeztettem Bernáttal. Azt hiszem, belátta, hogy bár erkölcsileg száz százalékban igaza van, mégis, az esetedben talán túl hirtelen és túl erős döntést hozott. Az igazság az, hogy beszélgettünk erről, és én felvetettem neki egy lehetőséget. Bizonyos feltételek esetén visszavenne téged az irodába.
– Milyen feltételek? Kevesebb pénz?
– Nem, nem ilyesmiről lenne szó. A fizetésedhez nem nyúlna. De azt hiszem, jobb lenne ezt személyesen megbeszélni.
– Rendben. Azt hiszem, én ráérek – Csak nem állta meg, hogy ne csempésszen a mondandójába egy kis ironikus hangsúlyt.
– Bernátnak fontos, hogy ez a dolog minél hamarabb rendezve legyen, pro vagy kontra. Ezért szeretnék minél hamarabb beszélni veled. Még mindig az Egyetem téren laksz?
– Persze.
– Akkor jó neked, ha egy óra múlva találkozunk a Vén diákban?
A Vén diák egy kávézó, pont szemben a jogi egyetemmel.
– Ok, egy óra múlva ott vagyok – bólintott Adél, és megvárta, amíg Viki elköszön, majd letette a mobilt.
Ránézett a még mindig kipirult Barbarára.
– Bocs, de most mennem kell…
– Én úgy hallottam, csak egy óra múlva… – csippentette össze pajkosan a szemét Barbi. – Addig még rengeteg időnk van…
Azzal folytatta a simizést, sőt kis puszikkal is fokozta a hatást, és gyorsan felőrölte Adél csekélyke ellenállását.
Bazsó nem jelentkezett. Eltelt egy hét, és Cilike kezdetben úgy gondolta, a félmillió forint, amit felajánlott, megfelelő hajtóerőt jelent majd a pénzbehajtónak. Mégsem csörrent meg a telefonja, sőt amikor ő hívta a fickót, akkor az nem vette fel.
A titkárnő sem most jött le a falvédőről, érezte, hogy itt valami gond van. Igaz, a hatmillió behajtása azzal, hogy visszamehetett Kolossy ügyvéd úrhoz dolgozni, már nem volt létszükséglet, de azért sok pénz, másrészt elvek is vannak a világon, szóval Cilike nem akart engedni.
Az irodában már trükközni is tudott. Nem a saját mobiljáról hívta Bazsót, hanem a benti vezetékesről. A trükk bevált.
– Halló.
– Üdvözlöm, Bazsó úr, Cecília vagyok. Tudja, a hatmilliós behajtás… Markos Iván…
– Ja! És mit akar?
– Érdeklődnék, kedves Bazsó úr, hogy áll a helyzet!
– Jól.
– Tudna kissé részletesebb felvilágosítást adni? Biztosan említettem, nekem az a hatmillió forint nagyon fontos. Ezért is ajánlottam fel magának félmilliót…
– Ja. Asszem télleg beszélnünk kell. Jöjjön el ma a fogadóórámra!
– Ott leszek! – Cilike elégedetten rakta le a telefont, aztán felnézett, pontosan Lipót ügyvéd úrra, aki farkasmosollyal állt az asztal előtt.
– Á, hát magánügyeket intézünk az irodai telefonon, munkaidőben? Érdemes volt magát visszavenni, Cilike. Hogy halad a munkával, amit adtam?
– Sehogy, ügyvéd úr! Kolossy úr utasításba adta, hogy magának nem végezhetek semmilyen feladatot sem. Ha ezzel gondja van, beszéljen az ügyvéd úrral!
– Szóval így állunk! Rendben, azt hiszem, itt az ideje, hogy etikai eljárást indíttassak Kolossy ellen…
Cilikében felszaladt az ideg. Általában nyugodtan viselte a megpróbáltatásokat, de ez a szemtelenség, amit most Lipót ügyvéd úr tanúsított Kolossyval szemben, kihozta a béketűrésből.
– Én ezt nem javasolnám, ügyvéd úr! – sziszegte. – Nem felejtettem el, hogy maga felhívott, és felajánlotta, hogy segít a munkaügyemben az irodával szemben. Ezt, ha kell, bárki előtt elmondom. Nem tudom, etikai vétség-e, ha az iroda ellenségének, annak, aki folyamatosan aknamunkát végez ellenünk, nem segítünk.
Lipót doktor néhány pillanatig gondolkodott, aztán hirtelen nyájas mosoly jelent meg az arcán.
– Ugyan már, Cilike, hiszen csak teszteltem a hűségét! Hamarosan meglátja, nem is olyan fekete az ördög. Sok pénzt hozok én még ennek az irodának, és áttételesen magának is!
Cilike bólintott, és nem foglalkozott tovább az ügyvéddel, inkább lekérte a leveleit.
Somlai ügyvédnő robogott ki Kolossy szobájából, az óráját nézve.
– Cilike, most el kell mennem! Szerintem egy óra körül érek vissza!
Észrevette Patrikot, és úgy torpant meg, mintha kígyót látna, majd köszönés nélkül elviharzott. Patrik elvigyorodott.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha visszamegyek a szobámba.
– Pontosan ezt a tanácsot akartam adni! – igyekezett egy utolsót belerúgni a döglött oroszlánba Cilike. De Lipót doktor csak kedélyesen kacarintott egyet, fel nem véve a kesztyűt, és valóban behúzódott az irodájába.
Liza magához tért. Elsőként arra kellett választ találnia, hogy mi történt, majd hogy hol az ördögben lehet. Egyik sem tűnt könnyűnek, mert úgy érezte, a fejében valami égető, nyúlós dolog lötyög, ami minden apró mozdulatnál nekicsapódik a koponyájának, és ilyenkor újabb fájdalomhullám öntötte el az agyát. Csak nehezen sikerült úrrá lenni a rosszulléten. Felült az ágyon, és körülnézett.
Egy padlásszobát látott, ablakok nélkül. A tető eresztékein keresztül besütött a Nap, az árnyékok állásából Liza úgy saccolta, késő délután lehet. A félhomályos helyiségben a nyikorgó, régi kovácsoltvas ágyon kívül egy mosdótálat látott, mögötte egy tükröt, egy éjjeliedényt alatta, és egy asztalt, két székkel. Ultraminimalista berendezés, gondolta a lány. Hirtelen beugrott egy emlékfoszlány. Sarolta. Hívás a rendőrségtől. Aztán az autó… aztán semmi. Hiába erőltette meg magát, onnantól kezdve, hogy beszállt a gépkocsiba, teljes filmszakadása volt. Azt kikövetkeztette, hogy nyilván az autóban történt valami, ami miatt ide került. De hogy balesetet szenvedtek-e, vagy valami egyébre kellene gondolnia, azt nem tudta.
– Halló! Van itt valaki? – kiáltotta. Nem talált normális kijáratot a helyiségben, csak egy csapóajtót, amit azonban nem tudott felemelni. Tovább kiáltozott, mindenfajta látható eredmény nélkül. Aztán egyszerre egy gépkocsi hangját hallotta, ami egyre inkább közeledett, majd megállt. – Hahó! – próbálkozott ismét.
Aztán egyszerre lánc csörrent, lakat kattant, és felnyílt a csapóajtó. A megjelenő férfit Liza bármikor felismerte volna…
– Roberto!
– Kit vártál, kiscsibém? Alain Delont?
– Mi… mi történt?
– Ó, szinte semmi, bambina. Csak elköltöztettünk egy kis időre, amíg anyád elintézi, hogy a nevemre írassa azt a pár milliót, amit örökölt. Azt hiszem, ennyi fájdalomdíjat megérdemlek azok után, hogy lecsukattatok.
– Alig voltál bent egy kis időt! Gyilkossági kísérlethez képest nagyon hamar kiengedtek…
– Hát igen, ehhez jó emberek kellenek, meg egy olyan ismerős, aki hajlandó kiperkálni az óvadékot. Nekem mindegyik megvan. Nem fogom megvárni persze, amíg elítélnek, húzom a csíkot. De előbb ezt még lerendezem anyáddal.
– Velem zsarolod anyámat?
– Így is mondhatjuk, kiscica. Vagy akár úgy is, hogy felvázoltam… hmmm… bizonyos körülményeket, amelyek megváltoztatása kizárólag anyádon múlik.
– Nem fogja értem a kisujját sem mozdítani. Nem adott az örökségből. Miért gondolod, hogy rád íratná az én kedvemért?
– A lánya vagy. Öröklési kérdésekben valóban kissé, hogy úgy mondjam, egoista nézeteket vall. De most nem arról van szó, hogy átengedje neked az örökségét. Inkább arról, hogy fizessen, ha még egyszer az életben látni akar téged.
– Nem fog. Azt hiszem, ez nem jött be. Engedj el, elfelejtem, ami történt…
– Gyenge kísérlet volt, Liza cica! Innen nem mégy sehová. Ha bekövetkezne az, amire gondolsz, és anyád kikosarazna, akkor marad egy gyenge, de azért nem rossz revans veled kapcsolatban. Megöllek.
Roberto elégedetten felnevetett, mert látta a lány szemében az egyetlen pillanatra átvonuló rémületet. Liza és a férfi is pontosan tudta, hogy ezek nem szavak. Az olasz meg fogja tenni, ha nem marad más megoldás. Sarolta volt élettársa intett, aztán elindult a csapóajtó felé. A lány ezt a pillanatot használta ki. Rávetette magát hátulról Robertora, és a földre döntötte. Igyekezett kezeivel megtalálni a nyakon azt a pontot, amit ha elszorítanak, az azonnali, fulladásszerű ájulást okoz. A férfi megragadta a lány csuklóját, és lassú, de biztos mozdulattal tolta el a veszélyes területről. Aztán hirtelen begörbítette a hátát, és átdobta magán Lizát, aki hatalmasat nyekkent a földön. Nyögve próbált meg talpra kecmeregni, de Roberto már ott állt előtte, és hatalmas pofont kevert le neki, amitől a lány ismét a földre zuhant.
– Kérsz még, bambina? – kérdezte lihegve az olasz. Amikor Liza összegömbölyödött a földön, és sírni kezdett, akkor elégedetten hátat fordított áldozatának, és lement a csapóajtón. Hallatszott, ahogyan ismét fordul a kulcs a lakat zárjában, és megcsördül valamilyen lánc.
Amint csend lett, Liza felnézett. Egyáltalán nem sírt, arca inkább konok elszántságot mutatott. Odamászott a tükörhöz, és megnézte az arcát. Csúnya kék monokli virult a bal szeme mellett. Az a szemét Roberto mindent beleadott a pofonba, egyáltalán nem tartotta vissza az, hogy egy hölgyről van szó. A lány tudta, hogy most tényleg az élete a tét. Meg kell szöknie! De hogyan?
Mint egy fogságba ejtett oroszlán, úgy sétált körbe a padlásszobában. Megvizsgált minden kis rést vagy repedést, de igazából a tetőn kívül nem talált bíztató jeleket. Viszont ha el tudná mozdítani a cserepeket, csak annyira, hogy kiférjen, talán ki tudna jutni a szabadba. Persze fogalma sem volt, hogy ez mit jelent, hol lehet az a ház, aminek a padlásán fogva tartották, de bízott abban, hogy valahol Budapesten, vagy annak környékén lehetnek. Mivel nem hallott emberi zsivalyt, így biztosnak tűnt, hogy a közvetlen közelben nincsenek más házak. Na mindegy, minden kiderül majd, ha átjutott a tetőn. Finoman végignyomkodta a cserepeket, melyik enged. Még a felénél sem tartott, amikor ismét csördült a lánc, kattant a lakat, és egy idegen fickó bukkant fel. Nagydarab kopasz, elálló fülekkel, Liza arra gondolt, ennek a Lombrosonak mégis lehetett igaza, amikor meghatározott jegyekből következtetett arra, hogy ki a bűnöző és ki nem az. Na ez az ipse tipikus bűnöző kinézettel rendelkezett.
Lerakott egy műanyag edényt és egy kanalat az asztalra, és intett Lizának, hogy egyen, azzal távozott. A lány óvatosan megnézte, mi van az edényben. Valami vegyes leves lehetett, húscafatokat, zöldséget, krumplit halászott ki belőle. Egy pillanatra bevillant neki, hogy a műanyag tárolódoboz ismerősnek tűnik, de a gondolat ahogyan jött, el is szállt. Az éhség hirtelen tört rá, belemart a gyomrába, de nem kapkodta el a dolgot, apró kortyot vett be csak az ételből, és várta, érez-e bármilyen hatást. Robertóról gond nélkül feltételezte, hogy altatót vagy valamilyen drogot kever az ételébe. De nem érzett semmi különöset, így nekilátott, és mind megette a levest. Aztán folytatta a járkálást és a cserepek tanulmányozását. Pontosan tudta, hogy fel kell mérnie, milyen időközönként ellenőrzik őt a fogvatartói. Kamerát nem látott, tehát marad a személyes kontaktus. Két ellenőrzés között kell majd megbontania a tetőt, és elmenekülnie. Lizát majdnem szétvetette a tenniakarás, de érezte, most higgadtan kell eljárnia. Meg fog szökni. De türelem. Türelem…
Ahmed ugyanott tért vissza az Endrődi ügyvédi irodába, ahol két héttel ezelőtt távozott. Az egyik szomszédos épületről átugrott a tetőre, leereszkedett a lichthofon keresztül, és belépett a lakásba a fürdőszoba ablakán át. Az ablakot nem ragaszotta le a rendőrség, persze az ajtót igen, így a török tudta, hogy ha nem akarja nyomát hagyni a látogatásának, akkor meg kell ismételnie kifelé menet is a nyaktörő mutatványt. A lakásba érve felkattintotta mini zseblámpáját, amit ötletes módon egy nyakpánthoz lehetett erősíteni, és viselője fejmozgásával irányítani, vagy akár ki is kapcsolni. Az iratszekrényhez sietett, majd rájött, hogy nyilván, mint a Kolossy-féle irodában, az értékesebb iratokat itt is valamilyen páncélban tarthatják. De hol rejtegethették a páncélszekrényt? Minden képet megvizsgált, de egyik mögött sem fedezte fel a széfet. Aztán nekilátott a könyvszekrénynek. Gyakran előfordul, hogy könyveknek álcáznak rejtekhelyeket, ezt a gyengébb hamisítványok esetében a könyvek anyagáról, jobb esetekben viszont csak szimat alapján lehet megállapítani. Egyszerűbb másolatoknál a könyvek fából készültek, így szimpla kopogtatással lebuktak. A jobbfajta másolatok papírból készültek, mint az igazi könyvek, keménypapír gerincük is volt, és csak úgy lehetett a nyomukra bukkanni, ha bizonyos csoportonként az összes, a könyvszekrényen lévő könyvet megmozgatta az ember. Ahmed most ezt tette, de nem akadt széfre.
Már pont azon gondolkodott, hogy talán ennek a Felkelő Nap sejtnek nem is volt páncélszekrénye, amikor szemébe ötlött, hogy az egyik szekrény alatt jobban meghajlik a padló, mint a mellé állított másik alatt. Közelebb lépett, aztán kinyitotta a szekrényt. Nem látott semmi különöset. Aztán a legalsó fiók nem akart nyílni. Elkezdte feszegetni, hirtelen lepattant a fióknak látszó előlap, és egy üreg került elő. Az üregben pedig ott terpeszkedett a széf.
– Megvagy! – mormogta a török.
Újabb türelemjáték következett. A páncélszekrény kinyitása szinte mértani pontosságot, türelmet és szaktudást igényelt. Még így is lehetséges, hogy mint Kolossyéknál, a széf önmegsemmisítő berendezéssel van ellátva, és egy magnézium alapú töltettel felgyújtja a benne tárolt dokumentumokat. Ahmed bízott benne, hogy ez a széf nem ilyen, illetőleg, ha ilyen lenne, esetleg el tudja kerülni a rendszer beindulását. Kolossyéknál annak idején pontosan az volt a lényeg, hogy a találmány iratai megsemmisüljenek, most azonban más elképzelés vezette. Itt szükség van mindenre, amit a széf tartalmaz.
Hozott magával egy elektronikus kódfejtőt, de nem vette hasznát, mert ez a páncélszekrény mechanikus módon nyílt. Elővett egy tölcsért, a füléhez tapasztotta, másik végét a széf oldalához illesztette, és ujjaival finoman nyomkodni kezdte a gombokat. Alig hallható kattanás jelezte, amikor eredményhez ért egy-egy kódszám esetében. Türelemjáték volt ez a javából, de Ahmed úgy gondolta, nem kell sietnie.
Végül elérte az utolsó kattanást is. Lassú, óvatos mozdulattal kinyitotta a szekrény ajtaját, és belenézett.
Semmiféle iratot sem látott, csak egy kis dobozt, amibe drótok vezettek be, és a tetején egy vörös gomb villogott.
– A rohadt… – mondta Ahmed, és a következő pillanatban hatalmas robbanás rázta meg az épületet.
Pár kilométerrel odébb Jan Szabo, vagy közismertebb nevén Sipos, ránézett a társára. Peter Boiron, avagy Sárosi, éppen a Felkelő Nap által fenntartott szerverről töltötte le az aktuális feladatlistát.
– Felrobbant az Endrődi irodában elhelyezett pokolgép. – mondta Jan.
– Ki lehetett az?
– Nyilván nem a rendőrség, mivel a bombát a helyszínelést követően helyeztük el. Én inkább a barátunkra tippelek.
– Ahmed… – Boiron elgondolkodott. – Régóta aktuális már, hogy elintézzük végre. Komoly kockázati elemet jelent a feladatunk szempontjából.
– Ránk szállt, mert elintéztük a nőjét. Pedig ő is ezerszer csinált hasonló dolgokat. Pontosan tudnia kellene, hogy ebben nincsen semmi személyes, ez csak üzlet.
– Nem akarta megérteni. Most talán sikerült végre tisztázni ezt vele…
– Na azért csak figyeld majd a jelentéseket. A robbanás nyilván meg fog jelenni a médiában. Tudnunk kell, hogy biztosan végeztünk vele.
– Onnan hová viszik?
– Gondolom, a legközelebbi kórházba, már ha él.
– Mindjárt meglátjuk – Boiron beütött pár keresőkifejezést a neten, aztán már hívta is az illetékes kórházat. Amint az ügyeletes felvette, elváltoztatott, női hangon érdeklődött.
– Ne haragudjon, de a testvérem súlyos balesetet szenvedett. Robbanás… igen… meg kell tudnom, oda vitték-e önökhöz… tudom, hogy ez titkos, de nyilván maga is megérti, ha van testvére. Ő nekünk a minden, a gyerekeim keresztapja, sokat segített… igen… és nagyon súlyos? Értem… köszönöm!
Letette a telefont.
– Úgy néz ki, túlélte. Nincs magánál, és alaposan megégett, de él.
– Rendben. Akkor gondunk lesz rá, hogy ezt most már tényleg ne ússza meg – Jan elmosolyodott. – Bár mostanában biztosan nem fog utánunk koslatni.
– De nem ám! – bólintott Boiron, és folytatta a letöltést.
AKTA - az online ügyvédes történet 